Simon Károly
Az ipari formatervezés helyzete Magyarországon; az ipari mintáról
1. A szerzői jogi védelemről
Ha a magyar formatervezők, illetve a magyar formatervezés jelenlegi helyzetéről kell ezen a fórumon általános ismertetést adnom, akkor első helyen a formatervezés területén működő szerzői jogokkal kapcsolatos helyzetről, e jogok érvényesülésének formáiról és módjáról kell szólnom.
Azt kell mondanom, ezek többé-kevésbé rögzítettek, a jog nyelvén megfogalmazottak és kifejezettek. Azt hihetnénk, ha ez így van, akkor ezen a területen a jogvédelem jól működik szerzői jogok védik az ipari formatervezők szerzői tevékenységét és segítik annak hatékonyságát. Sajnos ez távolról sincs így a gyakorlatban. Azt a végkövetkeztetést kell előrevetítenem, hogy hiába vannak a szerzői jogok leírva, ha a valóságra alig tudnak érdemi hatást kifejteni.
Mégis mi ennek az ellentmondásnak a lényege? Mindenekelőtt az, hogy ezen jogoknak az elfogadása a megrendelő részéről megfelelő szerződés formájában a legritkább esetben fogalmazódik meg úgy és olyan módon, hogy az a szerzők jogainak az érvényesülését magában foglalná, illetve azt a szerző javára a valóságban kifejezné. Többnyire olyan általános kifejezések szintjén marad, amit majdnem mindegy, hogy megfogalmaznak vagy sem, mert hiszen a záradék a lényeg, ami a legtöbb esetben "a mindenkori szerzői jogi törvényekre vonatkozó előírások az irányadók" fordulatot jelenti, valamint hogy melyik az az illetékes bíróság, ahová a szerződő felek fordulhatnak peres ügyekben. A törvények előírják szerződés megkötését. A szerződéskötéshez a Képző- és Iparművészeti Lektorátus által kibocsájtott szerződésminták vannak, amelyek több mint tíz évvel ezelőtt készültek. Ezt a formatervező társadalom részben használja, részben nem. A legtöbb esetben az a tapasztalat, hogy a szerződések formáját a megrendelő határozza meg. Ahány megrendelő, szinte annyi eset. Cégenként - az érdekek mentén - más és más a megfogalmazás. Egy dologban megegyeznek ezek a szerződések: elsősorban azt rögzítik, hogy mik a megrendelő jogai, és csak másodsorban, hogy mik a szerző jogai. Míg a könnyű műfajban egy zeneszerző egész életén át a szerzői jogdíjaiból él - és jól megél - addig ez a formatervezés területén gyakorlatilag nem működik, pedig az érvényes szerzői jogi leírások mellett így, vagy majdnem így működhetne. Mindennek az az oka, hogy az érvényes vagy érvényesíthető szerződésmintákkal a szerző - de elsősorban a megrendelő - nem él. Úgy tűnik, hogy ebbe az áldatlan helyzetbe a formatervező társadalom (nagy szó, mert profik nincsenek sokan) belenyugodott.
Nézzük meg, hogy végül is hogy ki és kik képviselnek bennünket?
Nekünk erős szervezeti testületünk nincs. A Magyar Képző- és Iparművészek Szövetsége az egyetlen komoly "háttérintézményünk", amely voltaképpen szerzői jogi kérdésekkel soha nem foglalkozott, hiszen inkább és mindenekelőtt a művészek közötti kommunikációt, illetve a szabad véleménynyilvánítást biztosítja számunkra. A szerzői jog valahol mindig tabu maradt, a kérdéskör igazán megvitatva soha nem volt. A közeljövőben ezeket a kérdéseket tisztázni kellene, az iparjogvédelmi kultúrára vonatkozó ismereteket - mint élő és éltető közeget - működő és működtethető módon be kell mutatni, majd a konklúziókat, az álláspontokat a potenciális megrendelők felé valami módon tolmácsolni szükséges. Tolmácsolni azt, ami egyébként jogilag érvényben van.
