Jedlik Ányos emlékezete
A Magyar Szabadalmi Hivatal centenáriuma alkalmából a kimagaslóan sikeres feltalálói tevékenység, valamint a kiemelkedő színvonalú és hatékonyságú iparjogvédelmi munkásság elismerésére a 16/1996. (III. 20.) IKM rendelet Jedlik Ányos-díjat alapított. A díj névadójának tisztelegve teljes terjedelmében idézzük Eötvös Loránd r. tagnak a Magyar Tudományos Akadémia közülésén Jedlik Ányos emlékezete címmel elhangzott emlékbeszédét, mely az Akadémiai Értesítő 1897. évi 8. kötetének 6. füzetében jelent meg.
Közlésünk forrása: Eötvös Loránd tudományos és művelődéspolitikai írásaiból, Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1980.
A kétoldalas bronzérem Asszonyi Tamás Munkácsy-díjas érdemes művész munkája.
 |
 |
Jedlik Ányosról, az ő csendes mederben lefolyt, majdnem százéves életéről és a magyar tudományosság szolgálatában kifejtett munkásságáról, az ő fényes tulajdonságairól és gyengéiről fogok itt megemlékezni, nem magasztaló, de meggyőződésem szerint igazságos szavakban, hogy kegyeletes tiszteletünknek iránta kifejezést adjunk, és hogy az ő életének példájából mi is okulást merítsünk.
Nem tartozott ő a nemzet nagyjai közé, mint a legtöbben, akikről Akadémiánk ünnepélyes ülésein eddig megemlékeztünk, legalább nem abban az értelemben, melyben ezt a jelzőt rendesen használni szoktuk. Az államférfi, ki egy nemzet sorsát viszontagságok között jóra vezérli, a költő, ki dalával majd vigasztalja, majd önfeláldozó tettekre lelkesíti, a történetíró, ki neki múltjáról beszél, és az alkotóművész, ki dicsőségének szobrot emel, mind, mind közelebb állanak a nemzet szívéhez, és inkább számíthatnak elismerésére, mint a tudós, ki reá közvetlenül nem hat, kinek hazafiasságát különös tettekben kimutatni többnyire még alkalma sincs, és aki ha búvárkodása közben gyöngyöt talál, még azzal is nem kizárólag csak az ő, hanem az egész világnak szellemi kincsét gazdagítja.
Kimagasló hazafias tettekkel Jedlik valóban nem fordíthatta magára kortársainak figyelmét. Az ő hazafisága feltűnő tettekben, hangos szavakban nem nyilatkozott meg; ott volt elrejtve szíve mélyében, mint a természet rendje szerint anyjától örökölt adomány; de mikor kellett, a nagy és nehéz időkben, látszólagos álmából mégis öntudatra és tettre ébredt.
Jedlik élete folyamában is volt idő, melyben a nemzet sorsa iránti aggodalom minden más gondolatot, a hazafi kötelessége minden más munkásságot háttérbe szorított.
Akkor volt az, amikor 1848. március 15-én mint a pesti egyetem bölcsészeti karának dékánja, ezeket írta be a kar naplójába: "Mindenki érzi, hogy ily mozgalmak között valamint az egyetemi tanárok, úgy egyetemi ifjúság közönyös állapotban nem maradhat", és más helyen: "azon fontos és Magyarország történetében időszakot alkotó események tekintetéből, melyek e folyó hó 15-ik és következő napjaiban fejlődtek ki, ezen napló is ennek utána magyar nyelven vezettetik."
Később a tudós tanár és szerzetes beállott nemzetőrnek; és még később, az elnyomatás idejében, amikor azt nem jó szemmel nézték, módot talált rá, hogy a magyar fiúkat magyarul tanítsa.
A veszély múltán azonban visszatért -- saját szavai szerint -- megint a "közönyös állapotba", s újra napról napra rendesen és odaadással végezte a maga dolgát.
Ilyen egyszerű, mint ő maga, volt hazafisága is; nem különös jutalomra jogosító érdem, hanem csak kötelesség teljesítése, és mégis sokszorozva milliók szívében egy nemzet életének és felvirágozásának legszilárdabb biztosítéka.
Kiváló érdemeit más téren, a tudományos munkásság terén kell keresnünk.
Maholnap annak a századnak a végére érünk, melynek első napjaiban Jedlik született. Az emberiség művelődéstörténetében jelentős század volt ez, melyben a múlt századok küzdelmei után végre felszabadult gondolkozás minden irányban kifejtette erejét, és különösen a természettudományokban nagyobb haladást tett, mint előbb évezredek folyamában.
Tréfának megjárja, ha egyszer-másszor a "fin de sicle" jelszavával gyúnyolódunk e teremtő korszaknak némely túlhajtott, korcs kinövésén, de ha komoly ítéletet akarunk hozni, s a század elejét összahasonlítjuk a végével, a haladáson örvendező bámulattal fogunk meggyőződni, hogy az emberiség e néhány emberöltő alatt mi mindennel gazdagodott. Ez a nagy haladás nem egyes kiváltságos nemzeteknek, hanem a nemzetek összességének a műve: a verseny közöttök, melynek végén mindegyik féltékenyen követeli az őt megillető babért. Be kell vallanunk, hogy nekünk e babérból csak igen kevés követelni valónk van.
A magyar történet- és nyelvtudomány, a jogi és államtudományok, melyek a nemzeti élethez közelebbi vonatkozásban állanak, nálunk is már régebben nyertek polgárjogot, de a természettudomány, legalább még e század első felében, alig bírt művelődésünk talajában gyökeret verni, s a kevesen, kik mégis művelték, távol a külföld éltető tudományos légkörétől, segítség nélkül környezőik részéről, valóban az úttörők nehéz munkáját végezték. Jedlik is így magára hagyatva járt öncsinálta útján, és mégis nemegyszer azon nagy fölfedezések nyomán haladt, melyek e századnak dicsőségét teszik. Ő sokat keresett és sokat talált, de mert maga nem hirdette, honfitársai nem vették észre, a külföld nem látta az ő találmányait, azért a világ tudományos irodalmában a neve alig fordul elő a XIX-ik század felfedezőinek a sorában.
