TANULMÁNYOK
DR. FICSOR MIHÁLY
Két ügy: iparjogvédelem alkotmányossági nézetben
I. Bevezetés
II. A "20. §" ügye
III. A "túlélő" védjegyek ügye
IV. Következtetések
I. Bevezetés
1.1. A közelmúltban az Alkotmánybírósághoz két indítvány is érkezett, amely iparjogvédelmi tárgyú rendelkezések alkotmányosságának utólagos vizsgálatát kezdeményezte. Az egyik az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi jogszabályok módosításáról szóló 1994. évi VII. törvény (Rsztn.) 20. §-a (1) bekezdése(1) alkotmányellenességének megállapítására és e rendelkezés meghatározott szövegrészének megsemmisítésére irányul. A másik a védjegyek és a földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény (Vt.) 117. §-a(2) Az 1997. évi XI. törvény 117. §-ának szövege a következő: "117. § (1) E törvény 1997. július 1-jén lép hatályba; rendelkezéseit - a (2) bekezdésben foglalt kivétellel - csak a hatálybalépést követően indult eljárásokban lehet alkalmazni. (2) A 42. §-ban foglalt szabályokat értelemszerűen alkalmazni kell a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő ügyekben is. (3) A törvény hatálybalépése előtt megvalósult védjegyhasználatra a védjegyoltalom hatálya, a védjegyhasználat fogalma, valamint a védjegybitorlás tekintetében a korábban hatályos rendelkezéseket kell alkalmazni. (4) A belenyugváshoz és a védjegyhasználat elmulasztásához fűzött jogkövetkezmények bekövetkezésére e törvényben megállapított határidők legkorábban a hatálybalépés napján kezdődnek. A korábban hatályos rendelkezések alapján a védjegyoltalom megszűnése akkor is megállapítható, ha a hatálybalépést követően telik le az az öt év, amely alatt a védjegyet az országban nem használták." >) 1.2. Nincs felhatalmazásom az indítványozóktól arra, hogy kilétüket felfedjem vagy az indítványokat részletesen ismertessem. Nincs felhatalmazásom viszont az iparjogvédelmi szakmai közvéleménytől sem arra, hogy véleményemet - amely megegyezik a Magyar Szabadalmi Hivatal (MSZH) vezetésének álláspontjával - elhallgassam.
Szólásra késztet az is, hogy az MSZH közvetett úton mindkét ügyben előterjeszthette az indítványokra vonatkozó észrevételeit. Bátorít továbbá az az örvendetes fejlemény is, hogy a hazai jogi szakirodalom egyre inkább készséget és érdeklődést mutat az Alkotmánybíróság előtt folyamatban lévő ügyek megvitatására is.(3)
1.3. Nem ez az első eset, hogy iparjogvédelmi szabályozásunk valamely eleme megméretődik az alkotmányossági patikamérlegen.(4) E két ügyhöz hasonló horderejű, súlyú és bonyolultságú iparjogvédelmi kérdésben viszont még nem nyílt módja az Alkotmánybíróságnak arra, hogy megadja iparjogvédelmi szabályozásunk alkotmányos olvasatát.
1.4. Előzetesen el kell ismernem azt is: ez az írás a befolyásolás szándékával született. A lehető legszélesebb értelemben vett szakmai közvélemény befolyásolásának szándékával. Nyilvános és személyesen vállalt válasz a két indítványozónak (ők tudják, melyik inget kell magukra venniük); vitaindító az iparjogvédelmi és más szakemberek számára; szerény, de talán nem elkésett adalék az alkotmánybírósági eljáráshoz.
II. A "20. §" ügye
2.1. A "20. §"-t, vagyis az Rsztn. 20. §-át nem kell részletesen ismertetni a szakmai közvéleménnyel. Híres-hírhedt rendelkezés, amelynek értelmezése sokáig megosztotta az érintetteket. Az MSZH - elnöki döntés alapján - 1999. szeptember 1. óta a Fővárosi Bíróság által kialakított jogértelmezésnek(5)<$F5) Ha tehát az Rsztn. 20. §-ának (1) bekezdése esetleg többféleképpen értelmezhető normaszöveget tartalmaz is, kialakultnak tekinthető az "élő jog", vagyis a normának az az értelme, amelyet az immár egységes jogalkalmazási gyakorlat tulajdonít a normaszövegnek. Az 57/1991. (XI. 8.) AB határozat szerint pedig a normaszöveget ezzel és csak ezzel az értelemmel és tartalommal kell az alkotmányosság szempontjából vizsgálni. Az alkotmányos értelmezés tana [38/1993. (VI.11.) AB hat., 14/1998. (V. 8.) AB hat., 30/1998. (VI. 25.) AB hat.] csak akkor érvényesülhet, azaz a norma alkotmányos értelmezési tartományának alkotmánybírósági meghatározására csak akkor kerülhet sor, ha nincs a jogszabálynak a joggyakorlatban egységesen követett értelmezése. Ha a jogszabály ekként - az "élő jogban" - alkotmánysértő tartalommal hatályosul, az alkotmányellenesség megállapítása és jogkövetkezményeinek alkalmazása elkerülhetetlenül szükséges [38/1993. (VI. 11.) AB hat.]. Ha viszont az "élő jog" szerinti értelmezés nem eredményezi a norma alkotmányellenes tartalommal való hatályosulását, a hibásnak vélt, az eredeti "törvényhozói szándéktól" akár nagymértékben eltérő - egységes - joggyakorlat sem korrigálható alkotmánybírósági jogértelmező döntéssel: "önálló törvényértelmezési hatáskör hiányában az alkotmányossági vizsgálat nem irányulhat önmagában a normaszöveg lehetséges különböző értelmének és tartalmának a megállapítására" [57/1991. (XI. 8.) AB hat.]; "a törvényhozó által nyitva hagyott kérdéseket a joggyakorlat válaszolja meg ...; az Alkotmánybíróságnak nem feladata, hogy akár a jogalkotó, akár a jogalkalmazó helyébe lépve a törvény által nyitva hagyott kérdéseket eldöntse vagy a hiányokat pótolja" [38/1993. (VI. 11.) AB hat.]. Mivel a Fővárosi Bíróság megváltoztathatja az MSZH határozatait, továbbá tekintettel arra, hogy 1999. szeptember 1. óta az MSZH a Fővárosi Bíróság által kialakított jogértelmezést követi az Rsztn. 20. §-ának alkalmazásában, nem kétséges, hogy az Rsztn. 20. §-ának (1) bekezdése - bár eredetileg számíthatott többértelmű szabálynak - ma már egységes normatartalommal és értelmezéssel hatályosul a joggyakorlatban; ez az egységes értelmezés a Fővárosi Bíróság végzéseire épül. Az értelmezés jelenlegi egységességét nem érinti az a körülmény, hogy az MSZH az említett időpontot megelőzően a Fővárosi Bíróság végzésében kifejtett értelmezéstől eltérő joggyakorlatot követett; a megváltoztatási kérelemmel kezdeményezhető bírósági jogorvoslat egyebek között éppen a hivatali joggyakorlat kiigazítására, a bírósági jogértelmezésen alapuló joggyakorlati egység megteremtésére szolgál. Következésképpen az Rsztn. 20. §-a (1) bekezdésének alkotmányossága csakis a Fővárosi Bíróság végzése szerinti tartalommal és értelmezéssel vizsgálható; a Fővárosi Bíróság végzése alapján egységessé vált joggyakorlat alkotmánybírósági határozattal megállapított alkotmányos értelmezési követelménnyel nem módosítható.