Jó néhány évvel ezelőtt kinyilváníttatott, hogy a művészet - mint olyan - állampolgári joggá vált. Ezt az időszakot megelőzően a formatervezés mint szakma úgy működött, hogy minden terv zsűriköteles volt. Iparvállalatokkal kapcsolatba lépni a formatervező szakmákban csak úgy lehetett, ha az illető megrendelő vállalat az Iparművészeti Vállalatnál vagy az azt képviselő bármely szakmaspecifikus irodáján keresztül megrendelte a művésztől a művet. Ma ez nem így van. Nem kötelező semmilyen Lektorátus, semmilyen közbenső, menedzselő cég igénybevétele. Nem kötelező a zsűrizés, a minősítés. A szerződés - úgymond - bármilyen formában, bármilyen módon megköthető a jelenlegi gyakorlatban. Egy dolog köztudott, hogy az írásos szerződés kötelező, hogy jár a szerzői díj, a jogdíj (a gyártott darabszám után járó díj), s hogy a szerző hátrányára ettől eltérni nem lehet. Az utóbbi két tétel létjogosultsága már például rendkívül elasztikus a gyakorlatban. A szerző keménységétől függ, hogy ez írásba foglaltatik vagy sem.
Nem véletlen, hogy a formatervezők középkorú, vagy annál idősebb generációja visszasírja az elmúlt régi szép időket, amikor a jogaik a mainál sokkal jobban és automatikusabban érvényesültek, hiszen zsűri állapította meg a szerzői díj mértékét az érvényes rendeletek szerint. Egyébként ezt nomenklatúrának neveztük annak idején, mely nagyon pontosan behatárolta az egyszerűtől, a közepesen összetetten át, a bonyolultig a kategóriákat a hozzájuk tartozó - és minőségtől függő - "tól-ig" határos szerzői díjtételekkel együtt. Ma visszatekintve, ez volt a szabályozott, de a maga módján mégis sportszerű versenyhelyzetben élő hazai formatervezés aranykora. Attól a pillanattól kezdve, amikor a művészet állampolgári joggá vált (83/1982. (XII. 29.) MT rendelet), a nevezett nomenklatúra nem szűnt meg azonnal. Megmaradt a tehetetlenségi nyomatéka mind a mai napig, egy lefelé ívelő exponenciális görbe mentén. 1988-ban jegyeztük az utolsó konkrétan megjelölt számszerű értékeket, melyeket néhány éven át mindig "hivatalosan" megszoroztuk az infláció mértékével. A művészet mint állampolgári jog gyakorlatának "bevezetése" utáni években a profik védelmét néhány, ún. menedzselő vállalkozás képviselte, illetve eme képviselet igényét felismerve, mint tranzitáló cég kezdett működni. Voltaképpen arra voltak hivatottak, illetve vették nyakukba ezt a fajta képviseletet, hogy a szerzői jogokkal összefüggő üzletkötéseket bonyolították azon művészek, illetve tervezőművészek számára, akik nem kívántak a hirtelen megváltozott körülmények között jogi kérdésekben úgymond kiszolgáltatottakká válni. Ezen cégek azt vállalták, hogy a tervezőművész - vállalkozó - és a megrendelő között közvetítenek megfelelő %-os részesedés fejében. Ezen cégek tiszavirág életűek voltak. A legtöbb tervezőművész ugyanis rájött, hogy anyagilag számukra előnyösebb, ha önállóan vállalkozik. A közvetítő cégek leépülése mégsem volt teljes körű. Ma is léteznek, ennek feltétele, hogy okosan mérlegeljék a kölcsönös érdekeket, eredményességük következtében meg tudják őrizni működőképességüket. Érdekes módon azonban ezek a menedzservállalkozók csak szűk körben mozognak, kiemelkedő képességű tervezőkre, és az ehhez csatlakozó infrastruktúrákra építenek. Vannak, akik önérzetességük folytán öngyilkos módon elutasítják a közvetítőkön keresztül való érvényesülés módját. Ez jellembeli tényező. A személyi méltóság kifejeződése. Az alárendeltség elutasítása minden körülmény ellenére. Irracionális magatartásforma. De mégis van, létezik, s él a maga döbbenetes kárára.
