KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE
- Felfedezések és találmányok nagykönyve
- Deborah Jaffé: Ingenious Women - from Tincture of Saffron to Flying Machines (Találékony hölgyek)
- Mindentudás Egyeteme 2. és 3. kötet
Felfedezések és találmányok nagykönyve. Kossuth Kiadó, 2004; ISBN 963 09 4587 8
Felfedezések és találmányok - talán nem túlzás kimondanunk, hogy minden bizonnyal elsősorban ezek tették civilizációvá az emberiséget, emelték és emelik ma is annak mind magasabb szintjeire, kezdettől fogva nagyrészt általuk, az eredményeiknek köszönhetően fejlődik az ember világa. Ezekből az eredményekből mutat be egy nagyívű, sokszínű válogatást ez a méreteiben is impozáns, nagyon érdekes és szép kötet.
A találmányok az emberi kreativitás alkotásainak egyik legkiemelkedőbb vonulatát jelentik. Ha valamilyen alkotás teljesen új, nagyon meglepő, és annak használata valamiben új lehetőségeket tár fel - precízen fogalmazva új szükséglet kielégítését vagy meglévő szükségletnek az addigiaknál jelentősen jobb kielégítését teszi lehetővé - , azt találmánynak nevezzük, és ebben a szóban valódi elismerés visszhangzik. Ennek oka nyilvánvalóan az is, hogy a találmányokban mindig valódi szellemi teljesítmény testesül meg, azok sohasem "isteni adományként", nem szikraként pattannak elő a semmiből. Ellenkezőleg, mögöttük mindig ott áll a feltaláló nagyon komoly tudása - az isteni szikra legfeljebb csak abban segíthet, hogy ezt a tudást valami egészen új módon használja, új felismerésre jusson. A hozzá nem értő véletlenül sem bukkanhat rá új megoldásra, találmányra, egyszerűen azért nem, mert ha találkozik is vele, csak a kellő tárgyi tudás segítségével képes azt felismerni. Könnyen belátjuk ezt, ha arra gondolunk, hogy a találmányok megalkotásának mindig az egyik legfontosabb része annak legalább részbeni felismerése vagy kimunkálása, hogy mire alkalmazható az új megoldás - ehhez pedig a tárgyra vonatkozó alapos ismeretek kellenek.
A találmány ugyanakkor nyitott fogalom: nincs általánosan elfogadott definíció arra, mit is tekintünk találmánynak. A jogszabályok mindenütt csak arról rendelkeznek, milyen feltételeknek kell eleget tennie egy alkotásnak ahhoz, hogy szabadalmazható találmányként ismerjék el, s ezzel megnyíljék alkotója számára a jogszerzés lehetősége - a szabadalmi oltalom ezzel válik a modern iparpolitika egyik alapintézményévé. A bennük megtestesülő megoldás bonyolultságát tekintve pedig rendkívül széles, és ugyancsak körülhatárolhatatlan a találmányok skálája. Ennek szemléltetéséül ragadjunk ki innen két példát. Az egyik az étkezéshez használt villa, ami a maga idejében valódi találmánynak számíthatott, és nehéz megértenünk, miért támadta - amint itt olvashatjuk - az egyház, sőt maga Luther Márton is. A másik - a sok ideillő közül - legyen a nagynyomású gőzgép.
Felfedezések: a kezdet kezdetétől nagyrészt általuk ismeri meg, és veszi birtokába az ember a világot, a segítségükkel tágítja, fejleszti tevékenységét, emeli mindig magasabb szintre az életét. Végtelen folyamat ez, amelynek kezdeteiről és számos eddigi eredményéről itt sokat olvashatunk, s amelynek a jövőbeni távlatai is határtalannak ígérkeznek. A modern világban pedig nagy jelentőségű, és az érdeklődők számára mérhetetlenül izgalmas is, hogyan válnak a tudomány akár a legtisztábban elméleti jelentőségűnek gondolt felfedezései különféle tevékenységeink eszközeinek forrásává, illetve építőelemeivé. Kitűnő példa erre - sok egyéb közt - a kvantumfizika. Alapelveinek felfedezésekor és még jó ideig a legzseniálisabb tudósok sem álmodták volna, hogy mai világunkban igen sokunk képtelen lenne folytatni megszokott életvitelét az eszközök nélkül, amelyekben a kvantumfizika felismerései hasznosulnak.
A 400 oldalas, mintegy 250 fotóval, metszettel, korabeli ábrázolással nagyon szépen illusztrált kötet a könnyed, ugyanakkor igényes ismeretterjesztés igen jó darabja. Egy-egy témának a legtöbbször egy oldal szöveget és egy egész oldalas képet vagy egyéb ábrázolást szentel. A leírások időrendi sorrendben követik egymást. Feltaláló, illetve felfedező szerinti, valamint tárgy szerinti keresésre egy név- és tárgymutató szolgál, továbbá egy tematikai mutató - ez néha kissé megbotlik.
A kötet apró esszéi könnyedek és olvasmányosak, ugyanakkor elegendően tartalmasak is ahhoz, hogy akár ez legyen az első ilyen könyve egy ifjú embernek, és felkeltse az érdeklődését a felfedezések és találmányok iránt, vagy éppen tovább vezesse őt ezen a szép és hasznos úton. Szintúgy kiváló ugyanakkor arra is, hogy - bármelyikünk kalandozzon benne - a látókör szélesítőjeként vagy éppen a mélyebb ismeretek iránti kíváncsiság ébresztőjeként szolgáljon mindenkinek.