Ennek megcáfolásához a 22/1999. (VI. 30.) AB határozat sem hívható segítségül, mivel ez a határozat merőben más helyzetre vonatkozik. Hogy csak a legfontosabb különbségeket említsem: a 22/1999. (VI. 30.) AB határozat tárgya mulasztásban megnyilvánuló alkotmányellenesség megállapítása volt, míg a 38/1993. (VI. 11.) AB határozatot az utólagos normakontroll körében, vagyis meglévő jogszabály alkotmányellenességének megállapításával kapcsolatban hozták meg (és erre irányul az Rsztn. 20. §-át támadó beadvány is); a 22/1999. (VI. 30.) AB határozat olyan jogszabályi rendelkezésekre vonatkozik, amelyekkel összefüggésben "élő jogról", egységes jogalkalmazási gyakorlatról eleve, a normák természeténél fogva nem beszélhetünk, míg a 38/1993. (VI. 11.) AB határozatot ilyen esetben hozták meg (az Rsztn. 20. §-a kapcsán is kialakult már az "élő jog", az egységes joggyakorlat).
2.2. Ismert, hogy az Rsztn.-t elsősorban az Amerikai Egyesült Államok és a Magyar Köztársaság kormányai között létrejött, a szellemi tulajdonra vonatkozó megállapodás(6)<$F6) 2.3. Az alkotmánybírósági indítvány alapján vizsgálható egyik alapvető alkotmányossági kérdés az, hogy az Rsztn. 20. §-a - a Fővárosi Bíróság végzése szerinti értelemben - az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében deklarált jogállamiság részét képező jogbiztonságot sérti-e. E sérelem az indítvány szerint azáltal következhetne be, hogy az Rsztn. 20. §-a - a Fővárosi Bíróság végzése szerinti értelmezés folytán - beleütközne a jogalkotásról szóló 1987. évi XI. törvény (a továbbiakban: Jat.) 12. §-ának (2) bekezdésében foglalt, alkotmányos jellegű [34/1991. (VI. 15.) AB hat.] szabálynak minősülő garanciális rendelkezésbe, amelynek értelmében a jogszabály a kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.
Az Rsztn. 20. §-ának (1) bekezdése határozta meg, hogy az Rsztn. hatálybalépése (azaz 1994. július 1.) előtt tett - gyógyszer, vegyi úton előállított termék vagy emberi, illetve állati élelmezésre szolgáló termék előállítására vonatkozó - szabadalmi bejelentés alapján a bejelentő milyen feltételekkel igényelhetett szabadalmi oltalmat magára a termékre is (az eljárásra vonatkozó korábbi bejelentés termékoltalmi igénnyel való kiegészítése útján, új - önálló - bejelentés megtétele nélkül). A 20. § (2) bekezdése pedig egyértelművé tette: a termékre az (1) bekezdés alapján adott szabadalmi oltalomból eredő jogok csak a módosítási elsőbbség időpontját követő hasznosításra érvényesíthetők. Mivel az (1) bekezdés szerint a módosítási elsőbbség időpontja nem előzhette meg a hatálybalépés napját (sőt, nem eshetett a hatálybalépés napjára sem), az (1) bekezdés alapján megadott szabadalmi oltalomból eredő jogok csak a törvény hatálybalépését követő - sőt, annál még későbbi: a módosítási elsőbbség időpontját követő - hasznosítási cselekményekkel szemben váltak érvényesíthetővé. Mivel a régi szabadalmi törvény, a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (a továbbiakban: Rszt.) 11. és 26. §-ából következően a Jat. 12. §-ának (2) bekezdése szerinti jogellenes magatartást szabadalombitorlással, azaz a találmány jogosulatlan hasznosításával lehetett volna csak megvalósítani, egyértelmű, hogy az Rsztn. 20. §-a nem eredményezi sem kötelezettség megállapítását, sem valamely magatartás jogellenessé nyilvánítását az Rsztn. hatálybalépését (illetve - ami még korábban történt - kihirdetését) megelőző időre vonatkozóan. Az Rsztn. 20. §-ának (2) bekezdése ugyanis kivételt tesz az Rszt. 10. §-ának (1) bekezdésében foglalt általános szabály alól, amely szerint a szabadalmi oltalom hatálya visszahat a bejelentés napjára. [Az Rszt.-nek az Rsztn. 20. §-a alapján megadott szabadalmakra való alkalmazhatósága az Rsztn. 20. §-ának (1) bekezdésében foglalt - 1995. július 1-jén lejárt - határidőre figyelemmel a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény, azaz az Szt. 115. §-ának (1) és (4) bekezdésén alapul; az Szt. az e szabadalmak tekintetében elkövetett szabadalombitorlásra csak akkor alkalmazható, ha a hasznosítást 1996. január 1-jén vagy azt követően kezdték meg.] Az Rsztn. 20. §-ának (2) bekezdése tehát kizárta a 20. § (1) bekezdése alapján megadott szabadalmi oltalomból eredő jogoknak a bejelentés napjára - tehát az Rsztn. hatálybalépését (kihirdetését) szükségképpen megelőző időpontra - visszaható hatályú érvényesítését, vagyis azt, hogy az Rsztn. hatálybalépése előtt végzett hasznosítási cselekmények a 20. § (1) bekezdése alapján a termékre adott szabadalom tekintetében szabadalombitorlásnak minősülhessenek. A 20. § (1) bekezdésének megfelelően a termékre adott szabadalmi oltalom alapján csak azzal szemben lehet(ett) fellépni, aki az Rsztn. hatálybalépését követő módosítási elsőbbség időpontja után kezdte meg, illetve folytatta a találmány hasznosítását. Ezt az értelmezést erősíti meg az Rsztn. miniszteri indokolásának a 20. §-ra vonatkozó része is: a 20. § alapján "megszerzett termékoltalom visszamenőleges hatályát zárja ki a javaslat azzal, hogy csak a módosítási elsőbbség időpontját követő hasznosítási cselekményekkel szemben engedi meg az oltalomból folyó jogok érvényesítését".
Abból, hogy a Fővárosi Bíróság végzése alapján kialakult egységes joggyakorlat szerint az Rsztn. 20. §-ának (1) bekezdésében előírt speciális módosítási elsőbbség nem zárja ki az ún. uniós elsőbbség érvényesítését, az Rsztn. kihirdetését megelőző időszakra vonatkozóan senkire nem hárul kötelezettség, és nem válik semmilyen magatartás jogellenessé. Ez a jogértelmezés csupán azt eredményezi, hogy az Rsztn. hatálybalépése előtt tett, uniós elsőbbségi igényt érvényesítő szabadalmi bejelentések tárgyának újdonságát nem az Rsztn. 20. §-a szerinti módosítási elsőbbség időpontjára, hanem az uniós elsőbbségi igény alapjául szolgáló külföldi bejelentés napjára nézve kell megvizsgálni. Ez az értelmezés felel meg az ipari tulajdon oltalmára létesült, az 1970. évi 18. törvényerejű rendelettel kihirdetett Párizsi Uniós Egyezmény (a továbbiakban: PUE) 4. cikkének B) pontjában foglalt szabálynak, amely szerint az uniós elsőbbséget érvényesítő bejelentés, amelyet a 4. cikk A) pontja szerinti ún. alapbejelentést követően, de a 4. cikk C) pontjában megszabott határidőn belül az unió valamelyik más országában tesznek, nem érvényteleníthető (azaz a bejelentés nem utasítható el, a szabadalom nem semmisíthető meg) az időközben bekövetkezett tények, nevezetesen másik bejelentés, a találmány közzététele vagy gyakorlatba vétele következtében és e tények révén harmadik személy javára jog sem keletkezhet.
