Szemle - 2002. 08.

KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE

Az Európai Unió évkönyve 2001; Szerkesztette Forgács Imre, Inotai András, Wéber Attila. - Osiris Kiadó, Budapest, 2002; ISBN 963 389 216 3, ISSN 1585-1508.

2001 az áttörés évének tekinthető az Európai Unió kibővítése szempontjából. Az előző évben írták alá a tizenötök a Nizzai Szerződést, amely tartalmazza mindazokat az intézményreform-lépéseket, amelyek szükségesek az új tagok csatlakozásához.
A legújabb évkönyv ezúttal is a bőséges hazai szakirodalom kínálatából válogat, hogy bemutassa a változások irányát és azoknak magyarországi hatásait. A szerkesztők az eddigi témakörök bővítésével és a nagyobb terjedelemmel is szeretnék jelezni egyrészt a folyamatok felgyorsulását és a stratégiailag mérlegelendő kérdések nagy számát, másrészt azokat a hangsúlyeltolódásokat, amelyek a 2001. szeptember 11-i tragédia óta Európa számára is új dimenziókat jelentenek.
Magyarország az uniós csatlakozás küszöbén a leginkább felkészült tagjelöltek egyikeként vesz részt a tárgyalásokon, s egyúttal a még hátralevő nehéz tárgyalási fejezetek lezárására készül. Ezzel egyidőben a hosszabb távú integrációs felkészülés is döntő szakaszába érkezett. Kidolgozásra várnak még azok a stratégiai tervek, koncepciók, amelyek már uniós tagállamként veszik számba bővülő lehetőségeinket például a gazdaság területén, és egyúttal segítik a felkészülést a tagsággal együtt járó elkerülhetetlen feszültségek kezelésére is.

A Külügyminisztérium támogatásával megjelent kötet öt nagy témakört dolgoz fel.
I. Európa-politika - Nizza előtt és után
II. Gazdaság és integráció
III. Európai jog - emberi jogok
IV. A magyar csatlakozási folyamat - helyzetkép a belépés küszöbén
V. Kül- és biztonságpolitika

