Szemle - 1997. 08.

FICSOR MIHÁLY

Védjegyjogunk és az európai integráció

A Magyar Védjegy Egyesület 1997. június 9-10-én megrendezett konferenciáján elhangzott előadás bővített változata

---

• Védjegy és integráció

• Újdonságok védjegyjogunkban

• Új felhők a láthatáron

• Jegyzetek

---

Az Európai Közösségek Bírósága egyik ítéletében ¹ a következő szavakkal méltatta a védjegyek jelentőségét: "a védjegy nem több és nem kevesebb, mint a piaci verseny egyik alapfeltétele". Arra a merészségre vetemednék, hogy e gondolatot tovább fűzzem. A magyar alkotmány szerint ² hazánk piacgazdaság, ami nyilván egyszerre ténymegállapítás és program.³ Az idő múltával egyre inkább ténymegállapítás, noha program mivolta szüntelen igazodást, fejlődést igényel, egyebek között jogrendünkben is. A piacgazdaság szemantikai rendje áru- és vállalatjelzőkből, illetve e megkülönböztető jelzésekre épül. Az üzleti élet információs hálójának csomópontjai a védjegyek és a cégnevek⁴. A piaci verseny egyik alapfeltételének, azaz a védjegynek a jogi védelme ezért nemcsak az európai közösségi jog "filozófiájának" része, hanem magyar alkotmányos követelmény is. Másfelől az is nyilvánvaló, hogy a piacgazdaság alkotmányos programjának valóra váltása és az európai integráció kölcsönösen feltételezik egymást. Talán e megfontolások sem maradtak figyelmen kívül, amikor az Országgyűlés egyhangú szavazással elfogadta a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvényt.⁵ Az új törvény szabályainak részletes ismertetése meghaladná ennek az írásnak a kereteit, ráadásul fölösleges is volna. Az új szabályok értelmezése pedig a joggyakorlatra vár. Nehéz volna ma még megjósolni, hogy egyes rendelkezések milyen jelentéssel, milyen tartalommal hatályosulnak majd a joggyakorlatban. E tanulmány ezért elsősorban a következőkkel foglalkozik:

• miként befolyásolta az új szabályozást a jogharmonizáció követelménye;

• milyen további változtatásokra lesz szükség az Európai Unióhoz való csatlakozás alkalmával;

• miként érinti az iparjogvédelem területén szuverenitásunkat és nemzetközi magánjogi szabályainkat hazánk európai integrációja;

• merre halad az európai közösségi jog az iparjogvédelem területén, és ez várhatólag miként hat majd a magyar iparjogvédelemre. Természetszerűleg e kérdések felvetése és megválaszolása nemcsak a védjegyjogi kodifikáció hátterének - előzményeinek, összefüggéseinek és jövőjének - bemutatására adhat alkalmat, hanem az új törvény számos rendelkezésének elemzésére is.