Az Szt. 1-6. §-aiból az következik, hogy a hatályos jog - a találmány szabadalmazhatósága körében - csupán az újdonság vizsgálatát követeli meg az elsőbbség időpontjára nézve, vagyis az elsőbbségnek csak e szabadalmazhatósági feltétel tekintetében van jelentősége. Nem ez volt a helyzet az Rszt. 6. §-a (1) bekezdésének a) pontja alapján, hiszen e rendelkezés valamennyi oltalmazhatósági feltétel, illetve az oltalomból való kizárások tekintetében is az elsőbbségi időpontra nézve követelte meg a vizsgálatot. Az Rsztn. 20. §-ának (1) bekezdésében említett speciális módosítási elsőbbségnek ez ad - az e bekezdés alapján megadott szabadalomból eredő jogok érvényesíthetőségének időbeli hatályán túlmenően - jelentőséget a szabadalmazhatóság szempontjából is. Ha ugyanis az Rsztn. hatálybalépése előtt tett szabadalmi bejelentéseket valamennyi oltalmazhatósági feltétel tekintetében eredeti - bejelentési vagy uniós - elsőbbségi időpontjukra nézve kellett volna megvizsgálni és elbírálni, az valamennyi bejelentés esetében a bejelentés elutasításához vezethetett volna, hiszen mindegyik bejelentés bejelentési vagy uniós elsőbbségi időpontjában még hatályban volt az Rsztn. 6. §-a (3) bekezdésének a) pontja, amelynek értelmében nem részesülhetett szabadalmi oltalomban a találmány, ha tárgya gyógyszer, vegyi úton előállított termék vagy emberi, illetve állati élelmezésre szolgáló termék. A 20. § (1) bekezdésével megállapított módosítási elsőbbség tehát kedvezmény volt a bejelentők számára: az 1994. július 1-je utáni elsőbbségi időpont folytán oltalmazhatóvá váltak olyan találmányok, amelyekre vonatkozóan még olyan elsőbbségi időponttal (bejelentési vagy uniós elsőbbséggel) tettek szabadalmi bejelentést, amikor e találmányok az Rszt. 6. §-a (3) bekezdése a) pontjának - akkor még hatályos - rendelkezése folytán nem részesülhettek szabadalmi oltalomban. E kedvezményes szabály nyilvánvalóan nem irányulhatott más - nemzetközi szerződéssel biztosított - kedvezmény, így különösen a PUE 4. cikke szerinti uniós elsőbbségi kedvezmény megvonására. Miközben a PUE 2. cikkében megkövetelt nemzeti, avagy egyenlő elbánás (national treatment Más megközelítésben, illetve megfogalmazásban mindez úgy is leírható, hogy a szabadalmazhatósági feltételeket külön-külön kell megvizsgálni, az oltalmazhatóság kritériumai nem keveredhetnek össze, nem "csúszhatnak egymásba".
Az Rsztn. nem változtatta meg a pozitív szabadalmazhatósági feltételekre (így pl. az újdonságra) vonatkozó szabályokat. [Ezért nem aggályos - szemben egyes okfejtésekkel -, hogy "az újdonság mint az egyik oltalmazhatósági feltétel olyan időpontra nézve (eredeti - bejelentési vagy uniós - elsőbbségi időpontra nézve) nyerhet elbírálást, amely az Rsztn. hatálybalépését megelőzi".](7)
Az Rsztn. 20. §-ának (1) bekezdése nem olyan bejelentések számára adott eljárási kedvezményt, amelyeknek a tárgya az újdonság hiányában nem részesülhetett szabadalmi oltalomban, hanem olyan bejelentések számára, amelyek tárgya az említett időpontig ki volt zárva az oltalomból.
Az Rsztn. 20. §-ának nem tulajdonítható olyan értelmezés, amelynek révén 1994. július 1-jén mintegy "kicserélődnek" az érintett bejelentések tárgyának szabadalmazását akadályozó okok, azaz ugyanazon körülmény tekintetében önkényesen nem változtatható meg a bejelentés elutasításának jogalapja.
Ez következne be, ha az uniós elsőbbség érvényesítésének lehetőségét megtagadnánk e bejelentések tekintetében. Annak érdekében azonban, hogy az Rsztn. hatálybalépése előtt tett belföldi bejelentés alapján, ilyen bejelentés részeként a hatálybalépés után ne lehessen termékoltalmi igényt érvényesíteni, nem tagadható meg a vizsgálat szempontjából irányadó időpontban (vagyis az elsőbbség idején) újnak minősülő találmány újdonságának elismerése. Mivel az Rsztn. nem érintette az újdonság szabályait, ha valamely találmány újnak minősült az Rsztn. hatálybalépését megelőzően, annak kellett tekinteni a hatálybalépést követően is. Szabadalmi jogi képtelenség azt állítani, hogy valamely eredetileg újnak számító találmány azért veszti el az újdonságát, mert időközben feloldották a bejelentés tárgyának az oltalomból való kizárását. Az új találmány lehet kizárt az oltalomból, és az oltalomból kizárt találmány lehet új, de valamely találmány nem vesztheti el az újdonságát azért, mert az oltalomból való kizárását eredményező törvényi rendelkezést hatályon kívül helyezték. Az Rsztn. 20. §-a (1) bekezdésének ezért kizárt minden olyan értelmezése, amely azt eredményezné, hogy az uniós elsőbbség "megvonásával" a bejelentés számára törvénnyel "diktált" módosítási elsőbbséget állapítanánk meg olyan esetekben, amikor ennek az Rszt. 43. §-a (1) bekezdésének a) pontjában, illetve 49. §-ának (2) bekezdésében szabályozott feltételei nem álltak fenn. Ez ugyanis éppen annak a joghatásnak az érvényesülését gátolná meg, amelyet a PUE 4. cikkének B) pontja fűz az uniós elsőbbséghez.
Az oltalomból való kizárást kimondó - hatályon kívül helyezett - törvényi rendelkezés nem tartható életben az egyébként újnak minősülő találmányok újdonságát utólagosan "megvonó", azt "lerontó" jogszabály-értelmezés útján.
E tárgyban hivatkozni lehet a 11/1992. (III. 5.) AB határozatra is. E határozatnak az elévülés intézményére vonatkozó okfejtése analógia útján az uniós elsőbbség elismerésére is alkalmazható. Az elsőbbségi időpont is olyan ténykérdés, amelyet jogi tények határoznak meg. Az uniós elsőbbségi időtartam [PUE 4. cikk C) pont] megindulását és tartamát meghatározó jogi tényeknek az elsőbbségi időtartamban kell fennállniuk, s vagy fennállnak vagy nem. Ami ekkor nem eredményezhette a szabadalmi igény "érvénytelenítését" (a PUE szóhasználatában), utóbb sem nyilvánítható ilyen joghatást kiváltó körülménynek. Az uniós elsőbbségre is igaz tehát, hogy igénylésének és joghatásának szabályai nem módosíthatók a módosítás hatálybalépését megelőzően bekövetkezett jogi tények tekintetében. Más értelmezés azzal járhatna, hogy a 20. § hatálya alá tartozó bejelentés elvesztené az uniós elsőbbség kedvezményét az Rsztn. hatálybalépése előtt bekövetkezett olyan tények jogi minősítésének utólagos és visszamenőleges megváltoztatásával, amelyek alakulására a bejelentőnek az Rsztn. hatálybalépése után már nem lehet befolyása, mert pl. nem tehető már semmissé a szabadalmi bejelentés időközben bekövetkezett közzététele lásd a 42/1997. (VII. 1.) AB határozatot.