A kötet korábban már publikált cikkek gyűjteménye. A cikkek javarészt a Magyar Szemle, a Bővülő Európa, az Európai Tükör, az Európai Szemle, a Jogtudományi Közlöny, a Közgazdasági Szemle, a Magyar Jog, az Európai Jog, az Acta Humana, a Valóság és a Külpolitika korábbi számaiban jelentek meg.
Az egyes fejezetek írói műveikkel, munkájukkal azt a véleményt igyekeznek erősíteni és szakmai érvekkel alátámasztani, hogy csak a kölcsönös előnyökön alapuló közös gondolkodás vezethet az Európa-ház mindenki számára elfogadható kialakításához.
Mádl Ferenc - a már korábban a Magyar Szemle 2001. 3-4. számában megjelent - Erkölcsi értékek az európai integrációban című tanulmányában a béke, az alkotmány, a szolidaritás és a kisebbségi jogok témakörének részletes kifejtésével világítja meg Magyarország jelenlegi helyzetét a csatlakozás folyamatában. Véleménye szerint "... az egyesült Európa létrejötte megkívánja az értékeken, jogokon, elveken, hagyományokon és megfelelő demokratikus eljárásokon alapuló, szilárd erkölcsi tartalmat."
Bende-Szabó Gábor - az Európai Tükör, 2000. 6. számában megjelent - Az Európai Közösség joga című írásában részletesen foglalkozik egyes jogi fogalmak tisztázásával, valamint azzal, hogy a nemzeti jogalkotási kötelezettségnek milyen formában, milyen jogforrásban kell testet öltenie. Az Európai Közösség jogának rendszertani elhelyezését ismertetve áttér a közösségi jog rendszerének részletes tárgyalására. A konszenzusos jogforrások mellett a kodifikációs jogforrások témakörén belül kitér a jogalkotási alapra, a jogalkotó szervekre és azok eljárásaira, a közösségi rendeletre, irányelvre és határozatokra. Végül a bírói jogforrások alapos ismertetésével zárja tanulmányát.
Forgács Imre - a Jogtudományi Közlöny 2001. 6. számában megjelent - Európai alternatívák. Intézményi reformok és a Nizzai Szerződés című munkájának fejezetcímei már önmagukért beszélnek:
- Reformviták és a 2000. évi kormányközi értekezlet
- Az intézményi reformok legfontosabb elemei a Nizzai Szerződésben
- A Bizottság összetétele és az elnök megnövelt hatásköre
- Az Európai Parlament összetétele, hatásköre és az európai szintű politikai pártok
- A szavazatok újraelosztása a Tanácsban
- A minősített többség kiterjesztése
- A megerősített együttműködés
- Az intézményi reform Nizza után
A tanulmány végén a szerző elemzi a tagjelölt országoknak szánt intézményi férőhelyek problematikáját, a sokszoros kompromisszumkényszer alapján eldőlt intézményi reform jogi részletkérdéseit, valamint a tagállamok egyre növekvő fejlettségbeli különbségeit.
Losoncz Miklós - az Európai Tükör 2001. 4. számában megjelent - A Gazdasági és Monetáris Unió és Magyarország nemzetközi versenyképessége című írásában a közeledésnek, majd a csatlakozásnak a magyar gazdaság versenyképességére gyakorolt várható hatásait elemzi. Részletesen kitér a csatlakozás követelményeire és annak szakaszolására, ismerteti a közös valuta előnyeit és hátrányait. Külön fejezetet szentel a mikrogazdasági és a makrogazdasági előnyök és hátrányok bemutatásának. Részletesen szól a Maastrichti Szerződés konvergenciakritériumairól és annak teljesíthetőségéről, valamint a magyar árfolyam-politikával szembeni követelményekről az EU- és az EMU-csatlakozásra való felkészülés idején. Végül ismerteti a Magyarország EMU-tagságával kapcsolatos főbb kihívásokat.
Weller Mónika - az Acta Humana 2001. 43. számában megjelent - Az Európai Unió Alapjogi Kartája című tanulmányában feltárja a Karta szükségessége, tartalma és jelentősége kérdésében nagymértékben megoszló véleményeket, valamint az elfogadása után is folytatódó vitákat. A téma fejezetcímei a következők:
- Az Alapjogi Karta elfogadásának szükségessége
- A Karta jellege
- A Kartában biztosított jogok forrása
1. Az Európai Közösségek alapító szerződései
2. Másodlagos közösségi jogok
3. Az Európai Bíróság esetjoga
4. Az Emberi Jogok Európai Egyezménye
5. Egyéb nemzetközi emberi jogi szerződések
- A Karta tartalma
1. A méltóság
2. Szabadságjogok, polgárjogok és az igazságszolgáltatással kapcsolatos jogok
3. Egyenlőség és szolidaritás
- A Karta jövője és lehetséges hatása
Szabó László - a Bővülő Európa, 2001. 1. számában megjelent - EU-tagsági esélyeink és csatlakozási várakozásaink a tények tükrében című írása a tagjelöltek versengését mutatja be egy kívülálló szemszögéből vizsgálva. Rámutat ugyanakkor arra is, hogy "... a magyar tárgyaló fél azt az álláspontot képviseli, hogy korlátozott tagfelvétel esetén a döntést az elért fejlődés eredményei, illetve az egyes nemzetgazdaságok teljesítményei alapján, egyedileg kell meghozni." Táblázatok és grafikonok segítségével mutatja be a tagjelölt országok számításba vehető csoportjainak jellemzőit, a nyugati elemzők értékelését az átmenet eredményességéről, valamint az "elsőkörös" átmeneti országok fő mutatóinak változásait.
Juhász Pál és Mohácsi Kálmán - a Közgazdasági Szemle 2001. 5. számában megjelent - Az EU-csatlakozás hatása a hazai élelmiszeriparra című közös munkája főleg a csatlakozás után bekövetkező lehetséges változásokra hívja fel a figyelmet.
Az ár- és árszerkezet-változások, a termékpiaci arányváltozások, a kooperációs rend változásai mind abba az irányba mutatnak, hogy a szakágazati hálózatok kialakítása nélkül Magyarország nem lesz képes tartani a versenyt sem a hazai kisvállalkozásokkal, sem a nemzetközi cégekkel. Mindenképpen előre látható az élelmiszer-ipari fúzió, illetve a tartós szövetségalkotás kényszere, valamint az integrációs szereprendszer átalakulása az élelmiszer-vertikumban. A szerző felhívják a figyelmet arra is, hogy az élelmiszeripar beszállítói, nevezetesen a kellékgyártók és adalékanyag-beszállítók piaca az EU-ban sokkal nyitottabb, mint hazánkban az korábban szokásos volt. Egyben utalnak arra is, hogy az EU élelmiszeriparának versenyképessége feltétele a mezőgazdasági termelők boldogulásának is.
Kiss J. László - a Magyar Szemle 2001. 7-8. számában megjelent - Osztrák külpolitika és az EU kibővülése: aktív szomszédpolitika avagy "Közép-Európai Érdekközösség" az intergáció útján című tanulmánya részletesen ismerteti az unión belüli "közép-európai szövetség" kialakulásával Ausztria új helyfoglalásának lehetőségét, valamint az osztrák társadalomnak a keleti kibővüléssel szemben megfogalmazódó növekvő fenntartásait is.
A kötet VI. Függelék részében részletes ismertetést találhatunk a magyar szerzők az Európai Unióról 2000-ben publikált műveiről, a csatlakozási tárgyalások fontosabb állomásairól (kronológiai áttekintés formájában), a kötet szerzőiről, valamint az Európai Unió információs és dokumentációs rendszeréről.
A hivatalos dokumentumok ismertetésén túl az Európai Parlament Titkársága által megjelentetett kiadványok, bibliográfiák, általános segédletek, statisztikai kiadványok és adatbázisok széles tárházával találkozhat az olvasó. A fejezet tartalmazza a legfontosabb internetes forrásokat és elérési lehetőségeket, valamint az információs központok és hálózatok pontos címeit is.
Minden fejezet végén jól használható és könnyen feldolgozható jegyzet és irodalomjegyzék található.

