TECHNIKATÖRTÉNET
LONGA PÉTERNÉ
Egy magyar író találmányának sorsa regényben elbeszélve, avagy egy biciklifék története
Fütyülj, tovább, kéthangon, Mester!
Építsd hordozható csónakjaidat,
törd fejed ős-sípon, új bicikli-féken,
- szépítsd, javítsd, akkor is, ha nem kell,
a részletet, te, teljes ember!
(Illyés Gyula: Óda a törvényhozóhoz - A jubiláló Tersánszkynak)
Tersánszky Józsi Jenő (1888- 1969) a közelmúlt
magyar irodalmának különleges egyénisége.
„Ez az ember csupa-csupa játék volt, bohókás
lélek, egy kópé” - így
jellemezte író barátja, Szeberényi Lehel.
Monográfusa, Kerékgyártó István
szerint: „Ha nem a tizenkilencedik század végén
születik, hanem a régi korok valamelyikében,
amikor még nem vált el egymástól
költészet, zene, ének és tánc,
bizonnyal vándor énekmondó, igric lett volna. De
az Osztrák-Magyar Monarchiában született, s így
végül is író lett. Közben azonban, a
céhbelieket botránkoztatva, bohém és
agyafúrt ötletekkel áll elő. Megszólaltatja
az ősi avar sípot, kabarét szervez, dalszöveget
ír, zenét szerez, énekel és gitározik.
Kivételes egyéniség és rendhagyó
tehetség.”
Erdélyben született, Nagybányán, mint visszaemlékezéseiben írja „a világ legbűbájosabb városában”. Apja bányaigazgató. „Szüleim tehetős emberek voltak, akik korán kultúrára fogtak. Könyvek és képek között nevelkedtem.” Mégis, leginkább a városszéli patak partján, az ott lebzselő tolvajok, csavargók között érzi magát legjobban. „A kártya figuráit … előbb ismertem, mint a betűvetést. … első elemista értesítőmben ezt írta be apámnak a tanító: Tessék vigyázni a gyerekre, mert szivarozik!” A nyaranta működő híres nagybányai művésztelepen megismert, a kor legkiválóbb művészeinek (Ferenczy Károly, Thorma János, Iványi Grünwald Béla) hatására festő szeretne lenni, de családi nyomásra jegyzőnek, majd joggyakornoknak kényszerül. Apja tönkremegy, az egyre vékonyabban csordogáló apanázst Tersánszky nem tankönyvekre, hanem kártyára, italra költi. Az írás nem leküzdhetetlen művészi kifejezésvágyként, hanem mint lehetséges pénzkereseti forrás merül fel: „… egy vasárnap délután együtt ültünk ifjú barátok a szobámban, és haditanácsot tartottunk, hogy mit kellene tenni sanyarú anyagi helyzetünk föllendítésére? … aznap délután árultam el életem különös és röstellt titkát. Hogy tudniillik én az irodalomra vetemedtem, és már kész is van egy elbeszélésem. Vajon nem lehetne ezzel a művel valami pénzt és esetleg világhírt szerezni?” Nagyobb a megdöbbenése, mint az öröme, amikor első novelláját a Nyugat legendás szerkesztője, Osvát Ernő rögtön elfogadja, s a korszak irodalmi világába „egyszerre csak belerikkant egy vidám, tiszteletlen hang” . Tersánszky sikeres indulása - várakozásával ellentétben - egyelőre, és még jó darabig, nem jelenti az áhított anyagi biztonság megszerzését. De „az írás ördöge” már magával ragadja, meghatározza egész további életét.