Mindezekből következően az újdonság tekintetében érvényesülő uniós elsőbbség és az egyes termékfajták oltalmazhatósága kérdésében érvényesülő speciális (az Rsztn. 20. §-a szerinti) módosítási elsőbbség együttesen sem eredményezik, hogy az oltalomból 1994. július 1-jét megelőzően kizárt termékek oltalmazhatóvá válnának az ezt az időpontot megelőző bármely időszakra, illetve, hogy a 20. § (1) bekezdése alapján megadott szabadalomból eredő jogokat a módosítási elsőbbséget (tehát az Rsztn. hatálybalépését is) megelőző hasznosításra érvényesíteni lehetne. A Jat. 12. §-ának (2) bekezdésében foglalt - alkotmányos jellegű - garanciális szabály sérelme tehát nem állapítható meg az Rsztn. 20. §-ának a Fővárosi Bíróság végzése alapján egységesült értelmezés szerint történő alkalmazásában.
2.4. A jogállamisághoz hozzátartozik a szerzett jogok tiszteletben tartása is. A szerzett jogok védelme a jogállamban szabályként érvényesül, de nem abszolút érvényű, kivételt nem tűrő szabály [lásd pl. a 43/1995. (VI. 30.) AB határozatot].
A termékek szabadalmazhatóságának 1994. július 1-jei hatállyal való kiterjesztése alkalmával elvileg a következő "szerzett jogok" védelmének igénye fogalmazódhatott volna meg.
Mivel az Rszt. 6. §-a (3) bekezdésének a) pontja értelmében az előállítási eljárásra adott szabadalom hatálya kiterjedt az eljárással közvetlenül előállított termékre is, az 1994. július 1-jét megelőzően tett - gyógyszer, vegyi úton előállított termék vagy élelmezésre szolgáló termék előállítására vonatkozó - bejelentések tárgya tekintetében harmadik személyek legfeljebb a bejelentésben foglalt előállítási eljárástól eltérő eljárással nyert termékek hasznosítását illetően szerezhettek jogot vagy számíthattak - mintegy "várományként" - hasznosítási lehetőségre. Nem alakulhatott ki azonban megalapozottan olyan várakozás, hogy ez a helyzet - a felsorolt termékek szabadalmi oltalomból való kizárása - korlátlan ideig fennmarad. Másfelől az Rsztn. 20. §-ának hatálya alá tartozó - eredetileg eljárási tárgyú - bejelentések bejelentői számíthattak arra, hogy az uniós elsőbbségen alapuló jogaikat e bejelentéseket illetően is érvényesíthetik. E jogos várakozásuk, "várományuk" a PUE 4. cikkén, tehát nemzetközi szerződés rendelkezésén alapult.
Az 1994. évi I. törvénnyel kihirdetett Európai Megállapodás 65. cikkének (1) bekezdéséből egyértelműen következett, hogy Magyarországnak legkésőbb 1997. január 1-jéig meg kell szüntetnie e termékeknek az oltalomból való kizárását, azaz be kell vezetnie a termékoltalmat. (Az Európai Megállapodás e rendelkezése részét képezte - 35. cikként - az Európai Megállapodás kereskedelmi és kereskedelemmel kapcsolatos rendelkezéseit magában foglaló és hatályba léptető Ideiglenes Megállapodásnak, amelyet a Magyar Közlöny 1992/21. számában tettek közzé. Ez egyrészt meghatározza az Európai Megállapodás 65. cikkében a közösségihez hasonló szintű védelem biztosítására engedett határidő számításának módját - az Európai Megállapodás 124. cikke és az Ideiglenes Megállapodás 49. cikke alapján -, másrészt egyértelművé teszi, hogy 1992 óta ismert volt: hazánkban legkésőbb 1997. január 1-jéig bevezetik a termékoltalmat.)
Az Általános Vám- és Kereskedelmi Egyezmény (GATT) keretében, az ún. Uruguay-i Fordulóban az Rsztn. hatálybalépésénél jóval régebben (1986 szeptembere óta) folytak tárgyalások a szellemi tulajdonjogok kereskedelmi vonatkozásairól szóló megállapodás - az ún. TRIPS-egyezmény - létrehozásáról (lásd az 1998. évi IX. törvényt). Ennek az egyezménynek a legfontosabb szabályai 1990 végére lényegében elkészültek és ismertek voltak, köztük az is (az elfogadott egyezmény 27. cikke), amely a technika bármely területén létrehozott, akár termékre, akár eljárásra vonatkozó bármely találmány szabadalmazhatóságát megkövetelte a Kereskedelmi Világszervezet tagjaitól, köztük Magyarországtól.
Hasonlóképpen ismertté vált a Magyar Köztársaság Kormánya és az Amerikai Egyesült Államok Kormánya között a szellemi tulajdonról létrejött megállapodás, hiszen e nemzetközi szerződést 1993. november 30-án közzétették a Magyar Közlöny 1993/173. számában.
Ezek az előzmények a "jogszerzés", illetve a "hasznosítási váromány" jóhiszeműségének a megítéléséhez is szempontokat szolgáltatnak.
Az Rsztn.-t a Magyar Közlöny 1994/20. számában, 1994. február 23-án hirdették ki.
Az Rsztn. 20. §-ának alkalmazása következtében a szerzett jogok - a jóhiszeműen szerzett jogok - védelmének alkotmányos követelménye tehát nem csorbul, mivel egyfelől nem alakulhattak ki megalapozott várakozások a termékoltalom hiányából adódó hasznosítási lehetőségek korlátlan ideig való fennmaradását illetően (más szóval az állami magatartás kiszámítható volt ez ügyben), másfelől az Rsztn. hatálybalépését megelőzően - az állandó alkotmánybírósági gyakorlattal [7/1992. (I. 30.) AB hat., 25/1992. (IV. 30.) AB hat., 28/1992. (IV. 30.) AB hat., 57/1994. (XI. 17.) AB hat., 43/1995. (VI. 30.) AB hat.] összhangban - kellő felkészülési idő állt rendelkezésre, hiszen kellő idő maradt
Nem kétséges, hogy a 20. § tartalma nem lehetett teljes bizonyossággal ismeretes az Rsztn. kihirdetéséig. Ez azonban nem von le semmit annak a megállapításnak az érvényéből, hogy az Rsztn. hatálybalépését megelőzően kellő felkészülési idő állt rendelkezésre, hiszen az Rsztn.-t 1994. február 23-án - több mint négy hónappal a hatálybalépést megelőzően - kihirdették. Az irányadó alkotmánybírósági határozatok is ezt a következtetést támasztják alá.
Mivel "az alkotmányellenesség csak a jogszabály alkalmazására való felkészülést szolgáló időtartam kirívó, a jogbiztonságot súlyosan veszélyeztető vagy sértő elmaradása, illetőleg hiánya esetén állapítható meg" [7/1992. (I. 30.) AB hat., 40/1997. (VII. 1.) AB hat.], az Rsztn. a felkészülésre engedett több mint négy havi időtartammal, minden bizonnyal kiállja az alkotmányossági próbát.