Dr. Osman Péter
* * *
Deborah Jaffé: Ingenious Women - from Tincture of Saffron to Flying Machines (Találékony hölgyek) . Sutton Publishing Limited, London, 2003; ISBN 0-7509-3030-6
Érdekes technikatörténeti könyv jelent meg 2003-ban Londonban "Ingenious Women - from Tincture of Saffron to Flying Machines" címmel, amely közel 300 év, az 1637 és az első világháború kitörése közötti időszak feltalálónőinek tevékenységéről ad képet. A szerző, Deborah Jaffé, technikatörténész, fotográfus és festő, a BBC 4 rádióban elhangzott előadássorozatát foglalta írásba. Elsősorban az angol nyelvterületen működő inventív hölgyekre koncentrál, de jó néhány külföldi feltalálónőről - németekről, franciákról, kanadaiakról - is említést tesz. Sajnos, közöttük kelet-európai mutatóban sem fordul elő.
A szerzőnek, mint azt az előszóban kifejti, elsődleges célja természetesen az e téren makacsul uralkodó előítéletek felszámolásának kísérlete volt. A nők kreativitását, műszaki területeken való jártasságát kézlegyintéssel elintézni napjainkban is gyakori jelenség. Pedig sokszor ma is sikeresen működő vállalkozások alapulnak nők által létrehozott találmányokon - csak ez a tény gyakran homályban marad, senki sem tud a feltaláló esetleg évtizedekkel, sőt századokkal ezelőtt működő személyéről.
A vizsgált korszak kiinduló éve nem véletlen: ekkor kapott első ízben egy brit hölgy szabadalmi oltalmat találmányára. Azonban majdnem másfél évszázadon át csak a szellemi teljesítmény erkölcsi elismerésére volt mód; a találmányok hasznosításából származó jövedelemre önállóan, férjüktől függetlenül a nők csak 1882-től, az úgynevezett "Married Womans Property Act" törvény hatálybalépése után tehettek szert; ennek alapján valószínűsíthető, hogy sok olyan találmány bejelentését engedhették át férjüknek vagy munkaadójuknak, amelyeknek ugyan ők voltak a megalkotói, de amelyekből anyagi hasznuk úgysem származhatott.
A szerző jelzi, hogy a könyvében bemutatott feltalálónők és találmányok köre korántsem teljes, csak tallózásnak tekinthető a technikatörténetnek ebben a sajátos szeletében, hiszen a kutatás ezen a területen nagyon munkaigényes, nyilvánvalóan egyetlen szabadalmi adatbázis sem tartalmaz nemek szerinti megkülönböztetést; szabadalmi leírások bibliográfiai adatainak tömkelegét kell áttanulmányozni a keresett adatok összegyűjtése érdekében. Erre a nagy szorgalmat és türelmet igénylő kutatómunkára a szerző két esztendőt fordított.
A könyv 11 fejezete részben időrendi, részben témakörök szerinti csoportosításban mutatja be a kreatív hölgyek által kidolgozott találmányokat; külön fejezet jut a két nagy, XIX. századi világkiállításon - az 1851-es londonin és az 1893-as chicagóin - új ötleteikkel jelen levő nőknek, illetve azoknak, akik nemcsak új műszaki megoldásokat gondoltak ki, hanem azok megvalósításáról, értékesítéséről is gondoskodtak - ők a mai "menedzserek" ősei. Igen részletes, 25 oldalas függelékben, kronologikus sorrendben sorolja fel a szerző a vizsgált időszakban általa talált összes, nőktől származó szabadalom legfontosabb adatait - lajstromszám, a feltaláló(k) neve, a szabadalom címe - , a kronológiába illesztve az egyes korszakok legjelentősebb történelmi eseményeit is. Az egyes fejezetekhez tartozó jegyzetek, a források pontos megjelölése, bibliográfia és részletes név- és tárgymutató egészíti ki ezt az igen gondosan elkészített, a további kutatásra vagy csak egyéni érdeklődésből fakadó búvárkodásra tág lehetőséget adó munkát.
Mint a bevezető fejezetből megtudjuk, a nők természettudományos érdeklődése már a XVII. századtól nyomon követhető; dokumentumok bizonyítják, hogy hölgyek látogatták a Royal Institution előadásait, többek között Faradaynek is voltak köztük hallgatói. Más kérdés, hogy vizsgázni, diplomát szerezni nem volt lehetőségük, nem beszélve arról, hogy tudásukat esetleg oktatóként adják át az érdeklődőknek.
Az új ötletek szabadalmaztatásának intézménye a Tudor kortól létezik. I. Erzsébet uralkodása alatt harminc szabadalmat jegyeztek be, tárgyuk természetesen az akkor legfontosabb iparágakhoz kapcsolódott: a szappan-, salétrom-, timsó-, bőr-, papír- és vasgyártáshoz. 1617 és 1852 között Angliában 62 nő kapott találmányára szabadalmi oltalmat. A technika XIX. században lezajlott rohamos fejlődése során, 1852-ben új szabadalmi törvény lépett életbe, amely Anglián kívül kiterjedt Walesre, Skóciára és Írországra is. Ettől kezdve a nők átlagosan 2%-os arányban vannak jelen a feltalálók között, például 1898-ban 27 639 szabadalmi bejelentés közül 638-nak a szerzője nő. Eleinte a speciálisan női igények kielégítésére terjedt ki a figyelmük: szalmakalapgyártás új alapanyagokból, célszerűbb technológiával, újfajta fűzők, harisnyatartók, a kerékpározást megkönnyítő ruhadarabok, fejfedők, de érdeklődésük fokozatosan más területekre is kiterjedt. A könyv szerzője igen meggyőzően fejtegeti, hogy a szabadalmak számának, tárgyának változását nemcsak technikatörténeti szempontból érdemes tanulmányozni. A társadalmi háttérről, az emberek érdeklődésének, életmódjának változásáról is rengeteg információt nyerhetünk. Így például az, hogy a nők a biciklin hordható ruhadarabok iránt érdeklődtek, azt mutatja, hogy körükben is megjelent a sport, az egészséges életmód iránti igény, nőtt az önállóságuk, már nemcsak egy "gardedame" kiséretében mozdulhattak ki otthonról. A bejelentett szabadalmak nem mindegyike valósult meg, de az emberek igényét, az őket foglalkoztató gondokat-gondolatokat ezek a bejelentések feltétlenül tükrözik.