Amit nem tehetett meg a világ, mert nem tudott róla, tegyük azt meg legalább mi. Írjuk oda az ő nevét az ő alkotásaihoz.
Életéről nem sok mondanivalóm van. Mit is beszélhetnék a szerzetes viselt dolgairól, aki egész hosszú életében mindig csak rendjének jelszavát követte: "praedicate et docete", és akinek minden gondolatát Isten és tudománya foglalta el. A keveset, amit mégis elmondhatok, leginkább Szinnyei J. kérésére írt önéletrajzából tudom.
Jedlik 1800-ik évi januárius hó 11-ikén született Szimő helységben, Komárom megyében, mint földműves szülők gyermeke. A keresztségben az István nevet kapta. Az írást, olvasást faluja iskolájában tanulta, s azután tanulmányait a nagyszombati, utóbb a pozsonyi gimnáziumban folytatta. Az akkori gimnázium hat osztályának bevégezte után, 1817-ben a Szent Benedek-rend növendékei közé lépett, és mint újonc, Anianus, magyarosan Ányos névvel jelölve, az 1818-ik évet már Pannonhalmán töltötte.
Ez volt a döntő lépés életében.
Kezdete nemcsak tudományos pályájának, hanem egyénisége alakulásának, jelleme fejlődésének is. A rendíthetetlen hit Istenben, a tudományszeretet, a tanítónak soha nem lankadó szorgalma, az embertársainak bajai iránt fogékony jó szív, az önzetlen hazaszeretet, mind olyan vonások, melyek Jedlik jellemében rendjének hagyományos szokásai nyomán indultak fejlődésnek és erősödtek meg. Szerzetesi életéből származott azonban egy nagy hibája is, a félénk zárkózottság, amely akadályozta, hogy másokkal érintkezése által tudományos látóköre bővüljön, és hogy viszont ő tudományával másokra éltető hatással legyen.
A bencések rendjébe belépése óta nem fordult elő Jedlik életében olyan esemény, mely életfolyamának új irányt adhatott volna. Előbb rendjének iskoláiban tanult, azután azokban tanított, majd 1840-ben elfoglalta a pesti egyetemen a fizika tanszékét, melyre termettségét az akkori szokás szerint, előbb versenyző vizsgálaton kellett kimutatni.
E tanszéken működött 1878-ig; akkor nyugalomba vonulván, visszatért a győri házba. E rendes életpálya folyamán nem maradhattak el a rendesen szokásos kitüntetések sem. A pesti egyetem bölcsészeti kara 1848-ban dékánjává választotta. Őfelsége 1867-ben a királyi tanácsosi címmel, 1879-ben, nyugalmaztatása alkalmával, a III-ad osztályú vaskorona-renddel tüntette ki; a M. Tud. Akadémia 1858-ban, levelező, 1873-ban pedig tiszteleti tagjainak sorába választotta.
Életviszonyairól nincs több mondanivalóm.
Amint viharok nélkül, békés egyformaságban vonultak el egymás után életének külső eseményei, úgy béke és egyensúly honolt az ő keble mélyében is. Azon redők, melyeket mi az ő gyermekes ártatlanságot és kíváncsiságot sugárzó arcán évről évre mélyebben bevésődni láttunk, nem a szenvedélyek és gondok, hanem a folytonosan kereső, megfeszített gondolkozásnak redői voltak.
Az ilyen egyszerű, változatosság nélküli, s amellett oly igen hosszú életet sokan talán unalmasnak tartanák, Jedlik azonban sohasem unatkozott.
Egy rendtársa életének utolsó éveiben azt kérdezte tőle: "miért választotta tanulmánya tárgyául éppen a fizikát, miért nem például a teológiát, mely a legmagasztosabb dolgokkal foglalkozik?" Erre ő így felelt: "Látja, minden tudományágban tanulhattam volna eleget és szépet, de a fizikában tanulok és egyszersmind mulatok, gyönyörködöm is."
Nem a fizikát, mely csak annyira gyönyörködteti a vele foglalkozót, mint bármely más tudomány, hanem magát jellemezte ezzel az akkor közel százéves tudós, ki tudományában még mindig mulatságot és gyönyörűséget talált.
E saját vallomása nyomán kísértsük meg mi is jellemezni az ő tudományos egyéniségét azért, hogy törekvéseit és sikereit jobban meg tudjuk érteni.
Jedlik a bencés rend iskoláiban végezte felsőbb tanulmányait; azok rendeltetése szerint és a kor követelményeinek megfelelően tanult sok teológiát, s amellett valami kevés fizikát is. A teológiából eleget arra, hogy hitének tételeiben megerősödjék, a fizikából eleget arra, hogy felébredjen benne a vágy még többet tudni. Ez a tudásvágy azonban nem indította őt a végső okok kutatására, henem csak arra, hogy a természet jelenségeinek részletes megismerésében keressen kielégítést. Az ő filozófiája nagyon egyszerű volt.
