EURÓPAI JOGI FIGYELŐ
Dr. Munkácsi Péter
"Bohémélet" Luxemburgban - Két felvonás a közösségi jogi hátrányos megkülönböztetés tilalma és a szerzői jog viszonyához a "Ricordi"-eset kapcsán
Nyitány
I. felvonás - a BGH előtt
II. felvonás - az Európai Bíróság előtt
Finálé
Az elmúlt évben az Európai Bíróság a "Ricordi"-eset1 kapcsán újra szerzői jogi megközelítésű értelmezést adott az EK-szerződésnek a hátrányos megkülönböztetés tilalmát rögzítő 12. (korábban 6., eredetileg 7.) cikke első mondatához. A felhívott rendelkezés szerint e szerződés alkalmazási körében és az abban foglalt különös rendelkezések sérelme nélkül tilos az állampolgárság alapján történő bármely különbségtétel. A rövid döntés jól egészíti ki a bíróságnak a "Phil Collins"-esetben 1993-ban tett sarkalatos megállapításait. Az Európai Bíróság tíz évvel ezelőtt egy előzetes döntéshozatali eljárás keretében többek között leszögezte, hogy a szerzői és a szomszédos jogokra is alkalmazandó az állampolgárság szerinti megkülönböztetés tilalmának általános elve, amelynek értelmében a közösségi jog keretei között más tagállam honosait a belföldiekkel egyenlő elbánásban kell részesíteni, amit a tagállamok joga nem zárhat ki. Bár a nemzetközi szakirodalomban igen sokan formáltak véleményt a "Phil Collins"-döntésekről, a hazai publikációk, néhány kivételtől eltekintve, nem tettek említést az esetről. "Európai Jogi Figyelő" rovatunkban ezért is tartjuk különösen fontosnak az újabb jogeset bemutatását.
1896 februárjában a torinói Teatro Regio-ban tartották Giacomo Puccini operájának, a "Bohémélet"-nek a premierjét. Bár a bemutató sikeres volt, többek között a "La Stampa" korabeli kritikusa igen elmarasztalóan nyilatkozott a darabról: a Bohémélet - ahogy a hallgatóban nem keltett mély benyomást - az opera történetében sem hagy maradandó nyomot.4 A hasonló negatív tartalmú vélemények sem akadályozhatták azonban meg, hogy Mimi és Rodolphe, Musette és Marcel története, a Quartier Latin romantikája, a "Che Gelida Manina" vagy az "O Soave Fanciulla" dallamai meghódítsák a világ valamennyi jelentős operaszínpadát, sőt 2002 decemberétől kezdve még a Broadway közönségét is.
Az 1993/94-es, valamint az 1994/95-ös színházi évadban a wiesbadeni Állami Színház (Staatstheater) számos alkalommal vitte színre Puccini operáját az előadások jogosultja, a G. Ricordi & Co. Bühnen- und Musikverlag GmbH hozzájárulása nélkül. A zeneműkiadó pert indított a színházat fenntartó Hessen tartomány ellen. A felperes kereseti kérelmében előadta, hogy az 1924-ben elhunyt komponista művei Németországban 1994. december 31. napjáig, azaz a német szerzői jogi törvény vonatkozó rendelkezései alapján a szerző halálától számított 70 évig részesülnek védelemben. Az alperes álláspontja szerint a védelmi idő számítására az olasz jogban biztosított 56 éves időtartamot kell alapul venni, és ezért a "Bohémélet" védelmi ideje már 1980. december 31. napján lejárt. A per fő kérdése az EK-szerződés 12. cikkében (korábban 6. eredetileg 7. cikkében) foglalt diszkriminációtilalom alkalmazhatóságára irányult, azaz az olasz zeneszerző műveire számítható-e Németországban a 70 éves védelmi idő, függetlenül attól, hogy hazájában ez az időtartam rövidebb.
Az első fokon eljáró helyi bíróság helyt adott a felperesi keresetnek, amely ellen az alperes sikertelenül fellebbezett.5 Ezt követően a tartomány a német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof - BGH) előtt revíziós eljárásban indítványozta az eredeti kereset elutasítását.
