TANULMÁNYOK
BENKŐ CS. GYULA *
Az ipari formatervezés helyzete Magyarországon
Elolvasva Simon Károly írását (Iparjogvédelmi Szemle, 1998. augusztus), melynek hangvétele, szenvedélyes szókimondása talán kissé szokatlan egy szigorúan szakmai- jogi kérdéseket tárgyaló közlöny mellékletében, ki kell jelentenem hogy cikke minden állítását igaznak tartom, a benne foglaltakkal mélységesen egyetértek. Hozzáfűznivalóm csupán két kérdéshez van. Az első: szeretném néhány mondatban kifejteni, hogy - ismereteim szerint - milyen lehetőségeket és előnyöket biztosít a szerzői jog (a törvény szellemének megfelelő alkalmazása esetén) a formatervező megbízójának, hogyan és hol jelentkezik ennek anyagiakban is kifejezhető haszna, miért érdemes biztosítani a tervező, a szerző számára a szerzői jog által nyújtott valamennyi lehetőséget, és elvárni egyidejűleg valamennyi kötelezettséget, hol a közös érdek?!
A második: a formatervezés kritikus állapotának milyen, az ország konkrét és aktuális helyzetével összefüggő okai vannak, s hol látom a kibontakozás, a kilábalás lehetőségét.
Észrevételeim szükségszerűen vázlatosak, s számos irányban nem kifejtettek, csupán jelzésszerűek. Arra azonban, hogy a téma feletti szélesebb körű együttgondolkodást, s ennek eredményeként a közös cselekvést elősegítse, talán elégségesek lesznek.
Magyarország a szerzői jog vonatkozásában tagja a genfi uniós egyezménynek, amely - többek között - azt mondja ki, hogy minden ország a külföldi szellemi alkotásoknak azonos védelmet biztosít, mint a saját állampolgárai által létrehozottaknak. A szerzői jogról szóló 1969. évi III. törvény a hagyományos művészeti alkotásokon kívül a tervezőművészet teljes területére is kiterjed (csakúgy mint a műszaki és építészeti alkotásokra, továbbá néhány év óta a számítógépes programokra), évtizedekkel megelőzve ezzel több fejlett ipari országot is. (Pl. Olaszország csak kb. egy esztendeje jutott el oda, hogy a szerzői jog hatályának kiterjesztését a tervezőművészetekre, a designra nem halaszthatta tovább, Németország még ma is csak az ún. "design patent" révén biztosít védelmet, ami a mi ipari mintaoltalmunkhoz áll közel). Mindebből következik, hogy az egyre bővülő gazdasági együttműködés az Európai Unióval, illetve az azon kívül maradó országokkal számos megoldásra váró feladatot jelent - valamennyi érintettnél - e téren is. A szerzői jog nem csupán az alkotó számára biztosít (ha végrehajtják és nem mellőzik a törvény előírásait) kulturált és biztonságos feltételeket tevékenységéhez, hanem a felhasználó számára az érdekvédelem, a piacvédelem, a piaci versenyben való sikeres helytállás fontos és mással nem helyettesíthető eszközét jelentheti.
Az elkövetkező idők gazdasági, kereskedelmi és politikai tendenciáiból következik, hogy a hazai vállalkozások, termelők, a felhasználók a korábbiaknál lényegesen többet kockáztatnak, ha gyakorlatukban a szerzői jog hatékony és következetes alkalmazását mellőzik.
Külön szeretném hangsúlyozni, hogy a szerzői jog által biztosított védelem nem csak a szerzőre, hanem a jogszerű felhasználóra is kiterjed: így például harmadik fél jogtalan, illetéktelen felhasználása ("koppintás", plágium) esetén mind az eredeti szerző - és halála után még 70 éven belül a törvényes örökösök - mind pedig az általuk a törvény keretei között feljogosított felhasználók (akik számára a mű felhasználását felhasználói szerződés keretében engedélyezték) egyenként, külön-külön, valamint együtt is felléphetnek a jogsértés megszüntetése és a kár elhárítása érdekében. E "fellépés"súlyát és hatékonyságát növeli, hogy a törvény hatályának a számítógépes programokra történt kiterjesztésével egyidejűleg bővítette a parlament a szankcionálás módját is: a jogbitorlással létrehozott termék elkobozható, az elkövető pedig öt évig terjedő szabadságvesztéssel büntethető.
Úgy vélem, ennek jelentősége a piacvédelem, a tisztességes verseny, a jogbiztonság szempontjából nem elhanyagolható. Mindemellett ez a "fellépés" nem lesz kellően hatékony, ha a szerző és a felhasználó között nincs vagy nem teljes az érdekazonosság, például ha a megbízó elzárkózik az egyébként a törvény szerint a szerzőt megillető jogdíj ("százalékos szerzői díj") fizetésétől, és az ún. tervezési díj kifizetésével a jogviszonyt rendezettnek tekinti.
