TECHNIKATÖRTÉNET
Schunda Vencel József
(1845 - 1923)
A kottákban, partitúrákban zimbalo unghereseként megnevezett hangszer, a magyar cimbalom, mai formáját és felépítését a 19. század utolsó harmadában egy magyar feltaláló munkálkodása révén nyerte el. Érdemes nyomon követni az alkotó, Schunda V. József életútját, napjaink számára is tanulságokkal szolgáló sikeres tevékenységét. A szerencsés családi kapcsolatokkal rendelkező, több irányban tehetséget mutató, szorgalmas és ambiciózus Schunda egy csehországi falucskában, Dubecben született. 1856-ban érkezett Pestre nagybátyja, Schunda József (1818-1893) hívására, aki a prágai és bécsi tanulóévek után Juul Keresztély pesti hangszerkészítő üzemének volt vezető munkatársa a '40-es évek elejétől, majd az ő halála után az özveggyel kötött házassága révén tulajdonosa. A kis üzem forgalma 1848/49-ben a lovassági és vadászezredi zenekarok nagyszámú megrendelései folytán lendült fel, majd folyamatosan érkeztek a további megbízások színházaktól, a filharmóniai társulattól, egyéb zenekaroktól. Engedélyük mindenféle vonós, fa-, fémfúvós és ütőhangszer gyártására szólt, sőt árusítási engedéllyel is rendelkeztek.
Schunda V. József miután az üzemben kitanulta a hangszerkészítés mesterségét, 1863-ban segédként szabadult. A kor szokásai szerint vándorútra kelt, külföldön szerzett további tapasztalatokat, 1868-ban a családi üzem üzlettársaként tért vissza. 1871-ben bátyja visszavonulása után az üzem teljes irányításának lehetőségét és felelősségét, később tulajdonjogát is megörökölte. Az ifjabb Schunda tevékenysége folytán a Magyar utca 26. sz. alatti üzem egyre gyarapodott, az Országos Magyar Iparegyesület 1873. június 23-i Közlönye szerint 9 munkást és 5 tanulót, míg 1898-ban már 45 munkást foglalkoztatott, virágkorát századunk első évtizedeiben érte el.
A Magyar utca 26. szám alatti Schunda-ház 1898-ban
"A külföldön nyert tapasztalatokat arra fordítottam, hogy azokat a hazai hangszeripar előnyére értékesítsem. Gyáramat tetemesen kibővítettem, szakértő munkásokat szerződtettem, köztük célszerű és méltányos munkabeosztást honosítottam meg; széles összeköttetéseket szereztem, s minden alkalmat megragadtam, hogy egyetemes hangszergyáram versenyképes legyen a külföld hasonló legkiválóbb gyártelepeivel szemben. A Magyarországon állomásozó katonai zenekarok, de különösen az akkor még a Nemzeti színházban működő opera, gyakori és kiváló alkalmat nyújtottak, hogy egyre tökéletesebb hangszereket szállítsak. A versenyképesség bemutatására a legalkalmasabb eszköznek a részleges és egyetemes iparkiállításokban való részvételt találtam; törekvésem oda irányult, hogy nem kímélve anyagi áldozatot, azokon mindenkor részt vegyek, s a honi műipar termékeinek kellő érvényt szerezzek." - nyilatkozta 1906-ban.
Figyelme elsősorban a cimbalom felé irányult. 1872-ben a Kecskeméten rendezett első országos iparkiállításon több hangszer mellett kiállított egy még pedál nélküli cimbalmot is. "Ez alkalommal arra a meggyőződésre jutottam, hogy ennek az érdekes magyar hangszernek, ha szakszerűen rekonstruálhatjuk - szép jövője lehet. Valahányszor a cimbalom megcsendült, nagy tömeg hallgató gyűlt köréje. Akik hangját lesték, elragadtatással adtak kifejezést tetszésüknek. Ezután az örvendetes tapasztalat után arra határoztam el magamat, hogy komolyan hozzálátok a cimbalom reformálásához..." (Schunda, 1907)
Ismereteink szerint a 13. század körül Perzsiában keletkezett, jellegzetes trapéz alakú, szantirnak vagy szanturnak nevezett, a citerafélék családjába tartozó hangszer arab közvetítéssel a 14. században jelent meg Európában. Divatos női hangszer volt, de zsoltárkíséretként templomokban is használták. Az asztalra vagy egyszerűen az ülő ember térdére fektetett, esetleg nyakban hordott, kisméretű hangszernek nem volt hangfogója, a húrok így összezúgtak. Paulus Paulinus a hangjára utaló dulce melos névvel illette (1460), ilyen megnevezéssel terjedt el Európában: olaszul dolcimela, franciául doucemelle, angol nyelvterületen dulcimer.