Az első világháború kitörése után kalandvágytól, virtuskodástól vezérelve önkéntesnek jelentkezik. A nagy nekilendülést keserű kiábrándulás követi. Nyomasztó háborús élményei hatására születnek első, meghatározó és elismerést hozó művei. A Viszontlátásra, drága című regényéről Ady és Ignotus ír dicsérő kritikát. A húszas évektől kezdve egyre többet publikál. Regényhősei közül - szavaival élve - „a rendesen mosakodó társadalom” tagjait ironikusan, olykor maró gúnnyal ábrázolja, rokonszenve a társadalom „alján” élőké, Till Eulenspiegel, Ludas Matyi utódaié. Legnépszerűbb hősével, Kakuk Marcival sokan azonosították, olvasók és kritikusok egyaránt. Életrajzi értelemben nincs szó egyezésről, viszont Kakuk Marci személyiségjegyei, derűje, elpusztíthatatlan optimizmusa, kirobbanó életöröme valóban fellelhetők az íróban. Tersánszky sem vetette meg a kalandokat, az italt, a nőket, de figyelemre méltó, hogy a köztudat által „link”-nek, bohémnak tartott író egész életében nap mint nap szorgalmasan dolgozott - másképpen hogyan is hozhatta volna létre terjedelmére nézve is tekintélyes életművét? Ő maga így vall erről: „A fordítottját csináltam annak, amit gyermekkoromban. Akkor egész nap lebzseltem, és este sunyi, jámbor pofával somfordáltam szüleim elé. Itt meg a művészek között adtam a ledér, javíthatatlan szoknyavadászt és borisszát: de otthon, a négy fal között kétségbeesett komolysággal ültem a papír elé, és összeszorított fogakkal küzdöttem a kifejezéssel. … Olyat akartam írni, amilyet senki még. Nem volt mintám, nem volt esztétikám, mindent magamból merítettem, a legnagyobb küszködéssel és a legszentebb írói áhítattal.”
Az elbeszélések és regények mellett színműveket is ír, ám azokon nemigen kapnak a korabeli színházak. De mit se neki! Ő maga alapít színházat, ahol egy személyben lesz szövegíró, zeneszerző, díszlettervező, rendező és zenei-prózai előadóművész. A „Képeskönyv Kabaré” sikeres, azóta legendássá vált kezdeményezés. Autodidakta módon tanul gitározni, rekonstruálja az avar sípot. A hangjegyírást nem ismeri, egyéni módszerrel jegyzi le szerzeményeit, amelyeken néhány hónap múlva ő maga sem tud pontosan eligazodni - de sebaj, kiegészíti, átdolgozza őket, invencióban nincs hiány.
Írásainak hőseit sokszor az állatvilágból veszi, olyan beleélő erővel és elhitető képességgel, hogy Nagy Lajos így ír „Egy vezérbika emlékiratai” című regényéről: „ha igazság volna a lélekvándorlás tételében, akkor Tersánszkyról azt kellene hinnünk, hogy egyszer valaha szarvas volt”. Másik „állatos” regénye A szerelmes csóka. Azután még meglepőbb ötlete támad: két regényének - Egy ceruza története illetve Egy kézikocsi története - már nem is élőlények, hanem tárgyak a főhősei; a történeteket narrátorként ők mesélik el, az ő szemszögükből látjuk a világot, például a ceruza esetében az első világháborút.
A második világháborút zsidó feleségét és más üldözötteket bújtatva, majd maga is bujkálni kényszerülve éli át. 1948-ban az elsők között kap Kossuth-díjat, de a Rákosi-rendszer nem az ő, megalkuvást nem ismerő jellemének való. Nem tesz hűségnyilatkozatot, nem hajbókol, „vonalas” írásokat tőle hiába várnak. Öntörvényű ember marad halálig, még azon az áron is, hogy 1955-ig nem adják ki könyveit - éppen írásunk tárgya, az Egy biciklifék története töri meg a jeget mint garantáltan politikamentes írás. Ezután fokozatosan megjelennek régebbi és újabb művei.
Tersánszky Józsi Jenő 1969-ben, hosszas betegeskedés után hunyt el.