Én nagyrabecsülöm ezt a jellembeli tulajdonságot, mert többnyire nagyértékű alkotói szuverenitást, makacsságot rejt, melyet a közvetítők nem akceptálnak. Ugyanakkor ez a magatartásforma többnyire önálló és értékes, progresszíve szubjektív (borzasztó kifejezések) magatartásformákat takar. Az igazi tehetség nem alkuszik. Ez nagyon, de nagyon fontos, tudomásul veendő tény. Tehát ne becsüljük le ezeket az alkotókat, próbáljuk meg tolerálni, komolyan venni őket. Az összeférhetetlenség nem azonos a tehetségtelenséggel. Messze nem azonos. A hajlíthatatlanság a megrendelő részéről sajnos negatív személyiségbeli tényező, mint alkotói magatartásforma nem minősíthető negatívnak. A megrendelő intelligenciájától függ, hogy ezt a hajlíthatatlanságot eltűri-e vagy sem. Pontosan ez az a viselkedésforma, melyet a megrendelő figyelmébe ajánlok. Ugyanis a "középszerű" jelző legtöbbször ezen tulajdonságok rossz értelmezése miatt lesz az, ami lesz. Az intelligencia az, amely e kérdésben a frekventált helyzetekben dönt pro vagy kontra. Én nagyon értékelem őket, mert közülük kerülnek ki a szakmailag magasan képzettek, de rájuk bélyegeztetett a "középszerű jelző", főleg azért, mert a normál társadalmi kommunikációban nem eléggé képzettek, majdnem képezhetetlenek. Főleg ezen tulajdonság miatt sajnos kimérettetett rájuk a "leminősítő" jelző. S ők azok, akik a leginkább rászorulnak a közvetítő intézmények közreműködésére. Ők vannak többségben.
Ne értsék félre. Nem a kitűnőek értékét mérsékelem, hiszen ez nem lehet célom. Hanem az általunk nem kitűnőnek értékelt minősítéseket értékelem át a gyakorlati hasznosság, hasznosíthatóság oldaláról. Félreértés tehát ne essék. Kitűnőknek azt tartjuk, akik szakmai képzettségükön túl önmenedzselésre is maximálisan képesek, önálló szakmai gyakorlatra, menedzselési ismeretek külön elsajátítása nélkül. Egyébként az igazán tehetségesek, erre a graduális képzés keretein belül is képesek, tendenciózus oktatási program nélkül.
Józan becslés szerint a designerek 90%-a nem él a zsűrizés, minősítés lehetőségével, az ezzel szorosan összefüggő szerzői jogi védelem legkézenfekvőbb adminisztrációjának igénybevételével, melynek egyetlen hivatalos hazai fóruma a Képző- és Iparművészeti Lektorátus. Ennek a ténynek az okát - röviden fogalmazva - egyfajta bizalmatlanságra tudom visszavezetni, illetőleg az alkotói szabadság bármi áron való érvényesítésére, a tervező, a megbízó részéről. A zsűrizés pénzbe kerül. A százalékos arányokat tekintve azonban e tétel minimális a szerzői díj összegéhez képest. A díjtétel rögzített, a szerzői díjak mértékével arányosan növekvő, de az arányosság tekintetében minden esetben méltányos.
Globálisan azt lehet mondani, hogy az elmúlt húsz évben a szerzői jogok érvényesülése ezen a területen visszafelé fejlődött. A művészet gyakorlásának állampolgári szabadsága bevezetésével párhuzamosan a jogok progresszivitása tökéletesen felhígult, "lemoshatók lettek a pályáról". Erre a negatív folyamatra tette fel a koronát az Alkotmánybíróság két éve hozott döntése, mely szerint a művészet állampolgári gyakorlása további felszabadítást kapott: a gazdálkodó szervezetek nem kötelesek többé ún. szakvélemény beszerzésére, mondván, ez sérti az alkotói szabadságot. Ezzel beállt az "aki bírja marja" effektus, melynek következményeiről, az az érzésem, nem is érdemes beszélni.