Isten teremtette ezt a világot a maga gazdag változatosságával és bámulatos rendjével, és mert ez a világ szép, és szépsége annál elragadóbb képekben tárul fel szemeink előtt, minél behatóbban vizsgáljuk részleteiben, azért az emberi észnek nem lehet nagyobb gyönyörűsége e földön, mint a természet jelenségeinek ez a részletes kutatása. Ez volt a mulatság, ez volt a gyönyörűség, melyet neki a fizika szerzett. A forgó mágnesrudat, a rezgő fémrugót, a higany felületén végigsikamló hullámokat, a lepke szárnyainak csillogásával vetélkedő karcolt üvegrácsot, a hatalmas elektromos szikrát órákon, napokon, évtizedeken át gyönyörködve figyelte. Csak másodsorban érdekelte az a kérdés: miért? Tudta, hogy a felelet, melyet e földön arra kaphat, megint csak újabb "miért"-re vezet, s erősen bízva hitében, ezt az utolsó kérdést jobb időkre halasztotta, akkorára, mikor a mennyekben Istennel egyesül. Életének utolsó napjaiban nehezen várta a percet, amelyben égbe szálló szelleme végre meg fogja érteni mindazt, amit e földön szemével látott, fülével hallott, gonolkozásában összegyűjteni és csoportosítani tudott, de aminek végső okát véges ésszel még keresni sem merte.
Ez a tudományos hitvallás értetheti meg velünk tudományos munkásságát is.
Kutatásainak kezdete rendesen a gyönyörködés volt egy vagy más olyan egyszerű jelenségen, melyet laboratóriumában, néha régi könyvek, máskor frissen érkezett folyóiratok utasítása nyomán, létesíteni tudott. Törekvése azután az volt, hogy a jelenséget szebben, feltűnőbben és újabb változatokban állítsa elő, s nem is nyugodott meg addig, amíg tárgyát ki nem merítette, vagy el nem jutott valami olyanhoz, ami előtte új volt, s ezáltal neki még fokozott örömet szerzett. Azzal, hogy ami neki új, másoknak is új, és a tudomány haladására fontos lehet, nem sokat törődött.
A XIX. század gazdag volt tudományos meglepetésekben. Az elektromosság, a fény, a hang jelenségeinek részletes kísérleti kutatása nem ritkán csoda számba menő új dolgok hírét küldte a világba, s e hírek szárnyra kelve, mindenütt újabb kutatásokat eredményeztek, s így, amint elterjedtek, egyszersmind tartalmukban is gazdagodtak. A hír, mely, az igaz, sokszor csak késve kopogtatott Jedlik félreeső laboratóriumának ajtaján, ritkán került ki onnan újabb ékesség nélkül.
De ez a század nemcsak az új kísérleti tények felismerésében, hanem az elméleti összefoglalás tekintetében is nagy dolgokat végzett. Ez iktatta be a természettudományok épületének alapkövei közé, az anyag megmaradásának tétele mellé az erély megmaradásának tételét; ebben a században fejlődött ki a fénynek rezgési elmélete, ebben jutott diadalra az atomok ősrégi feltevése, leginkább a gázelmélet következtetéseiben. Be kell vallanunk, hogy mindezek az elméletek, s az ellenőrzésökre irányult kísérleti vizsgálatok sohasem kötötték le Jedlik érdeklődését annyira, hogy fejlesztésükhöz maga is hozzájárulhatott volna. Lehet, hogy matematikai iskolázottságának hiányossága akadályozta ebben, de én alig hiszem, hogy még ha azt pótolta volna is, az ő, a felvett nyomon fürkészve mindig tovább és tovább haladó gondolatmenete örömest felemelkedett volna az elmélet magaslataira, ahonnan körültekintve szélesebb lesz a látkör, de a részletek eltörpülnek. Olyan volt ő, mint a bányász, aki ha gazdag eret talál, nem tud megválni az abban csillogó arany varázsától, s annak nyomán tör előre, addig, míg ki nem meríti, vagy amíg az áttörhetetlen kőzet erejét el nem bénítja.
Lássuk mármost, mit is hozott ő ki a tudomány aranytermő aknáiból. Azon kezdem, ami neki a legkedvesebb volt: az elektromosságon.
A legmagasztosabb, a leginkább megrendítő elektromos jelenség kétségtelenül a villám, a haragos Zeusz hatalmának megnyilatkozása, az Isten nyila, a fizikus műhelyében az elektromos szikra.
Guericke Ottó, a légszivattyúnak és az elektromozó gépnek felfedezője, a dörzsölt kéngolyót még csak sercegni hallotta, és a sötétben gyengén világítani látta, az angol Wall azonban a XVII. század végén már szikrát csalt ki a borostyánkőből, s azt a villámhoz, recsegő hangját pedig a mennydörgéshez hasonlította. Ettől fogva fizikus fizikussal azon versenyzett, ki tud hosszabb, fényesebb, csattogóbb, szóval a villámot jobban megközelítő szikrát létrehozni. Az elektromos gépek, melyekben a kéngolyót csakhamar üvegkorong váltotta fel, e versengés folyamán mind nagyobb és nagyobb méreteket öltöttek, s végre létrejött a múlt század csodagépe, Van Marum gépe a leideni Teyler-múzeumban, mely bámulóit két láb hosszú szikrákkal lepte meg. Jedliknek ez nem volt elég; túl akart tenni még ezen is. Azok a gépek, melyeket ő a pesti egyetem szertárában talált, nevezetes eszközök voltak ugyan, amennyiben egy fél évszázaddal azelőtt Domin Ferenc, a tudós jezsuita atya elektromos gyógyításaiban tettek szolgálatot, Van Marum gépét azonban hatásukban el sem érték. Ennél újabb gépek beszerzésére nem gondolhatott, mert hogy is versenyzett volna a szerény pesti egyetemi szertár a dúsgazdag Teyler-múzeummal! Jedlik azonban mégis elérte célját, bár más utat választott, s éppen ez az érdekes. Ő a szikra hosszát leideni palackok sorozatának különös kisütési módja által növelte nagyra. Ugyanis négy egész, nyolc palackból álló telepét egy sűrítővé foglalva össze töltötte meg, s azután gyorsan láncolatos sorozatba állítva sütötte ki. Sokféleképpen módosított eszközei között a legjobb az volt, melyet a magyar orvosoknak és természetvizsgálóknak Pesten, 1863-ban tartott gyűlésén mutatott be, s munkálatai során írt le. A 90 centiméter hosszú szikra, melyet azzal létrehozott, felülmúlta, mind az addig ez irányban tett kísérleteket. Eszközének egy másik módosítását, az ún. csöves villámszedőt az 1873-iki bécsi kiállításon is bemutatta, és 1882-ben Carl Repertoriumában a nagyvilággal német nyelven is megismertette. Addig, az igaz, már Mach, Holtz és Planté is megtalálták a sűrítők kisütésének ezen módját, Jedlik fölfedezésének prioritását azonban magyar nyelvű értekezései kétségbevonhatatlannul bizonyítják.