Védjegy és integráció

Védjegyjogunk reformjának fő irányát az Európai Megállapodáson,⁶ azaz az Európai Közösséggel és tagállamaikkal kötött társulási szerződésünkön alapuló jogharmonizációs kötelezettségeink jelölték ki.
     Az Európai Megállapodás 65. cikke értelmében Magyarországnak tovább kellett javítania a szellemi, ipari és kereskedelmi tulajdonjogok védelmét, hogy a megállapodás hatálybalépésétől számított ötödik év végére a Közösségben érvényesülő védelemhez hasonló szintű védelmet biztosítson, ideértve az ilyen jogok érvényesítéséhez szükséges hasonló eszközöket is. A 65. cikkhez fűzött közös nyilatkozat szerint a felek megállapodtak abban, hogy az Európai Megállapodás szempontjából a "szellemi, ipari és kereskedelmi tulajdon" az EGK Szerződés 36. cikkében foglaltakhoz hasonló jelentéssel rendelkezik, azaz - egyebek között - magában foglalja a kereskedelmi és szolgáltatási védjegyek védelmét.
     A 65. cikknek ez a rendelkezése egyébként összhangban van a megállapodásnak a jogszabályok közelítésére vonatkozó rendelkezéseivel (a 67-69. cikkekkel), voltaképpen az általános jogharmonizációs kötelezettség speciális, különös szintű megfogalmazását jelenti. Érdemes talán felidézni, hogy az Európai Megállapodás 67. cikke alapján hazánkat csak annyiban terheli a kötelezettség jövőbeni jogszabályainak a közösségi joggal való összeegyeztetésére, amennyire ez lehetséges. Ez nemcsak azt jelenti, hogy Magyarország jelenleg az EU tagállamaihoz képest nagyobb szabadságot élvez a jogharmonizációban, és hogy hazánkra nem terjednek ki a közösségi jog tagállamokon belüli érvényesítésére vonatkozó alapelvek, követelmények és szankcionálási lehetőségek. Hanem - nemzetközi szerződésről lévén szó - azt is jelenti, hogy amennyire lehetséges, annyira viszont közelítenünk kell jogszabályainkat a közösségi joghoz, és a másik fél - az Európai Közösség vagy valamely tagállam - számon is kérheti, hogy miért marad el valamely területen a jogharmonizáció, ha az egyébként lehetséges volna. Az Európai Megállapodás még az ilyen viták rendezésének módjáról, lehetséges fórumairól is rendelkezik.⁷
     Ennél is fontosabbnak tűnik azonban az, hogy ma már valójában nem a társulási szerződésben vállalt kötelezettségeink teljesítése a Magyarországon folyó jogharmonizáció vezérlő csillaga, hanem az Európai Unióhoz való csatlakozásunk előkészítése és előmozdítása. Szemben a korábban lezajlott bővülésekkel, az EU ma azt várja el a csatlakozni készülő országoktól, hogy minél előbb, minél nagyobb mértékben hangolják össze jogukat a közösségi jogrenddel, az ún. acquis communautaire-rel.⁸ Ez egyfelől nyilvánvalóan javítja az EU és a jelenlegi tagállamok pozícióit a csatlakozási tárgyalásokon, hiszen azok tárgya és célja valójában nem más, mint annak megállapítása, hogy a belépő ország milyen feltételekkel és átmeneti kedvezményekkel fogadja el a közösségi jogot. Másfelől érthető az EU aggodalma is, nem engedheti, hogy a hiányos vagy helytelen jogi igazodás veszélyeztesse az integráció eddigi eredményeit, zavarja a Közösségen belüli egységes piac működését.⁹ Új védjegytörvényünk számára is ma már ez a mérce.
     Az új törvény megalkotása két átfogó folyamatnak is fontos állomása volt. A védjegyjogi harmonizációt előirányozta az Európai Unióhoz való csatlakozásunkat előkészítő jogharmonizáció kormányzati programja¹⁰ is. Másfelől a szellemi tulajdonra vonatkozó hazai szabályozás felülvizsgálatának és újraalkotásának¹¹ is kiemelkedően fontos lépése volt az új védjegytörvény előkészítése és elfogadtatása. A szabadalmi törvény után és a szerzői jogi törvény előtt így újult meg iparjogvédelmi és szerzői jogi szabályozásunk átalakítás alatt álló épületének ez a pillére. Nem biztos, hogy az új építmény csinos palota lesz, de reméljük, hogy azért a végén nem szakad ránk a tető.
     Mielőtt az Európai Közösség védjegyjogi jogszabályait sorra vennénk, célszerűnek tűnik emlékezetünkbe idézni, hogy a közösségi jogot milyen szemlélet hatja át és milyen célok vezérlik ezen a területen.
     Kezdetben a territoriális iparjogvédelmi és szerzői jogok védelme, a nemzeti határokhoz kötődő oltalom csupán szükséges rosszként tűnt fel az európai gazdasági integráció harcosai előtt. Szükséges rosszként, amelyet csak addig és annyira lehet elismerni, ameddig és amennyire az nem gátolja sem a közös piac megteremtését és zavartalan működését, sem annak fejlesztését, egyre mélyebb és erősebb integrációvá történő átalakítását. Az iparjogvédelemben és a szerzői jogban az áruk szabad mozgását akadályozó, az egységes piacon folyó versenyt torzító tényezőt láttak, amelyet a tagállamok furcsa és megmagyarázhatatlan ragaszkodása miatt kénytelen az Európai Közösség ideig-óráig még elviselni.¹² Különösen nehéz időket éltek át a tagállamok szellemi tulajdonra vonatkozó jogszabályai, amikor az egységes piaci program megvalósítása során a Közösség figyelme a kereskedelem nem vámjellegű akadályai felé fordult. Hosszú utat kellett megtenni addig, amíg megszülettek az első közösségi szintű jogszabályok ezen a területen. Hosszú utat kellett megtenni az egységes közösségi oltalom bevezetéséig, s mint ismeretes, az ipari mintaoltalom és - még inkább - a szabadalmi oltalom esetében még ez is várat magára. Hosszú utat kellett megtenni, hogy az Európai Bíróság a második Hag-ügyben végre elismerje a védjegyek meghatározó szerepét a piaci versenyben és a fogyasztók tájékozódásában. Ezek a nehéz kezdetek máig éreztetik kedvezőtlen hatásukat. Ma sem főleg az készteti az Európai Közösséget cselekvésre az iparjogvédelem és a szerzői jog területén, hogy ezzel előmozdítsa az alkotótevékenységet, az innovációt, a műszaki fejlődést, az áruk és szolgáltatások minőségének javítását, azaz, hogy összességében segítse a gazdasági és társadalmi haladást, hanem inkább az, hogy enyhítse a territoriális oltalomnak az egységes piacra gyakorolt káros - vagy inkább károsnak hitt - hatásait. Jó példa erre a védjegyjogi irányelv,¹³ amely a közösségi szintű szabályozás indokai között nem hivatkozik a védjegynek a gazdasági versenyben és a fogyasztók mindennapjaiban betöltött fontos szerepére, nem utal a védjegy hasznos piaci funkcióira, hanem csak azt említi meg, hogy a tagállami jogszabályok közötti eltérések akadályozhatják az áruk szabad mozgását és a szolgáltatásnyújtás szabadságát a Közösség egységes piacán. Az Európai Közösség "alkotmányának", azaz alapszerződéseinek máig nem vált részévé olyan rendelkezés, amely védelemre érdemes értékként és alapvető érdekként határozta volna meg a szellemi alkotások, a piaci árujelzők oltalmát, hasonlóan, mondjuk, az Amerikai Egyesült Államok alkotmányához.
     Ennek ellenére az iparjogvédelem és a szerzői jog ázsiója sokat javult az utóbbi időben az európai közösségi jogban. Nem kis részben azért, mert nyilvánvalóvá vált, hogy a világpiaci versenyben hátránnyal jár az EK számára a szellemi tulajdon védelmének másodlagos kérdésként való kezelése. Így napjainkra csendesülni látszanak a viták arról, hogy van-e egyáltalán a Közösségnek hatásköre a szellemi tulajdon védelmének szabályozására, és egyre inkább elfogadottá válik az a vélekedés, hogy az egységes piac igényeinek a közösségi oltalom felel meg, s hogy a harmonizáció - még a közösségi szintű jogkimerülés tanával párosulva is - csupán részleges és esetenként kétes értékű megoldást ad a territoriális oltalom és az egységes piac konfliktusára. Az európai iparjogvédelmi integráció azonban még így is kevéssé állja a versenyt az USA és Japán iparjogvédelmi rendszerével, különösen a magas oltalomszerzési és jogérvényesítési költségek, valamint a nyelvi probléma megoldatlansága, sőt, talán megoldhatatlansága miatt. És ha még ehhez hozzávesszük az oltalom közösségi szintű kimerülésének tanát, látható, hogy a tenni akarásnak még van tere és értelme az EK iparjogvédelmi és szerzői jogi jogalkotásában.¹⁴
     Melyek voltak e közösségi jogalkotásnak azok az eredményei, amelyeket figyelembe kellett vennünk védjegyjogi szabályozásunk reformja során?
     A legfontosabb az az irányelv volt, amelyet az Európai Közösségek Tanácsa adott ki a tagállamok védjegyjogszabályainak közelítésére.¹⁵ A 89/104/EGK irányelv szabályozza a védjegyoltalomban részesíthető megjelölések körét, a lajstromozás elutasítására, illetve a védjegy törlésére okot adó körülményeket, az oltalomból eredő jogokat, a védjegy használatával kapcsolatos követelményeket és a használat elmulasztásából adódó jogkövetkezményeket. Az irányelv a harmonizációnak azt a technikáját alkalmazza, hogy egyfelől meghatározza azokat a követelményeket, amelyeknek a tagállami jogszabályoknak meg kell felelniük, másfelől szól arról is, hogy a tagállamok még - opcionálisan, választásuk szerint - milyen további szabályokat állapíthatnak meg. Az irányelv ezáltal vegyíti a tagállamokra kötelező jogharmonizációt az opcionális (avagy fakultatív) harmonizációval. Az új védjegytörvény megalkotása során az irányelv kötelező erővel megfogalmazódó (és nem csak az EK-n belül releváns) előírásaival teljes összhangot kellett teremtenünk, az irányelvben felkínált további szabályozási lehetőségekről pedig egyedileg kellett határozni, eldöntve, hogy e lehetőségek közül melyeket váltsa valóra a magyar védjegyjog.¹⁶ Ez utóbbi döntések meghozatalához a hazai védjegyjogi hagyományok és gazdasági viszonyok, az EK tagállamainak jogszabályai, valamint a közösségi védjegyről szóló 40/94/EK rendelet¹⁷ anyagi jogi rendelkezései adtak támpontot.
     Az irányelv mellett jogharmonizációs szempontból nem lehetett mellőzni a közösségi védjegyről szóló - már említett - 40/94/EK rendelet figyelembevételét sem. Jogharmonizációs kötelezettségeink azonban a közösségi rendeleteknek csupán azokra a rendelkezéseire értelmezhetők, amelyek érvényesülése a közösségi kereteken, mechanizmusokon kívül, a közösségi intézményrendszer közbejötte nélkül is elképzelhető. A közösségi védjegyről szóló rendelet ilyen nézőpontból vegyes képet mutat; mindazonáltal azok a szabályai vannak jelentős többségben, amelyek csak a Közösségen belül értelmezhetők és érvényesíthetők. A rendelet ugyanis szupranacionális, a Közösség egészére kiterjedő védjegyoltalmat vezet be; a közösségi védjegyoltalom hatálya csak csatlakozásunkat követően terjedhet ki Magyarországra. Hogy miként, arról még később lesz szó. A rendelet szabályai azonban mégsem közömbösek a mai helyzetben sem számunkra. Egyrészt magyar bejelentők is igényelhetnek közösségi védjegyoltalmat.¹⁸ Másrészt - amint arról már szó volt - fontos adalékot szolgáltatott a rendelet a hazai védjegyjogi reformhoz is, amennyiben a közösségi védjegy oltalmazhatósági feltételei, a lajstromozási akadályok és a törlési okok, a közösségi védjegy használatára vonatkozó rendelkezések tükrözik, hogy közösségi szinten milyen megoldásokat fogadtak el az irányelvben a tagállamok nemzeti jogalkotása számára felkínált szabályozási lehetőségek közül. Emellett a közösségi védjegyeljárások szabályozása is érdekes volt a magyar jogalkotás számára, de csak azzal a fenntartással, hogy a közösségi és a nemzeti védjegyeljárásoknak szükségképpen eltérő követelményeket kell kielégíteniük.
     A közösségi jogszabályok közül végül azt a rendeletet kell megemlíteni, amelyet a Tanács adott ki a hamisított, bitorlással előállított áruk szabad forgalomba kerülésének, exportjának, újbóli exportjának vagy felfüggesztési eljárás alá vonásának megtiltásához szükséges intézkedésekről. Ez a 3295/94/EK rendelet,¹⁹ melynek fő célja, hogy hatékony és gyors vámhatósági intézkedéssel megakadályozzák a hamisított védjeggyel ellátott áruk behozatalát, kivitelét és forgalomba hozatalát.
     A közösségi jogszabályokon kívül jogharmonizációs szempontból gazdag tanulságokkal szolgált az Európai Bíróság joggyakorlata is. Az Európai Bíróságnak azokat az ítéleteit,²⁰ amelyek az áruk szabad mozgásának követelményét és a szellemi tulajdonjogoknak a tagállamokban megvalósuló territoriális védelmét egyeztetik össze, annak ellenére szem előtt kellett tartanunk, hogy a Bíróság egyértelművé tette: az ezekben az ítéletekben kialakított jogelvek a Közösségen kívüli országokkal folytatott kereskedelemben még társulási megállapodás alapján sem alkalmazhatók.²¹ Az Európai Bíróság e védjegyjogi tárgyú ítéletei ugyanis a védjegyoltalom lényegére, alapvető gazdasági rendeltetésére világítottak rá, és olyan alapvető tételeket fogalmaztak meg pl. a védjegyjog kimerülését illetően, amelyek a Közösségen kívüli országok védjegyjogában is figyelembe vehetőek.
     Természetesen nem szabad megfeledkeznünk arról, hogy mind a magyar, mind az európai közösségi jogot igazodásra kényszerítik, kötik nemzetközi szerződések, sokoldalú egyezmények, a Párizsi Uniós Egyezménytől kezdve a TRIPS-egyezményen át a WIPO Védjegyjogi Szerződéséig.²²