A változtatás nem "egyik napról a másikra" történt és nem nélkülözte az alkotmányosan megfelelő indokot sem [43/1995. (VI. 30.) AB hat.]. Szó sem volt továbbá "túlságosan közeljövőbeni" változatásról sem. A 32/1991. (VI. 6.) AB határozat - a 20. §-énál jóval szélesebb alkalmazási körben - két hónap felkészülési időt is elegendőnek talált. A 43/1995. (VI. 30.) AB határozat pedig még az átmenet nélküli változás alkotmányosságának elismerésétől sem zárkózik el, ha annak "különös indoka" van. Relevánsak lehetnek ez utóbbi határozatnak azok a fejtegetései is, amelyek a "váromány" és a szerzett jog időtartamának az alkotmányos jogszabály-változtatási lehetőséggel való összefüggését mutatják be, hiszen a 20. §-sal esetleg érintett "várományok" és szerzett jogok időtávja, "beteljesülési ideje" a szabadalmi oltalom húsz éves időtartamához igazodik. E hosszabb időre figyelemmel "már megalapozottabb indoka lehet az állam részéről tervezett időközbeni változtatásnak".
Az Rsztn.-nel bekövetkezett jogszabályváltozás tehát nem volt átmenet nélküli, viszont megfelelően indokolt volt, hiszen több irányban is meglévő nemzetközi kötelezettségek teljesítését célozta.
E tárgyban arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az uniós elsőbbség elismerésére a PUE alapján Magyarországnak nemzetközi kötelezettsége állt és áll fenn, tehát senki nem szerezhetett jóhiszeműen jogot vagy alakíthatott ki megalapozott, törvényes várakozást arra nézve, hogy a termékoltalom bevezetése kapcsán egyes bejelentéseket illetően a magyar hatóság, illetve bíróság nem fog helyt adni e nemzetközi szerződésen alapuló elsőbbségi igényeknek.
Az elsőbbség időpontját megelőzően jóhiszeműen megkezdett hasznosításból vagy hasznosítási előkészületekből eredő "szerzett jogok", "hasznosítási várományok" védelméről pedig a szabadalmi jog az ún. előhasználat szabályozása révén (Rszt. 14. §, Szt. 21. §) gondoskodik. Az előhasználati jogra vonatkozó rendelkezések természetesen az Rsztn. 20. §-a alapján megadott szabadalmakra is alkalmazandók.
2.5. Az indítvány szerint az Rsztn. 20. §-ának (1) bekezdése - a Fővárosi Bíróság végzésében kifejeződő értelmezés alapján - "a jogszabály ... címzettjei között indokolatlan, hátrányos megkülönböztetést eredményez. Nem lehet megállapítani az újdonságot az uniós elsőbbséget igénylők javára az irányadó belföldi törvény hatálybalépése előtt, mert ez indokolatlan megkülönböztetést jelentene az uniós elsőbbséget nem igénylőkkel szemben". Az indítványból kitűnik, hogy ezen az alapon az indítványozó a belföldiek és a külföldiek közötti indokolatlan megkülönböztetést is felfedezni véli az Rsztn. 20. §-ával teremtett jogi helyzetben.
Mindenekelőtt azt kell - helyesbítésként - leszögezni, hogy az "irányadó belföldi törvény", azaz az Rsztn. hatálybalépése előtt is ugyanazok a szabályok érvényesültek mind az uniós elsőbbséget, mind pedig az újdonságot illetően, mint az Rsztn. hatálybalépése után. Az "irányadó belföldi törvény" nem az uniós elsőbbségre vagy az újdonságra vonatkozó szabályokon változtatott, hanem egyes - az oltalomból korábban kizárt - termékek szabadalmazhatóságát vezette be.
Az Alkotmány 70/A §-ában megfogalmazott jogegyenlőségi követelmény tartalmára vonatkozó - kialakult és állandó - alkotmánybírósági joggyakorlatot legutóbb a 27/1999. (IX. 15.) AB határozat és a 39/1999. (XI. 21.) AB határozat foglalta össze. A diszkrimináció vizsgálatának előkérdése, hogy a megkülönböztetés egymással összehasonlítható alanyi körre vonatkozik-e, hiszen az államnak joga és egyben kötelezettsége is, hogy a jogalkotás során figyelembe vegye a személyek között ténylegesen meglévő különbségeket. Bár az Alkotmány 70/A §-ának (1) bekezdése szövegszerűen csak az emberi, állampolgári jogok tekintetében tiltja a hátrányos megkülönböztetést, a tilalom - ha a megkülönböztetés sérti az emberi méltósághoz való alapvető jogot - kiterjed az egész jogrendszerre. Az alapjognak nem minősülő egyéb jogra vonatkozó, személyek közötti hátrányos megkülönböztetés vagy más korlátozás alkotmányellenessége akkor állapítható meg, ha a sérelem összefüggésben áll valamely alapjoggal, végső soron az emberi méltóság általános személyiségi jogával és a megkülönböztetésnek, illetve korlátozásnak nincs tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indoka, vagyis önkényes. A polgári jogi jogalanyok között a vagyoni jogviszonyok körében tett megkülönböztetés mindazonáltal - ha kellő súlyú alkotmányos indok hiányában valósul meg - alkotmányellenes.
Függetlenül attól, hogy az anyagi és az eljárási jog határán elhelyezkedő iparjogvédelmi jogintézménnyel (az elsőbbséggel) kapcsolatos jogok is olyan vagyoni jogoknak minősülnek-e, amelyek - egyebek között a 17/1992. (III. 30.) AB határozat és az 53/1992. (X. 29.) AB határozat alapján - részesednek a vagyoni jogok alkotmányos védelmében, azaz még ezt feltételezve is, határozottan állítható, hogy az uniós elsőbbség szabályainak az Rsztn. 20. §-ával összefüggésben való érvényesítése nem eredményez indokolatlan megkülönböztetést, alkotmányellenes különbségtételt a szabályozás címzettjei között.
Ennek alátámasztására a következők szolgálhatnak.
a) Az uniós elsőbbség PUE-beli szabályai nem zárják el a belföldieket attól, hogy külföldön tett alapbejelentésükre alapítsanak elsőbbségi jogot az utóbb saját hazájukban tett bejelentés kapcsán. Ez ugyan nem tipikus (hiszen az uniós elsőbbség intézménye éppen a külföldi oltalomszerzés gyakorlati nehézségeinek enyhítését célozza), de elvileg nem kizárt. Az uniós elsőbbség érvényesítése tehát semmiféle különbségtételt nem eredményez belföldiek és külföldiek között. Másfelől nem tartoznak azonos szabályozási körbe, nem sorolhatók egymással összehasonlítható alanyi körbe az uniós elsőbbségi igényt érvényesítők azokkal, akik ilyen igényt nem érvényesítenek. Ha az uniós elsőbbség kedvezménye megilletné azokat is, akik ilyen elsőbbséget az előírt szabályok szerint nem igényelnek, az uniós elsőbbség jogintézménye értelmét vesztené.
Az uniós elsőbbség tekintetében a belföldiek és a külföldiek azért sem tartoznak azonos szabályozási körbe, vagyis azért sincsenek azonos vagy egymással összehasonlítható helyzetben, mert az uniós elsőbbség rendeltetése a külföldi oltalomszerzés gyakorlati nehézségeinek (fordítás, jogi képviselő megbízása, a külföldi jog megismerése, a bejelentést megelőző piackutatás stb.) enyhítését célozza. Belföldi bejelentő belföldön értelemszerűen nem ütközhet a külföldi oltalomszerzés gyakorlati nehézségeibe.
b) Nemcsak - a tipikus jogérvényesítési helyzet szerint - külföldi bejelentők érvényesíthetnek uniós elsőbbségi igényt Magyarországon, hanem a Párizsi Unióhoz tartozó országok bármelyikében gyakorolhatják uniós elsőbbségi jogaikat a magyar bejelentők is.
c) Ha az uniós elsőbbségi jognak az Rsztn. 20. §-a (1) bekezdésével összefüggésben való gyakorlása különbségtételt is eredményezne a szabályozás címzettjei között, akkor sem számítana ez a különbségtétel önkényesnek, hiszen az uniós elsőbbség minden esetben (tehát az Rsztn. 20. §-ának alkalmazási körében is) tárgyilagos mérlegelés szerint ésszerű indokra sőt, kellő súlyú alkotmányos indokra vezethető vissza. A PUE-nek Magyarország részese, az egyezmény legutolsó szövegét az 1970. évi 18. törvényerejű rendelet hirdette ki hazánkban. Az uniós elsőbbségi jog a PUE 4. cikkén alapuló, ún. egyezményes minimum jogosultság, amely az unió hatálya alá tartozókat feltétlenül megilleti a részes államokban [a 2. cikk (1) bekezdéséből következően a nemzeti elbánás elve is csak az egyezményes minimum jogosultságokon, előnyökön túlmenő jogokra és előzményekre vonatkozik]. Az Alkotmány 7. §-ának (1) bekezdésében foglalt rendelkezést sértené, ha a PUE 4. cikkének alkalmazását az Rsztn. 20. §-ával összefüggésben korlátoznánk vagy kizárnánk.