Tény azonban, hogy az új állapot az ügyeskedőknek, az outsidereknek kedvez, az ügyeskedőket jó ízléssel elkerülőknek pedig nem kedvez, sőt az ilyen ízléssel rendelkezőket a mai üzleti élet fel is morzsolja. Nagy kérdés, hogy ez az állapot kinek használ? Nekem az az érzésem, hogy sem a megrendelőnek, sem a tervezőművészeknek.
Anélkül, hogy a formatervezés célrendszerének mélyére néznénk, szeretnék egy példát bemutatni, ahol konkrét a megrendelő és a tervező, de félig fiktív a téma. A konkrét példa egy elektromos hálózati kapcsoló-csatlakozó család tervezése. A Magyar Iparművészeti Főiskola Formatervező tanszékét azzal a céllal kereste meg egy hazai gyártó, hogy adjunk ki pályázat formájában egy olyan koncepciót, melyben meg kell fogalmazni, hogy az ominózus termékcsaládnak milyennek kellene lennie ahhoz, hogy a potenciális vásárló figyeljen fel rá az áruházban ("kapja fel a fejét") és mondja ki azt, hogy a teljes választékból (Gondoljunk arra, hogy a világban működnek úgynevezett sztár gyártmányok. Ott vannak például a Braun készülékek. Ma már senki sem gondol arra - olykor még a hivatottak sem - hogy a Braun termékek sikerének megteremtője a forma volt, a forma karaktere, a formai tényezők egyéni filozófiájának megteremtője: Diter Rams, a hatvanas évek elején. Diter Rams ma is él, ma is alkot, az új Braun termékek designere, alkotó, teremtő atyja.)
A Főiskola Formatervező tanszéke felvállalta a villanykapcsoló, csatlakozó stb... termékrendszer tervezését. A formaalkotó elemeknek szükségképpen igen-igen egyszerűnek kell lenniük, s az egyszerűségen belül nagyszerűnek. Pályázatot írtunk ki, hatvan napos határidővel. Nagy volt a pályázók száma. Az elkészült pályaműveket lezsűriztük, s a jól átgondolt megfelelő szempontok szerint osztályoztuk. A pályaműveket külön osztályozta a tanári kar, s külön a megrendelő képviselői. A pontozásos rendszerben működő zsűri végeredményét egybevetettük. Az eredmény érdekes és tanulságos, mert nem pontosan fedték egymást a pontszámban megjelent végeredmények az oktatók és a megrendelő oldaláról, de az első három helyezett érdemességét illetően nem volt vita. Vita ott volt, hogy ki az első, a második s a harmadik. De a végeredményt, és a méltatást illetően az eredményhirdetés után sem a tervezők, sem a megrendelő között nem volt ellentmondás. Minden közölt tényt mindkét oldalról elismerték, hangsúlyozom: vita nélkül, ami azt bizonyítja, hogy ebben a szubjektívnek aposztrofált közegben a gondolkodási folyamat, az alkotói folyamat és végeredmény mégis objektív, a hozzáértők elméjében, a tervekben megjelenő valóságban. Bizonyítást nyert, hogy az igény létezik, s hogy az igénynek rangsorolás szerint meg lehet felelni, annak ellenére, hogy a tények mögött ott bujkál a mindennapok szóhasználatában: az ízlés a maga pejoratív módján, mely éppen azért pejoratív, mert nem tartjuk objektíve értékelhetőnek. S lám, ha jók a paraméterek, akkor az objektivitás talán mégsem kérdőjelezhető meg.
A díjnyertes terv valóban valami olyat képviselt, ami jövőbe mutató. Valóban olyan produkció született, ami a piacon még nem volt, nem elérhetetlen az árszint, melyben előállítható, de minden tekintetben vitathatatlan az újdonságértéke, a formai-esztétikai újdonsága.
Itt meg kell jegyeznem (terjedelmesen kellene értekeznem), hogy mindenki találkozott már ilyen és hasonló témákkal, vagy mindenki elgondolkodott már azon, hogy mitől is jó egy forma, s mi az a motiváció, mely miatt az adott formát birtokolni akarjuk.