Ilyenkor azonban nem csak a szerzőt éri anyagi és erkölcsi kár, hanem a felhasználót is. A jogdíj a termelés után keletkezik (mértéke a termelői ár 0,01-3%-a között állapítható meg) és a termék árába beépíthető. Kifizetésekor szja és tb szempontjából a szabadalmi díjakhoz hasonlóan viselkedik, ugyanakkor a tervezési díj a jogdíj előlegét képezi, azaz a tervezési díj a megbízó számára a jogdíjból visszatérül. Mindamellett a munkakapcsolat folyamatos: a szerző érdekelt az adott termék mind hosszabb ideig és mind nagyobb mennyiségben történő előállításában, az ún. erkölcsi elévülés határának mind messzebbre kitolásában, a piacképesség fenntartásában és javításában, s ennek során a megbízója rendelkezésére áll a szükségessé váló fejlesztési módosítások elvégzése, a minőség ellenőrzése stb. céljából. Mindebből kitűnik, hogy ez az együttműködési modell amellett, hogy mindkét fél számára gazdaságosabb és több haszonnal jár, teljesíti a törvény előírásait, és maximális védelmet jelent a terméknek is.
Jogvita, per, büntetőeljárás esetén különösen nagy fontossággal bír az adott mű keletkezésének körülményeit, a szerző személyét, a megrendelőt, a felhasználót, a mű létrehozásának időpontját tanúsító dokumentum.
Ilyenkor az eljárások kimenetelét egyértelműbbé teheti, a bizonyítást lényegesen egyszerűsítheti, illetve vitathatatlanná teszi, ha a szerződő felek a vonatkozó szerződés egy példányát a Képző- és Iparművészeti Lektorátusnál letétbe helyezik, és a műről, a feladat megoldásáról művészeti szakvéleményt kérnek (a művet lezsűriztetik). A Lektorátus, mint a mindenkori kulturális tárca e célra (is) létrehozott és fenntartott szakintézménye és dokumentációs központja e dokumentumokat archiválja, így azok akár évtizedek után is visszakereshetők. Mindemellett ezek alapján az intézmény mint ún. "hiteles hely" mind a szerzőséget, mind a felhasználással kapcsolatos, jogosultságokat hivatalosan tanúsítja. A ráfordítás az eredményhez képest elenyésző, s ezzel az eljárással a felhasználó a mű minőségével kapcsolatosan is bizonyosságot és nagyfokú biztonságot nyerhet.
És még egy kiaknázatlan lehetőség. Világszerte tendencia, hogy a tervezőművész személyét, szakmai hitelét, hírnevét, művészi rangját a termék jobb értékesíthetősége, magasabb ára, végső soron a nagyobb haszon, valamint a cég presztízsének növelése érdekében a felhasználók komoly reklámeszközként alkalmazzák. Egy SOTTSAS, egy GIUGIARO, egy David OGLE által tervezett tárgy - azonos minőség és esztétikai színvonal esetén is - lényegesen könnyebben, magasabb áron, jobb hatásfokkal értékesíthető, mint egy anonimitásba burkolt, csupán a gyártó márkajelét viselő termék.
Magyarországon évtizedek óta ezzel ellentétes tendencia érvényesül. Számos "tudományos", objektívnek tűnő, de a formatervezés lényegét nem érintő, nem értő, és ezért hamis definíciók hangoztatásával (pl. "a formatervezés a műszaki fejlesztés szerves része" - az erről szóló vitára szívesen vállalkozom) a tervezőket a teljes névtelenségbe, gyakorlatilag egy műszaki rajzoló vagy dekoratőr pozíciójába szorítva vissza nem csak a tervezőművészek szakmai és egzisztenciális lehetőségeit korlátozzák (ez még felfogható egyéni problémának), de - és ez a súlyosabb - elvetnek egy olyan hatékony eszközt, amely bár szinte semmibe sem kerül az alkalmazójának, de gazdasági ereje növeléséhez, piacon maradásához, végső soron munkahelyek megtartásához és megteremtéséhez jelentős segítséget nyújthatna. És ez már nemzetgazdasági, szociális és humán kérdés is!