Mint az eddigiekből kiderült, Tersánszky nem életidegen irodalmár, hanem minden újdonság iránt érdeklődő, aktív, szellemi és fizikai értelemben is alkotó ember volt. Egy rádióinterjúban barátja, Berza László így beszélt róla: „Mindig csodáltam kézügyességét, azt, hogy teljes életéhez a fizikai munka is hozzátartozott. Remekül tudott bánni a szerszámokkal, a fával, a bőrrel, a vassal és minden más anyaggal. A szerszámait gyönyörűség volt kézbe venni … ezeket, mint az írótollát, úgy használta. … Teljes életet élt! Bármihez nyúlt, mindent teljes szívvel, örömmel csinált, és mindennek a végére járt. Kudarcain pedig úgy lépett át, mint apró akadályokon.”
Ezek után nem is csodálkozunk azon, hogy Tersánszky többszörös feltaláló volt. Az avar síp megalkotása inkább egy új hangszer volt, mint az eredeti rekonstrukciója - hiszen ahhoz vajmi kevés adat állt rendelkezésre. A Képeskönyv Kabaré könnyen mozgatható, alakítható, többfunkciós díszlete szintén műszaki tudást, alkotó képzeletet feltételez. Összehajtható csónakjára később térünk ki. Tersánszky szívügye azonban a biciklifék volt, ezért is szentelt neki külön könyvet, amelynek - mint a szerző már az első oldalakon biztosít bennünket - minden szava igaz: „ …ez valóban kulcsregény, mivel nemcsak minden szakasza tökéletesen hiteles tudósítás, valóban megtörtént dolgokról, hanem én magam, az író, személyemben vagyok az egyetlen vezéralakja. Csak nem mint író, hanem egy roppant tömegben használt világcikknek megújítója és nem elméletben, hanem a gyakorlatban, bár sajnos, csak a magam használatára. Épp ez a történet tárgya. Hogyan nem vált közhasználatúvá egy olyan eszköz, amit én magam sok-sok tanú előtt öt hosszú éven át sikerrel használtam, sőt utánam más is, talán mások is; az sem lehetetlen, hogy jelen pillanatban is, még mindig használják.”
Hogy jutott eszébe Tersánszkynak, hogy éppen egy bicikliféket tökéletesítsen? Elmeséli töviről-hegyire. 1929-ben Baumgarten-ösztöndíjat kapott. Jól jött a pénz, mivel feleségével valósággal nyomorogtak, albérletről albérletre vándoroltak. Nagyon szerettek volna már megállapodni, lakást szerezni, amely alkalmas a nyugodt munkára. Megtudták, hogy egy bank Albertfalván, a Duna partján apró családiházas lakótelepet épít, olyan kedvező értékesítési feltételekkel, amely még az ő számukra is elérhető, hátuk mögött az ösztöndíj nyújtotta biztonsággal, és a nyugodt környezetben születendő jövendőbeli művek reményében. Hosszas utánjárás és az építkezés ma is jól ismert bonyodalmai után Tersánszkyék beköltöztek várva várt otthonukba. Csakhamar kiderült, hogy Albertfalváról a belváros - azaz a kiadók, szerkesztőségek - a tömegközlekedési eszközökkel meglehetősen nehezen, lassan közelíthetők meg. Szomszédai biztatására az író beszerez egy Fecske névre hallgató könnyű, kecses versenykerékpárt. Mint igazi hozzáértő ezermester, alaposan szemügyre veszi a gépet, amelynek két fékjéről szakszerű leírást ad. Az egyik a hátsó kerék tengelyébe szerelt kontrafék, amelyet a pedál hátrafelé nyomásával lehet működtetni. A könyv főszereplője azonban a másik fék: „… a Fecske kormányán egy furcsa nagy acél bajusz, egy mindent felülmúló alkotmány a fékek világában. Világszabadalom! Bowden-fék a neve. A szerkezete bonyolult rugórendszerből áll, amely acélhuzalon kapcsolódik egymásba. Ha nyomod a fék nyomóját? A rugórendszer ellenkező irányban rúg, mint nyomod, viszont a huzal végén a kerékre harapófogószerűen alkalmazott féket a rugók így szoríthatják rá a kerék acéljára két felől a gumi lenyomása helyett. … Az már nekem túl magas volt, hogy tökéletesen fölfogjam a rugórendszer lángelméjű találmányát. Megelégedtem azzal, hogy ha nyomtam a nyomót, a fék működött. A külalakjánál rémlett annyi kifogásolnivalóm, hogy a gép rugórendszeres, csápszerűen messze álló fékhuzalja bizony holmi cserjésben hamar beleakad az ágakba. De viszont különös, érdekes dísz a kormányon.”