Nos, oda akarok jutni, hogy tudomásul kell vennünk, vannak olyan termékek, melyek létrehozásában döntő kérdés a forma, s melyek belső műszaki működése teljesen közismert, majdhogynem elhanyagolható paraméter. Ott van például a személygépkocsi. A vevőt mi is érdekli, mi motiválja? Ha belegondolunk csupa szubjektív tényező: mindenekelőtt a forma.
Még a márka is a forma mögé bújik. A márka műszaki tartalma, az etikája is. Innen kezdve elképesztő következtetésre juthatunk. Például - végletes példa - senki nem venne meg LADA karosszériával (formával), Mercedes motorral működő autót. Nem is akarok gondolat-láncreakciókat, triviális példákat sorolni, de mégis érdemes ráutalásokkal élni a forma jelentőségét illetően. Gondolkozzunk el ezen. A forma jelentőségét lebecsülni borzasztóan könnyű, teljesen kézenfekvő, bármely vitában a "formán túli" tartalmat ecsetelni, annak jelentőségét túlbecsülni, de végül is irracionális meggyőződésnél legtöbbször a forma értéke játszik szerepet birtokló döntéseinkben. A forma döntő módon jelöli ki a termékek sorsát, a várható bevételt, a termék várható jövőjét. Kijelenthető tehát, hogy a formatervezésnek óriási szerepe, legtöbb esetben döntő szerepe van a termékalkotásban, az értékesítés bevételében.
Térjünk a formatervezés kapcsán a tervezők honorálásának kérdéseire. Hogyan lehet a tervezett formát értékben kifejezni? Hiszen ez egyaránt érték a termék előállítójának s a termék tervezőjének. Nagy értékekről van szó, s ennek megfelelő ellentételezésekről. Vajon tettenérhető ez a tervező oldaláról? Erre az az egyértelmű válaszom, hogy Vannak - természetesen - világhírű tervezők is, s nyilvánvalóan ezeket a fejlett ipari országokban kell keresni.
Vegyük például a híres olasz designt. Ha egy magyar cég kijelenti, hogy termékét olasz designerrel terveztette, ettől mindenki hasra esik. Nem arra gondolnak, hogy az valóban jó, vagy nem, hanem bizonyos sztereotípiák kezdenek működni. Ha azt mondjuk, hogy valamely terméket román, szlovák vagy lengyel, netán magyar designer tervezte, akkor többnyire szájbiggyesztés a válasz. Fel sem tételezik, hogy esetleg ott is vannak kitűnő tervezők. Ugyanakkor látens módon ott húzódik pl., hogy X megrendelő megkeresi a Magyar Iparművészeti Főiskola Formatervező tanszékét, pályázatot ír ki az agyelszívás burkolt szándékával. És sajnos erre a tanszékek vevők, mert rá vannak kényszerülve az ipari kontrollra, a megmérettetésre. Más kérdés az, hogy a feladatokra kitűnően megfelel, s a szerzői jogok érvényesítését tekintve éppen az említett okoknál fogva nem lehet eléggé kemény. Ez a fórum tehát nem lehet mérvadó, de mint e cikk írója erősen elgondolkodom azon, hogy miért ne lehetne az, mivel a szerzői jogok oktatását 1998. szeptemberétől az eddigi gyakorlathoz képest jóval magasabb szintre, a realitások szintjére kívánjuk emelni! S ez így van - lesz - rendjén. A múlt tehetetlenségi nyomatéka "kifújt". Tiszta vizet kell önteni a pohárba. Az említett "villanykapcsoló" pályázatot egy harmadéves hallgató nyerte el. A díjtétel nagyon átlagos. A megrendelő iszonyú jól járt vele, mert kapott egy trendet egy fiatal, tehetséges tervezőtől, amit követni fog valamilyen formában, még akkor is, ha nem követi 100%-ban a lerajzolt terveket. S itt a következő kérdés, ami ismét messzire vezet. A szerzői jogok körébe tartozik az is, hogy a megrendelő a szerzői művet az elfogadás után változtathatja-e vagy sem? Kijelentem, hogy nem, ugyanis az sérti a szerzői jogokat. Tehát, már itt figyelni kell a leendő szerződés megfogalmazásánál. Az egyetlen biztos megoldás a legyártott, forgalmazott termék mennyisége után járó jogdíj érvényesítése, erre törvényes lehetőség van (le van írva), de bukdácsolva működik, majdnem nem működik. Hiába az írott szabály. Sok érdekes esetet lehetne e vonatkozásban felsorolni.