De mire is vonatkozott pontosan az a híres-nevezetes legelső "női szabadalom"? Abban az időben a sáfrány sokoldalúan hasznosítható, keresett növénynek számított; természetes alakjában vagy kivonatban, illetve szárítva alkalmazták festékként, gyógyszerként, ételízesítésre és illatszerek előállításához. Ezeket az anyagokat a növény virágjából készítették, termesztéséhez speciális mikroklíma volt szükséges, ezért a sáfrány minden alakjában nagyon drága volt. A GB 104 számú szabadalmi leírás tartalmazza a magát "özvegyasszony"-ként megjelölő Amye Everard módszerét a tartós, hatékony, aranysárga színét hosszú ideig megőrző "sáfránytinktúra" előállítására. Az özvegyi "státuszt" talán éppen azért volt célszerű hangsúlyozni, mivel Mrs Everard így saját neve alatt jelenthette be találmányát. Ezt az elgondolást valószínűsíti egy sokkal későbbi, 1715-ös szabadalom esete, amelyen Thomas Masters neve szerepelt, bár ő már az okirat kezdő mondatában kinyilvánítja, hogy az ötlet feleségétől, Sybilla Masterstől származik. A találmány tárgya szalmakalapok készítésére szolgáló, jól alakítható, szalmafonatú alapanyag volt.
Meglepő a tárgya egy kicsit későbbi, 1769-es "ősszabadalomnak", amely az építészettel kapcsolatos. Az esős-ködös szigetországi időjárás viszontagságait az épületek díszítőelemei nehezen bírták, pedig ebben az időszakban hatalmas építkezések folytak, és a gazdasági fellendülésnek köszönhetően nagy igény mutatkozott a díszes, tekintélyes homlokzatok iránt. Mrs Eleanor Coade-ot nem annyira érdeklődése, mint inkább sorsa kényszerítette rá, hogy ezen a területen újat alkosson: miután apja tönkrement, építési vállalkozásának romjaiból kellett újrateremtenie a család megélhetését. Mrs Coade a kudarc színhelyéről London elővárosába költöztette az üzemet, és egy olyan mesterséges anyagkeveréket talált ki, amely öntőformában a legkülönbözőbb építőelemek előállítására volt alkalmas, dekoratív és az időjárásnak ellenálló díszítőelemeket lehetett belőle kialakítani. A jellegzetes műkő díszítések olyannyira tartósak, hogy a mai napig láthatók jó néhány londoni és vidéki épületen, a korszak legnevesebb építészei szívesen alkalmazták őket, és Angliában a hölgy nevére utaló "coadestone" néven ismerik az alapanyagot.
A hat tematikus fejezet az öltözködéssel, a háztartással, az oktatással, a hátrányos helyzetben levők speciális igényeivel, a közlekedéssel, illetve a gyógyítással foglalkozik.
Ezek közül - hölgyekről lévén szó talán kézenfekvőnek tekinthetően - az első kettő a legterjedelmesebb. A felső- és alsóruházati darabok, illetve a számtalan kiegészítő tervezésekor a nőket nem elsősorban a hiúság, a tetszeni vágyás vezette. Olyan praktikus dolgokról van itt szó, amelyek megkönnyítik a mindennapi életet, a mozgást, amellett hogy tetszetősek, célszerűek és kényelmesek is. A legjobb példa erre a nőket évszázadokig szinte börtönbe záró, megnyomorító fűzők esete. A terhesség jeleit, a növekvő pocakot szégyellni, takargatni illett, a has erőteljes leszorítása a születendő gyermeket is kínozta, veszélyeztette. A feltalálók rugalmas szalagok, támasztóelemek alkalmazásával, a szabás változtatásával igyekeztek elérni a szinte lehetetlent: megfelelni a divat elvárásainak az egészség károsítása nélkül, a komfortérzés megtartásával. Mme Roxey Caplin ennél is továbbment: felismerte a helyes testtartás fontosságát, és férjével olyan, fűzőnek már talán nem is nevezhető alsóneműt tervezett, amely pántok, szalagok segítségével a vállat, hátat, nyakat, derekat a megfelelő helyzetben tartja, de nem kényelmetlen. Az első próbálkozást huszonnégy (!) újabb terv követte; ezek speciális igényeket kiegészítő fűzők voltak, például énekesnők vagy gerincbántalmakban szenvedők számára. Messze megelőzve korát, az egészség, szépség és a lelkiállapot közötti kapcsolatról Mme Caplin könyvet is írt. Egyik találmányával az 1851-es londoni világkiállításon aranyérmet nyert.
A XIX. század közepén kezdett elterjedni Isaac Singer találmánya, a varrógép. Ez egyrészt hamarosan lehetővé tette a ruhaipari tömegtermelést, másrészt az otthoni szabás-varrás vált egyszerűbbé - persze csak akkor, ha megfelelő szabásminta állt rendelkezésre. Ezen a problémán segített egy glasgowi ipariskolai tanárnő, Margaret Clarke 1904-es találmánya: olyan szabásmintát szerkesztett, amely könnyen átalakítható, használható volt a legkülönbözőbb testalkatoknál, sőt alkalmas volt gyemekruha varrására is.