A hangszert egy virtuóz német előadó, Pantaleon Hebenstreit reformálta meg a 17. században. Az általa készített változat igen nagyméretű, bonyolult húrelosztású és hangolású volt.
Magyar történeti forrásokban a cimbalomról először egy 1543-ban Bécsben keletkezett levélben olvashatunk, bár a nyilvánvalóan cimbalmon játszó cigányokat hegedősöknek nevezik. "A legkiválóbb hegedősök, a fáraók ivadékai játszanak itt, akik nem ujjal pöngetik a húrokat, hanem faverővel verik s teli torokkal énekelnek hozzá." Zrínyi György egyik levelében 1596-ban így ír: az egyiknek "cimbaliomja vagyon, olyan szabású, mint azkivel az deákok az misét éneklik, de nem fával veri, hanem mint a hárfát csak ujjaival kapdozza".
A 17. század folyamán a főúri udvarokban játszott zenének a dudával, hegedűvel, virginállal egyenrangú párja volt a cimbalom, de hangképzésének tökéletlenségei miatt egyre inkább csak népi hangszerként lett használatos. A többnyire házilag készített, csupán két oktáv hangterjedelmű, fából, fémmerevítő nélkül készült hangszereket a cigányzenekarokban dallamkísérő akkordhangszerként alkalmazták. Népi hangszerként a magyarokon kívül a mai napig használják a délszlávok, románok, ukránok, fehéroroszok, tőlünk nyugatabbra pedig Tirolban.
Schunda a kecskeméti kiállítás sikerén is felbuzdulva komolyan kezdett foglalkozni a hangszer történetével, a benne rejlő lehetőségek tökéletesítésével. Megalkotta a rendszerezett húrbeosztást, a méretek növelésével, a húrkarok ésszerűbb elrendezésével és a nyergek jobb elosztásával az addig többnyire diatonikus hangolású húrozatot kromatikussá, 12 fokúvá bővítette.
Az általa gyártott, újjáalakított cimbalomnak az 1873. évi bécsi világkiállításon komoly sikere volt. Az akkor még csak 28 éves Schunda ugyanis kiváló üzleti érzékkel három cigányzenészt alkalmazott, akik a kiállítás egész ideje alatt, szinte folyamatosan bemutatót tartottak. Zichy József kereskedelmi és Andrássy Gyula külügyminiszter is felkarolta a cimbalom népszerűsítését, közbenjárásuknak köszönhetően a legmagasabb udvari körök is megtisztelték látogatásukkal a magyar hangszeripart bemutató pavilont.
A cég reklámhordozó számolócédulája
Apróbb változtatásokkal Schunda tovább folytatta a hangszer tökéletesítését, hogy szép és egyenletes hangú, a hangolást hosszabb ideig megtartó legyen. Az igazi áttörés 1874-ben következett be, amikor szabadalmat kapott a pedálos cimbalomra.
Harrach József zenetörténész az Ellenőr 1877. május 24-i számában így emlékezik meg erről: "A javított czimbalom legfőbb újítása a hangtompító (pedál) alkalmazása. A húrt most azonnal el lehet némítani, éppen úgy, mint a zongoránál. Nagy előny, mert egyik akkord hangja nem játszik át a másikba akkor, midőn ott már nincs helyén; megfékezi az össze nem illő hangok zűrzavarát, s nem szorul az eddigi primitív eljárásra, a karokkal való elnémításra. Van a legújabb szerkezetű hangszeren még egy második hangtompító is, célja, a készülék félig való felnyitása folytán egy középhang színezetének előidézése, oly helyek számára, melyek egyszerű pedállal vagy összezúgnak vagy igen röviden hangzanak.