III. A "túlélő" védjegyek ügye
3.1. A Vt. 117. §-a (1) bekezdése értelmében a Vt. 1997. július 1-jén lépett hatályba, rendelkezéseit [a 117. § (2) bekezdésében szabályozott kivétellel] csak a hatálybalépést követően indult eljárásokban lehet alkalmazni.
Az MSZH a Vt. 117. §-a (1) bekezdésének alkalmazásában a Legfelsőbb Bíróság végzéseiben is tükröződő jogértelmezést(8) követi. Az MSZH e végzések meghozatalát megelőzően is következetesen azt az álláspontot képviselte és érvényesítette hatósági joggyakorlatában, hogy a Vt. 117. §-ának (1) bekezdése alapján a Vt. hatálybalépését követően indult védjegytörlési eljárásokban a Vt. anyagi jogi és eljárási jogi rendelkezéseit kell alkalmazni függetlenül attól, hogy a védjegyet a Vt. hatálybalépését megelőzően (vagy azt megelőző elsőbbséggel) jelentették be, illetve, hogy a védjegyet akár már a Vt. hatálybalépése előtt lajstromozták is.
Mindez egyértelműen következik a Vt. 117. §-ának (1) bekezdéséből, amit a következő megjegyzések támasztanak alá.
a) A Vt. e szabálya a védjegyügyekben folyó valamennyi eljárásra vonatkozik, köztük a törlési eljárásra is.
b) A Vt. 117. §-ának (1) bekezdése nem csupán a Vt. eljárási szabályainak alkalmazását írja elő, hiszen ez a szabály a Vt. valamennyi irányadó - akár eljárási, akár anyagi jogi - rendelkezésének az alkalmazását megköveteli (ezt fejezi ki a normaszövegben a Vt. "rendelkezéseire" való - megszorítás, jelző nélküli - utalás). Egyébként is természetszerű, sőt, szükségszerű, hogy valamely eljárásban sohasem csupán eljárási szabályokat alkalmaznak, hanem anyagi jogi rendelkezéseket is. A Vt. 117. §-ának (1) bekezdése azért sem célozhatta csupán az eljárási szabályok alkalmazásának megkövetelését, mert az iparjogvédelem területén kevéssé vagy egyáltalán nem választhatók külön az eljárási jogi szabályok az anyagi jogiaktól. A Vt. 117. §-ának (1) bekezdése alapján tehát a Vt. hatálybalépését követően indult törlési eljárásokban a Vt.-nek mind a törlési eljárásra, mind pedig a törlési okokra vonatkozó (tehát anyagi jogi) rendelkezéseit alkalmazni kell.
c) A Vt. 117. §-ának (2) bekezdésében az (1) bekezdés alkalmazhatósága alól tett kivétel nem a törlési eljárásra mint eljárástípusra és nem a törlési okokra vonatkozik, hanem a Vt. 42. §-ában szabályozott igazolásra. Az igazolásnak a Vt. 42. §-ában foglalt - a korábbiaknál az ügyfél számára kedvezőbb - szabályait természetesen a törvény hatálybalépésekor folyamatban lévő törlési ügyekben is alkalmazni kell. Ezekben az ügyekben a Vt.-t csak az igazolás kérdésében lehet alkalmazni (minden más kérdésben a korábban hatályos rendelkezések az irányadók), ami éppenséggel alátámasztja, hogy a 117. § (1) bekezdésében rögzített általános szabály alapján viszont a Vt. valamennyi rendelkezését alkalmazni kell a Vt. hatálybalépése után indult eljárásokban.
d) Ha a Vt. 117. §-ának (1) bekezdésében kifejeződő "jogalkotói szándék" valóban attól eltérő értelmezés kialakítására irányult volna, mint amelyre a Legfelsőbb Bíróság és az MSZH joggyakorlata épül, a törvény ezt egyértelművé tehette volna, azaz a Vt. akkor más átmeneti rendelkezést tartalmazott volna e kérdésben. Példa erre az Szt. 115. §-ának (5) bekezdése, amely a védjegy törlésével párba állítható, azzal tartalmilag azonos jogintézmény, a szabadalom megsemmisítése tekintetében éppen a Vt. 117. §-ának (1) bekezdéséből levezethető megoldással ellentétes rendezést eredményezett. Mint ismeretes, az Szt. e szabálya a szabadalom megsemmisítésének feltételeire az elsőbbség időpontjában hatályos szabályok alkalmazását írja elő. Az, hogy a Vt. 117. §-a nem tartalmaz ehhez hasonló, a védjegy törlésének feltételeire (a törlési okokra) az elsőbbség időpontjában hatályos szabályok alkalmazását megkövetelő szabályt, ismét csak azt támasztja alá, hogy a 117. § (1) bekezdése alapján a Vt. hatálybalépését követően indult eljárásokban a védjegy törlésének feltételeire (okaira) akkor is a Vt.-t kell alkalmazni, ha az elsőbbség időpontjában valamely korábbi védjegyjogszabály volt hatályban.
Meg kell jegyezni azt is, hogy a Vt.-beli és az Szt.-beli átmeneti szabályoknak ez az eltérése korántsem eredményez a két oltalmi forma között önkényes különbségtételt a korábbi jogszabály alapján szerzett oltalomnak az új jogszabály szerint történő érvénytelenítését illetően. Éppen ellenkezőleg, az átmeneti szabályok közötti különbség a két oltalmi forma eltérő sajátosságait tükrözi. A szabadalmi oltalom ugyanis véges, határozott időtartamra szól: az Szt. 22. §-a értelmében a végleges szabadalmi oltalom a bejelentés napjától számított húsz évig tart. A Vt. 11. §-a szerint viszont a bejelentés napjától számított tíz évre szóló védjegyoltalom korlátlan számú alkalommal - azaz akárhányszor - meghosszabbítható további tíz-tíz éves időtartamra. Ezenkívül - szemben a szabadalmi joggal - a védjegyjog ismer olyan eseteket is, amikor valamely megjelölés oltalmazhatósága idővel megváltozik: az oltalomból kizárt megjelölés oltalmazhatóvá válik vagy a lajstromozott védjegy idővel megszűnik megfelelni az oltalmazhatóság feltételeinek [lásd a Vt. 2. §-ának (3) bekezdését, illetve 35. §-át].