Nem tudjuk, hogy a Fecske nevű csepeli kerékpárnak pontosan milyen volt a fékje, bovdenhuzalos kerékpárfékeknek több fajtája ismert szabadalmi leírásokból is. Ezek közül - csupán szemléltetésül - kettőnek a rajzát mutatjuk be az 1., illetve a 2. ábrán. Az 1. ábra a GB 1 124 883 sz. szabadalmi leírásban szereplő fék szerkezetét mutatja, a 2. ábrán az US 4 267 746 sz. szabadalmi leírás szerinti fék a kerékpárra felszerelt állapotban látható, jól megfigyelhető a Tersánszky által említett „acélbajusz”.
Megjegyezzük még, hogy itt és a továbbiakban az író többször használja a helytelen és, sajnos, a köztudatból máig kiirthatatlan „világszabadalom” meghatározást.
|
| 1. ábra: Bovdenhuzalos kerékpárfék szerkezeti felépítése |
Tersánszky, mint gyakorlott sportember, vígan száguldozik kerékpárján, nemcsak betonúton, hanem a lakótelepet környező építési terület buckáin, erdőn-mezőn, meredek partfalakon is. Egyik este, már félhomályban, a gödöllői dombságon nagy sebességgel haladva hirtelen fékezésre kényszerül és lerepül a bicikliről. Komolyabb baja nem történik, de a gépet átvizsgálva megállapítja, hogy a fék mondott csődöt, ez volt a baleset oka. „A világszabadalom reklámozta Bowden-féknek alsó része, ami a kereket megfogja, csúnyán ki van fordulva a formájából. A kerék irama egyszerűen kétfelé ficamította. Ezért vetettem én bukfencet a gépről.”
|
| 2. ábra: Bovdenhuzalos fék kerékpárra szerelve |
A következő fejezet címe már a feltaláló alkotóműhelyébe, azaz sufnijába vezet: „Hogyan lehet egy világszabadalmat kezdetleges eszközökkel lepipálni?” Az író hiába vár a szakavatott szerelőre, hát inkább elkezd gondolkodni. Hiszen gyakorlott barkácsolóról van szó. A regény egyik előző fejezetében már megismerkedhettünk az általa tervezett és kivitelezett, összecsukható vászonkajakkal . „Ez a csónak saját készítményem volt. Lehetett nevetség tárgya is. De többször vált bámulat tárgyává is. …az egész csónak evezőstől tizenhárom kilót nyomott. Nádból volt a váza szerkesztve, rézcsövekkel illesztve egymásba, szétszedhetőnek. A burkolata pedig közönséges csíkos ponyva … összehajtott állapotban hátizsákszerűen vagy kézben hordozható volt a kajak … Ezzel a kis vacak vízijárművel én, le és föl száz és száz kilométereket tettem a Dunán, hullámban, szélben, viharban.” A csónak „utóélete” is az író alkotókedvét dicséri. Amikor kínzó derékfájása miatt fel kell hagynia az evezéssel, szétszedi a kajakot. „A csónak vázának rézcsöveiből és azok selejtjéből szerkesztettem egy kis harangzongorát billentyűzettel. Akkorát, mint egy kézitáska. Ez a használatban tűrhetően bevált.”