Újdonságok védjegyjogunkban

E fejezet a legfontosabb újdonságokat ismerteti, szükség szerint bemutatva azok jogharmonizációs hátterét is. Esetenként arra is kitér: miért őriztük meg az eddigi szabályozást.
     Lássunk egy példát mindjárt az utóbbira. Az európai közösségi irányelv a lajstromozással keletkező védjegyoltalmat szabályozza, de nem rendelkezik arról, hogy az oltalom csak lajstromozással keletkezhetne. Az irányelv preambuluma szerint az irányelv nem fosztja meg a tagállamokat attól a lehetőségtől, hogy továbbra is oltalomban részesítsék a lajstromon kívül, használattal szerzett védjegyeket, de ez utóbbiakat csak annyiban veszi figyelembe, amennyire a lajstromozott védjegyekkel való kapcsolatuk szabályozása miatt szükséges. Egyes rendelkezéseiben (pl. 4. cikkében) ennek megfelelően kifejezet- ten szól a lajstromozatlan védjegyekhez kapcsolódó jogokról, elismerve ezáltal a lajstromon kívül szerzett védjegyoltalom lehetőségét. Ez utóbbi fajtájú védjegyoltalmat azonban az irányelv nem szabályozza. (Még az oltalomból folyó jogok tekintetében sem, hiszen az irányelv e tárgyban rendelkező 5. cikke a lajstromozott védjegyből eredő jogokról szól.)
     A közösségi védjegyről szóló rendelet 6. cikke a lehető legegyértelműbben szögezi le, hogy csak lajstromozással szerezhető közösségi védjegyoltalom.
     Az új védjegytörvény szintén továbbra is a lajstromozáshoz köti a védjegyoltalom megszerzését. A használat vagy a használati szándék igazolása ehhez nem követelhető meg.
     Megfontolásra érdemesnek csak az a kérdés tűnt, hogy a magyar jog is elismerje-e a lajstromon kívüli oltalomszerzés lehetőségét - hasonlóan a német és a dán joghoz. Egy ilyen megoldás kétségkívül erősítette volna a lajstromozatlan, de ténylegesen használt megjelölések jogi helyzetét. Ennek "ára" azonban a jogbizonytalanság lett volna. Míg a védjegylajstrom közhitelesen és bárki számára hozzáférhető módon tanúsítja a védjegyekkel kapcsolatos jogokat, addig a lajstromozatlan megjelölések esetében már az is tisztázatlan, vitatható volna, hogy a megjelölés megszerezte-e a használat eredményeképpen a lajstromon kívüli oltalmat, a védjeggyel kapcsolatos jogokat, körülményeket pedig nem tanúsítaná közhiteles nyilvántartás. Kialakult piaci viszonyok, szilárd üzleti etika hiányában az ilyen bizonytalanság hátrányos következményekkel járhatott volna. Emellett versenyjogunk kielégítő védelmet nyújt a lajstromozatlan megjelölésekkel kapcsolatos tisztességtelen piaci magatartásokkal szemben.²³ A használattal való oltalomszerzésnek nincs hagyománya a magyar védjegyjogban. Az új védjegytörvénnyel tehát nem lett volna indokolt változtatni az eddigi szabályozásnak azon az alapelvén, hogy védjegyoltalom kizárólag a bejelentés alapján történő lajstromozással keletkezhet.
     Az új törvény mindezekre figyelemmel - követve a hazai védjegyjogi hagyományt is és figyelembe véve a nemzetközi jogi szempontokat - a lajstromozáshoz köti a védjegyoltalom megszerzését. A védjegyoltalom azt illeti meg, aki a megjelölést lajstromoztatja; az oltalom a lajstromozáskor keletkezik, igaz, a bejelentés napjára visszaható hatállyal (9. § /1/ bek. és 10. §).
     Eddig védjegyjogunk korlátozta azoknak a körét, akik védjegyre oltalmat szerezhettek. A védjegyre nem szerezhetett oltalmat bárki, hanem csak "vállalat, szövetkezet, gazdasági tevékenység folytatására feljogosított más szerv vagy személy".
     A Védjegyjogi Szerződés 3. cikkének (7) bekezdése értelmében egyik szerződő állam sem követelheti meg, hogy a védjegybejelentés részeként a bejelentő a cégjegyzék (vagy más kereskedelmi nyilvántartás) alapján készült kivonatot vagy tanúsítványt nyújtson be, továbbá azt sem írhatják elő a tagországok a bejelentő számára, hogy a bejelentésben tüntesse fel, hogy ipari vagy kereskedelmi tevékenységet folytat, illetve, hogy ezt igazolja. E rendelkezések látszólag csupán eljárási követelményt fogalmaznak meg: a felsoroltak nem írhatók elő védjegybejelentés kötelező kellékeként, elemeként. Ilyen alaki előírások hiányában azonban az anyagi jogi szabály is értelmét veszti: ellenőrizhetetlenné válik annak a követelménynek a betartása, hogy a védjegyre csak vállalat, vagyis gazdasági tevékenység folytatására jogosult személy szerezhet oltalmat. A Szellemi Tulajdon Világszervezetének Nemzetközi Irodája által a Védjegyjogi Szerződéshez fűzött kommentár a szerződés idézett rendelkezéseinek aggály nélkül anyagi jogi jelentőséget tulajdonít: a Nemzetközi Iroda szerint a cégkivonat (egyéb kereskedelmi nyilvántartási tanúsítvány) azért nem követelhető meg a bejelentés kellékeként, mert nem zárható el a bejelentő az oltalomszerzéstől akkor sem, ha nem szerepel a cégjegyzékben. Hasonlóképpen, az ipari vagy kereskedelmi tevékenységre vonatkozó nyilatkozat, illetve bizonyíték azért nem követelhető meg, mert olyan személyek, szervezetek is lehetnek - a kommentár szerint - védjegytulajdonosok, akik maguk nem folytatnak ilyen tevékenységet.
     Az Európai Közösség védjegyjogi irányelve nem rendelkezik e kérdésről; az irányelv hatálya nem terjed ki arra, hogy a tagállamok nemzeti jogszabályai milyen követelményeket támaszthatnak a védjegyoltalom szerzésére való jogosultság tekintetében. Ezt az irányelv preambuluma is megerősíti, amikor arról szól, hogy a tagállamok a védjegybejelentéseket elutasíthatják, illetve a lajstromozott védjegyeket törölhetik olyan okok alapján, amelyekről az irányelv egyáltalán nem rendelkezik; a preambulum a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot kifejezetten ilyen kérdésként említi meg.
     A közösségi védjegyről szóló rendelet 5. cikke viszont egyértelműen nem köti ahhoz a feltételhez a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot, hogy a bejelentő folytat-e gazdasági tevékenységet. E cikk ugyan meghatározott honossági követelményeket támaszt a bejelentőkkel szemben, de (1) bekezdése értelmében a bejelentő egyébként természetes személy vagy bármilyen jogi személy lehet, ideértve a közjog alapján létrehozott hatóságokat is. A 4. cikk pedig a rendelet alkalmazásában jogi személynek minősíti azokat a szervezeteket is, amelyek - bár nem jogi személyek - személyes joguk szerint jogokat szerezhetnek, kötelezettségeket vállalhatnak, perelhetnek és perelhetők.
     A nemzeti jogszabályok a védjegyoltalom szerzésére való jogosultságot illetően szintén a liberalizálás tendenciáját mutatják.
     Az új törvény mindezekre figyelemmel lehetővé teszi, hogy a védjegyre oltalmat szerezzen bármely természetes és jogi személy, valamint jogi személyiség nélküli gazdasági társaság, függetlenül attól, hogy folytat-e gazdasági tevékenységet (9. § /2/ bek.).
     Újdonság a közös a védjegyoltalom, azaz a többes jogosultság lehetősége is. Ha többen közösen kérik a megjelölés lajstromozását, a védjegyoltalmat közösen szerzik meg. Több igényjogosult esetén - ellenkező megjelölés hiányában - a védjegyoltalmi igény részarányát egyenlőnek kell tekinteni (9. § /3/ bek.).
     Az irányelv abból a megközelítésből indul ki, amely a védjegyoltalom lényegét a védjegyjogosult arra való felhatalmazásában látja, hogy másokat a védjegy használatától eltilthasson. A védjegyjogosultat megillető kizárólagos jog lényege e felfogás szerint az, hogy a védjegytulajdonosnak joga van eltiltani a védjegy használatától mindenki mást, akinek a használatra nem adott engedélyt. Új törvényünk is e megközelítésen alapul: egyfelől - igazodva a hazai iparjogvédelmi hagyományhoz - pozitívan határozza meg a védjegyoltalom lényegét, nevezetesen, hogy az oltalom alapján a jogosultnak kizárólagos joga van a védjegy használatára (12. § /1/ bek.), másfelől e kizárólagos jogot eltiltási jogosultságként is megfogalmazza, felhatalmazva a jogosultat, hogy mások engedély nélküli védjegyhasználatával szemben fellépjen (12. § /2/ bek.).