Egy másik előnye az új szerkezetnek: a védőlap. A hangszer ugyanis szélesebb levén az eddigieknél, a felső hangok ütésével a játszó könyöke az alsó húrokba ütközött vagy nagyon magasan kellett volna azt fölemelnie, mi megint fárasztó lett volna. Ez a védőlap fából készült kis lemez az alsó húrok fölött. A húrok érintésére elegendő hely van, s így a játszó azon nyugtathatja karját játszás közben. Ez a hangszer most chromatikus beosztással négy oktávára terjed, a nagy D-től a három vonással jelölt é-ig. A húrok acélból valók s beosztásuk igen célszerű, úgy hogy a hangszer könnyen kezelhető. A föltaláló, Schunda V. József most olyan hangolást ad neki, hogy hónapokig is megtartja azt. A hangszekrény az akusztika figyelmes tanulmányozásával oly előnyös szerkezetű, hogy az eddigieknél hasonlíthatatlanul szebb, erősebb és intenzívebb hangot ad."
Ezzel megindult a magyar cimbalomnak nevezett, szólóhangszernek is kiválóan alkalmas pedálos változat diadalútja.
Schunda a hangszeren végzett további változtatásait is szabadalmaztatta:
1887 Gyermekcimbalom acéllemez hangokkal,
1892 Cimbalmon alkalmazott fontos javítások,
1893 Újabb javítások cimbalmokon,
Részletek a 37055-ös lajstromszámú szabadalmi leírásból
s végül 37055-ös lajstromszámon az 1906 márciusában bejelentett, amely a hanggerendák előnyösebb elrendezését, valamint a hanghullámok tovaterjedését jobban biztosító, pedállal működtethető alsó hangnyílásokkal ellátott változatot mutat be.
Az 1885. évi budapesti országos iparkiállítás Schunda-pavilonja
Schunda a hazai jelentősebb iparkiállításokon (Szeged, Temesvár, Trieszt) éppúgy résztvett hangszereivel, mint a világkiállításokon (Párizs 1878, 1900). Cégének részvételét mindig gondosan előkészítette, valóságos látványosságot szervezett, gondoskodott arról, hogy a nobilitások megtekintsék bemutatóit, a szakújságírók is mindig valami eseményszámba menő újdonságról számolhattak be, a kiállítások sajtóvisszhangja így tovább erősítette cége hírnevét, virágzását.
Valóságos szaktekintéllyé nőtte ki magát hangszerismeretével. A milleniumi kiállításon csoportbiztos és a zsűri alelnöke volt (a kiállítás I/B csoportjának katalógusában jelent meg A magyar hangszeripar fejlődésének története c. tanulmánya), a párizsi világkiállításokon is rendszeresen a zsűribizottság tagjaként szerepelt.
Gondja volt arra, hogy az általa tökéletesített hangszernek irodalma is legyen, kották is rendelkezésre álljanak. Még 1873-ban rábeszélte a hangszeren nem játszó Hiekisch Henrik zenetanárt az első Elméleti és gyakorlati cimbalomiskola megírására. A kezdetleges művet további cimbalomiskolák követték Schunda kiadásában, ezek közül a legjelentősebb a mai napig is használt Allaga Géza (1848-1913)-féle négyrészes cimbalomiskola. Első kiadása 1875-ben még csak kétrészes volt. Az először 1904-ben publikált négyrészes változat további kiadásokat ért meg, több mint 10 000 példány fogyott el belőle, és megjelent francia, angol és német nyelven is. "Az első rész magában foglalja az elemi tudnivalókat: a hangbeosztást, a hangolási eljárást, a skálák és akkordok tanait, megtoldva egyszerűbb gyakorlatokkal és átiratokkal. A második rész tárgyalja a hangköröket, tört akkordokat, vannak benne különböző játékmódú etude-ök, operarészletek és népdalok, végül Beethoven cisz-moll szonátájának adagiója. A harmadik rész hét eredeti nagy etude elé állítja a tanulót, amelyek közül az egyik verők nélkül, pengetve játszandó; zenerészletek terjedelmesebb és brilliánsabb átiratban, népdalok és a Rákóczi-induló koncert-átirata egészítik ki ennek a füzetnek a tananyagát. A negyedik részben már öt eredeti, nagyobb szabású koncert-etude-del kell megbírkóznia a cimbalomjátszónak, aki ezenfelül megtalálja itt Erkel Ferenc Hunyady Lászlójának és Bánk bánjának részleteit, Meyerbeer Próféta c. dalművének koronázási indulóját, Allaga magyar szerenádját és cimbalom-koncertjét." (Schunda, 1907)
Az Allaga Géza szerkesztésében Schunda által kiadott Czimbalom családi körben c. igen népszerű folyóirat 14 évfolyamában 28 füzet jelent meg. A zeneirodalom jeles darabjainak cimbalomátiratait tartalmazza Mozarttól a kortárs magyar és külföldi zeneszerzőkig, valamint megtalálhatók bennük az akkor divatos műdalok és táncdalok.