e) A Vt. 117. §-ának (1) bekezdése természetesen nem lehetőségként, hanem kötelezettségként szabályozza a Vt.-nek a hatálybalépését követően indult eljárásokban való alkalmazását. A kiindulás - amelyet a bekezdés első (a Vt. hatálybalépésének napját meghatározó) fordulata is kifejez - ugyanis természetszerűleg az, hogy valamely törvényt a hatálybalépésétől alkalmazni kell [lásd az Alkotmány 77. §-ának (2) bekezdését]. Ez alól az általános elv alól tesz kivételt a Vt. 117. §-ának (1) bekezdése azzal, hogy az egyébként a hatálybalépésétől kötelezően alkalmazandó törvény rendelkezéseinek az alkalmazását csak a hatálybalépést követően indult eljárásokban teszi lehetővé. A "csak ... lehet" szerkezet tehát nem lehetőséget, hanem megszorítást fejez ki, amelynek hiányában a törvényt valamennyi eljárásban, vagyis a hatálybalépést megelőzően indult eljárásokban is alkalmazni kellene. E szabály folytán tehát a törvény alkalmazásának általános kötelezettsége a Vt. hatálybalépése után indult eljárásokra korlátozódik. (Nem beszélve arról, hogy a Vt. e szabálya nyilvánvalóan nem bízhatta az eljáró hatóság vagy bíróság mérlegelésére, hogy a Vt. hatálybalépése után indult eljárásokban melyik törvényt alkalmazza.)
f) A Legfelsőbb Bíróság és az MSZH által követett jogértelmezést erősíti meg a Vt. 117. §-ának (3) bekezdése is. A Vt. 117. §-ának (3) bekezdése a korábbi törvény, a védjegyről szóló 1969. évi IX. törvény (a továbbiakban: Rvt.) egyes címeinek felsorolásával egyértelművé tette, hogy a Vt. hatálybalépése előtt megvalósult védjegyhasználatra mely kérdésekben kell az Rvt.-t alkalmazni. Nem tartozik ezek közé a védjegy törlése vagy a törlési eljárás. Az Rvt. a védjegyoltalom hatálya (Rvt. 7. §-a), a védjegyhasználat fogalma [Rvt. 18. § (1) bek.] és a védjegybitorlás (Rvt. 13. §) tekintetében alkalmazandó a Vt. hatálybalépése előtt megvalósult védjegyhasználatra.
3.2. A Vt. 117. §-a (1) bekezdése alkotmányosságának vizsgálatakor - ahogy ez az indítványból is kiolvasható - az az alapvető kérdés, hogy e szabály sérti-e az Alkotmány 2. §-ának (1) bekezdésében deklarált jogállamiság részét képező jogbiztonságot. E sérelem - az indítványban foglaltak szerint - azáltal következhetne be, hogy a Vt. 117. §- ának (1) bekezdése beleütközne a Jat. 12. §-ának (2) bekezdésében foglalt, alkotmányos jellegű [34/1991. (VI. 15.) AB hat.] szabálynak minősülő garanciális rendelkezésbe, amelynek értelmében jogszabály a kihirdetését megelőző időre nem állapíthat meg kötelezettséget és nem nyilváníthat valamely magatartást jogellenessé.
Kétségtelen, hogy a Vt. 117. §-ának (1) bekezdésében foglalt szabály olyan védjegyek oltalmának a keletkezésére - vagyis a bejelentés napjára - visszaható hatállyal való megszűnését is eredményezheti, amelyeket a Vt. hatályba lépése előtt jelentettek be lajstromozásra és amelyek az Rvt. alapján oltalomban részesülhettek, miközben a Vt. szabályai szerint az oltalomból kizárttá váltak. Szintén kétségtelen, hogy a lajstromozási akadályok és a törlési okok szabályozása nem azonos az Rvt.-ben és a Vt.-ben, azaz van különbség - adott esetben a bejelentőre, illetve a jogosultra nézve terhesebb, "szigorúbb" szabályok miatt - a két törvényben szabályozott lajstromozási akadályok (törlési okok) között. E különbségek elemzése, az eltérő szabályok részletes egybevetése nélkül is megállapítható azonban, hogy a Vt. hatálybalépése előtt bejelentett védjegyeknek a Vt. hatálybalépése után indult eljárásokban olyan okból való törlése, amely a bejelentés (avagy az elsőbbség) időpontjában hatályos jog szerint nem számított az oltalomból kizáró, avagy törlésre alapot adó oknak, nem eredményezi a jogbiztonság, illetve a visszaható hatályú jogalkotás tilalmának sérelmét, annak ellenére, hogy a védjegy ily módon való törlése esetén az oltalom szintén a keletkezésére - azaz a bejelentés (a Vt. hatálybalépésénél korábbi) napjára - visszaható hatállyal szűnik meg. Az oltalomnak a Vt. hatálybalépését megelőző időpontra visszaható hatállyal való megszűnése azonban csupán olyan formalitás, amely tartalmilag, érdemben nem eredményez alkotmányellenes helyzetet, vagyis nem jár valamely magatartásnak a Vt. hatálybalépését megelőző időre történő jogellenessé nyilvánításával, még abban az esetben sem, amikor a törlés jogalapja a Vt.-ben szabályozott olyan törlési ok, amely az Rvt. alapján nem állt fenn.
Ez az értelmezés a védjegyoltalom tartalmi elemzésével támasztható alá. Az oltalomnak a Vt. hatálybalépését megelőző időpontra visszaható hatállyal való - s csupán a Vt.-ben szabályozott okból bekövetkező - megszűnése ugyanis nem sértheti a jogbiztonság követelményét, ha e megszűnés joghatásai csak a Vt. hatálybalépését követően állnak be, azaz, ha a védjegyoltalomból eredő jogok érvé- nyesítésének a lehetősége csupán az ezt az időpontot követő időre szűnik meg.
A védjegyoltalom lényege - leegyszerűsítetten - a megjelölés használatának kizárólagos joga, amely alapján a védjegyjogosult másokat - végső soron védjegybitorlási perben - eltilthat a védjegy jogosulatlan használatától (lásd a Vt. 12. és 27. §-át, illetve az Rvt. 7. és 13. §-át). A Vt. 117. §-ának (3) bekezdése a Vt. hatálybalépése előtt megvalósult védjegyhasználatra a védjegybitorlás tekintetében a korábban hatályos rendelkezések alkalmazását írta elő. Ha tehát a Vt. hatálybalépése előtt megvalósult védjegyhasználat az Rvt. szerint védjegybitorlásnak minősült, ezen nem változtat a Vt. időközben bekövetkezett hatálybalépése sem. A védjegybitorlás fogalmi feltétele, hogy a jogosulatlanul használt megjelölés oltalom alatt álljon (különben nem is volna olyan jog, amelyre figyelemmel a használat jogosulatlannak számíthatna). Ha a korábban hatályos jogszabály (ez gyakorlatilag csak az Rvt. lehet) szerint a védjegy oltalma érvényesnek számított (azaz a védjegy nem lett volna törölhető), a korábban hatályos jogszabály szerint elbírálandó bitorlási perben a bitorlás valamennyi jogkövetkezménye alkalmazható, függetlenül attól, hogy mód nyílna-e a védjegy törlésére sőt, hogy a védjegyet törölték-e a Vt. új szabályai alapján. A Vt. 117. §- ának (3) bekezdése következtében ugyanis a Vt. hatálybalépése előtt megvalósuló védjegyhasználatra a védjegybitorlás tekintetében az Rvt.-t kell alkalmazni mind a használat jogi megítélését, mind pedig a védjegy érvényességét illetően.