Ha XY anno ilyen szerződést kötött volna, s ez működött volna, Magyarországon nagyon sok híres tervezőt tarthatnánk nyilván. Ha a jog erős lett volna, ha jól működött volna, rengeteg közismert magyar tervezőnk lenne. Kérdem én: hol a hiba? Mi az oka annak, hogy ez nincs így, hogy nem ismerünk - legálisan - nagy neveket. Mi az oka az anonimitásnak? Kijelenthető, hogy ipari formatervezőként senki sem gazdagodott meg ebben az országban az egyébként törvényileg előírt lehetőségek mellett. Nincs híres magyar designer, egyetlen név - Rubik Ernő - kivételével. De az ő esete is különleges, speciális történet lenne, aminek taglalása nem segítené a tájékoztatási célzatú írást. Abban sem vagyok biztos, hogy ez szomorú tény-e? Mert az az érzésem, hogy ez más területeken is így van, talán kivéve az építészetet, melynek publicitása, a publicitás jelentősége és szokása jóval megelőzi az ipari formatervezés tárgykörét. Ismét visszatérve a Formatervező tanszéket megbízó villanykapcsoló pályázatra, meg kell jegyeznem, hogy az iratbetekintést keményen megtagadták, tehát a forgalom mértékének bemutatásától elzárkóztak, azt szigorú titokként kezelték, külön kérték is, hogy a szerződésben rögzítve legyen az ezirányú elzárkózás. Itt és most, miért bocsátkoznék ennek a taglalásába? Ez érthető. Az ok érthető, de mégis rossz szájíz marad utána. Hiszen ezen a ponton kizárták a megbízottat a téma jelentőségének megítélhetőségét illetően. 20-25 évvel ezelőtt a formatervező zsűri, ha azt látta, hogy valóban kiemelkedő termék született, s a formatervező ehhez nagymértékben hozzájárult, akkor közölte a megrendelővel a jogdíjas szerződéskötés lehetőségét, illetve ennek megváltása lehetőségét, ami a megállapított szerzői díj 100%-a. Ennek jogi lehetősége ma is fennáll, de érvényesítése - éppen a szigorú zsűrikötelezettség miatt - szinte lehetetlen. Egyébként jogdíjas szerződésre építeni ma sok esetben azért nem érdemes, mert nem lehet tudni, hogy az illető megrendelő cég meddig marad életben, azaz a jogdíjra meddig lehet számítani? A máról holnapra élő társadalomban jellemző effektus, hogy keressünk minél gyorsabban, minél többet, s utána felejtsük el. De vegyük elő az optimizmusunkat, induljunk ki abból, hogy Magyarországon sok iparvállalat, termelő üzem marad fenn és fejlődik az élvonalig. Ezeknek én azt kívánom, hogy a formatervezőket úgy alkalmazzák, hogy kölcsönösen, mindkét oldalon jól járjanak. Becsüljék meg egymás munkáját, egymás szellemi teljesítményét. Szakmai pályafutásom során nagyon kevés jogdíjas (design patent) szerződést kötöttem. Kínkeservesen jöttek létre az ilyen szerződések. Az egyik legnagyobb volumenű szerződésem egy orvosi műszereket gyártó magyar céghez kötődik. Olyan orvosi elektronikus készüléket kellett terveznem, melynek funkciója közismert (nem nevezem meg). Annyira újszerűt kellett csinálni, hogy legalább tíz évig maradjon életképes az üzleti életben és a gyakorlatban. Egyszerűen: tíz évig maradjon korszerű. Egy ilyen munkának hihetetlenül megalapozottnak kell lennie. Igen sok formaváltozatot kell produkálni, ezeket szó szerint ki kell érlelni, s ezután dönteni. A folyamat egyébként mentálisan is, racionálisan is tervezhető. A magas minőség sohasem a véletlen műve. A mű elkészült, a szerződés megköttetett. Közbejött a rendszerváltás, mely sok iparvállalatot "padlóra vitt". Ezt a céget is. A potenciális megrendelőt is. Mire a jogdíj folydogálni kezdett volna, mindennek vége lett.