A rendszerváltássa1 megindult gazdasági átalakulásnak, a tulajdonos-, technológia-, termék- és struktúraváltásnak fájdalmas, de természetes és elkerülhetetlen velejárója a hazai formatervezés - remélhetőleg csak átmeneti - visszaszorulása. A korábbi foglalkoztatást biztosító vállalatok megszűntek, átalakultak, részekre bomlottak. Az elavult technológia, a - zömében csak ún. KGST-minőséget termelő - termelési struktúra kiváltására csak a beáramló működőtőke minél nagyobb mérvű és minél hatékonyabb beépülése jelentett megoldást. Az ily módon beérkező technológia, az új termelési kultúra, a szükséges mentális váltás elsajátítása viszont időigényes. Ez idő alatt a beruházó nem kockáztat, nem kísérletezik új termék kialakításával, hanem a technológiával együtt hozza azt a terméket, amelyik idetelepített gyártásával, de garantált értékesítési lehetőségekkel (többnyire piacra bevezetett, kurrens termékről van szó) kívánja a "betanítási" időszakot megoldani, és egyúttal visszanyerni ráfordításait. Ha ez néhány éven belül sikeresen végbemegy, akkor gondolhat az időközben szükségessé váló termékcsere, típusváltás során a hazai fejlesztési, tervezési kapacitás igénybevételére. A külföldi tulajdonú, illetve vegyesvállalat mellett kialakuló hazai kis- és középvállalkozások megerősödésükig csak korlátozott mértékben képesek saját termék kifejlesztésére, így inkább bedolgozói, bérmunka-feladatokat vállalnak, vagy licenc alapján termelnek. Mindebből következik, hogy potenciális megbízóként a formatervezők számára néhány évig nem jöttek, nem jönnek számításba. Mindez a formatervezőket is különféle túlélési stratégiára kényszeríti: meg kell találniuk azokat az alkotói területeket, ahol eredményesen működve biztosítani képesek megélhetésüket úgy, hogy szakmai kvalitásaik se sérüljenek. A magyar formatervezők majd' mindegyike átmeneti (van, aki végleges) pályamódosításra kényszerült: ki kézműves iparművészettel, ki tárgytermeléssel, ki alkalmazott grafikával, esetleg belsőépítészettel foglalkozik, ki az oktatás területén talált megoldást egzisztenciális problémáira. A helyzetet ugyanakkor súlyosbítja, hogy a külföldi, magas fokon gépesített designstúdiók akadálytalanul hatolnak be a hazai piacra a külföldiek tulajdonszerzése, a működőtőke beáramlása, a "multik" térnyerése mentén anélkül, hogy a viszonosságnak legalább az elméleti lehetősége egyáltalán felmerülne. Hogy mégis optimista vagyok a jövőt illetően, az abból fakad, hogy a gazdaság végső soron már növekedési pályára állt, a belföldi ráfordítások megtérülése becslésem szerint öt-hat éven belül újraélesztheti a hazai formatervezés iránti igényt, s előbb-utóbb a "multik" is megismerik a helyi lehetőségeket, és megtapasztalhatják, hogy a magyar formatervezők nem maradnak el felkészültségben, kreativitásban, tehetségben a külföldi stúdióktól, viszont olcsóbban, jobb hatásfokkal dolgoznak, s lassan talpra állnak a hazai vállalatok is.
Ennek már vannak jelei, úgy vélem, a folyamat beindult és néhány éven belül intenzívebbé válik.
Ugyanakkor szükségesnek tartom, hogy megtörténjenek azok a lépések, amelyeket a szakma évek óta fontosnak, elengedhetetlennek és megkerülhetetlennek tart. Ennek lényege, hogy az országgyűlés a szakmagyakorlás feltételeinek biztosítása érdekében, a dilettantizmusból, sarlatánságból, hozzá nem értésből származó gazdasági, kulturális és szociális károkozás minimálisra mérséklése céljából megtárgyalná és elfogadná a gyógyszerész-, az orvosi, a közjegyzői, az ügyvédi, a mérnöki, és építészkamarák megalapítása után az alkalmazott művészeti kamarákról szóló, évek óta előkészített, többszörösen egyeztetett, a parlamenti megvitatásra többször programba illesztett törvényjavaslatot.
Ezzel a lépésével elősegíthetné jónéhány vállalkozás megmaradását (egy "ügyes amatőr" vagy önjelölt "designer" rövid időn belül tönkre tehet még egy stabilnak látszó vállalkozást is), helyreállíthatná a szakma társadalmi rangját mind itthon, mind nemzetközi viszonylatban, versenyhelyzetbe hozná a magyar formatervezőket, s ez lehetővé tenné, hogy azok ne a lét-nemlét közötti egyensúlyozásra legyenek kénytelenek alkotó energiájukat, tudásukat, tehetségüket fordítani, hanem valódi, a magyar gazdaság, a magyar kultúra, a magyar társadalom előremenetelét szolgáló feladatokat oldjanak meg.
A szerző a Képző- és Iparművészeti Lektorátus művészeti tanácsosa.