Siklós Kata

* * *

Sigvald J. Harryson: Managing Know-Who Based
Companies (Ismeretség alapú cégek menedzselése).
Edward Elgar, 2000 (angol nyelven); ISBN 1 84064 314 5

Nemrég ismerkedtünk meg a "technológia-intenzív cég"1 fogalmával és máris új fogalmat kell megtanulnunk: az "ismeretség alapú cégét". E fogalmak ugyanakkor nagyon pontosak kifejezik a lényeget. A technológia-intenzív cégek legfőbb erőforrása az a képességük, hogy az új innovációs fejlesztési eredmények (technológiák) létrehozásában és/vagy hasznosításában lévő lehetőségek hatékony kiaknázásával tudnak versenyképessé válni, és jelentős sikereket elérni a piacon. Erre építik tevékenységi és fejlődési stratégiájukat. Hasonlóképpen, az ismeretség alapú cégek megkülönböztető jellemzője, hogy eszköztáruk kiemelkedően fontos elemét alkotja a külső erőforrások bevonásához szükséges kapcsolati rendszerük, az abban rejlő lehetőségek módszeres kiaknázása, és stratégiájuk egyik középponti eleme az erre támaszkodó optimálás.
Az ismeretség alapú cég tevékenységszervezési koncepciója szorosan kapcsolódik egy másik, nemrég előtérbe került szervezési elvhez, amelyet gyakorta eredeti angol elnevezésével, outsourcingként említünk. Ennek rendeltetése, hogy külső partnerekkel létrehozott együttműködésekre támaszkodó, célszerű munkamegosztások révén segítse optimálni a cég erőforrásainak kiaknázását. Lényege abban összegezhető, hogy a cég feladatainak megfelelően megválasztott részét külső partnerekhez helyezik ki, azok végzik el a feladat megvalósításához szükséges tevékenységeket, majd az eredményt visszavezetik a cég tevékenységébe, és így szabadítanak fel bizonyos saját erőforrásokat egyes tevékenységek végzése alól, hogy azokat másra koncentrálhassák.
Maga az alapelv, amelyre az ismeretség alapú cég tevékenységének szervezése épül, és annak bizonyos megvalósítási módozatai ősrégiek: bármilyen feladatot kell a cégnek ellátnia, bármilyen problémát megoldania, nem törekszünk arra, hogy mindent magunk végezzünk el, viszont mindig tudjuk, kit érdemes bevonni, ki lehet a leginkább alkalmas közreműködő partner. Ezt lehet jól, jobban és felsőfokon művelni - persze lehet rosszul is, de az nem érdemel szót. Amiről viszont itt Harryson ír, az valóban új és nagyon is figyelemre méltó: hogyan lehet ennek a feladatkezelési módnak a nagyon tudatos alkalmazását hathatós eszközévé tenni annak, hogy a lehető leghatékonyabban használjuk ki a cég erőforrásait. Mondanivalóját pedig különösen figyelemreméltóvá teszi, hogy a gyakorlati alkalmazás bemutatásaként annak műhelytitkait és hathatós fogásait tárja elénk, hogyan lehet ezt mesterfokon megvalósítani a cégek innovációs fejlesztő munkájában, hogyan emelhető abban stratégiává, módszeresen épített és kiaknázott, meghatározó jelentőségű erőforrássá az outsourcing lehetőségeit biztosító szakmai kapcsolatok építése, kezelése és kiaknázása; hogyan növelhető ezzel egy cégnek az innovációs munkában elért eredményessége és teljesítőképessége. És külön kiemelést érdemel, hogy ez a koncepció és stratégia ugyanúgy alkalmas arra is, hogy a felhasználásával a cég egyes belső szervezeti egységeinek erőforrás-kihasználását optimálják, azaz cégen belül alakítsanak ki ilyen rendeltetésű együttműködéseket.