A német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság a revízió kérdésében való döntést megelőzően az eljárást felfüggesztette, és a fő kérdés tárgyában az Európai Bírósághoz fordult előzetes döntéshozatali eljárás céljából az EK-szerződés 234. cikke (1) bekezdése alapján. A tényállás alapján a bíróság szerint a hátrányos megkülönböztetés tilalmáról rendelkező EK-szerződés 12. cikke első mondatának alkalmazása és ezzel a közösségi jogforrás értelmezésre szorult.6 Az értelmezés szükségességét három tényező alapozta meg.
1. Amennyiben a perben az EK-szerződés 12. cikkében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalma nem kerülne alkalmazásra, úgy a keresetet el kellene utasítani, és ebben az esetben a Puccini művein fennálló szerzői jogi védelem a halála után 56 évvel, azaz 1980. december 31. napján járna le. A hosszabb időtartamú védelem nem az időközben Németországban is hatályossá vált alapelv figyelembevételével vehető számításba, amely szerint az Európai Unió és Európai Gazdasági Térség (EGT) állampolgárai a német állampolgárokkal azonos jogállást élveznek.
A német szerzői jogi törvény7 a kérdéses 1993/94-es évad idején hatályos szövegváltozata értelmében a német állampolgárokat műveiken a szerzői jogi védelem megilleti, függetlenül a megjelenés helyétől, valamint attól, hogy a művek egyáltalán megjelentek-e [UrhG 120. § (1) bek. 1995. június 30. napjáig hatályos változata]. 1995. július 1. napjától kezdődően ez a rendelkezés az Európai Unió más tagállamának vagy az Európai Gazdasági Térség más szerződő államának állampolgárai számára teremt a német állampolgárokkal azonos jogállást. Az említett azonos jogállásra vonatkozó rendelkezés vitás esetben azonban csak akkor kerül alkalmazásra, ha a kérdéses mű védelme 1995. július 1. napján sem Németországban, sem az EU vagy az EGT más tagállamában még nem szűnt volna meg. Ha figyelmen kívül marad az EK-szerződés 12. cikke első mondata, Puccini művei Németországban 1981. január 1. napjától kezdődően közkinccsé váltak volna. Nehéz lenne azt is elképzelni, hogy e műveken egy másik tagállamban vagy szerződő államban ne állt volna fenn még a szerzői jogi védelem.
Mivel a "Bohémélet" első alkalommal Olaszországban jelent meg, a német szerzői jogi törvény 1995. június 30. napjáig hatályos változatának érintett rendelkezése (UrhG 121.§) szerint az opera az államszerződések tartalma alapján részesül védelemben. Erről egyfelől Olaszország és Németország számára irányadóan az irodalmi és művészeti művek védelméről szóló Berni Egyezmény Párizsban, 1971. július 24-én felülvizsgált szövege (BUE) rendelkezik, amelynek 7. cikke (1) bekezdése 50 éves védelmi időt ír elő. Másfelől a nemzeti elbánásból eredően az UrhG 64. §-a vehető figyelembe, amely 70 éves védelmi időt biztosít. A védelmi időt illetően a BUE 7. cikke (8) bekezdése az alábbiak szerint korlátozza a nemzeti elbánás alapelvét: a védelmi időt minden esetben annak az országnak a törvénye szabályozza, ahol a védelmet igénylik, ez azonban - kivéve ha ennek az országnak a törvényhozása másképpen nem rendelkezik - nem haladja meg a mű származási országában meghatározott védelmi időt. Ennek megfelelően a "Bohémélet" védelmi időtartama az akkor hatályos olasz jog szerint 56 évre korlátozódna és - összhangban a BUE 7. cikke (5) bekezdésével - 1980. december 31. napján járt volna le.
2. Amennyiben viszont a perben az EK-szerződés 12. cikkében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalma alkalmazásra kerülne, az a különbségtétel, miszerint egy német vagy egy külföldi (a jelen esetben olasz) állampolgárságú szerzőről van szó, pozitív diszkriminációt eredményez. Így a felperes kiadó abban a helyzetben lenne, mintha Giacomo Puccini belföldi zeneszerzőnek számítana. Ebben az esetben az opera védelmi ideje csak az UrhG 64. §-ban foglalt 70 éves védelmi idő alapján, 1994. december 31. napján járna le.