A dolgozó nők növekvő száma és a kerékpározás elterjedése nyomán születtek meg a speciális, biciklizéshez használt öltözetek, fejfedők; az utóbbiak nemcsak az időjárás viszontagságaitól védtek, hanem a tökéletes frizurát is rögzítették. A tanárnőknek, telefonközpontos és gépírókisasszonyoknak kifogástalan eleganciával, hosszú szoknyában kellett megjelenniük munkahelyükön. Florence Jarvis diszkréten osztott, hosszú szoknyája (1897) vagy Elizabeth Reid dekoratív kalap- és hajrögzítő eszköze (1906) hasznossága mellett a fenti célt szolgálta.
Az ipari forradalom a sok technikai újdonság mellett a társadalom átrendeződését is magával hozta; radikálisan megnövekedett a városlakók száma, és a polgári középosztály széles rétege alakult ki - részben az ugyancsak ez időben sokak számára hozzáférhetővé vált sajtóból vett információk alapján - , növekvő igényekkel és anyagi lehetőségekkel; ugyanakkor elképesztő nyomorban és borzalmas higiéniai körülmények között éltek a munkásság tagjai. A XIX. század második felében a háztartási munka megkönnyítését célzó találmányok főként Németországban és az Egyesült Államokban születtek, mivel Angliában nagyon olcsó volt a munkaerő, a ház úrnőjének egyszerűen olcsóbb és egyszerűbb volt még egy cselédet fogadni, mint egy új eszközt beszerezni, pláne annak kigondolásán törni a fejét.
A háztartásokban a széntüzelés volt általános, a gázt inkább utcai világításra használták. A szigetországi bányák ontották a tüzelőanyagot - szinte hátborzongató arra gondolni, hogy a föld alatti nehéz fizikai munkát csak egy 1842-es rendelet tiltotta meg a nők és a tíz éven aluli gyermekek (!) számára. A széntüzeléssel járó kellemetlen és nehézkes karbantartási munkák közül egy hampsteadi vénkisasszony, Elizabeth Bell az 1800-as évek legelején a kémények tisztítására több szerkezetet és eljárást is kidolgozott. Egyik szellemes megoldása szerint két, félkör alakú, állítható vaskeret segítségével a tisztítóeszközt különböző méretű és alakú kéményeknél lehetett alkalmazni, és a kémény teljes hosszában gyorsan eltávolíthatók voltak vele a feltapadt égéstermékek. A testileg-lelkileg nyomasztó londoni szmog tette aktuálissá Pauline Grayson 1905-ös találmányát: szinte füstmentesen elégethető tüzelőanyag, amely szénporból és égetett gipszből állt, a nedvesített keveréket briketté préselve lehetett használni. Az égetési folyamatoknál maradva: energiatakarékos és szellemes megoldás a San Franciscó-i Elizabeth Corbetté, aki olyan utcai lámpát tervezett, amely a csatornákból felszívott ártalmas gázokkal működött.
A mosás évezredeken át az egyik legnehezebb, ám minden nap gyakorolt női munka volt. Természetes, hogy a feltalálónők számos szappanfajtát, tisztító- és súrolószert kísérletezteik ki, részben tapasztalati úton, részben vegyészeti ismeretek alapján. Azt gondolnánk, a mosógépek csak az utóbbi évtizedek szellemi termékei, de ez messze nincs így. 1859-ben Elizabeth Merrell elektromos működtetésű mosógépet talált fel. Ebben hullámos felületű fémlemezek forgatásával intenzíven mozgatták a forró szappanoldatot, illetve az öblítővizet. 1907-ben Berlinben Elisabeth Beckmann "hengeres mosógép"-re kapott szabadalmi oltalmat; ez a szerkezet az automata mosógép ősének tekinthető. Két koncentrikus hengerből állt, a belsőnek perforált fala volt. A nyílásokon forró mosószeres oldat áramlott intenzív mozgással a belső dobban elhelyezett mosnivalóra. A szennyes lé eltávolítása vákuum alkalmazásával történt. Az 1893-as chicagói világkiállításon nagy sikert aratott Josephine Cochran mosogatógépe. Maga a találmány néhány évvel előbbi: 1886-ban született. A világkiállítás idején már sorozatban gyártották a mosogatógépet, és az élelmes hölgy saját vállalata forgalmazta. Főként éttermek tulajdonosai voltak a vásárlók, tehát nagy kapacitású mosogatógépről lehetett szó. Margaret Wilcox 1886-ban oltalmat nyert sokoldalú eszköze mosógépként és a gyors átalakítás után mosogatógépként is használható volt. A forró vizet a hozzá csatlakoztatott gázbojler biztosította.
Sarah Guppyról mindössze annyit tudunk, hogy egy bristoli kereskedő felesége volt, pedig érdekes egyéniségét érdemes lenne megismerni. Találmányai között akadt tea- és kávéfőző, összecsukható ágy, sőt függőhíd is. Sokfunkciós háztartási gépe a kávé- és teafőzésen kívül tojásfőzésre és kenyérpirításra is alkalmas volt. A gyors, egyszerű, filteres kávéfőzés módját és a hozzá való eldobható papírfiltert egy német háziasszonynak, Melitta Bentznek köszönhetjük. Ma is használatos szűrőjére 1908-ban kapott használatiminta-oltalmat. A "Melitta" megjelölést védjegyként ma is használják a német nyelvterületen több országban is.