A tudás és az innováció "tudni, kihez forduljunk" alapú menedzselésének ismertetésével Harryson új megközelítési lehetőségeket és módokat kínál ahhoz, hogy hogyan lehet a cég sikeres a tudásalapú gazdaságban, és hogyan oldhatja fel azokat az ellentmondásokat, amelyek egyrészt a kreatív alkotás, másrészt a gyors innováció szervezeti követelményei között feszülnek. Üzenetének lényege a következőkben összegezhető. A cégeknek, hogy képesek legyenek gyorsan fejlődni, és ennek révén kellő rugalmassággal alkalmazkodni a piacok változásaihoz, változtatni kell a stratégiájukon. Többé nem arra kell törekedniük, hogy a részlegeik minden szükséges tudást belül halmozzanak fel, hogy mesterfokon és az összes szükséges részletre kiterjedően megtanulják valamennyi feladat ellátását, azaz felszerelkezzenek minden szükséges know-how birtoklásával, hanem sokkal inkább arra, hogy képesek legyenek a kapcsolataik révén kívülről bevonni a szükséges tudást, kapacitást, know-how-t a tevékenységükbe. Ennek megfelelően a kutatás-fejlesztés vezetőinek, valamint a technológiai vezetőknek gondoskodniuk kell arról, hogy minden tevékenységi terület vezetője pontosan tudja, kik azok a cégen belül, illetve a külvilágban, akik segíteni tudnak innovációs fejlesztési feladataik sikerre vitelében. Harryson mindezzel új koncepciót és azzal összhangban álló új stratégiát mutat be, amely a kapcsolati háló módszeres építését és kiaknázását teszi a vállalati innovációs és technológiafejlesztési tevékenység egyik legfőbb pillérévé.
A szerző igen alapos és mélyreható kutatómunkát végzett annak feltérképezésére, hogyan működnek a kapcsolati hálóra támaszkodó, ismeretség alapú vállalatok, hogyan alkalmazzák azok menedzselésében ezt a sajátos stratégiát és annak gyakorlati megvalósításait. Kutatásai jelentős hányadát japán cégek körében végezte, és azok eredményeit, megállapításait ezt megelőző könyvében adta közre.2 Itt tovább lép, és kutatásai kiterjesztésére és továbbfejlesztésére támaszkodva bemutatja, hogy ennek a stratégiának az alkalmazása nem japán specialitás, egyáltalán nem kötődik a japán cégek sajátos világához. A menedzsment fenti elvei és mechanizmusai általános érvényűek, és azokat mások, így nagy nyugati cégek is magas színvonalon, sikerrel hasznosítják.
Mondanivalója hangsúlyát itt arra helyezi, hogy e stratégia követése jelentősen növelheti azoknak a cégeknek a teljesítményét, amelyek elhatározták, hogy a tudás és az innováció menedzselésében átállnak a know-how-ról a "tudni, kihez forduljunk" alkalmazására. Lehetnek talán bizonyos fenntartásaink arra nézvést, hogy itt valóban átállásra kell-e gondolni, és a "tudni, kihez forduljunk" valóban a "tudni, hogyan csináljuk" helyébe léphet-e. Megkockáztatjuk azt a véleményt, hogy sokkal inkább célszerűnek ígérkezik a kettő együttes, ésszerűen kombinált és egymást támogató alkalmazása. Mindaz a gazdag tudás- és tapasztalatanyag, gyakorlati példák hosszú sora, amelyet e mű felvonultat, egyáltalán nem cáfolja az utóbbi felfogást, sőt sokkal inkább igazolja azt.
A könyv mindezek gazdag példatára, amely kifejezetten módszertani útmutatóként is igen jól használható. Mondanivalóját éppen az teszi tanulságossá, hogy a kapcsolati hálóra támaszkodó stratégiát és annak célszerű alkalmazását a gyakorlatból vett példák, esettanulmányok felsorakoztatásával és az azokhoz fűzött magyarázatok és értékelések segítségével mutatja be. Ezek szemléltetik és bizonyítják, hogyan teszi ez a stratégia lehetővé, hogy a cég, vagy éppen a részleg a lehető legjobb hatásfokkal használja fel mind a saját erőforrásait, mind pedig a kapcsolatok útján bevonható külső lehetőségeket. A példák konkrétak és belőlük világhírű nagy cégek idevágó gyakorlatát ismerhetjük meg - ettől egyszerre hitelesek és meggyőzőek is. A kisebb-nagyobb esettanulmányok és példák sorában olyan, nálunk is nagy tekintélynek örvendő cégek ebbéli tevékenységébe és eredményeibe kapunk betekintést, mint pl. a Dow Chemicals, Kodak, ABB, Ericsson, Sony, Philips, Texas Instruments, Nokia - és sorolhatnánk. Az ismertetések pedig elegendően részletesek ahhoz, hogy az olvasó jól átláthassa, hogyan kezelik ezek a cégek ezt a stratégiát, és nagyszámú, hasznosan felhasználható részletet és ötletet kapjon arra vonatkozóan is, hogyan valósították meg azt a gyakorlatban.