Hivatkozhatnék továbbá olyan ipari nagyberendezésekre mint pl. nagyteljesítményű erősáramú berendezések, daruk, hajók. Ha a jogdíj működött volna, a szerzőknek életük végéig nem lettek volna anyagi gondjai. A példák sorát folytathatnám. A Magyar Iparművészeti Főiskolán eddig végzett kb. 250 ipari formatervező igazi nagy sikereket azért nem könyvelhet el magának, mert szerzői jogainak érvényesítése nem működött rendesen. Ha e tényt taglalnom kellene, gusztustalan jelzőket kellene használnom, ezért inkább pontot teszek a mondat végére.
Az egyetemi éveiket taposó formatervező hallgatók előtt az oktatók nem is beszélnek szívesen az árakról, jogokról, szerzői díjszabásokról. Na de miért nem...? - merül fel nyomban a kérdés. "Csak" - lehetne a válasz. Éppen azért nem, mert túl sok lenne az irracionális akadályozó tényező, azok megvilágítása, tényszerűségük könnyen bizonyítható volta. Normális oktatói habitust feltételezve tehát véletlenül sem szabad a pályakezdők optimizmusát megtörni. Még megbillenteni sem. A formatervezés az optimizmus művészete. Pesszimista design nincsen. Pesszimista művészet és filozófia általános értelemben lehetséges, de ebbe a körbe a design nem tartozik bele, mert a lényegét veszítené el. A design területén a jogérvényesítés kultúrájának megteremtése a szakma felemelkedésének alapkérdése. Ez nem a designerek érdeke, hanem közérdek. Egy régió általános kultúrájának szerves része, az ezredforduló kultúrájának meghatározó eleme kellene legyen.
Mi az ide vezető lehetséges út? E pillanatban azt mondom, hogy demonstrációs modellek készítése és okos terjesztése. Mintapéldák gyűjteményének összeállítása. Ezek húzóerővel hathatnak. 1998 őszén lesz Stuttgartban egy nagy kiállítás, ami erről szól. Sok példát fognak bemutatni a designalkotó gondolkodási folyamatáról, a felmerülő igénytől kezdve, az azt megoldani szándékozó ötletek felvetésén át a reális alternatívák rögzítéséig, a főtervekig, a prototípusig, bezárva a szériagyártás bevezetésével, a visszajelzésekkel. Ki fogunk menni, meg fogjuk nézni, s a tapasztalatokat integrálni fogjuk az oktatásban; egyáltalán, közkinccsé fogjuk tenni. Bár meg kell jegyeznem, hogy e kiállítás jó ötlet, de a lényege: a designnak, mint gondolkodási folyamatnak a bemutatása, jól-rosszul nálunk is többszörösen megkísérelt demonstrációs stratégiai eszközként megjelent már (nívódíj pályázatok, legszebb termék pályázatok, kiváló áruk fóruma stb.). Más kérdés ezek hatékonysága nálunk. A hatékonyság megtervezésének minősége. A célbajuttatás minősége. Ha ezeket az okokat csak picit is megpiszkáljuk, felkészültségbeli, emberi, etikai, morális hiányosságokat találunk. Ez van, s ezek nem nagy szavak, nem szóvirágok. Ha objektív és alapos vizsgálatokra lenne mód, mindez világossá válna. Beletörődés, vagy harc? - Ez itt a kérdés. Mindkettőnek van létjogosultsága.
Az egyetemen, a tervezésoktatásban a minőség a döntő. Ez az alaptörvény, nem a tesze-tosza optimalizáció. Ha a minőséget vállaljuk, akkor a harcot is vállalnunk kell, s ez a harc nem a békétlenség keresésén alapuló, hanem éppen fordítva.