A XIX. század a nagy földrajzi felfedezések időszaka is volt. Szó szerint kitágult a világ, és maga az utazás részben a gyarmatokkal való kapcsolattartás, részben az emberek egyre táguló érdeklődése miatt napi gyakorlattá vált és speciális igényeket ébresztett. Fontossá vált például az élelmiszerek megfelelő tartósítása a hosszabb utakon való fogyasztáshoz, vagy pedig azért, hogy a távoli tájak egzotikus élelmiszereit otthon is meg lehessen kóstolni. Az amerikai Wisconsinban 1873-ban Amanda Jones kitalált egy eljárást gyümölcskészítmények vákuumcsomagolására. Egy zárókupakra szerelhető apró szelep segítségével egy mozdulattal lehetett légmentesíteni a fém- vagy üvegedényeket. A fenti eljárást és szelepet több változatban is kidolgozta a feltaláló, és nővérével sikeresen működő, elsősorban nőket foglalkoztató tartósítóüzemet alapított. Ugyancsak a hosszú utazások inspirálták a sokféle összecsukható szék és ágy tervezését. Louisa Monzani 1854-ben olyan favázas, fekvő vagy ülő helyzetben használható napozóalkalmatosságokat tervezett, amelyek összecsukva egy kis méretű utazóládában is elfértek, és a messzi úticélok elérése után, akár a trópusokon, szobaberendezések részeit is képezhették.
A huszadik századot megelőző korszakban nem jelentett gondtalan boldogságot gyermeknek lenni. A szegényebb osztályok gyermekei kiskoruktól kezdve embertelen körülmények között dolgoztak, a tehetősebbek, de akár a gazdag polgárok vagy nemesek gyermekeit miniatűr felnőtteknek tekintették, nevelésük legtöbbször vasszigorral folyt, a testi fenyítést sem nélkülözve. Jellemző helyzetükre az angol szólás: "Children must be seen and not heard" (A gyermekeknek látszani kell és nem hallatszani). Az ipari tömegtermelés beindulása előtt játékszerek csak a leggazdagabbaknak jutottak, kivételes, egyedi darabokként. A XIX. század elején viszont a találmányok között megjelent a játékoknak egy speciális csoportja: az oktatójátékoké. Már maga az nagy szó volt, hogy a lélektelen biflázás helyett megpróbálták az ismereteket szórakoztató módon közölni, játékosan tanítani. 1801-ben egy író- és csellóművésznő, Ann Young kockákból, pálcákból és táblákból játékdobozt állított össze, amelynek segítségével a kottaolvasást és a legfontosabb zenei alapismereteket lehetett elsajátítani. A babaházak, ólomkatona-hadsereget befogadó terepjátékok a női és férfi élethivatásokra való felkészítést szolgálták, ezek feltalálói között is találunk hölgyeket. A felhúzható, mozgó játékok mindig népszerűek voltak; a nagy Edison nevéhez fűződik az első beszélő baba megjelenése 1890-ben, őt csak néhány évvel követte Laura Biddle, aki egy fogaskerekes meghajtású úszó-hápogó kacsát szerkesztett 1897-ben. A játékmackót Theodore (becenevén: Teddy) Roosevelt hozta divatba egy vadászkalandja kapcsán, amikor a számára "előkészített", sőt fához kötözött szerencsétlen állatot nem volt hajlandó lelőni. A történet először képregényben terjedt, de a mai plüssmackók ősét egy hölgy alkotta meg. Margarete Steiffnek hívták, gyermekbénulás miatt járóképtelen volt, de nagyon ügyes varrónő hírében állt. 1880-ban csomagküldő szolgálatot alapított, amelytől postán plüssállatokat lehetett rendelni. Eleinte nemigen ment az üzlet, de az 1903-as lipcsei vásár áttörést hozott. Egy jó üzleti érzékű amerikai kereskedő 3000 mackót rendelt az elnök és a medvék rajongói számára. A mackók taroltak! Az amerikai kereskedelem történetében az 1903 és 1908 közötti időszakot "medveéveknek" (bear years) nevezik, ugyanis a kezdeti 12 000 darabot követően a csúcsévben 975 000 plüssmedve talált szerető gazdára. Jó lenne tudni, vajon szellemi megalkotójuk is részesült-e megfelelő arányban a vélhetően tetemes haszonból?
Maria Montessori neve fogalom a pedagógiában, módszereit ma is példának tekintik és alkalmazzák szerte a világon. Olasz orvosnő volt, az egyik első gyermekpszichiáter. 1914-ben publikált könyvében fejtette ki alapelveit a lélektanra nagy súlyt helyező, mindig a gyermek személyiségéből kiinduló nevelésről. Azt viszont kevesen tudják, hogy ennek a híres hölgynek három bejegyzett szabadalma is van, amelyek 1912 és 1914 között keletkeztek. Mindhárom az oktatással kapcsolatos eszközökre vonatkozik, például a geometria és aritmetika szemléletes, játékos elsajátítására.
A csecsemőápolás és -gondozás területén számos praktikus ötlettel álltak elő az anyák. Talán nem véletlen, hogy a hatalmas térségeken való kényszerű helyváltoztatás kapcsán éppen egy ausztrál hölgy, Muriel Binney tervezett egy összehajtható, biztonságos, de kicsire összecsukható és könnyen szállítható járókát, amely nagyobb méretben elkészítve akár több gyermek játszóhelye lehetett, és cserélhető borítása higiénikussá tette.