De vissza a sufniba, a tönkrement fékű kerékpárhoz és gondterhelt gazdájához!
„… hirtelen ötlet cikázik át agyamon.
De hiszen a Bowden-féknek lényege nem a rugózata a huzalán, hanem ahogy alant harapófogószerűen kap rá a kerékre. A fék lenn X alakú. Tehát a rugózat által összerántott két felső szára nyomja össze a két befelé görbülő alsót. Rugózattal vagy nem, az mellesleges!
Mi lenne akkor, ha az X-nek felső szárát olyan módszerrel, mint a gyerekjátékok krampuszánál történik, a több X-ből összenyomható, szétnyitható alkotmánnyal látom el? Vagy esetleg csak egy tetejébe alkalmazott fölső, összecsukható X-szel?
Abban a pillanatban rázúdult agyamra és minden idegszálamra a hideg forrongás. Úgy nevezik: az alkotás láza! Ugyanaz a fogalom: Az ihlet is! Bizonyára ez is más mindenkinél. Nálam, úgy fejezhetném ki szavakkal, hogy: egy szabályozható, józan, sőt szinte rideg önkívület!”
Íme, a feltaláló lélektana Tersánszky megfogalmazásában. Megvan a felismerés, a találmányi gondolat, az ötlet. Hogy lesz ebből kézzelfogható tárgy, azaz megfelelően kialakított, felszerelhető, működő fék? Következik a megvalósítás, a kivitelezés.
„Legelőbb a féknek azt a részét kellett megalkotni, amelyik kifordult. Keményebb anyag volt szükséges hozzá, mint a Bowden-féké. Vaslécem is akadt. Kalapálni, hajlítani is meg tudtam volna, sőt lyukasztani is a kiszabott vasléceket X-alakúnak, középen mozgathatónak szögecselve össze őket. De sajnáltam az időt efféle inasmunkával pocsékolni. Türelmetlen akartam tudni: beválik-e elgondolásom a gyakorlatban? …
A vas helyett kemény kartonpapírból vágtam ki gyorsan egy X-et. Azzal elrohantam hazulról.
A szomszéd utcában ismerős műlakatos műhelyébe rontottam.”
Az öreg szaki percek alatt elkészíti a kért alkatrészt. Tersánszky rohan haza és befejezi a szerelést, hogy kipróbálhassa: valóban várakozásának megfelelően működik-e találmányának tárgya.
„Megint csak zárt ajtók mögött összesrófoltam a fékemet. Ráillesztettem a kerékre.
Megfelelt.
Most dűlj bele! Vékonyabb vaslemezt kerestem, hogy két kis egyforma darabot fűrészeljek le belőle. De nem akadtam kellőre. Hát rézből csináltam meg. …
Két-két lyukat daráltam kis amerikáneremmel a lécek végébe. Vágtam megfelelő csavarmenetet és kerestem hozzá anyacsavarokat.
Már készen is állott az új fék. …
… valami erős bakancs csapló vagy éppen gitár-húr volt az első huzal, amit a fékről a kormány közepére, majd onnan a kallantyúra vezettem és ráerősítettem.
Azzal amennyi hely volt a körölésre a műhelyben, indultam neki a géppel, hogy a féket kipróbáljam.
A sikertől szó szerint leszédültem a gépről. Magam alkotta fékem nemcsak hogy megállította a kereket, de pontosan annyira mérsékelte forgását, amennyire markom nyomása akarta a kallantyún. Ha pedig erőszakosan, hirtelen nyomtam a kallantyú szárán? A kerék szinte halálmerevségbe jutott.
Jelen pillanatban is átrobog rajtam az izgulat, amikor itt beszámolok erről a pillanatról.”