2. Az ipari mintáról
A Magyar Iparművészeti Egyetem 97/98. évi akkreditációja kapcsán találkoztam először igazán az ipari minta jelentőségével. Az akkreditációs eljárásban az oktatókat is minősítik, melyben fontos szempont, hogy XY oktató hány ipari mintával védett alkotással rendelkezik. Az esetek száma elenyésző. Elhűltem, hogy ez ilyen jelentőséggel bír, mikor a valóságban ezek jelentősége messze nem ekkora, mint amennyire a kérdőív hangsúlyt fektet, nem sokkal több (olykor korlátozottabb) mint amit a tervezőművészeti alkotásokkal összefüggő szerzői jogi törvények biztosítanak (1969. évi III. törvény a szerzői jogról, mely alaptörvényt azóta több esetben pozitív irányban kiterjesztettek).
Az ipari minta (az ún. design patent) országonként más és más, nemzetközi jelentősége kétségtelen. Az oltalmi forma működésének adminisztratív részébe nem akarok belebonyolódni, de lényege, hogy az oltalom a bejelentést követően azonnal érvényes. Az ipari minta kizárólag a formát védi, a műszaki és a formai minőség értékelése, meghatározása nélkül. Tehát egy konkrét megjelenést véd, amelyben pl. a méret nem számít. Nem akarok itt példák felsorolásába bocsájtkozni, de mondjunk azért legalább egyet. Adva van egy bögre, melynek belül három füle van. Ezt le lehet védeni. A védelem méretkorlátozást nem ír elő, tehát ezt meg lehet csinálni 0,5 dl-től 10 literesig terjedő méretben. Az a lényeg, hogy valaki ezt a formát kitalálta, s a design patent ezt a formát védi. Kétségtelen előnye e védettségi formának, hogy külföldre könnyebben terjeszthető a normál magyar szerzői jogi törvények adta lehetőségekkel szemben. Meg kell még említeni, hogy az ipari minta után is jár jogdíj a szerzőnek, így a gyakorlatban kétféle jogdíjat kaphat egy szerző, ha ugyanannak a terméknek megvan a szerzői jogi védelme (zsűrizett termék) és megvan az ipari minta védelme is. Nyomatékosan hangsúlyozni kívánom, hogy az ipari minta nagyon erősen a formára koncentrál - a puszta formára - még azt sem veszi figyelembe, hogy az illető forma fémből, fából vagy műanyagból készül-e. A magam részéről ezt eléggé szűkös kategóriának értékelem, a tervezésfilozófia szemszögéből pedig egyszerűen korlátoltnak. Ebből következően nem tudom elfogadni, hogy a tervezői kvalitás lemérhető azzal, hogy XY tervező mennyi ipari mintát tud felmutatni a praxisában. Minden további értékelést szükségtelennek érzek, de felhívnám a joggyakorlók figyelmét arra, hogy az ipari minta védelmének gyakorlatát vessék össze a szerzői jogi védelem kompetenciájával, s ennek alapján döntsenek az ipari minta meghatározó jelentőségéről, súlyáról. Nézzék meg, hogy e védelmi forma nem eltúlzott-e, valóban védi-e a formaalkotás lényegét, és főleg minőségét. Hangsúlyozom ismét: nem a pejoratív "újszerűség", hanem az általános használati-kulturális minőség a lényeg a termékalkotásban. Kétségtelen tény, hogy az ipari mintaoltalom intézménye segíteni és gyorsítani akart a formaalkotás, a formavédelem tendenciáiban, de ideje elgondolkodni azon, hogy a ma és holnap jogi effektusaiban, kompetenciájában korszerű-e? Nem lenne-e szüksége az újraértelmezésre, a korszerűsítésre?
Megköszönöm az Iparjogvédelmi Szemle Szerkesztőségének, hogy az ipari formatervezés jelenlegi helyzetét taglalhattam és méltathattam. Remélem, hogy az ipari minta jogintézményére utaló megjegyzéseim is megértésre találnak