3. A BGH eljáró tanácsa számára kétséges volt az EK-szerződés 12. cikkében foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalmának alkalmazása azokra az esetekre, amikor a szerző az Európai Közösség alapításának időpontjában már meghalt. A felhívott közösségi jogi rendelkezés a megkülönböztetést az állampolgárság alapján tiltja. A tilalom hatálya a szerződés területi, személyi és tárgyi alkalmazási körére korlátozódik. Tekintettel arra, hogy a tilalom személyi alkalmazási köre a tagállamok polgárait érinti, a Legfelsőbb Bíróság szenátusa kérdésessé tette, vajon az EK-szerződés rendelkezése tiltja-e az állampolgárság szerinti nem egyenlő bánásmódot akkor is, ha olyan személy állampolgárságáról van szó, aki a közösségi jogi hátrányos megkülönböztetés tilalmának sohasem volt kedvezményezettje, vagy a EK-szerződés 12. cikke első mondatának alkalmazása feltételezi, hogy az a személy, akinek állampolgárságához az eltérő bánásmód kötődik, még élt a diszkriminációtilalom hatálybalépésének idején. Tehát azokban az esetekben, amikor a BUE 7. cikke (8) bekezdése alapján a védelmi idő összehasonlítása a hátrányos megkülönböztetés tilalma elvének alkalmazásával megakadályozható, általában azon szerzők vonatkozásában kap jelentőséget, akik az Európai Gazdasági Közösséget létesítő szerződés hatálybalépésének időpontjában már elhunytak. A bíróság kétségeit nem oszlatta el az Európai Bíróságnak a "Phil Collins"- esetben foglalt azon megállapítása8 sem, hogy a hátrányos megkülönböztetés tilalma nem csak a szerzők és a szomszédos jogi jogosultak, hanem azok jogutódai javára is figyelembe veendők.
II. felvonás - az Európai Bíróság előtt
A bíróság változatlan formában fenntartotta a "Phil-Collins"-esetben hozott döntéseket és visszautalt arra a megállapításra, hogy a szerzői és a szomszédos jogok az EK-szerződés hatálya alá tartoznak, mivel kihatnak az áruk és a szolgáltatások vonatkozásában a közösségen belüli kereskedelemre. Ugyancsak tényként került megállapításra, hogy ha a szerző már elhunyt amikor az Európai Gazdasági Közösséget létesítő szerződés hatályba lépett abban a tagállamban, amelynek állampolgára volt, nem zárja ki az EK-szerződés 6. cikke első mondatának alkalmazását. A szerzői jog nem csak a szerző, hanem annak jogutódai javára is figyelembe veendő. Vitán felül áll, hogy az alapeljárásban érintett szerzői jogokat az Európai Gazdasági Közösséget létesítő szerződés hatálybalépését követően is gyakorolták, amelynek hatásai érintették Giacomo Puccini jogutódait.9 Végül, a bíróság álláspontja szerint, amennyiben az elbánás az alapeljárás különbözősége tárgyát képezi, amelyet a német szerzői jogi törvény állapított meg a német és a külföldi szerző között, az a közösségi joggal ellentétben áll.
Hessen tartomány álláspontja szerint az elbánás különbözősége a tagállamok jogainak eltérőségére vezethető vissza. Érvelésükben kihangsúlyozták, hogy a BUE 7. cikke (8) bekezdése alapján a védelmi idő összehasonlításának nem az állampolgárság, hanem a származási ország szolgál feltételül. A védelmi időt minden tagállam rögzítette, akik szabadon hagyják a védelmi idő kiterjesztését a saját jogrendszerükre és ezáltal, e rendelkezés folytán, az alkalmazandó időtartam a külföldön élő állampolgárokra tekintettel van. Ilyen körülmények között a nemzeti jog teremti meg a különbségtétel feltételét, amely nem önkényes, hanem általános. A védelmi idő csak közvetlenül kapcsolódik a szerző állampolgárságához.