Tehát bebizonyosodott, hogy az ötlet jó, megvalósítható, a fék kiválóan működik. Hogyan lehetne ebből pénzt csinálni? Ezen töpreng hősünk. „Ha az én fékem anyaga biztosabb is, kevesebb is, könnyebben javítható, pótolható, mint a világszabadalom bonyolult rugórendszere? Akkor ezt szereltetik vagy szerelik gépeikre. Ha az én fékem szépen odalapul a géphez, nem kunkorodik, nem akad mindenbe? Akkor ez játszva kiszoríthatja hatalmas vetélytársát.
Tehát ezt a találmányt mind a közjó érdekében, mind a magam dicsőségére és hasznára, sürgősen értékesíteni érdemes.
De hogyan és hol köll az ilyesmit sikerrel elkezdeni?”
Tersánszky nem várt akadályokba ütközik. Először „Éber József visszavonult kerékpárbajnok és bicikli-kupec” tanácsát kéri, aki ugyan a fékről mint műszaki konstrukcióról elismerően nyilatkozik, mégsem bízik abban, hogy sokan vevők lennének rá. Azzal érvel, hogy az emberek az ismert cégek gyártmányait keresik, kísérletezni nem hajlandók, bizalmatlanok az új, ismeretlen dolgokkal szemben. Szerinte összeköttetés és tőke nélkül nem megy… Ezután Tersánszky a már említett műlakatost környékezi meg, hogy vágjon bele ennek a filléres, de nagyon célszerű alkatrésznek a gyártásába, ő, mint alkotó legfeljebb „valami kis percenttel” kívánna benne lenni az üzletben. De az öreg szaki bizalmatlan annak ellenére, hogy semmiféle beruházásra, anyagbeszerzésre nem lenne szükség.
Az író nem csügged, hanem egy másik ismerőséhez fordul, egy gépészmérnökhöz, aki kijelenti, hogy „ebben a kis találmányban igenis van ipari és kereskedelmi lehetőség.” Egyszersmind vállalja, hogy megpróbálja saját gyárának fölajánlani a találmányt. Pontos szöveggel, szakszerű rajzokkal látja el a beadványt, de „az igazgatóság ridegen elutasította a tervezetet rajzostul, mindenestül. … Indoka egyszerűen az volt, hogy … teljesen kezdetleges tákolmány és egyébiránt is a kétkarú emelő teszi vázát, ez pedig már ősidők óta nem szabadalmi tárgy.” Tehát a potenciális gyártó a találmány újdonságát vitatja - meglehetősen megalapozatlanul. A gépészmérnök „kinyilatkoztatása” szerint „az igazgatóság döntése gazság és butaság! … tőled leszólják és elutasítják a találmányt, aztán egy idő, egy év múlva, hamarabb is, más néven megjelennek vele”. Magyarán: ellopnák, hiszen szabad préda, nem áll oltalom alatt. Minderre Tersánszkyt - aki időközben még fejlesztette, tökéletesítette is találmányát - „Névtelen Tanácsadója”, egy jogász döbbenti rá. „Hát ha van valami vagyontárgyam, amit védenem kell, mert saját ötletem alkotta, és az ötlet a legbecsesebb magántulajdon, míg nyilvánosságra nem kerül, hogy aztán számomra Csáki szalmája váljék belőle és másoknak haszon … így összevetve mindent miért nem fordulok vele gyorsan közvetlen ahhoz a hatósághoz, ami a vagyontárgyamat megóvja nekem? Miért nem futok lóhalálba vagy kerékpártörésbe a Szabadalmi Bírósághoz? Nemhogy lármázni kell valakinek az ilyesmiről, nemhogy mutogatni kell, hanem megnémulni, titokban tartani és nem csalárd vagy gyámoltalan eleven tanúkat toborozni körüle, de tárgyi bizonyítékot teremteni róla, minél többet, fényképet, rajzot, leírást és kérvényt mellé felzettel és iktatni az aktát a Szabadalmi Hivatalban és kikérni az iktatóból a hivatalos pecséttel ellátott ügyszámot, bele a tárcába … Ez az eljárás!