E század első felében az elektromos szikra mellett talán a mágnes vonzása volt a legnépszerűbb laboratóriumi jelenség. Jedlik, hogy mennél erősebb mágnest készíthessen, egy elektromágneses mágnesező gépet gondolt ki, mely a K. M. Természettudományi Társulat Évkönyvének IV. kötetében (1857-1859) van leírva. De nem volna helyén, hogy itt aprólékosságokba bocsátkozzam, már azért sem, mert nagyobb dolgokról szólhatok.
Két nagy felfedezéséről akarok említést tenni: az elektromágneses motorról és az elektromos dinamógépről, mely Jedlik magányos dolgozószobájában látott napvilágot, de, sajnos, ott rejtve is maradt. Sem ő maga, sem azok, akik nehezen hozzáférhető műhelyébe bepillanthattak, nem ismerték fel idejekorán e fölfedezések jelentőségét, s az őt gyönyörködtető experimentum csak olyan kezdet maradt, amelynek nem került folytatása. Mások később találták meg ugyanezen fölfedezések magját, de termékeny talajba tudták elvetni, hol nagyra nőtt, s ültetőinek babérkoszorút hajtott.
Maga Jedlik e fölfedezéséről sem folyóiratokban, sem könyvekben nem tett nyilvános jelentést; az elsőről, az elektromágneses forgókészülékről azonban szeretett beszélgetni. Mikor és milyen okoskodások alapján sikerült neki először erre vonatkozó kísérlete, azt elmondta többek között nekem is, le is írta egy Heller Ágoston társunkhoz, a fizika avatott történetírójához, 1886-ban Győrből intézett levelében.
E forrásokból tudom, hogy amint ő 1825 őszén a bencés rend győri líceumában a fizika tanításához hozzáfogott, figyelmét azonnal lekötötték az akkor még az újdonság varázsával is ható elektromágneses jelenségek. Ismételte ő is Oersted kísérletét, élénk érdeklődéssel figyelve meg a mágnestű áram okozta kitérését. Készített magának csakhamar egy Schweigger-féle multiplikátort is, s abban, talán a hatás növelése végett, a mágnestűt elektomágnessel cserélte fel. Amikor azután látta, hogy az áramtekercs az elektomágnest nagy erővel kilöki, eszébe jutott, nem lehetne-e azt folytonosan egyirányú forgásba is hozni. Egy kis módosítás az eszközön, mellyel az elektromágnest gerjesztő áram irányát a mozgás kellő pillanatában meg tudja változtatni, a kívánt eredményre vezetett. Mint ő mondja, ez 1827-ben vagy 1828-ban történt.
Éppen az előadásra ütött az óra, amikor első ilynemű gépecskéjének egybeállításával elkészült és megindíthatta. Kötelességet mulasztani nem tudott, bement hallgatói közé, megtartotta előadását, de gondolata ez alatt is csak elektromágnese körül járt, amely nem csalta meg, hanem amikor vége lett az órának, és megalkotója ismét előtte állott, még mindig vígan folytatta szakadatlan körmozgását. Még kilencvenéves korában is bizonyos meghatottsággal és gyermekes örömmel emlékezett vissza életének e dicsőséges pillanatára.
Vajha ő e dicsőségnek igazán öntudatára jutott volna. De ő maga nem tudta hinni, hogy nagy fölfedezést tett, csak azért sem, mert tőle származott.
Hellerhez így ír:
"Midőn ez imént tárgyat villamdelejes forgásokra való készüléket 1827. és 1828. évek előtt jó eredménnyel létrehoztam, akkor még nem lehetett hasonlóknak leírását a kezemnél létezett folyóiratokban vagy munkákban találni és olvasni. Ezen körülménynél fogva részemről azon véleményben voltam, hogy a leírt villamdelejes készülékeknek és alkalmazási módjuknak én volnék a feltalálója, de csak a magam egyéniségére nézve, mert mint kezdő természettani tanárnak többször volt alkalmam azt tapasztalni, hogy némely természettani tünemények, melyekre csak saját belátásom és kutatásom útján jöttem, másoknál már jóval előbb ismeretesek voltak. E vélemény mellett még továbbra is megmaradtam. 1829-ben vagy 1830-ban valamely könyvben, valószínűleg Dingler Polytechni-sches Journal egy kötetében találtam egy ábrát, mely az általam itt leírt gépekre vonatkozó ábrával annyira megegyezett, hogy ha az énáltalam létrehozott villamdelejes készüléket előbb közzétettem volna, azt kellett volna gyanítanom, hogy az illető írónak az általam közzétett leírás szolgálhatott alkalmul. De mivel én a villamdelejes forgásokról akkor semmit sem tettem közzé, meg kell azon nyugodnom, hogy azokat Oersted, Ampre, Schweigger és mások fölfedezése nyomán saját iparkodásomnak köszönhetem. Jelenleg már bajos volna a prioritás miatt bárkivel vitatkozni."