     Az irányelv a kereskedelem során (in the course of trade) történő védjegyhasználat megtiltására jogosítja fel a védjegytulajdonost, ami azt jelenti, hogy csak a gazdasági szempontból releváns használat számít a védjegytulajdonos hozzájárulásától függő védjegyhasználatnak. Tartalmilag ennek az irányelvi kritériumnak felel meg, hogy az új törvény szerint a védjegyoltalom a gazdasági tevékenység körében való használatra terjed ki. E megoldás iparjogvédelmi jogszabályaink fogalmi rendszerének egységét is szolgálja, hiszen a szabadalmi törvény alapján a szabadalmi kizárólagos jog szintén csak a gazdasági tevékenység körében végzett cselekményekre vonatkozik. A védjegyjogosult a törvény szerint "felléphet" az engedély nélküli védjegyhasználattal szemben; a fellépés kifejezés mindazoknak az igényeknek az érvényesítésére utal, amelyeket a védjegyjogosult bitorlás esetén érvényesíthet.
     Új védjegytörvényünk az irányelv kötelező rendelkezéseivel²⁴ összhangban ad módot a fellépésre azzal szemben, aki a védjegyjogosult engedélye nélkül használ
     a) a védjeggyel azonos megjelölést olyan árukkal, illetve szolgáltatásokkal kapcsolatban, amelyek azonosak a védjegy árujegyzékében szereplőkkel;
     b) olyan megjelölést, amelyet a fogyasztók a védjeggyel összetéveszthetnek a megjelölés és a védjegy azonossága vagy hasonlósága, valamint az érintett áruk, illetve szolgáltatások azonossága vagy hasonlósága miatt.
     Meg kell jegyezni, hogy a törvény ez utóbbi szabálya az összetévesztés valamennyi esetét felöleli.²⁵ Kiterjed tehát az "egyszerű" összetévesztésen kívül a gondolattársítás útján történő összekapcsolás miatti összetévesztésre is, azaz módot ad az asszociációs hatásra építő jogosulatlan megjelöléshasználattal szembeni fellépésre is. Ilyen használatról van szó, ha az utánzás csak addig terjed, hogy a megjelölés olyannak tűnjön, mintha a védjegy volna, s ezáltal a fogyasztókban azt a benyomást keltse, mintha a védjeggyel és az ahhoz hasonló megjelöléssel ellátott áruk vagy szolgáltatások között, illetve előállítóik, forgalmazóik között valamilyen kapcsolat állna fenn.
     Az irányelv fakultatívan alkalmazható előírásai közé tartozik, vagyis az opcionális harmonizáció körébe esik az az előírás,²⁶ amelynek értelmében a tagállamok feljogosíthatják a védjegytulajdonost, hogy olyan esetben is eltiltson másokat a védjegyével azonos vagy ahhoz hasonló megjelölés használatától, amikor az áruk (szolgáltatások), amelyekkel kapcsolatban ilyen megjelölést használnak, nem hasonlóak a védjegy árujegyzékében szereplőkhöz, de a védjegy ismert, jó hírnévvel, reputációval rendelkezik az adott tagállamban, és a megjelölés más által - megfelelő indok nélkül - történő használata tisztességtelenül kihasználja, illetve sérti, rontja a védjegy megkülönböztető erejét vagy jó hírnevét (reputációját). A közösségi tagállamok (így pl. a Benelux-országok, Dánia, az Egyesült Királyság, Franciaország, Németország, Olaszország és Spanyolország) éltek e szabályozási lehetőséggel. A közösségi védjegyről szóló rendelet is ezt az alternatívát választva szabályozza a közösségi védjegyoltalom tartalmát.
     A reputációt élvező védjegyek ilyen módon kiterjesztett, illetve fokozott védelme lényegében a hírnév védelmét jelenti, annak megakadályozását célozza, hogy a védjegy jó hírét más jogosulatlanul, a versenyben tisztességtelen előnyt szerezve kihasználhassa. Az irányelv e rendelkezése tükrözi azt a szemléletváltozást is, amely az Európai Bíróság joggyakorlatában végbement a védjegyek gazdasági rendeltetésének, lényegi funkciójának megítélését illetően: az Európai Bíróság is fokozatosan jutott el ahhoz a következtetéshez, hogy a védjegy nem csupán az áru származásának jelölésére szolgál, hanem versenyeszköz is: "a védjegyhez fűződő jogok a... zavartalan verseny rendszerének lényeges elemét képezik". A magyar gazdaságban még nem szilárdultak meg az üzleti tisztesség szabályai, számos vállalkozás alapozza gazdasági tevékenységét mások jó hírnevének tisztességtelen kihasználására. Ez a jó hírnév megteremtésével és fenntartásával kapcsolatos beruházások jogosulatlan elsajátításával jár, továbbá megrendítheti az eredeti áru (szolgáltatás) iránti fogyasztói bizalmat is (hiszen az ilyen jellegű védjegyhasználat többnyire gyenge minőségű árukkal, szolgáltatásokkal kapcsolatban valósul meg). Szükség volt tehát arra, hogy az új védjegytörvény az ismert védjegyekre vonatkozóan az irányelv ismertetett fakultatív szabályával összhangban rendelkezzen.
     Hangsúlyozni kell azonban, hogy e rendelkezés csak a lajstromozott jó hírű védjegyekre vonatkozik. A lajstromozatlan közismert védjegyeknek nem biztosítható a jó hírű védjegyekéhez hasonló oltalom még akkor sem, ha a jó hírnevet élvező védjegy fokozott védelmének egyéb feltételei fennállnak. Mindez azonban természetesen nem zárja ki a versenyjogi alapon való fellépés lehetőségét a közismert védjegy utánzására építő tisztességtelen versenycselekményekkel szemben. A lajstromozatlan közismert védjegyek tehát továbbra is a versenyjog szabályai szerint részesülhetnek jogi védelemben.²⁷
     A védjegyoltalom tartalmának meghatározásához hozzátartozik annak megállapítása is, hogy a védjegytulajdonos mely cselekmények megtiltására jogosult az oltalom alapján, vagyis, hogy mi számít az ő hozzájárulásához kötött védjegyhasználatnak. Az irányelv ennek definiálásakor a megjelöléssel és az áruval (szolgáltatással) kapcsolatos cselekményekkel egyaránt foglalkozik.²⁸ Ez a megközelítés bizonyos mértékig különbözik eddig hatályos jogunkétól, viszont közel áll az első védjegytörvényünkben (az 1890. évi II. törvényben) tükröződő - a védjeggyel ellátott áru forgalomba hozatalára és a védjegy utánzására egyaránt összpontosító - felfogáshoz. Az irányelvben a használati cselekményekről adott felsorolás csupán példálózó jellegű. Ezt a módszert követte az EK legtöbb tagállamának nemzeti jogalkotása is. Természetesen a nevesített esetek is csak a gazdasági tevékenység körébe eső cselekményekre vonatkozhatnak. A használati cselekményekről adott felsorolás másfelől szükségképpen (és célszerűen) példálózó maradhat csak, a kimerítő jellegű felsorolást tartalmazó szabályozás azzal a kockázattal járna, hogy a védjegyjogosult nem léphetne fel a gazdasági tevékenység körébe tartozó, de a törvényi felsoroláson kívül eső használati cselekményekkel szemben.
     Új törvényünk mindezek alapján tilosnak minősíti különösen a következőket:
     a) a megjelölés elhelyezése az árun vagy csomagolásán;
     b) a megjelölést hordozó áru forgalomba hozatala, eladásra való felkínálása, valamint forgalomba hozatal céljából történő raktáron tartása;
     c) szolgáltatás nyújtása vagy annak felajánlása a megjelölés alatt;
     d) a megjelölést hordozó áruknak az országba történő behozatala vagy onnét történő kivitele;
     e) a megjelölés használata az üzleti levelezésben vagy a reklámozásban (12. § /3/ bek.).
     A törvény az oltalom tartalmára vonatkozó általános rendelkezések mellett előírásokat állapít meg a védjegy használatának két sajátos esetére. A védjegy fajtanévvé válásának, "felhígulásának" megakadályozását szolgálja a védjegynek kézikönyvben való megjelenítésére vonatkozó szabály (13. §), a képviselő vagy az ügynök jogosulatlan védjegyhasználatával szembeni fellépés lehetőségének biztosítása pedig a védjegyjogosult vállalkozás érdekeinek megóvását célozza e speciális esetben is (14. §). E kérdésekről az irányelv nem rendelkezik, a közösségi védjegyről szóló rendelet és számos nemzeti jogszabály viszont igen.
     A védjegyoltalom tartalma szempontjából lényegesek az oltalomból folyó kizárólagos jog korlátjai is: az oltalom tartalmának meghatározásához nem elegendő a védjegytulajdonost megillető jogok definiálása, ki kell jelölni e jogok érvényesíthetőségének határait is. Az európai közösségi irányelv szerint a védjegyjogosult nem tilthat el mást attól, hogy a kereskedelemben használja

• saját nevét vagy címét;

• az áru vagy a szolgáltatás fajtájára, minőségére, mennyiségére, rendeltetésére, értékére, földrajzi eredetére, előállítási (szolgáltatásnyújtási) idejére vagy egyéb jellemzőjére vonatkozó jelzést;

• a védjegyet, ha az szükséges a termék vagy a szolgáltatás rendeltetésének jelzésére, különösen tartozékok vagy alkatrészek esetében.