Schunda mint zeneműkiadó megjelentette a kortárs zeneírók legújabb műveit, zongora-, gordonka- és tárogatóiskolát adott ki, zeneelméleti és életrajzi kötetek láttak napvilágot gondozásában, többek között Ábrányi Kornél (1822-1903) Erkel Ferencről írt monográfiája.
Szívós munkálkodása eredményeként a Nemzeti Zenedében 1890-től volt cimbalom tanszék Allaga Géza vezetésével, majd 1897-től a Zeneakadémián Kun László (1869-1939) irányítása alatt.
Minden alkalmat megragadott, hogy hangszereit, elsősorban a szívéhez legközelebb álló cimbalmot népszerűsítse. Hangversennyel egybekötött fényes ünnepséget rendezett az ezredik cimbalom elkészülte alkalmából 1884-ben a Vigadóban - az eseményt Liszt Ferenc is megtisztelte jelenlétével -, majd négy év múlva a kétezredik, ezt követően a háromezredik és 1906-ban a tízezredik cimbalom ünneplése következett díszlakomával, emlékkiadványokkal, bőven szolgáltatva a sajtónak híranyagot. Azt is mindig hírül adta, hogy e nevezetes cimbalompéldányokat ki vette meg, illetve, hogy nagylelkűen melyik intézménynek adományozta.
A tízezredik cimbalom
Gondosan vezetett kimutatásaiból meggyőződhetünk arról, hogy ez a nagyszámú hangszer ugyan nagyrészt Magyarországon talált vevőre, de az európai országokon kívül eljutott belőlük Egyiptomba, a tengeren túlra és Ausztráliába is.
Mecénási tevékenysége során nem feledkezett el a zeneszerzők támogatásáról sem. 1905-ben pályázatot írt ki cimbalom és tárogató együttes megszólaltatására komponált zeneművek írására. A pályázaton első díjat nyert az akkor még főiskolás Weiner Leó Magyar ábránd c. művével.
Schunda kétségtelenül sokat tett azért, hogy az általa újjáalakított hangszeren minél több rangos zenemű szólaljon meg. Még 1875-ben a művészvilág gyülekezőhelyén, a Komlókertben mutatta be hangszerét igen nagy sikerrel. Liszt Ferenc, mint minden értékes magyar zenei kezdeményezést, a Schunda-féle cimbalmot is pártfogolta, meleg szavakkal üdvözölte a feltalálót: "Ön a cimbalommal szemben azt az epochalis érdemet vívta ki, amit Erard a hárfával. Mind a ketten két ősi hangszert ragadtak ki az ezredéves pongyolaságból, és megadták neki a szalon-, hangverseny- és zenekari képességet. A magyar nemzet és a magyar zeneirodalom örök hálára van ön iránt kötelezve: üdvözlöm önt a magyar zeneművészet nevében." Liszt házikoncentjein találkozott a cimbalommal Saint-Saëns, Rubinstein és Wieniawski is. A Liszt-kompozíciókban is feltűnik a cimbalom, például a Vihar-induló zenekari változatában, de képzett cimbalomjátékos hiányában inkább csak idézni meri a cimbalom lehetőségeit zongorára írt magyar rapszódiáiban a "quasi zimbalo" utasítással.