A vasúti közlekedés elterjedése valóságos utazási lázat keltett szerte a világon. Az egyre nagyobb számban egyedül utazgató hölgyek számára olyan bizarr találmányok is születtek, mint az az önvédelmi kesztyű, amelyből macska- vagy talán tigriskarmokként szögek meredeztek. Ezt a londoni Llewellin kisasszony jegyeztette be 1904-ben. A hajóutak veszélyes vállalkozásoknak számítottak, nem volt ritka a hajótörés. A mentőeszközök nem hiányoztak egyetlen hajó felszereléséből sem, de az óvatosabbak saját mentőmellényt vagy menekülésre szolgáló úszóeszközt is magukkal vihettek. Mivel a rossznyelvek szerint az örökös aggodalmaskodás és borúlátás tipikus női tulajdonság, nem csodálkozhatunk azon, hogy számos hölgy gondolt ki a fenti célokra szolgáló eszközöket. A Titanic katasztrófája előtt két évvel, 1911-ben az ausztrál Kate Jenkins olyan mentőmellényt tervezett, amely veszélyhelyzeten kívül, másképpen összehajtva úszó bójaként is használható volt. Parafából készült, különleges hőszigetelő béléssel, rengeteg rekesszel és zsebbel ivóvizes palack, élelem, gyufa, azonosító iratok és kisebb értéktárgyak számára. A mellény a középrészén foszforeszkáló fényt bocsátott ki egy speciális festéknek köszönhetően. De abban a korban nem kellett feltétlenül hajótörést szenvedni ahhoz, hogy a - szegényebb sorba tartozó - utas szerencsétlennek érezze magát, környezetét pedig elviselhetetlennek. A fedélközben vagy a hajó gyomrában tartózkodó emberekre gondolunk, akiknek sokszor utolsó fillérjeit emésztette fel a kivándorlás célját szolgáló hajóút. A tömegszállásokon a higiénia elemi feltételei is hiányoztak, még a friss levegő sem volt elegendő. Ezen a szörnyű helyzeten akart segíteni Amelia Pitts Armstrong. 1867-es szabadalmából egy csövekből és szelepekből felépített szellőztető rendszer ismerhető meg, amely a levegőcsere során fertőtlenítő és szagtalanító szereket permetez szét az utastérbe. A csőrendszer egy szakasza ködkürtként is működtethető volt.
Ugyancsak a közlekedési eszközökhöz tartozik Mary Anderson 1903-as találmánya, a ma használatoshoz rendkívül hasonló, gumibetétes ablaktörlő gépkocsik szélvédőjéhez. Szinte elképzelhetetlen, hogyan lehetett enélkül közlekedni olyan örökké esős-ködös országokban, mint Anglia vagy Skócia. Katie Moran ugyanebben az évben egy, a tömegközlekedést havas időben igencsak gátló akadályt kívánt megoldani: villamosok homlokoldalára szerelhető síntisztító berendezést tervezett. A kaparókarok eltávolították a jeget és a havat, majd szárazra törölték a síneket. Sarah Bazeley és Annie Birkin közös munkája egy olyan, gépkocsikra szerelhető érzékelő berendezés, amely a kerékgumik túlterhelését, illetve belsejükben a nyomáscsökkenést figyeli, és így a defektet segít megelőzni. Különösen figyelemreméltó a fenti három és jó néhány hozzájuk hasonló találmány, ha meggondoljuk, hogy ebben az időben a nők nem jártak még műszaki egyetemre. Mindezek betetőzéseként megemlítjük még Sheila ONeill összecsukható, ezáltal szükség esetén közúton szállítható monoplánját (egyfedeles repülőgépét), amelyre 1910-ben kapott oltalmat.
A beteg vagy fogyatékos családtagok gondozása ősidők óta a nők feladata volt, így tulajdonképpen teljesen illogikus, miért csak a legutóbbi másfél évszázad során válhattak orvosokká (az Egyesült Államokban először 1849-ben, Angliában 1874-ben), és miért szinte törvényszerűen férfi még ma is a legképzettebb bába, a nőgyógyász.
A tuberkolózis népbetegséggé válása idején a fertőtlenítésnek, a gőzfázisban oldott gyógyszereket belélegeztető készülékeknek egyre nagyobb jelentősége lett. Emma Pike 1890-es szabadalmában egy olyan hosszú csőrű, a mai kuktafazék elvén működő túlnyomásos edény szerepel, amely mindkét fenti célra alkalmas: tisztítja a légutakat, fertőtleníti a beteg közvetlen környezetét. A nagyipar, a gépesítés szomorú kísérőjelensége az üzemi balesetek számának növekedése, amelyekben sokan maradandó károsodást szenvedtek, de a harcterekről is nagy számban jöttek haza megnyomorodva. Az életvezetés, a mindennapi higiénia egyre több embernek jelentett nehezen megoldható problémát. 1853-ban Mary Davy és Ann Taylor olyan szerkezetet tervezett, amelynek segítségével súlyos sérültek, végtaghiányos emberek is önállóan tisztálkodhattak. A brüsszeli Madame Roels a sérültet kevésbé kínzó, rugalmas szalagokból szőtt hordágyat tervezett, Emily Mitchell pedig egy sátorban elhelyezhető, gyorsan elbontható, illetve felépíthető teljes tábori kórházat, zsebekkel és elválasztó lapokkal a vászonfalak között.
A feltalálónők elismerésében az Egyesült Államok járt az élen - 1876-ban Philadelphiában, a független állam megalakulásának centenáriumára rendezett kiállításon külön pavilonban mutathatták be alkotásaikat, a rendezvény elnöke a hölgytársadalom jeles személyisége volt: Benjamin Franklin dédunokája. A találmányok gyakorlati bemutatóinak némelyikét az akkor már létező, bár ritkaságszámba menő mérnöknők tartották.
A szerző könyvének zárófejezetében sajnálkozva jegyzi meg - a magyarországi tapasztalatoknak is megfelelően - , hogy a feltalálónők száma manapság is sajnálatosan csekély. A hölgyekben vitathatatlanul jelen levő ötletesség, tetterő és vitalitás mellett talán az önbizalmat és a jó értelemben vett önmenedzselést kellene fejleszteni.