Dr. Osman Péter

* * *

Aki a "tudatos jövő" útjait kereste. - Gondolatok Gábor Dénes: Találjuk fel a jövőt c. könyvének magyar nyelvű megjelenése alkalmából (NOVOFER Alapítvány, Budapest, 2001)

Gábor Dénes (1900-1979) Nobel-díjas fizikus, a holográfia feltalálója közel 40 évvel ezelőtt írta 1963-ban megjelent híres könyvét "Inventing the future" címmel.
Jogosan vetődik fel a kérdés: Négy évtized után van-e aktualitása? Mit üzen a már több mint húsz éve elhunyt tudós a XXI. század hajnalán? Az "előre ment" tudós jövőt látó, holnapra gondoló üzenete ez a reményeink szerint emberarcúnak maradó világban.
Annak üzenete ez, akinek életútja sem volt mindennapos: a budapesti Szemere utcai elemitől a Markó utcai Főreál Gimnáziumon át a József Műegyetemig, majd meg nem állva a Charlottenburgi Műszaki Főiskoláig. Ezek a diákévek állomásai, amelynek szinte a kezdetén, 1910. október 8-án bejelentette - 10 évesen - a Magyar Királyi Szabadalmi Hivatalnak "Aeroplán körhinta" címmel első találmányát, melyre szabadalmi oltalmat kapott.
Londonban az Imperial College professzora, ahonnan 1949. január elsején - újévi üdvözletében - írja Budapestre Selényi Pálnak: "a diffrakciós diagramot ‚hologram'-nak nevezem, mert "holos"-t, vagyis "minden"-t jelent." E felismeréséért 1971-ben Nobel-díjat kapott.
Most nem az életút bemutatása a feladatunk, csupán egy könyvről szólunk, melyet a NOVOFER Alapítvány - Búsné Pap Judit értő fordításában - adott ki 2001-ben a Magyar Szabadalmi Hivatal közreműködő támogatásával és a Pannon GSM Rt. anyagi hozzájárulásával.
Izgalmas olvasmány! A szerző miatt is, de mondandója kapcsán is. Az olvasó - mielőtt újra rendezné magában azt, amit olvasási élményként kapott - első kérdése az lehet: Egy más tudományterületen dolgozó tudósnak hogyan lehet évezredek, de különösen az újkor társadalmi, gazdasági, politikai történéséről ilyen gazdag ismerete?
Érdeklődésünket fokozza dr. Bendzsel Miklósnak, a Magyar Szabadalmi Hivatal elnökének "Az írástudók felelőssége" című, tanulmányértékű bevezetője.
Nézzük, mit üzen a könyv tizenegy fejezetében Gábor Dénes a XXI. század olvasójának.
Az első fejezet ("A trilemma") a civilizáció három fő veszélyét fogalmazza meg: 1. a nukleáris háborút, 2. a túlnépesedést, 3. a tétlen kényelem korszakát. Gábor Dénes emlékek kavalkádján keresztül, példázatok erejével bizonyítja: van kiút a reménytelenségből. A következő fejezet a "Nem egykorú világunk" címet viseli. Nagy ívet rajzol ebben az ókori birodalomtól a sztálini korszak áldozataiig. Meglátja már akkor (60-as évek!), hogy "a kommunizmus megbukott". "Az első lépések - és az első megtorpanás?" című fejezetben hangsúlyozza: "Minden kihívás közül a technológia kihívása az, amelyre civilizációnk a legjobban reagál".
Majd szól az acsarkodó háborúskodásról - Oroszország és az USA viszonyára fokuszálva - választ keres a nagy kérdésre: "Hogyan kerülhető el a háború?" (67. oldal), s folytatja az "Elkerülhetjük a totális háborút?" c. részben: "A béke elképzelhető egy olyan világban, ahol a moralitás kizárja az erőszakot, ...".
E katartikus állapotok (háborúk) megszüntetésének lehetőségeit elemző gondolatok után a szerző olyan fontos kérdéseket elemez, mint a "túlnépesedés", a "technológiában rejlő kihívások", az "ember és gép". "Az iparosodás korszakának embere telhetetlen nyersanyag- és energiafogyasztó", de meg kell értenie a "munka humánumát" - tehetjük hozzá - az értelmes élet megtalálásának jelentőségét.
"Az átlagos ember paradicsoma" c. fejezetben így vall Gábor Dénes: "Most kijelentem, hogy egy olyan jövőbeni világra vágyom, ... amelyben az átlagos ember sok boldogságot, a nem átlagos ember pedig sok kreatív leküzdenivalót talál" (143. oldal).
Felhívja a figyelmet a jóléti társadalom ellentmondásaira, a kihívások buktatóira (pl. pénz, alkoholizmus, megváltozott családi szerepek).
Ma, amikor Európa a bolognai dekrétum szellemében keresi a szakemberképzés új útjait, szinte forrásértékű üzenetet küld négy évtized távlatából, amikor a tömegkultúra, a tudós, a kutató problémáit elemezve fogalmazza meg sürgető feladatként az oktatás módszereinek fejlesztését.
A könyv záró fejezeteiben a jövőképet fogalmazza meg, s benne a tudomány szerepét. "Az igazi tudomány a gondolkodással elérhető határig megfelelő munkát fog biztosítani a nem átlagos férfiaknak és nőknek" (177. oldal), majd később így folytatja: "Még nem volt rá példa, hogy egy ember elveszítette volna az érdeklődését a tudomány iránt mindaddig, amíg a logikus gondolkodásra való képességét használni tudta" (181, 182. oldal).
A könyv befejező részében a jövő, a remélhetőleg egyre humánusabb jövő képét fogalmazza meg. Gábor Dénes a mozarti emberről beszél, aki az "öröm kedvéért alkot".
Akik már korábban is olvasói lehettek a Dennis Gabor, Inventing the future (1963) c. műnek és most újraolvassák a fordítást, az ismételt átélés örömével tehetik le a könyvet, hogy további olvasókat biztassanak a mű megismerésére. A díszes kivitelű könyvből a Könyvtárellátó Kht. segítségével a megyei és a 17 ezer főnél nagyobb lélekszámú városi könyvtárak, a Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár, a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtára, az Országos Széchenyi Könyvtár, az Országgyűlési Könyvtár és az egyetemi könyvtárak is kaptak olvasói példányokat a NOVOFER Alapítványtól.
A könyv segítsen hozzá bennünket jövőnk feltalálásához.

Dr. Németh József
technikatörténész
BMGE