…Már eltökéltem, hogy másnap, a hivatalos óra kezdetére a Szabadalmi Hivatalba indulok. Névtelen Tanácsadóm ráeszméltetett, hogy ezt kell tennem.”
A Szabadalmi Hivatalban Tersánszky ügyfélszolgálatunk ősénél, a „Fölvilágosítás” feliratú szobában egy „idősebb, régivágású bácsi”-tól szakszerű felvilágosítást kap a beadvány pontos elkészítését illetően; arra is felhívják a figyelmét, hogy ügyvivőhöz is fordulhat segítségért. Sőt, a találmány „menedzselését”, értékesítését illetően még egy hasznos tanácsot kap: „Más útja ennek? Hogyne volna! Közvetlen a gyártóhoz fordulni a találmánnyal. Az aztán a legbiztosabb. Ha ön magával a gyártóval egyezik meg és ő jár utána a találmány értékesítésének? Ez a legrövidebb és legcélravezetőbb út, kérem!”
Ez az elgondolás olyan egyszerűnek és logikusnak tűnik, hogy az író azonmód felkeresi a Csepel Művek képviseletét, hiszen nyilvánvaló, hogy „ennek az üzemnek ( a gyártónak) köllene fölajánlanom a külföldi, költségesebb szabadalma helyett az én olcsóbb, egyszerűbb és bizonyára beválóbb gépalkatrész újításomat”. Igazsága tudatában az illetékes osztályvezetőnél rögtön a lényegre tér, és az utcán, működés közben akarja bemutatni találmányát. Hideg zuhanyként éri a visszautasítás: a zseniális alkotmányt senki sem akarja megnézni, annak elbírálásával egy szakbizottság foglalkozna majd valamikor, beadvány, rajzok, kérvény alapján, hiszen „mindennek van hivatalos útja. Attól eltérni nem lehet”. Tersánszky érzékenysége felnagyítja, sértéssé fokozza az elodázott válaszadást, az érdektelenséget:
„- Kegyed iparos?
- Az vagyok! - biccentettem hazugul. Mert már tudtam, hogy ezzel az emberrel szögletre nem jöhetek. Azt a szót, hogy iparos, nagyon szelíden, nagyon nyugodtan ejtette ki, de valami olyan csendült ki nekem belőle, mintha azt kérdezné: kegyed világfölforgató, kegyed rendszerellenes, kegyed üzem-romboló, kegyed veszedelmes közellenség?”
Később a véletlen úgy hozza, hogy meggyőződhet arról, hogyan fogadja, értékeli találmányát az átlagember, a fogyasztó. Egyik kirándulása során szóba elegyedik egy fiatalemberrel, akinek láthatólag szintén szenvedélye a biciklizés. „Íme, a véletlen most itt elfogta nekem azt a tanút és azt a bírót is egyben, aki találmányomnak igazságot szolgáltat, a magam lelkiismerete számára is. Ez a tipikus, pesti kedves tucat-gyerek pontosan meg fogja nekem mondani, mennyit ér a fékem az övével szemben. Itt a természetben azonnal kipróbálhatjuk. Ez a Fogyasztó nagy effel! Ez a tömeg! Ez a Fillér, amiből több ezres tevődik össze …”. Újabb csalódás! A fiú először a fék kivitelezését, külső megjelenését, hevenyészett voltát fitymálja le. Amikor Tersánszky a fék kipróbálására biztatja, nyegle vállvonogatással azt is elutasítja. „Hirtelen nemcsak a fék vonatkozásában éreztem valami csüggesztőt, reménytelent, kietlent a levegőben. Íme, az átlagos kerékpáros döntvénye, érdekei ellenére is, kifürkészhetetlen lelki nyomásra. Tucatembernek tucatáru kell. Az a bizonyos bevezetett áru. És kész!”