Longa Péterné
* * *
Mindentudás Egyeteme 2. és 3. kötet. Kossuth Kiadó, 2004; ISBN 963 094 5517, ISBN 963 094 6068
Nagy öröm és egyúttal nagy bánat ezeket a köteteket olvasgatni, felemelő és lesújtó élmény. Nagy öröm elmerülni a tudásnak ebben a világunk mind több területét átfogó kincsestárában, öröm tallózgatni az előadások között és elmélyedni bennük. Szó szerint lenyűgöző olvasmány, és rengeteget tanulunk belőle - tételes tudást is, szemléletet is. Nagy bánat, hogy csak sokkal kevesebb időt szentelhetünk ennek, mint szeretnénk. Felemelő érzés látnunk, milyen nagyok a világ titkait kutató tudomány képességei, eredményei, a tudományé, amelyről szeretjük hinni, hogy legalább valamelyest intellektuális közösségben vagyunk vele. És lesújtó ismét és ismét rádöbbennünk saját tudásunk döbbenetesen nagy fogyatékosságaira, s hogy mennyit veszített, akinek nem adatott meg a szerencse - tehetség? elhivatottság érzése? kitartás? - , hogy maga is a kutatás csodálatos világában élhessen.
Az eredeti felfogás szerint az egyetem a szellemi képességek legmagasabb szintű oktatásának, fejlesztésének fellegvára volt, ahol a tudás teljességét igyekeztek átadni a hallgatóknak. Ma egyre inkább a specializáció az úr: a fejlett szaktudást igénylő tevékenységeknél mind több ismeret kell ahhoz, hogy képesek legyünk azokat magas színvonalon végezni, lépést tartani a szakma fejlődésével, hogy megőrizhessük munkánk termékének versenyképességét a piacon, nem utolsósorban pedig a magunkét a munkaerőpiacon. Így mind kevesebb időnk és főként energiánk jut a kitekintésre, arra, hogy ismerjük a szűkebb szakterületünkön kívül eső világot, kövessük annak fejlődését, eredményeit. Mi borzasztóbb: régebben az vált szakbarbárrá, aki a mesterségbeli tudása tökéletesítéséért többé-kevésbé lemondott a humán műveltségről. Mára viszont a szakbarbár egyre inkább elveszíti még a rálátását is a távolabbi szakterületekre, és még inkább fenyegeti ez a mindennapos hajszába belefáradó közönséges halandókat: a legtöbbünknek mind kevesebb ideje, energiája marad arra, hogy utána menjen a kitekintést adó tudásnak, s akárcsak eljárjon ilyen előadásokra. Ezért különösen nagyszerű, hogy e kötetekkel az előadások házhoz jönnek hozzánk.
Az előadók egy részét mindannyian jól ismerjük, s tudjuk, hogy szakterületük kiváló ismerői. Csillogó nagy nevek sorakoznak itt az elmélet és a gyakorlat különféle területeiről, olyanoké, akik a közéletben szinte jelképezik az arra vonatkozó tudás legjavát - csak példaként említve a kötetek sorrendjében: Vékás Lajos, Ormos Mária, Vizi E. Szilveszter, Schweitzer József, Erdő Péter, Vissy Károly, Falus András, Lovász László, Esterházy Péter, Jaksity György, Havass Miklós, Csányi Vilmos, Nyíri Kristóf. Mások nevét innen tanuljuk meg. Az előbbiek jobb megismeréséhez, s méginkább az utóbbiak beméréséhez segít, hogy minden előadónál megtaláljuk dióhéjban összefoglalt szakmai életrajzát, amelyből kiviláglik szakmai kompetenciája is.
Nem állíthatnánk, hogy mindegyik előadás egyformán megragadó, azt viszont igen, hogy mindegyikük sokat ad az érdeklődőnek. Olvashatunk olyan állításokat is, amelyeknél feltámad bennünk az ellenkezés, ám végső soron ez is természetes. Így pl.: "A vérközösség és a közös leszármazás a tudomány eszközeivel általában nem igazolható". Nos, nemrég az Európa Kiadó adta közre Bryan Sykes kiváló könyvét (Éva hét leánya címmel) arról a kutatásról, hogyan használható fel a mitokondriális DNS vizsgálata a vérségi kapcsolatok kimutatására. Igencsak sajátos az a definíció is, amely szerint "Minden tudományos kérdéssel és kétellyel szemben érzéketlen bizonyossággal mondhatjuk ki: magyar az, akinek a szeme könnybe lábad és a torka elszorul, ha magyar sportoló áll a dobogó legtetején." És ahhoz sem csekély bátorság kell, hogy valaki az előadásában ki merje jelenteni, ki volt az idők során a három legnagyobb politikai gondolkodónk.
Az eddig megjelent három kötetből mind jobban kibontakozik, hogy ez a sorozat valóban a klasszikus értelemben vett "universitas". A maga kényszerű terjedelmi és technikai korlátai között és miatt ugyan nem tudja elébünk tárni a Tudás teljességét, így annak minden ágát sem, ám szinte felsorolhatatlan, milyen sok ismeretet, valamint a szemléletünket gazdagító tényt és gondolatot kapunk az itt sorakozó előadásokban. Szakértővé ugyan egyetlen területen sem tesznek, de felvázolnak legalább valamennyit azok lényegéből, legfontosabb törvényszerűségeiből, összefüggéseiből, a tudomány jelenlegi állásából és az előtte álló főbb kérdésekből, feladatokból. Ízelítőt kapunk, az áttekintés lehetőségét, s talán még indíttatást is az alaposabb, mélyebb tájékozódásra.