Nem tudom, bámuljam-e vagy hibáztassam ezt a majdnem páratlan szerénységet. De mindennek dacára az idők folyamán ide-oda mégis csak eljutott Jedliknek mint az elektromágneses gép felfedezőjének híre, és oklevélszerű bizonyítékok nélkül is hitelre talált.
Leginkább azon személyes érintkezés útján történhetett ez, melyre a német orvosok és természet~vizsgálóknak 1856-ban Bécsben tartott ülése szolgáltatott alkalmat, amelyen ama kor kiváló tudósainak társaságában 91 magyar, és közöttük Jedlik is megjelent. E tudós fórum előtt két előadást tartott, az egyik "az elektromágnes alkalmazása az eletromágneses forgásoknál", a másik a Grove- és Bunsen-féle elemek egy új módosításáról szólt. Ez értekezéseknek a gyűlésről kiadott jelentések során megjelent szövegében egy szó sem fordul ugyan elő az 1830 előtti rokon tárgyú kísérleteiről, lehetséges azonban, hogy ez alkalommal előszóval közölt egyet-mást a régi dolgokról.
Tény, hogy egyes tekintélyes tudósok még ma is megemlítik könyveikben az ő nevét mint az első elektromágneses forgókészülék alkotójáét; így Guillemin, Daguin, Pfaundler fizikai kézikönyveikben, Ferrini elektromossági technológiájában, Reitlinger az 1873-iki bécsi kiállításról szóló, Exner szerkesztette jelentésben.
Jedliknek egy másik szép fölfedezése az elektromos dinamógépre, illetőleg alapelvére vonatkozik. De erről a világ már igazán semmit sem tudott; ő maga sem tett róla soha említést. Vessünk egy futó pillantást a dinamógép történetére.
Amióta Faraday nagy fölfedezéseivel e század harmincas éveiben megmutatta, hogy a mágneses erő terében mozgatott vezetékben elektromos áram keletkezik, azóta ki volt jelölve az irány, melyben haladva, az áramok gyakorlati értékesítése megvalósulhatott. Gépet szerkesztettek gép után, de e próbálgatások sokáig nem vezettek kielégítő gyakorlati sikerre, különösen azért nem, mert mindig úgynevezett állandó mágnesek erejét használták fel bennük. Nagyobb hatások elérésére pedig nagy és nagyszámú ilyen mágnesekre lévén szükség, azok a gépek méreteit aránytalanul növelték, s előállításukat költségessé tették.
Igazán nagy haladás, mondhatnám rohanás e téren csak az 1867-ik év óta történt, amikor Siemens a berlini akadémia előtt kimondotta az ezután dinamó-elektromosnak nevezett gépek elvét, amely szerint az indukált áram elektromágnesek útján maga erősbítheti meg majdnem határtalanul a létesítésére szükséges erőteret, s ez viszont az áramot, anélkül, hogy állandó mágnesekre szükség volna.
Ladd gépe, mely az 1867-iki párizsi kiállításon méltó csodálkozást keltett, volt az első, mely ezen elvnek életrevalóságát a tudományos világnak bemutatta.
Ténnyé vált ezután nemsokára a jóslat, mellyel Siemens fent idézett közleményét bevégezte:
"A technikának most már módjában áll határtalan erősségű elektromos áramokat előállítani mindenütt, ahol munkaerő áll rendelkezésre, s ez a tény sokféle alkalmazásaiban nagy jelentőségű lesz."
Úgy lett. Alig három évtized múlt el azóta, s ma már városszerte jár az elektromos kocsi és világít az elektromos lámpa varázsfénye.
Az elektromos dinamógép eredetének ezen általánosan elfogadott történetével szemben vakmerőnek tűnhetik fel az az állításom, hogy Jedlik már évekkel Siemens előtt felismerte azt az elvet, melyet Siemens kimondott, s arra alapítva előbb készített tényleg működő gépet is, mint az angol Ladd.
A budapesti egyetem fizikai szertárában van egy elektromos motorul és elektromos áramkeltőül használható gép, mely az intézet leltárába Jedlik kezeírásával a következő módon van bevezetve.
"Egy sarki villamindító. (Unipolar-inductor) [...] Célszerű használhatás végett az eszköz rövid leírása és kezelése módja az alapdeszka alá csatolt írásban olvasható. Kigondolva lőn Jedlik Ányos által, elkészítve pedig Nuss pesti gépész műhelyében. Beszerzési ideje 1861. Ára 114 frt 94 kr."
A használati utasításban pedig, melynek első három pontja a gépnek motorul való használatára vonatkozik, egy pont így szól:
"4. Ha a és c szorítók egymás közt rézhuzallal összeköttetnek, b és d szorítók közé pedig Bunsen-féle elemek helyett egy galvanométer vagy érintői tájoló foglaltatik, akkor a delej forgatása folytán a sokszorozó huzalban villamfolyam indíttatik, mely a forgatott delej tekercsén átmenvén, a delejt erősebbé teszi, az pedig ismét erősebb villamfolyamatokat indít stb."
Íme, a dinamógép elve tisztán és világosan kifejezve!
A leltár adata oklevélszerűen bizonyítja, hogy Jedlik Siemenst legalábbis hat évvel előzte meg, de az ő saját visszaemlékezései és a mechanikus állítása szerint valószínű, hogy a gép sokkal előbb, már az ötvenes évek elején munkában volt, és csak teljes befejezése és kipróbáltatása után iktattatott a leltárba.
Jedlik e gépét másoknak nemigen mutatta, róla nyilvános közlést nem tett, még önéletrajzában sem említi; ő megelégedett azzal, hogy maga megfigyelhette, hogy növekszik gyorsuló forgása közben az áramot jelző mágnestű kitérése, és később befogta mint hatóművet abba az osztályozógépbe, mellyel finom optikai rácsokat készített.