Teljes csalódás minden szempontból, de a történetnek még nincs vége. A kegyelemdöfést egy újabb találkozás adja meg - az utolsó előtti fejezet címe szerint - „Szemközt saját magam élő torzképével”. Tersánszky álhírlapíró barátja egy zugügyvéd megbízásából pénzbehajtással foglalkozik; egyik „ügyfele” „egy többszörösen megrögzött föltaláló”, akitől az esedékessé vált fenntartási díjakat kell bekasszíroznia, ami nem egyszerű dolog, mert az illető már családjával együtt szinte nyomorog, hogy a szükséges összegeket rendszeresen előteremthesse, abban reménykedve, hogy találmányaiból egyszer meggazdagodhat. Amint legújabb találmányára terelődik a szó „az egész szelíd, csöndes ember átalakult. Két szeme lobogni kezdett, mozdulatait mintha eszeveszett rugók rángatták volna. Vad indulatban hadrált, szavalt. … Voltaképpen beszédének egész tartalma egyetlen mondatösszetétel változataiból állt. Ő minden találmányával az emberiség ügyét szolgálja önzetlen, de ebben megakadályozzák!” S ezek után mintegy ellenpontként feltűnik az égen a Schmoll paszta reklámja. „Íme a másik véglet. Az utolérhetetlen cipőfénymáz ki tudja bérelni hirdetőjének a kor dicsőséges gépmadarát, hogy óva intse a társadalmat egy másik lábbeli-kenőcs káros hatásától, amivel boldogtalanok összetéveszthetik és akkor megtörténhetik, hogy még egy fénymázfeltaláló lángelme kacaghat a markába sikerén és számlálhatja ezreseit, ha nem millióit … Boldog belső kacagással gondoltam arra, hogy akad még harmadik eset is: én magam, - aki nem kíván sem az egyik nyomorúságából, éppúgy, ahogy nem áhítozik a másik dúskálkodására sem.”
Tersánszky kényszerű hallgatásának az ötvenes években talán egyetlen pozitívuma feltalálói múltjáról szóló regényének, az Egy biciklifék történeté-nek megírása illetve megjelenése. A tőle megszokott rendkívül szórakoztató, érdekes írás, ugyanakkor tanítani lehetne belőle egy találmány létrejöttének folyamatát, a szabadalmaztatás, értékesítés, a marketing fontosságának problémáit, buktatóit. Külön említést érdemel Tersánszky senkiével össze nem téveszthető, egyéni stílusa. Kerékgyártó István így ír róla: „a szórendcserék, indulatszókkal, kötőszókkal kezdődő mondatok … (az általa) alkotott új szavak … kivételes érzékletességet, mobilitást adnak … stílusának. Csupa lüktetés, szabálytalan ritmus ez a nyelv.” Zelk Zoltán „A föltaláló” című írásában így jellemzi barátja írásművészetét: „Tersánszky mondatai a magyar irodalom legmozgékonyabb, legvirgoncabb mondatai. Ami szó más író könyvében csendben megül, az, ha ő írta le, fütyülni is tud, cigánykereket vetni is tud. Tersánszky szavai: jókedvű szavak.”
Búcsúzzunk Tersánszkytól ismét Zelk Zoltán szavaival - ezúttal versben:
Virgonc szavak virgonc királya,
Bűvész, tudós, poéta, sámán -
Áthallik teli nevetése
Gyászhintó-kerék nyikorgásán!
Irodalom
Tersánszky Józsi Jenő: Egy biciklifék története. Magvető Könyvkiadó, 1955
Kerékgyártó István: Tersánszky Józsi Jenő (Arcok és vallomások). Szépirodalmi Könyvkiadó, 1969
Tarján Tamás (szerk.): Virgonc szavak virgonc királya; In memoriam Tersánszky Józsi Jenő. Nap Kiadó, 1999