A cimbalom kvalitásai révén lassan elnyeri méltó helyét a zeneirodalomban, hiszen hangereje a zongoráéval vetekszik, a dinamikai árnyalás lehetőségei pedig még nagyobbak mint a zongoránál. A verők minőségétől függően tompa, zongoraszerű, vagy kemény, éles, csembalószerű hangok képzésére alkalmas. Mint a hegedűn, lehet rajta pizzicatózni, dallamot, dallamdíszítést, trillát játszani, de a cimbalomszerűség fő jellemzői a hárfaszerűen felbontott akkordok, az arpeggiók, a futamok, a hangrezegtetések, a tremolók.
Liszt Ferenc Schundához írt üdvözlő sorai 1886-ból
A hangszer, különösen a verők további tökéletesítése Rácz Aladár (1886-1958) nevéhez fűződik, aki húrfonó szerkezetére épp olyan büszke volt, mint virtuóz cimbalomjátékára. Stravinsky az ő hatására komponált cimbalomra írt darabokat, valamint a magyar zeneszerzők közül többek között Kurtág György, Lendvay Kamilló, Petrovics Emil és Szokolay Sándor.
Visszatérve Schunda tevékenységére, meg kell említeni jelentős közéleti szereplését: évtizedeken keresztül ő töltötte be a Budapest IV-X. kerületi ipartestület elnöki tisztét, tagja volt továbbá a Budapesti Ipar és Kereskedelmi Kamarának, a székesfővárosi törvényhatósági bizottságnak, az Áruforgalmi Statisztikai Állandó Értékmegállapító Bizottságnak. Vargha Gyula, a Statisztikai Hivatal igazgatója 1906-ban e szavakkal köszöntötte: "Nagyságod, mint a bizottságnak évtizedek óta buzgó tagja, ezen a téren is oly nemesen, oly önzetlenül s annyi szakismerettel szolgálja a hazai közgazdaság érdekét, hogy valódi mintaképe a kötelességtudó, széles látkörű, s fennkölt gondolkodású magyar iparosnak." Számtalan helyen volt választmányi tag, támogatta többek között az Országos Magyar Daláregyesületet, a Zeneakadémiát, a Nemzeti Zenedét.
A cimbalmon kívül, Schunda egyéb hangszerek tökéletesítésével is foglalkozott. 1877-ben népharmóniumot, 1880-ban az "Arion"-citerát szabadalmaztatta.
Az Arion-citera
Jelentős erőfeszítéseket tett a tárogató tökéletesítésére is. Ezt a perzsa eredetű hangszert egyes források szerint már a honfoglaló magyarok is ismerték. A 15-16. században török síp elnevezéssel szerepel. Rákóczi kurucainak is kedvelt hangszere volt.
Schunda 1897-ben bejelentett, javított tárogatójára 13545 lajstromszámon kapott szabadalmat. Az eddig egy darabból készített hangszert megnagyobbította úgy, hogy a három egymásba helyezett kúpos rész alul kiöblösödik, annyi billentyűvel látta el, hogy a kromatikus hangsor könnyen játszható lett rajta, valamint klarinétfúvókával látta el. A fúvókát a 33849 lajstromszámú szabadalmában tovább tökéletesítette, így az oboához hasonló hangszert nyert.
A 13545-ös lajstromszámú szabadalmi leírás ábrája
Trillák, tremolók, élénk mozgású menetek is játszhatók ugyan a hangszeren, de karakterének inkább a vontatottabb jellegű, legato dallamok felelnek meg. Nagyzenekarban máig ritkán szerepeltetik, inkább csak a Rákóczi-kort felelevenítő művekben hallható.
A tárogató Schunda erőfeszítései ellenére sem erkölcsileg sem üzletileg nem futott be olyan fényes karriert, mint másik kedvence, a cimbalom.
Irodalom
Schunda V. József: A czimbalom múltja, jelene és jövője, Budapest, 1884
A Schunda V. József cs. és kir. udvari hangszergyár története, Budapest, 1898
Schunda V. József: A czimbalom története, Budapest, 1907
Pongrácz Géza: A fúvószenekar hangszerei, Budapest, 1956
Sárosi Bálint: Népi hangszereink, Budapest, é. n.
Farkas Gyöngyi: A cimbalom története, Budapest, 1996
Philipp Clarisse