     Mindegyik felsorolt esetben szükséges azonban, hogy a használat az ipari és kereskedelmi ügyekben kialakult tisztességes gyakorlattal összhangban álljon.²⁹ Meg kell továbbá jegyezni, hogy az irányelv elfogadásáról készített jegyzőkönyv szerint a Tanácsban egyetértés alakult ki arról, hogy a névre és a címre vonatkozó előírás csak a természetes személyek nevére és címére terjed ki.
     Új törvényünk az irányelv e szabályaival összhangban jelöli ki az oltalom határait (15. §). A védjegyoltalomból folyó kizárólagos jog alóli kivételek meghatározása ugyanis fokozza a védjegyekkel kapcsolatos cselekmények jogi megítélésének kiszámíthatóságát, növeli a forgalom biztonságát. Emellett az irányelv kétségkívül az üzleti élet gyakorlati igényeivel és a tisztességes piaci magatartás követelményeivel összhangban határozta meg a védjegyoltalom alóli kivételek körét. Ez igaz még akkor is, ha az áru rendeltetésének jelzésére szolgáló védjegyhasználat tekintetében a magyar bírói gyakorlat a hatályos jog alapján az irányelvben foglaltakkal ellentétes következtetésre jutott.³⁰ Nem feltétlenül tisztességtelen, illetve nem eleve ellentétes a védjegytulajdonos üzleti érdekeivel az, amikor pl. a számítástechnika területén a termék más termékekkel való kompatibilitására utalnak a védjegy használatával (pl. IBM-kompatibilitás), vagy amikor a védjegyet annak jelzésére tüntetik fel, hogy az adott alkatrész vagy tartozék mely gépkocsikhoz használható.
     A jogkimerülés tana nem volt idegen eddig sem iparjogvédelmünktől. A szabadalmi törvény ma már kifejezetten rendelkezik e kérdésről. Új védjegytörvényünk szintén tartalmaz ilyen szabályt (16. §). A védjegyoltalom alapján a védjegyjogosult nem tilthatja meg a védjegy használatát olyan árukkal kapcsolatban, amelyeket ő hozott belföldi forgalomba, vagy amelyeket kifejezett hozzájárulásával hoztak forgalomba belföldön. Másként érvényesül azonban a jogkimerülés tana a védjegyoltalom esetében, mint a szabadalmaknál. Ez természetes is, hiszen a kétféle oltalom tárgya, a jogi védelem célja egymástól nagyban különbözik. Erre is figyelemmel mondja ki új törvényünk, hogy a jogkimerülésre vonatkozó rendelkezés nem alkalmazható, ha a védjegyjogosultnak jogos érdeke fűződik ahhoz, hogy az áruk további forgalmazását ellenezze, különösen akkor, ha az áru állagát, állapotát megváltoztatták, illetve károsították. A törvény e szabályának hátteréül az Európai Bíróságnak az ún. újracsomagolási esetekben hozott ítéletei szolgálhatnak. E döntésekből³¹ ugyanis az szűrhető le, hogy a két vagy több közösségi tagállamban oltalom alatt álló védjegyek jogosultja megakadályozhatja az egyik közösségi tagállamban a védjeggyel jogszerűen ellátott termékeknek a másik közösségi tagállamban történő forgalomba hozatalát, ha azokat újracsomagolták és az új csomagoláson a védjegyet egy harmadik személy az engedélye nélkül helyezte el. Ellenben a forgalomba hozatal ilyen címen történő akadályozása a Római Szerződés 36. cikkének második mondata értelmében a tagállamok közötti kereskedelem leplezett korlátozását képezi (vagyis jogkimerülésről van szó), ha:

• megállapítható, hogy a védjegyoltalomból folyó jog gyakorlása - a jogosult által választott kereskedelmi rendszerre figyelemmel - hozzájárul a tagállamok piacainak mesterséges szétválasztásához;

• kimutatható, hogy az újracsomagolás nem érintheti hátrányosan a termék eredeti állapotát;

• a védjegytulajdonos előzetesen tájékoztatást kap az újracsomagolt áru forgalomba hozataláról, és

• az új csomagoláson feltüntetik, hogy a terméket ki csomagolta újra.