Az Európai Bíróság nem fogadta el a tartomány értelmezését. Bár vitathatatlan az a körülmény, hogy az EK-szerződés 6. cikkének első mondata nem érinti az összes elbánásban való különbséget vagy torzulást, amely a különböző tagállamok jogai között fennálló különbségekből eredeztethető a közösség jogalkotásában érintett személyek és vállalkozások vonatkozásában mindaddig, amíg e jogok valamennyi személyt érintik összhangban az általános követelményekkel és tekintet nélkül a közvetlen vagy közvetett kapcsolatra az állampolgársággal, mindenfajta megkülönböztetést megtilt az állampolgárság alapján. Ebből következően ez a rendelkezés szükségessé teszi minden tagállamnak, hogy a másik tagállam állampolgárai számára a közösségi jog által szabályozott viszonyokban a saját polgáraival teljesen egyenlő elbánást biztosítson.
A német szerzői jogi törvény két hivatkozott rendelkezése [UrhG 120.§ (1) bek. és 121. § (1) bek.] közvetlenül tesz hátrányos megkülönböztetést az állampolgárság alapján. Ezen túlmenően, amióta a BUE 7. cikke (8) bekezdése lehetővé teszi Németország számára, hogy a külföldi szerző jogait a 70 éves védelmi időtartamra terjessze ki a német jog előírásainak megfelelően, a védelmi idő összehasonlításának mechanizmusa, ahogyan ezt a felhívott BUE-rendelkezés előírja, nem alapozhatja meg jogosan - a védelmi idővel ellentétben - az elbánás különbözőségét a német szerző jogai és azon szerző között, aki egy másik tagállam állampolgára, amint ezt a fent említett német jogszabályok lefektetik.
Az Európai Bíróság az alábbi következtetésre jutott, és a német Szövetségi Legfelsőbb Bíróság megkeresésére adott válaszában megfogalmazta: Az EK-szerződés 6. cikke első mondatába (a módosítást követően a 12. cikke első mondatába) foglalt hátrányos megkülönböztetés tilalma alkalmazható mindazokban a szerzői jogi esetekben, amikor a szerző elhunyt amikor az Európai Gazdasági Közösséget létesítő szerződés hatályba lépett abban a tagállamban, amelynek állampolgára volt. Kizárt, hogy az a védelmi idő, amelyet egy tagállam biztosít a szerző művei számára, aki egyben egy másik tagállam állampolgára, rövidebb legyen mint az az idő, amelyet a saját állampolgárai számára biztosít.10
Az Európai Bíróság most ismertetésre került jogesetével kapcsolatban megjegyzendő, hogy a döntést követően még számos kérdés maradt nyitva a védelmi idő összehasonlítása [BUE 7. cikk (8) bekezdés] és a hátrányos megkülönböztetés viszonylatában. Bár a "Ricordi"-eset egyértelművé tette, hogy a szerző elhalálozásának időpontja, ha ez az EK-szerződés annak az államnak a viszonylatában való hatálybalépése előtt történt, amelynek az elhunyt szerző az állampolgára volt, nem zárja ki per se a diszkriminációtilalom alapelvének alkalmazását. A jogirodalomban Dreier rámutatott arra, hogy a továbbiakban is megválaszolásra szorul az alapelv alkalmazása abban az esetben, ha a rövidebb védelmi idő már lejárt abban az időpontban, amikor a szerző honos országa az Európai Unió tagjává válik.11 A kérdést különösen az EU küszöbön álló bővítése kapcsán szükséges kiemelni. A hátrányos megkülönböztetés uniós alapelv, ennélfogva a tagállamok élhetnek a megkülönböztetéssel a csatlakozás előtt álló államok állampolgáraival szemben. A másik állam későbbi uniós tagsága vajon kizárja-e vissszaható hatállyal az ilyen jellegű diszkriminációt? Ha ilyen esetben valaki az uniós csatlakozást követően alkalmazná a hátrányos megkülönböztetés tilalma alapelvét, az a már lejárt szerzői jogi védelmi idő feléledéséhez vezetne. Ellenkező esetben az a helyzet állhat elő, hogy az elhunyt szerző örökösei eltérő megítélés alá kerülhetnek más belföldi jogosultakkal szemben. Dreier véleménye szerint az ex ante nézőpont helyett az ex post szemlélet lenne az egyetlen út, amely az új tagállamok szerzőivel szembeni hátrányos megkülönböztetés elkerüléséhez vezetne.