Elrejtett fölfedezése nem szerezhetett neki hírnevet, és nem is csodálkozhatunk, hogy a tudomány története inkább azok nevét örökíti meg, akik nemcsak maguk haladtak, hanem haladva, az egész emberiség haladásának is új utakat nyitottak.
E helyen meg kell még említenem, hogy Siemensnek fölfedezésében volt még egy megelőzője, a dán Soren Hjorth, akiről tudjuk, hogy 1854-ben készített a dinamógéphez közelálló gépet, de az ő fölfedezése is, a nagy tudományos középpontokból bár csak kissé félreeső Dániában, éppen úgy hatás nélkül maradt az elektrotechnika fejlődésére, mint a Jedlik fölfedezése messze Magyarországban. Ez a kisebb nemzetek közös sorsa!
Más úton-módon, mint az elektromosság tana, haladt előre e század első felében az optika. Ebben a Young és különösen Fresnel lángeszével érvényre jutott elméleté lett a vezérszerep, s a kísérletezőnek alig volt más feladata, mint az elmélet jóslatainak igazolása. Jedlik, aki tudományában inkább poéta volt, mint a számítás embere, ezen a téren nem tudta olyan könnyen megtalálni az előre vezető fonalat, mint az elektromosság tanának néha még a terv nélkül barangolót is gazdag gyümölcsökkel jutalmazó mezején. De azért nem maradt közönyös az optika haladásai iránt, s érdeklődését különösen az interferenciának tarka-barka jelenségei hosszú időre lekötötték. Ezekről értekezett a magyar orvosok és természet~vizsgálók 1845-iki s utóbb 1865-iki vándorgyűlésén. Törekvése megint leginkább az volt hogy újat, az ismert szépnél még szebbet lásson, s ezért nem elégedve meg Schwerdtnek az elmélet nyomán haladó gyönyörködtető kísérleteivel sem, készített magának egy eszközt, mellyel a diffrakció jelenségeit újabb és újabb változatokban figyelhette meg.
A diffrakciót létesítő átlyuggatott ernyő és az észlelő okulárja közé helyezett gyűjtőlencsét majdnem négy méter hosszú vályú mentén, az észlelő ülőhelyéből kezelhető fogantyúval folyamatosan eltolhatóvá tette, s óra hosszat el tudta nézni, hogyan változnak át a diffrakció-képek a lencse ilyetén eltolódása közben. Valóságos kaleidoszkóp, mely, éppen úgy, mint ez, ezer és ezer változatos képével mindig csak egy törvényt bizonyít be.
Ezen majdnem csak játékszer számba menő eszközénél komolyabb méltatást érdemel Jedlik fáradozása finom optikai rácsok előállításában. Az ilyen rácsok e század ötvenes éveiben még a ritkaságok közé tartoztak; körrácsok, minőket ő készített, előtte, úgy hiszem, egyáltalában ismeretlenek voltak. Jedlik maga szerkesztette az e rendkívül finom mechanikai műveletre szolgáló gépet, amely avatott kezekben még ma is jó szolgálatot tesz Pannonhalmán, ahol azt a nyugalomba vonuló tudós, mint féltett kincsét, elhelyezte.
A hatvanas évek végével Jedlik figyelme az akusztika felé fordult.
Helmholtznak az idevágó ismereteket egésszé összefoglaló könyve és népszerű előadásai ez időben nemcsak a fizikusok és fiziológusok, hanem a nyelvészek és zenészek, sőt az egész művelt világ körében érdeklődést keltettek a tudománynak ezen előbb inkább csak egyes specialisták művelte ága iránt. Mondhatnám, hogy az akusztikával foglalkozás ez időben divattá vált, s ezt nem kis mértékben segítette elő az a kedvező körülmény, hogy csakhamar akadt egy mechanikus, Kőnig Párizsban, ki az e tanulmányokhoz szükséges eszközöket gondos és tetszetős formában a tudományos piacra hozta. Jedlik is meghozatta ez eszközöket, próbálgatta őket, s miután egy ideig szokása szerint zsémbelt a mechanikus munkájának tökéletlensége miatt, javítgatni kezdte őket, fúrt és faragott rajtok, később azonban, amikor még így sem elégedett meg velök, nekiállott a dolognak, s újakat csinált.
Az akusztikai kísérletek közül Lissajousnak a lengések összetételét előtüntető alakjai gyönyörködtették őt leginkább. Fő törekvése az lett, hogy a múlékony alakokat papírra vagy üvegtáblára írva mintegy megörökíteni tudja. A magyar orvosok és természetvizsgálók 1872., 1874. és 1876. évi vándorgyűlésén új meg új erre szolgáló eszközöket mutatott be. Az utolsót, a legtökéletesebbet arról szóló értekezésének címében így nevezi: "Két vagy három rezgésszerű és egy haladó mozgás összetételéből eredő mozgás útjának papírosra vagy füstkorommal bevont üveglapra szalag alakban való leírására szolgáló készülék és annak használati módja."
Nem közönséges elmésséggel kigondolt eszköz ez, mely mint segéd a tanításban, jó szolgálatot tehet.
A végére hagytam, mint a többitől különállót, Jedliknek időben első dolgozatát a mesterséges savanyúvizek készítéséről, amelyet 1829-ben Ettingshausen fizikai folyóiratában is közzétett. Ő maga ez értekezéséről önéletrajzában, hogy "érdemes volt azt németre fordítani és közzétenni, mert annak utasítása szerint minden savanyúvizet lehet mesterségesen utánozni és olcsón készíteni, sőt tetszés szerinti szénsavtartalmúvá tenni, ami akkor, midőn az ún. szódavíz még nem készíttetett, elég érdekes vala."