     Új törvényünknek a jogkimerülésre vonatkozó szabályai alapvetően megfelelnek a közösségi irányelvnek.³² Egyetlen - szükségszerű - eltérésként az említhető meg, hogy a magyar védjegytörvény még nem az Európai Közösség területén, hanem csak a belföldön való forgalomba hozatal tekintetében rögzíti a jogkimerülés tételét; az Európai Unióhoz való csatlakozásunkig csak ilyen módon lehetett e szabályt megfogalmazni.
     Szükséges arra is felhívni a figyelmet, hogy jogkimerülésről csak árukkal, illetve az áruk forgalomba hozatalával kapcsolatban lehet szó, egyéb védjegyhasználati cselekmények - mint pl. a reklámozás vagy az üzleti levelezés - értelemszerűen nem vezethetnek az oltalom kimerüléséhez.
     Jogharmonizáció eredménye³³ egy másik újdonság, a belenyugvás szabályozása is. Az új törvény értelmében, ha a védjegyjogosult öt éven át megszakítás nélkül eltűrte egy későbbi védjegynek az országban történő használatát, noha tudomása volt e használatról, a továbbiakban nem léphet fel e későbbi védjegynek az országban történő használatával szemben, valamint korábbi védjegyére hivatkozva nem kérheti a későbbi védjegy törlését sem (17. §).
     E rendelkezés azonban csak azokra az árukra, illetve szolgáltatásokra alkalmazható, amelyekkel kapcsolatban a későbbi védjegyet ténylegesen használták. Nem alkalmazható viszont e szabály, ha a későbbi védjegyet rosszhiszeműen jelentették be lajstromozásra.
     Fontos megszorítás továbbá az is, hogy a későbbi védjegy jogosultja akkor sem léphet fel a korábbi védjegy használatával szemben, ha a későbbi védjegy használatát a korábbi védjegy jogosultja belenyugvás miatt már nem kifogásolhatja.
     E szabályok követik a közösségi irányelv kötelező előírásait. Az irányelvben adott szabályozási lehetőséggel élve az új törvény továbbá a belenyugvásra vonatkozó szabályokat kiterjesztette a korábbi jó hírű védjegyre, az országban korábban közismertté vált védjegyre, valamint a törvény 5. §-ának (1) bekezdésében és (2) bekezdésének a) pontjában említett korábbi jogokra is, hiszen nem indokolt, hogy védjegyjogi szempontból "erősebb" - vagyis a belenyugvás jogkövetkezményeitől mentes - védelmet élvezzenek a lajstromozatlan megjelölések, illetve a földrajzi árujelzők.
     A jogutódlás szabályozásában (19. §) újdonság, hogy a törvény módot ad az oltalomnak csupán az árujegyzék valamely része tekintetében történő átruházására, ami összefügg a közös védjegyoltalom, illetve a bejelentés vagy az oltalom megosztásának lehetőségével is.
     A törvény emellett megőrzi semmiségi okként azt az esetet, ha az átruházás a fogyasztók megtévesztését eredményezheti. E jogkövetkezmény az átruházási szerződést érinti, nem befolyásolja azonban a fogyasztók megtévesztésére előírt egyéb - pl. versenyjogi - jogkövetkezmények érvényesítésének lehetőségét.
     A közösségi védjegyről szóló rendelet és egyes nemzeti jogszabályok példáját követve a törvény az oltalom átruházása iránti igényt biztosít a védjegyjogosultnak, ha a képviselő vagy az ügynök saját nevében - a jogosult engedélye nélkül - lajstromoztatja a védjegyet.
     Az új törvény alapján a védjegyhez kapcsolódó és a védjegyoltalomból eredő jogok megterhelhetők. Jelzálogjog alapításához a zálogszerződés írásba foglalása és a jelzálogjognak a védjegylajstromba való bejegyzése szükséges. Ez utóbbi szabály többi iparjogvédelmi jogszabályunkba is beépült (lásd. a 120. §-t).
     Az európai közösségi irányelv 8. cikke értelmében egyaránt adható licencia a védjegy árujegyzékének egészére vagy csupán az árujegyzékben szereplő bizonyos árukra vagy szolgáltatásokra. Megengedi továbbá az irányelv licencia adását valamely tagállam területének egészére vagy annak egy részére kiterjedően is; ismeri továbbá a licencia kizárólagos és nem kizárólagos formáját is.
     A külföldi jogrendszerekben általános jelenség az elsődlegesen a licenciaszerződésekre vonatkozó tételes jogi szabályozás szűkszavúsága. Ennek fő oka, hogy a licen-ciaszerződések rendkívül változatos viszonyokhoz igazodnak, a legkülönbözőbb formákat ölthetik, egyedileg változó tartalmúak lehetnek. Ennek ellenére az új törvény a jelenleginél valamelyest részletesebben szabályozza a licenciaszerződéseket (23-26. §-ok). A szabályozás épít mind a külföldi, illetve európai közösségi példákra, mind a hazai joggyakorlatra, illetve a szabadalmi törvény által kínált analógiára.
     A törvény - követve a hazai hagyományt és egyes külföldi példákat - fenntartja azt a szabályt, amelynek értelmében semmis a használati szerződés, ha annak teljesítése a fogyasztók megtévesztését eredményezhetné.
     Újdonság a törvényben a jogszavatosság szabályozása, valamint annak egyértelművé tétele, hogy a licenciaadó tájékoztatási kötelezettsége nem terjed ki a védjegyhez kapcsolódó know-how átadására. A törvény - építve a szabadalmi törvény megoldására - a kizárólagos licencia két fajtájáról is rendelkezik. Az egyik esetben a védjegyjogosult csak arra vállal kötelezettséget, hogy a licenciavevőn kívül másnak nem ad használati engedélyt, viszont a maga számára megőrzi a védjegyhasználat jogát. A másik esetben a védjegyjogosult nemcsak arról mond le, hogy további használati engedélyeket adjon, hanem arról is, hogy a védjegyet maga használja.
     A gyakorlatban nem ritkán előforduló anomália orvoslására ad módot az a szabály, amely kizárólagos licencia esetén az engedély kizárólagosságának megvonására hatalmazza fel a védjegyjogosultat abban az esetben, ha a licenciavevő az elvárható időn belül nem kezdi meg a védjegy használatát. E rendelkezés természetesen - akárcsak a használati szerződések szabályozása általában - diszpozitív, azaz csak a felek eltérő megállapodása hiányában érvényesül.
     A törvény újraszabályozza - az eddigi szabályozást nagyban továbbfejlesztve - a védjegybitorlást és annak jogkövetkezményeit (27. §).³⁴ A változások indokaiként megemlíthető a TRIPS-egyezmény vagy az Európai Megállapodásnak a jogérvényesítésre is vonatkozó rendelkezése. A legfontosabb azonban talán mégis az, hogy immár nem lehetett tovább tűrni a hazai iparjogvédelemnek az akadozó és kevéssé hatékony jogérvényesítés miatti elértéktelenedését.
     A bitorlás új szabályozása mindenekelőtt egyértelművé teszi, hogy az oltalom hatálya alá eső bármely védjegyhasználati cselekmény, azaz a védjegyjogosultat megillető kizárólagos használati jog bármely megsértése védjegybitorlásnak minősül.
     Fenntartja a törvény az objektív és a szubjektív jogkövetkezmények megkülönböztetésén alapuló rendszert. Kiegészíti azonban az objektív - tehát a bitorló magatartásának felróhatóságától függetlenül alkalmazható - jogkövetkezményeket a bitorló adatszolgáltatási kötelezettségének előírásával. A bitorlással érintett áruk, illetve szolgáltatások előállításában, forgalmazásában, illetve teljesítésében részt vevőkről, valamint az ilyen áruk terjesztésére kialakított üzleti kapcsolatokról a jövőben a bitorlónak adatot kell szolgáltatnia.
     Változás az objektív jogkövetkezményeket illetően az is, hogy - szemben az eddigi szabályozással - az új törvény módot ad a jogsértő termékek és csomagolóanyagok, illetve a jogsértésre használt eszközök és anyagok megsemmisítésére, ha technikai vagy más okból nem lehetséges ezeket megfosztani jogsértő mivoltuktól. A lefoglalt eszközök és anyagok - megsemmisítés helyett elrendelt - értékesítésére a bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. törvény szabályai az irányadók.
     Emellett szintén a hatékony jogérvényesítést szolgálja, hogy a törvény lehetőséget ad a bitorló tulajdonában nem lévő - de jogsértő - termékek és egyéb dolgok lefoglalására is, ha a tulajdonos tudta vagy kellő körültekintés mellett tudhatta volna, hogy azokat védjegybitorlásra használják vagy védjegybitorlást valósítanak meg. Az ilyen tulajdonos és a védjegybitorló viszonyában keletkező polgári jogi igények érvényesítését e szabály természetesen nem zárja ki.
     A szubjektív jogkövetkezmény a kártérítés, mely a polgári jogi felelősség szabályai szerint ítélhető meg.
     A törvény újdonságot tartalmaz annak kimondásával is, hogy védjegybitorlás miatt a még nem lajstromozott megjelölés bejelentője is felléphet. A bitorlási pert azonban ilyen esetben fel kell függeszteni mindaddig, amíg a védjegy lajstromozása tárgyában nem születik jogerős határozat (29. §).
     A polgári jogi szankciók vámjogiakkal is kiegészültek: bitorlás esetén a védjegyjogosult követelheti a vámhatóság intézkedését a bitorlással érintett vámáruk belföldi forgalomba kerülésének megakadályozására (28. §). Remélhetőleg a vámhatóság intézkedéseit részletesen szabályozó kormányrendelet is hatályba lép a törvénnyel együtt.
     Az anyagi jogi szabályok mellett az eljárásiak is korszerűsödtek a hatékonyság fokozása érdekében.
     A törvény a Polgári Perrendtartás szabályaira építve speciális előírásokat állapít meg az iparjogvédelmi és szerzői jogi bitorlási perekben alkalmazható ideiglenes intézkedésre (95. § és 120. §).³⁵ Nem tér el azoktól olyan értelemben, hogy akár gazdagítaná, akár szűkítené az ideiglenes intézkedés alkalmazásának feltételeit. Ellenben törvényi vélelmet állít fel arra nézve, hogy védjegybitorlás miatt indított perekben az ideiglenes intézkedés egyik előfeltétele fennáll: az intézkedést a kérelmező különös méltánylást érdemlő jogvédelméhez szükségesnek kell tekinteni. Ehhez a kérelmezőnek csupán azt kell igazolnia, hogy a védjegy oltalom alatt áll, valamint, hogy ő a védjegy jogosultja vagy olyan használója, aki jogosult saját nevében fellépni a bitorlással szemben. A törvényi vélelem csupán az ideiglenes intézkedés alkalmazhatóságának egyik feltételére vonatkozik, természetesen nem pótolja, nem teszi mellőzhetővé a többi feltétel meglétét (azaz pl. a tények valószínűsítését, vagy annak megállapíthatóságát, hogy az intézkedéssel okozott hátrány nem haladja meg az intézkedéssel elérhető előnyöket).
     Az új szabályozás a törvényi vélelem megdőlésének jogkövetkezményét fűzi ahhoz, ha a jogosult késlekedik a bitorlás elleni fellépéssel. Hangsúlyozni kell, hogy ilyen esetben csak a törvény 95. §-ának /2/ bekezdése szerinti vélelem dől meg, nem válik viszont kizárttá, hogy a jogosult az általános szabályok szerint kérjen ideiglenes intézkedést a bitorlási perben.
     A törvény határidőt is szab az ideiglenes intézkedés tárgyában való döntésre, másként a hatékony és gyors jogérvényesítésre nem volna esély. Emellett - a TRIPS-egyezmény irányadó szabályaival összhangban - a védjegyjogosultra kedvező előírást tartalmaz a bizonyítási kötelezettséget, a bizonyítékok szolgáltatását illetően is.
     Az előzetes bizonyítás is járhat az érintett fél jelentős sérelmével, kárával; ennek kompenzálását, illetve az előzetes bizonyítás gyakoribb elrendelését szolgálja a törvénynek az a szabálya, amely módot ad a bíróságnak arra, hogy bitorlási perekben az előzetes bizonyítás elrendelését biztosítékadáshoz kösse.