A védjegyoltalomból eredő jogok használati szerződés (védjegylicencia-szerződés) megkötése útján is gyakorolhatók. Az Rvt. alapján lajstromozott védjegyek használatára kötött licenciaszerződések a Vt. hatálybalépése után is természetszerűleg érvényesen fennmaradtak. A törlési okok változása e szerződések tartalmát közvetlenül nem érintette. Az Rvt. szerint érvényesen lajstromozott védjegynek a Vt.-vel bevezetett törlési ok miatt bekövetkező - a Vt. hatálybalépését megelőző bejelentési napra visszamenő hatályú - törlése közvetve sem érinti az Rvt. szerint kötött licenciaszerződéseket. Ha e szerződések a Vt. alapján bekövetkezett törlésig részben vagy egészben teljesedésbe mentek, a Vt. 36. §-a kielégítő, a jogbiztonsági követelményeknek megfelelő rendezést nyújt.
A védjegyoltalom - meghatározott feltételekkel - a későbbi elsőbbségű (a védjeggyel azonos vagy összetéveszthető) megjelölések viszonylagos lajstromozási akadályaként is funkcionál [lásd a Vt. 4. §-át, illetve az Rvt. 3. §- ának (3) bekezdését]. A Vt. hatálybalépéséig terjedő időre e rendeltetésüket is betöltik azok a védjegyek, amelyeket az Rvt. alapján lajstromoztak és a Vt.-ben szabályozott okból töröltek, miközben az Rvt. szerint nem lettek volna törölhetők. Ez éppen a 117. §-ának (1) bekezdése miatt van így: a Vt. hatálybalépése előtt indult eljárásokban (ebben a vonatkozásban: bejelentési eljárásokban) ugyanis még az Rvt.-t kell alkalmazni, aminek következtében az említett védjegyeket érvényesen fennállónak kell tekinteni az Rvt. alapján lefolytatandó bejelentési eljárások céljaira.
Mindezek alapján levonható az a következtetés, hogy a Vt. 117. §-ának (1) bekezdése tartalmilag nem eredményezi valamely magatartásnak a Vt. hatálybalépését (kihirdetését) megelőző időre való jogellenessé nyilvánítását, nem avatkozik be utólag a hatálybalépést (kihirdetést) megelőzően kialakult jogviszonyokba.
3.3. Esetleg - bár az indítvány ezt konkrétan nem veti fel - vizsgálható volna a Vt. 117. §-ának (1) bekezdése a szerzett jogok tiszteletben tartása szempontjából is, hiszen a jogállamisághoz ez is hozzátartozik. A szerzett jogok védelme a jogállamban szabályként érvényesül, de nem abszolút érvényű, kivételt nem tűrő szabály [lásd pl. 43/1995. (VI. 30.) AB hat.]. Mint ismeretes, a 43/1995. (VI. 30.) AB határozat az átmenet nélküli változtatás alkotmányosságának elismerésétől sem zárkózik el, ha annak "különös indoka" van. E határozat továbbá arra is rámutat: összefüggés áll fenn a szerzett jog időtartama és az alkotmányos jogszabályváltoztatás lehetősége között. Mivel a védjegyoltalom elvileg korlátlan időre is szólhat, "már megalapozottabb indoka lehet az állam részéről tervezett időközbeni változtatásnak". A Vt. megalkotásának indokai ismertek.(9) Ezek közül leginkább arra kell - éppen az alkotmányos súly miatt - felhívni a figyelmet, hogy a Vt. az 1969-ben elfogadott Rvt.-hez képest a piacgazdaság igényeinek való nagyobb fokú megfelelést célozta, valamint, hogy nemzetközi - az Európai Megállapodás 65. és 67. cikkében, illetve a TRIPS-egyezményben előírt - kötelezettségek teljesítésére is irányult. Másfelől az elvileg korlátlan időre szóló védjegyoltalom jogosultja nem számíthatott arra, hogy a védjegy sokszor tízéves oltalmi ideje alatt nem következik be a védjegy érvényességét érintő jogszabályváltozás.
(Tekintettel kell lenni továbbá az érem másik oldalára is. Nyilvánvalóan abszurd, a jogbiztonságot is sértő helyzetet eredményezne ugyanis, ha a Vt. hatálybalépését követő huszadik vagy negyvenedik évben - tehát szükségképpen nem a Vt. hatálybalépése előtt megvalósult védjegyhasználat miatt - indult bitorlási perben az alperest olyan védjegy oltalmának a megsértéséért marasztalnák el, amelyet a védjegyjogosult a Vt. alapján érvényesen nem szerezhetett volna meg, vagyis amelyet a Vt. szerint törölni lehetne. Szintén kedvezőtlen volna jogbiztonsági szempontból is, ha a bíróságoknak még akár másfél-két évszázad múltán is alkalmazniuk kellene már régen hatályukat vesztett jogszabályokat attól függően, hogy a védjegyet, amelynek törlését kérik, milyen régi elsőbbséggel jelentették be.)
Végül nem vitatott az, hogy a Vt. alkalmazásához kellő felkészülési idő állt rendelkezésre.
IV. Következtetések
4.1. Az érdemi következtetések ideje még aligha jött el. A két vitatott ügyben hozott alkotmánybírósági határozatok ismeretében lehet majd csak a tartalmi elemzésre vállalkozni.
4.2. Kétségtelen mindazonáltal, hogy e vitás ügyeknek az Alkotmánybíróság elé kerülése önmagában is jelzi az iparjogvédelem hazai felértékelődését, annak a jelentős szerepnek a felismerését, amelyet a különböző oltalmi formák a piacgazdaságban betöltenek.
4.3. Mindkét ügy az eljáró fórumok jogértelmezési nézetkülönbségeire vezethető vissza. A szakmai konszenzus megteremtésével talán lett volna esély a problémák alkotmányos súlyúvá való "felhizlalásának" elkerülésére. Ehhez viszont az volna szükséges, hogy minden érintett késznek mutatkozzon az előítéletektől mentes, konstruktív, a kölcsönös megértésre építő szakmai párbeszédre.
4.4. Figyelmet érdemel az is, hogy mindkét ügyben átmeneti rendelkezések méretődnek meg az alkotmányosság mércéjével. Ez kodifikációs tanulságokkal is szolgálhat a továbbiakban.
4.5. Értékes hozama is lehet az alkotmányosság síkjára terelt jogértelmezési vitáknak: az iparjogvédelem jobban az általános jogászi érdeklődés homlokterébe kerülhet; az iparjogvédelmi szakemberek pedig elsajátíthatják a szabadalmi és védjegyjogszabályok alkotmányos olvasatának nehéz tudományát.
Jegyzetek
(1)
Az 1994. évi VII. törvény 20. §-ának szövege a következő: "20. §
(2)
Az 1997. évi XI. törvény 117. §-ának szövege a következő: "117. §
(3)
Lásd pl.: Berke Barna (4)
Lásd az 1338/B/1992. AB határozatot.
(5)
Michael Lantos (6)
Magyar Közlöny 1993/73. szám. Lásd még: Adler Györgyné (7)
Ez egyébként előfordulhatott volna - és elő is fordult - a 20. § alkalmazási körén kívül is: az általános szabályok vagyis az 1969. évi II. törvény, az Rszt. szerint tett, termékoltalmi igénypontot (is) tartalmazó bejelentések között is lehettek és voltak olyanok, amelyeket az Rsztn. hatálybalépése után, de azt megelőző uniós elsőbbség igénylésével nyújtottak be. Ez a lehetőség fennállt minden olyan külföldi bejelentés tekintetében, amelynek elsőbbsége 1993. július 1-jénél nem korábbi. E körülmény magyarázza egyébként az Rsztn. 21. §-ának a) pontjában foglalt szabályt is.
(8)
Csiky Péter (9)
Lásd a Vt. alapjául szolgáló törvényjavaslat indokolását, SZKV, 1997. április, különlenyomat.