Gilbert Annaleseiből értesült ő arról, hogy Paul és Goffe gyógyszerrész Genfben már a múlt század végén készítettek mesterséges savanyúvizet oly módon, hogy a szénsavat nyomással préselték a vízbe. A nevezettek azonban titokban tartották erre szolgáló gépezetük berendezését. Jedlik azért a maga terve szerint készített erre való gépet, s azt teljes megelégedésére használta is. "Ne gondolja valaki -- mondja értekezésének végén --, hogy az előállítási költségek nagyok, s ezért e fölfedezés, mint sok más, a gyakorlatban kivihetetlen volna. Ötven palack Rohitsi víz (az üveget és fáradságomat nem számítva) nekem bécsi értékben 10 frt-omba került, tehát egy palack 12 krajcárba, egy palack Egeri víz pedig csak 3 krajcárba, holott nálunk az elsőt 48 karjcárért, a másodikat pedig 36 krajcárért árulják."
De azért bármily jövedelmező üzletnek mutatkozott is a savanyúvizek mesterséges gyártása, Jedlikből mégsem lett szódavízgyáros; figyelmét, gondolkozását már ekkor lekötötte a mágnestű, az elektromos áram s rejtvényes kölcsönhatásuk, amint arról már előbb beszéltem.
"A tudós életrajzának tárgyát leginkább irodalmi munkálatai teszik" -- így szól maga Jedlik már említett önéletrajzi vázlatában. Ne alkalmazzuk ezt a tételt egész szigorúságában éppen őreá, mert irodalmi hagyatéka alig fedi az ő tudományos munkásságát. Arra, hogy őt érdeme szerint méltányolni tudjuk, nem íróasztala mellett, hanem műhelyében kellett fölkeresnünk, ahonnét sok arra érdemes dolog soha napfényre sem került.
Maga az írás nem okozhatott neki nehézséget; legalább tiszta, majnem javítás nélküli kéziratai, szabatos és világos mondatai ezt tanúsítják; de bizalmatlansága a maga erejében sokszor visszariasztotta attól, hogy gondolkodásának szülötteit a nyilvános kritika szigorának tegye ki. Ha valami bemutatni- vagy közölnivalója volt, azt legszívesebben a magyar orvosok és természetvizsgálók vándorgyűléseire vitte. Ennek ülésein érezte ő magát legotthonosabban, ennek évkönyveiben jelent meg értekezéseinek legnagyobb része.
Akadémiánkban, 1859-ben tartott székfoglaló értekezés után csak még egyszer tartott előadást a Rumpelles Mihály kőbányai pincéjének beomlása által megsűrített légnek nevezetes hatásáról. Azóta itt elhallgatott; elriasztották őt a matematikai formulák, melyek a jelenkor fizikájában mindinkább tért foglalván, az Akadémia fekete tábláján is megjelentek. E formulák nyelvét ő nem tudta már megtanulni, és félt, hogy azok, akiket ő meg nem ért, őt sem fogják megérteni. Így, bár az Akadémia megadta neki a tiszteletnek minden jelét, melyet tagjának adhat, s ő is, üléseinken részt vévén, az Akadémia iránt mindvégig érdeklődést tanúsított, mégsem fejlődhetett ki közte és a tudományos testület között olyan bizalmas viszony, mely a kölcsönös támogatás által a tudományra nézve gyümölcsözővé válhatott volna.
Jedlik csak egy nagyobb munkát írt és adott ki 1850-ben, a Súlyos testek természettanát, mint a természettan elemeinek első kötetét.
Azelőtt még ósdi felfogású, többnyire latin nyelvű tankönyvek forogtak a magyar tanulók kezében, olyanok, amelyekre jól ráillett az, amit Geothe a Johannes Baptista Horvát fizikájáról mondott: "Die alte Leyer". Jedlik könyvét a dogmatikus hangra oly könnyen ráhajló latin helyett magyar nyelven írta, mert, mint maga mondja, "a magyar nyelvnek gyorsan terjeszkedő használata és azon mindinkább nyilvánvaló közkívánat mellett, hogy ez a holt latin nyelv helyett az oktatás terén is alkalmaztassék, egy latin szövegű tankönyv többé korszerű nem lehet". Munkája csonka maradt; sajnáljuk, hogy be nem fejezte, mert különösen az elektromosságra vonatkozó szakaszaiból bizonyára sok érdekeset tanulhattunk volna.
Mint népszerűsítő író, ki a nagy olvasóközönséghez fordul, Jedlik csak egy ízben vette kezébe a tollat, 1853-ban, amikor az asztaljártatás kérdéséről, ezen akkor az egész világot lázas izgatottságban tartó kérdésről a Pesti Naplóban közölt néhány cikket.
Ezekben leírja idevágó, az angolkisasszonyok pesti nevelőintézetében végzett kísérleteit, s a jelenség okát keresvén, azt a kezek reszketésében s a reszketés folytán összetevés útján fokozódó mozgásokban találja. Olvasóitól néhány szóval vesz búcsút, melyben a természettudós feladatáról szól, s amit itt mond, az, amennyiben különös felfogását jellemzi, érdemes a följegyzésre.
"Most már csak attól tartok, netalán valaki abban akadjon fel, hogy ezen a közönségnek játékul vált tüneményt oly komoly és részletes értelmezésre méltattam. Annak egyedüli oka, mivel az asztalmozgás is tünemény, s mi több, oly tünemény, melynek oka nemcsak a nem tudósok, hanem a tudósok előtt is igen rejtélyesnek látszik... Az asztalmozgás tehát, mint tünemény, bármely tudósra vagy természetvizsgálóra nézve nem lehet lealacsonyító tárgy, ha annak létrehozásával és létrehozására befolyó kutatásával avégből foglalkozott vagy foglalkozandik, miként ezen meglepő tünemények valódi okát minél határozottabban megismerje s másokkal is megismertethesse, mert tudvalevő dolog, hogy minden természettudós kitűzött fő célja egyedül csak abban áll, miként minden előforduló tüneménynek, tehát az asztalmozgásnak is valódi okát lehetőleg fölfedezhesse, mi kutatás nélkül vajmi ritkán sikerül."