Új felhők a láthatáron

Vajon véget ért-e a védjegyjogi harmonizáció az új törvény elfogadásával? A válasz - legyen bármilyen sokkoló is - egyértelműen nemleges. Már az előzőekből is kitűnhetett, hogy a jogkimerülés szabályozásán változtatnunk kell az Európai Unióhoz való csatalakozásunkkor, kiterjesztve a belföldi jogkimerülés elvét az egész Közösségre. Ennél is fontosabb lesz azonban, hogy törvényünket ki kell majd egészítenünk a közösségi védjegyekre vonatkozó rendelkezésekkel.
     És ezzel el is érkeztünk a jövő egy másik nagy kérdéséhez. Kiterjed-e majd, s ha igen, milyen feltételekkel, a csatlakozásunkig lajstromozott közösségi védjegyek oltalmának hatálya hazánkra is?³⁶ Mivel a közösségi védjegyről szóló rendelet szerint a közösségi védjegy oltalma egységes,³⁷ azaz a Közösség egész területén egyforma joghatásokat eredményez, aligha kétséges, hogy a közösségi védjegyek oltalmának hazánkra való kiterjesztését valamilyen módon el kell fogadnunk. A mód megválasztása, azaz a feltételek, az átmeneti rendelkezések meghatározása azonban kulcsfontosságú lesz, különösen azokban az esetekben, amikor a lajstromozott közösségi védjegy és az azzal azonos vagy ahhoz az összetéveszthetőségig hasonló magyarországi védjegy jogosultjai különbözőek, s még inkább akkor, ha az ilyen magyarországi védjegyet a közösséginél korábbi elsőbbséggel jelentették be lajstromozásra. A konfliktus feloldására különböző válaszkísérletek készültek már, a világos és megnyugtató megoldás azonban még nem körvonalazódik. Egészen biztosan megnyugtató helyzetbe kerülnek azonban azok a hazai vállalkozások, amelyek már most lajstromoztatják védjegyüket a közösségi hivatalnál.
     Komoly kihívásnak ígérkezik az is majd, ha hazánk részesévé válik a joghatóságról, valamint a polgári és kereskedelmi ügyekben hozott ítéletek végrehajtásáról szóló Brüsszeli Egyezménynek, illetve Luganói Egyezménynek.³⁸ A két egyezmény tartalma lényegében azonos, a Brüsszeli azonban csak az Európai Közösség tagállamai számára áll nyitva. A holland bíróságok az utóbbi időkben ezeknek az egyezményeknek a célirányos értelmezésével extraterritoriális hatályt tulajdonítanak a bitorlási perekben hozott határozataiknak,³⁹ még akkor is, amikor azok a kort-geding-nek nevezett sommás eljárásban⁴⁰ születnek. Ez azt jelenti, hogy joghatóságukat kiterjesztik a külföldön, pontosabban az említett egyezmények tagállamaiban elkövetett bitorlásra is, és igényt tartanak az így hozott határozatuk külföldi végrehajtására is.
     Ezzel elérkeztünk írásunk utolsó témájához, ahhoz a kérdéshez, hogy bíróságainkat miként érinti majd az iparjogvédelem területén európai integrációnk. Van-e vagy lesz-e annak jelentősége a bírósági jogalkalmazás szempontjából, hogy új védjegytörvényünk európai közösségi irányelv végrehajtására született meg? A csatlakozás utáni időszakra vonatkozóan a válasz egyértelmű.
     Az Európai Bíróság ítéletei szerint ugyanis a tagállamok bíróságaira tartozik, hogy nemzeti jogukat az irányelv céljainak megvalósítására alkalmas módon értelmezzék. E megközelítés eredményeképpen a nemzeti bíróság nem a közösségi jogot alkalmazza, hanem a nemzeti jog megfelelő értelmezésével biztosítja a közösségi jog közvetett hatályosulását. A Von Colson-esetben⁴¹ született meg ez a követelmény: a tagállami bíróság köteles az irányelvet a közösségi előírás céljára és szövegezésére figyelemmel értelmezni annak érdekében, hogy az irányelv célja megvalósuljon. Ez a kötelezettség fennáll akkor is, ha az irányelvben foglalt szabályozás nem felel meg a tagállamon belüli közvetlen hatályosulás feltételeinek. A Von Colson-ügyben hozott ítélet a nemzeti bíróságokat terhelő értelmezési kötelezettséget még bizonyos feltételekhez kötötte: csak az irányelv végrehajtása céljából elfogadott nemzeti jogszabályra vonatkoztatta, másfelől attól tette függővé, hogy a nemzeti jog a tagállami bíróság számára enged-e olyan mérlegelési lehetőséget, amely a közösségi joggal összhangban álló értelmezésre módot ad. A Marleasing-ügyben⁴² azonban e doktrína már kiterjedt arra a nemzeti jogszabályra is, amelyet nem az irányelv végrehajtása céljából - sőt, az irányelv elfogadását megelőzően - alkottak meg. A Wagner Miret-ügyben⁴³ hozott ítélet tovább árnyalta a képet. Az Európai Bíróság szerint az irányelv végrehajtása céljából alkotott tagállami jogszabály esetében a nemzeti bíróságnak vélelmeznie kell, hogy az érintett állam eleget kíván tenni közösségi jogi kötelezettségeinek. Ezért, amennyire lehetséges, a tagállami jogot úgy kell értelmeznie, hogy az irányelvben kitűzött célok megvalósuljanak. Ha azonban ilyen értelmezésre nincs lehetőség, az állam köteles lehet annak a kárnak a megtérítésére, amelyet magánszemélyeknek okoz a közösségi jog megsértésével. A Kolpinghuis-Nijmegen jogeset⁴⁴ a Von Colson-elv további korlátozását hozta: a tagállami bíróságoknak a nemzeti jog közösségi joggal összhangot teremtő értelmezésére vonatkozó kötelezettsége alá van vetve a közösségi jog részét képező általános jogelveknek, különösen a jogbiztonság elvének és a visszaható hatály tilalmának. A Francovich-esetben hozott⁴⁵ ítélet pedig az EK Szerződés 5. cikke és a közösségi jog részét képező általános jogelvek alapján megkövetelte a nemzeti bíróságoktól, hogy állapítsák meg a tagállam felelősségét az irányelv végrehajtásának elmulasztásából eredő kárért.
     Nagy volt tehát a Kormány és az Országgyűlés felelőssége, amikor az új védjegytörvényt előkészítette, illetve megalkotta az európai közösségi irányelv végrehajtása céljából. Még nagyobb lesz azonban a magyar bíróságok felelőssége akkor, amikor az Európai Unió egyik tagállamának bíróságaiként a közösségi irányelvre figyelemmel kell alkalmazniuk és értelmezniük védjegytörvényünket. Erre készülni kell. A felkészülés egyik szerencsés és üdvös módja volna, ha a bitorlásra, a bitorlás jogkövetkezményeire, valamint az ideiglenes intézkedés elrendelésére vonatkozó új szabályokat jelenlegi nemzetközi kötelezettségeinkre figyelemmel alkalmaznák és értelmeznék. E szemléletváltozás súlyos kereskedelmi szankcióktól kímélné meg hazánkat és egyébként is már régóta szükségesnek tűnik.