Mindannyiunk számára napjaink egyik legizgalmasabb kérdése, hová jutottunk és mire juthatunk azzal, hogy beléptünk az Európai Unióba. Tény, hogy ez számos vonatkozásban egészen közvetlenül is befolyásolja mindannyiunk életét: új lehetőségeket nyitott meg, másrészt viszont új kihívásokkal is kell szembenéznünk, és új követelményeknek megfelelnünk - olyanoknak is, amelyek nagyon közvetlenül beleavatkozhatnak megszokott életvitelünkbe. Még az is új kereteket kaphat, hogyan működhet egy nemzet és egy állam ebben a mind erősebben integrálódó, másrészt pedig terjeszkedő rendszerben, hogyan lehet ebben valaki például magyar. Különösen aktuálisak tehát a nemzetközi integrációban való részvétel elvi és gyakorlati kérdései. Három előadás is szól közvetlenül ezekről: "Az európai integráció"; "Mennyiben szuverén egy EU-tagállam jogalkotása?" és "Agrárgazdaság EU-kitekintéssel". Ahhoz, hogy kihasználhassuk az EU lehetőségeit, igazodnunk kell intézményi és szabályozási struktúrájához - ide kapcsolódik a "Kell nekünk régió?" című előadás. A nemzeti identitás témaköréhez szolgál bizonyos értelemben háttérként a "Mi a nemzet?", és szintúgy ide a maga nagyon is elgondolkodtató mondanivalójával a "Van-e történelem?" című előadás.
Mindannyian találkoztunk már tézisekkel, legendákkal arról, hogy a magyar nemzet milyen bőséggel adja a zseniket a világnak. Ennek valóságtartalmát kutatja "A magyar tudós-zsenik" előadás. Az ebben foglaltak szerint a tudománytörténetben kirajzolódik egy sajátos magyar jelenség, s az előadó megpróbálja elénk tárni ennek lényegét és gyökereit - érintve annak különösen izgalmas kérdését is, vajon mit vesztett és mit nyert az ország azzal, hogy sokukat eltaszította vagy elijesztette magától.
Bámulhatunk az ismert világ méretskálájának mindkét végén, és szédeleghetünk a látottaktól. A "Mikrokozmosz - világunk építőköveinek kutatása" című előadás a szubatomi részecskék és erők világába visz, amelyről egészen biztosan érezzük, hogy messze meghaladja képzelőerőnket, s ráérzünk, hogy valójában csak egy arra kialakított fogalomrendszerrel, valószínűleg csak matematikai eszközökkel írható le. Ennek szomszédos, de már gyakorlatorientált régióiba visz "Az emberiség útja a nanovilág felé" című előadás, s ebben olyan lehetőségekről, megoldásokról és alkalmazásokról olvashatunk, amelyekről tisztességes sci-fi szerzőnek nemrég még nem lett volna mersze írni. Szintúgy ebbe a tartományba kalauzol a "Mire jó a kvantumfizika" című előadás is, s belőle sokat megtudhatunk arról is, hogy milyen sok köznapi eszközünket köszönhetjük e tudománynak. Gulliveri utazásunk másik pólusát "A Mindenség mérése" adja, nem kevésbé szédítő, rendkívül izgalmas információkkal és látképekkel.
Ecce homo: "Az emberi természet biológiai gyökerei" című előadás a lényünk, valónk legmélyére ás, és az állatvilágból hozott örökségünk hatásait vizsgálja. Szól egyebek közt az ember szociális viselkedésének különlegességeiről, hogy miért szeretünk csoportokban élni, miért vagyunk hajlandóak sokszor együtt és azonos módon tevékenykedni, miért készítünk annyiféle tárgyat, beszélünk nyelveket, és miért tudjuk elképzelni a semmit és a végtelent.
Bizonyos értelemben az átmenet korának kezdetét éljük a Homo sapienstől a homo informaticus felé. Mi, idősebbek ámulattal és olykor nem kevés irigységgel nézzük a fiatalokat, milyen könnyedén hajtják szolgálatukba a számítógép és az internet fantasztikus ütemben táguló lehetőségeit, s magunk is kapaszkodunk, hogy minél többet tudjunk használni azokból. Erről a szép, új világról szól "A számítógéptől az információs társadalomig", valamint a "Hálózatok hálózata: az internet" című előadás.
Aligha vitatható, hogy riasztóan mélyülő értékválságunk egyik különösen fenyegetett területe a jó ízlésé. A "Jó ízlés, rossz ízlés" című előadás izgalmas gondolatokat ad arról, mi teszi a jó és a rossz ízlést, hogyan formálódott ez az évszázadok során, és lehet-e, szabad-e a jó ízlésről normákat alkotni.
Függetlenül attól, hogy miben hiszünk, mindannyiunk gondolatvilágában nagyon sok van - tudatosan vagy éppen anélkül, hogy tudnánk róla - az európai kultúra zsidó-keresztény tanaiból és normáiból. Négy előadás is ezekbe ad kétségkívül hiteles betekintést: "Peszách: a Szabadság ünnepe", "Húsvét: a Feltámadás ünnepe", "A karácsonyi evangélium háromféle >>kameraállásból<<", és "A teremtéstől adventig".
És még néhány, kedvcsinálóul, az egytől-egyik vonzó címekből: Fény a biológiában; Önvédelem a növényvilágban; Hogyan véd és mikor árt az immunrendszerünk; Az időjárás előrejelzése: jóslás vagy tudomány; A pénz nyugtalan természete; A természetes sejthalál titkai; Miért változik a nyelv.
Dr. Osman Péter