Jedlikről, a tanárról kell még szólanom. Ötvenhárom éven át tanította ő a fizikát, előbb a bencés rend győri líceumában, utóbb a pozsonyi akadémián, s végre 1840-től 1878-ig a pesti egyetemen. Előadása a kutató tudós előadása volt, ki hallgatóihoz úgy beszél, mint tudóstársakhoz, ki előtt nem rejt el titkot, hanem feltárja leplezetlenül a maga gondolatmenetét. Az előadását élénkítő kísérleteket nem szokta volt előre elkészíteni. Behozatta az eszközt, egybeállította, működésbe hozta hallgatóságának szeme láttára, úgyhogy a kísérlet nekik nemcsak mutatványul, hanem igazi tanulságul szolgált.
Akinek munkásságával oly hosszasan foglalkoztunk, keressük fel őt pihenőhelyén is.
1878-ban tanártársainak, régi tanítványainak tiszteletétől és szeretetétől kísérve, királyi kitüntetéssel vonult nyugalomba. Visszatért a győri házba, honnét majdnem egy fél évszázaddal előbb indult el, hogy tanítói tisztét a zárda falain kívül is teljesítse. Tétlenül azonban ezután sem hevert. Egy rendtársa írja:
"Az öreg úr sohasem pihent; mindig tanulmányozott valamely eszközt, vagy olvasott tudományos munkát, mindaddig, míg ágyba nem dőlt. A könyvkereskedők küldték neki az újonnan megjelent fizikai műveket, s ő, minthogy ekkor már lasabban haladt az olvasásban, elkeseredve szokta mondani e könyvekre mutatva: Csak időt is küldenének mindegyikkel. Szíves, udvarias modora dacára megtörtént nemegyszer, hogy ha valamely rendtársa, neki szórakozást szerzendő, egymás után többször is elment hozzá beszélgetni, a látogatás ismétlésekor az öreg úr már türelmetlenül kérdezte: Hát az úrnak soha sincsen dolga? Nekem sok dolgom van!"
Nagygyűléseinkre mindvégig eljárt, s ilyenkor meglátogatta az egyetem fizikai intézetét is; régi barátait, az ő kedves eszközeit nézegette meg; később már alig ismerte meg a legtöbbet; csak egy érdekelte mindvégig, a csöves villámszedő. Ezzel bajlódott ő legtöbbet, ez volt legkedvesebb gyermeke.
Részt vett rendesen nagygyűlési lakomáinkon is, ahol tudóstársunk, György Endre szokott az öregekre s közöttük reá pohárköszöntőt mondani. Kedélyesen mulatott ilyenkor közöttünk, csak egy panasza volt, hogy a mai fiatalok nem tudnak már fennhangon beszélni, és hogy a szakácsok nem tudják már puhára főzni a húst. Egyébként meg volt elégedve a világ folyásával.
1895-iki nagygyűlésünk alkalmával már nem jelent meg közöttünk; otthon tartotta kilencvenöt évének súlya, s 1896-ban, amikor a sor a György Endre pohárköszöntőjére került, nem hangzott többé fel az ő neve azoknak sorában, akiknek még e földön jót kívánhattunk volna.
Az öregúr 1895. december 15-ikén örökre elszenderült. A halál neki nem lehetett nehéz tusa; erős hite szerint csak átköltözés földi boldogságból mennyei boldogságba.
Közöttünk már csak emléke él tovább, nem mint szellemóriásé, akit csak bámulni tudnánk, hanem mint úttörő munkásé, akit követhetünk.
Kellő iskolai előképzettség, vele együtt haladók támogatása és útbaigazító tanácsa nélkül, egyedül a maga erejéből, lankadatlan tudományszeretetétől serkentve küzdötte ő fel magát e század felfedezőinek sorába.
Ma mégis már kedvezőbbek tudományos viszonyaink; többen vagyunk, jobb iskolákban, jobban készülhettünk elő; segédeszközökben gazdagabbak lettünk, s a nagyvilág tudományos intézményeivel is szorosabb kapcsolatba jutottunk; nekünk már könnyebb lehetne a haladás. De mindennek dacára azzal megelégedve mégsem lehetünk.
Jóakaratunkon nem múlik, de hiányzik nekünk egy, ami megvolt Jedliknek és kortársainak, az idő, melyet zavartalanul fordíthatnánk tudományos munkásságunkra.
Társadalmi életünknek az a sokféle követelése, mely a tudóst szobájának csendjében megzavarja, és őt akarva, nem akarva, nyilvános szereplésre készteti, és ehhez az az áldástalan szokásunk, hogy a reformok címén a munka elvégzéséhez mindig új meg új módon rendezkedünk, ahelyett, hogy komolyan nekifognánk, szétforgácsolja tehetségünket, idő előtt kifárasztja erőnket.
Pedig a tudomány, mint féltékeny kedves, csak annak homlokára nyomja csókját, ki minden percét neki szenteli. Azért ha komolyan akarjuk, hogy a tudományban valamikor a magyarok tudománya is számot tegyen, kövessük Jedlik példáját, s utasítsuk el a csábítót, ki mellékes foglalkozások útján könnyebben elérhető babérlevélkékkel kecsegtet, az ő szavaival: "Hát az úrnak nincsen dolga? Nekünk sok dolgunk van!"
Használja fel mindegyikünk azt az időt, melyet neki a Mindenható e földi életútjára kimért, a maga elvállalt feladatának teljesítésére olyan kitartással és olyan takarékosan, mint ahogy felhasználta Jedlik azt a közel száz évet, amely Isten különös kegyelméből neki jutott.
Őrizzük meg az ő emlékezetét!