JEGYZETEK

¹ C-10/89, S.S. CNL Sucal NV v. Hag GF AG, (1990) ECR I-3711
² L. az Alkotmány 9. §-ának (1) bekezdését.
³ L. a 11/1992. (III. 5.) AB-határozatot; az Alkotmánybíróság ugyan a jogállamiságról mondta ki, hogy az egyrészt ténymegállapítás, másrészt program, e formula azonban alkalmazhatónak látszik a piacgazdaságra is.
⁴ Bobrovszky Jenő: Iparjogvédelem és csúcstechnika, Iparjogvédelmi tanulmányok I., Bp. 1995., 87-91. o.; Peter Zwack: Form and Content, Function and Practicality!, Hungarian Trademark News, 1995., 39-41. o.; Bándy Tamásné: A védjegy-reklám-marketing kapcsolatrendszere, a MIE Közleményei, 1993/34., 61-76. o.
⁵ A parlamenti vita jegyzőkönyvét lásd a Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő 102. évfolyamának 4. számában a LXXIX. oldaltól
⁶ Az Európai Megállapodást az 1994. évi I. törvény hirdette ki.
⁷ L. az Európai Megállapodás 107. cikkét
⁸ Phedon Nicolaides és Sylvia Raja Boean: A Guide to the Enlargement of the European Union: Determinants, Process, Timing, Negotiations, European Institute of Public Administration, Maastricht, 1997., 5-50. o.
⁹ Közép- és Kelet-Európa társult országainak felkészülése az Európai Unió egységes belső piacába történő integrációra, Fehér Könyv, Brüsszel, 1995. V. 3., COM (95) 163 végső, Európai Közösségek Bizottsága, 3. o.
¹⁰ L. a 2282/1996. (X. 25.) Korm. határozatot.
¹¹ E folyamat eddigi legfontosabb állomásai: a használati minták oltalmáról szóló 1991. évi XXXVIII. törvény, a mikroelektronikai félvezető termékek topográfiájának oltalmáról szóló 1991. évi XXXIX. törvény, az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi jogszabályok módosításáról szóló 1994. évi VII. törvény, a szabadalmi ügyvivőkről szóló 1995. évi XXXII. törvény; a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény; a szerzői és a szomszédos jogok közös kezeléséről szóló 146/1996. (IX. 19.) Korm. rendelet. L. még: Bobrovszky Jenő: Kormányhatározat az iparjogvédelmi mechanizmus továbbfejlesztéséről, Szabadalmi Közlöny és Védjegyértesítő, 94. évf., 4. sz. melléklet, 1989. dec., 1-3. o.; Ficsor Mihály: Az iparjogvédelmi és a szerzői jogi jogszabályok átfogó felülvizsgálata, Iparjogvédelmi Szemle, 99. évf. 1. sz., 1994. február, 7-10. o.
¹² Joseph Strauss; The present state of the patent system in the European Union, European Commission, Luxembourg, 1997, EUR 17014 EN, 1-15. o.; Friedrich-Karl Beier: Industrial Property and the Free Movement of Goods in the Internal European Market, IIC, Vol. 21, No. 2/1990, 131-160. o.; Gyertyánfy Péter: Szerzői jogunk és az európai integráció, Magyar Jog, 1991. jún. és szept., 344., ill. 534. o.
¹³ First Council Directive of 21 December 1988 to approximate the laws of the Member States relating to trade marks, OJ No L 40/1-7. o., 11.2.89
¹⁴ E gondokról lásd részletesen: Strauss, i.m. (12) 12-23. o.
¹⁵ L. a (13) jegyzetet.
¹⁶ Vida Sándor: Szemelvények az Európai Közösség védjegyjogából, Védjegyvilág, 1995. V. évf. 4. sz., 1-5. o.; Vida Sándor: Harmonizációs adottságok és opciók a védjegyjogban, Bp., 1995., kézirat, 1-20. o.; Vida Sándor: A német védjegytörvény - magyar szemmel, Iparjogvédelmi Szemle, 100. évf. I. és II. sz., 1995. febr. és ápr., 31-37. o., 21-26. o.; Michael Fammler: The new German act on marks: EC harmonization and comprehensive reform, (1995) 1 EIPR , 22-28. o.; Tattay Levente: A védjegyjogi normák egységesítése és közelítése a Közös Piac országaiban, Külgazdaság, Jogi Melléklet, 113. o.
¹⁷ Council Regulation (EC) No 40/94 of 20 December 1993 on the Community trade mark; Gonzalo Ulloa: The Community Trade Mark Office, Managing Intellectual Property, Litigation Yearbook, 1995, 17-18. o.
¹⁸ Margit Sümeghy: International Challenges to Hungarian Trademark Applicants, Hungarian Trademark News, 1996., 5-9. o.
¹⁹ Council Regulation (EC) No 3295/94 of 22 December 1994 laying down measures to prohibit the release for free circulation, export, re-export or entry for a suspensive procedure of counterfeit and pirated goods, OJ L 341, 30.12.1994
²⁰ Ficsor Mihály: Iparjogvédelem az Európai Közösség egységes piacán: az Európai Bíróság gyakorlatának összefoglalása, Iparjogvédelmi Szemle, 100. évf. II. sz., 1995. ápr., 1-20. o.
²¹ 270/80, Polydor Ltd. v. Harlequin Record Shops Ltd., (1982) ECR 329
²² Tattay Levente: A védjegyjogszabályok harmonizációja, MIE Közleményei, 1993/34., 47-60. o.
²³ L. a tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. törvény 6. §-át.
²⁴ L. az 5. cikk (1) bekezdését.
²⁵ Vilmos Bacher: Evaluation of Confusion in Trademark Law, Hungarian Trademark News, 1996., 23-26. o.
²⁶ L. az 5. cikk (2) bekezdését.
²⁷ Anette Kur: Well-Known Marks, Highly Renowned Marks and Marks Having a (High) Reputation - What's It All About?, IIC Vol. 23, No. 2/1992, 219-231. o.; Bognár Márta: A közismert védjegyekről, MIE Közleményei, 1993/34., 7-12. o.; Alexander Vida: Correlation between the Law of Trademarks and the Law of Competition, Hungarian Trademark News, 1995., 23-25. o.
²⁸ L. az 5. cikk (3) bekezdését.
²⁹ L. a 6. cikk (1) bekezdését.
³⁰ L. a BH 1993/25. esetet.
³¹ 102/77, Hoffmann-La Roche * Co. AG and Hoffmannn-La Roche AG v. Centrafarm Vertriebsgessellschaft Pharmazeutischer Erzeugnisse mbH (1978) ECR 1139; 3/78, Centrafarm BV v. American Home Products Corp. (1978) ECR 1823; 1/81, Pfizer Inc. v. Eurim-Pharm GmbH (1981) ECR 2913; összefoglalásként és a legújabb fejleményekről lásd: Fernando Castillo de la Torre: Trade Marks and Free Movement of Pharmaceuticals in the European Community: To Partition or Not To Partition the Market, (1997) 6 EIPR, 304-314. o.
³² L. a 7. cikket.
³³ L. az irányelv 9. cikkét.
³⁴ A korábbi joggyakorlatot összefoglalja: Mikófalvi Gábor: A védjegybitorlási perek elbírálásának kérdései, MIE Közleményei, 1993/34., 29-46. o.
³⁵ E lépést a jogirodalom régóta sürgette. L. pl. : Bacher Vilmos: Az ideiglenes intézkedés a szabadalombitorlás és utánzás esetében a magyar joggyakorlatban, Magyar Jog, 1991. szept., 544-549. o.; Bacher Vilmos: A szabadalomból eredő jogok érvényesítésének előmozdítása, Iparjogvédelmi Szemle, 99. évf. IV. sz., 1994. aug., 19-24. o.; Vida Sándor: Bírósági ideiglenes intézkedés iparjogvédelmi ügyekben az NSZK, az USA és Nagy-Britannia jogában, Iparjogvédelmi Szemle, 98., 99. évf. V., VI. és I. sz., 1993. okt., dec. és 1994. febr., 19-24. o., 6-12. o. és 19-24. o.
³⁶ Bojan Pretnar: Is the Future Enlargement of the European Union an Immediate Issue for the Community Trade Mark System?, (1997) 4 EIPR, 185-187. o.
³⁷ L. a rendelet 1. cikkének (2) bekezdését.
³⁸ Convention on jurisdiction and the enforcement of judgments in civil and commercial matters, OJ No L 319/9, 25. 11. 88 (88/592/EEC); Mádl Ferenc, Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és a nemzetközi gazdasági kapcsolatok joga, Bp., 1992, 573575. o.; Burián László: Az EK egyezménye a bírósági joghatóságról és a határozatok végrehajtásáról a polgári és kereskedelmi ügyekben, in: Az Európai Közösség kereskedelmi joga, szerk.: Király Miklós, Bp., 1994., 146-167. o.; Héléne Gaudemet-Tallon: Les Conventions de Bruxelles et de Lugano, 2. kiadás, Paris, 1996., 3461. o.
³⁹ L. Strauss, i.m. (12), 7. o.
⁴⁰ Jan J. Brinkhoff: Summary Proceedings and Other Provisional Measures in Connection with Patent Infringements, IIC Vol. 24., No. 6/1993, 762-777. o.
⁴¹ L. 14/83, Von Colson v. Land Nordrhein-Westfalen, (1984) ECR 1891; továbbá lásd még: 79/83, Harz v. Deutsche Tradax GmbH, (1984) ECR 1921
⁴² C-106/89, Marleasing SA v. La Comercial Internacional de Alimentación SA, (1990) ECR I-4135
⁴³ C-334/92, Wagner Miret v. Fondo di Garantía Salarial, (1993) ECR I-6911
⁴⁴ 80/86, Officier van Justitie v. Kolpinghuis Nijmegen, (1987) ECR 3969
⁴⁵ C-6/90 és C-9/90, Francovich v. Italy, (1991) ECR I-5357