Jelentés1
a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás felülvizsgálatával foglalkozó munkacsoport tevékenységéről és következtetéseiről
I. Bevezetés
II. A hatályos szabályozás nem vitatott részei
III. Az Szt. vitatott szabályai és megfelelő értelmezésük
IV. Bevezetés
I. Bevezetés
1.1. A munkacsoport a Magyar Szabadalmi Hivatal elnökének felkérésére alakult meg a következő szervezetek képviselőiből: Gazdasági Minisztérium, Igazságügyi Minisztérium, Oktatási Minisztérium, Magyar Szabadalmi Hivatal, Amerikai-Magyar Kereskedelmi Kamara, Magyar Feltalálók Egyesülete, Magyar Innovációs Szövetség, Magyar Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Egyesület, Magyar Kereskedelmi és Iparkamara, Nemzetközi Vállalatok Magyarországi Társasága, Szabadalmi Ügyvivői Kamara. A munkacsoport létrehozását elsősorban az indokolta, hogy a Gazdasági Minisztérium és az Oktatási Minisztérium kezdeményezte a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás felülvizsgálatát, figyelemmel azokra az észrevételekre és javaslatokra, amelyeket az egyik nemzetközi vállalat fogalmazott meg Magyarországra vonatkozó kutatási és fejlesztési terveinek kialakítása kapcsán. E konkrét észrevételek és javaslatok megvizsgálása mellett a szabályozás hatályosulásának átfogó értékelésére is alkalmat kínált a munkacsoport megalakítása.
1.2. Mindezekkel összhangban a munkacsoport feladata annak megvizsgálása volt, hogy a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény (Szt.) irányadó rendelkezései (9-17. §) mennyiben segítik elő vagy akadályozzák a kutatási-fejlesztési célú beruházásokat, illetve milyen mértékben és hogyan érvényesülnek a gyakorlatban. A vizsgálat során elemezni és értékelni kellett a hazai tapasztalatokat (a gazdálkodó szervezetekét és a feltalálókét egyaránt), a külföldi jogi példákat és az európai szabályozási törekvéseket.
1.3. A munkacsoport e jelentés összeállításáig három ülést tartott. Az első ülés a feladat azonosítására, valamint a munka főbb irányainak és módszereinek meghatározására szolgált. A második ülésen - írásbeli előkészítést követően - a szabályozás, illetve a felülvizsgálat érdemi kérdéseit vitatták meg, valamint megegyeztek azoknak a következtetéseknek a tartalmi elemeiről, amelyeket e jelentés foglal össze. A harmadik ülésen a munkacsoport e jelentés tervezetét tárgyalta meg és fogadta el a tagok által indokoltnak ítélt módosításokkal, illetve kiegészítésekkel.
1.4. A munkacsoport - tükrözve a megbeszélések eredményeit - tevékenységéről a következő rendben számol be. E jelentés mindenekelőtt - szükség szerint magyarázó jellegű megjegyzésekkel kiegészítve - felsorolja azokat a rendelkezéseket, amelyek a felülvizsgálati munka során nem váltak vitatottá, azaz, amelyekre vonatkozóan sem kifogás, sem módosítási javaslat nem fogalmazódott meg. Ezt követően a vitatott szabályokat illetően ismerteti a helyes jogértelmezést tükröző, a szabályok pontos tartalmát feltáró azon megállapításokat, amelyekre figyelemmel a hatályos szabályozás fenntartásáról vagy módosításáról döntést lehet hozni. A jelentés végül - ismét a szükséges magyarázatokkal együtt - kodifikációs javaslatokat tesz, valamint felvázolja a munka folytatásának lehetséges főbb irányait.
II. A hatályos szabályozás nem vitatott részei
2.1. Az Szt.-nek a következő tárgyú rendelkezései nem váltak vitatottá (lásd az 1.4. pontot) a felülvizsgálati munka során:
- a szolgálati és az alkalmazotti találmány fogalma (Szt. 9. §);
- a feltalálót terhelő ismertetési kötelezettség és a munkáltató nyilatkozattételi kötelezettsége, valamint e kötelezettségek elmulasztásának jogkövetkezményei (Szt. 11. §);
- a találmányi díjfizetés jogcímeinek meghatározása, a hasznosításnak előnyös piaci helyzet teremtése vagy fenntartása érdekében történő mellőzésével, valamint a külföldi szabadalom után járó találmányi díjjal összefüggő értelmezési kérdések kivételével [Szt. 13. § (1)-(5) bek.];
- az írásbeliség alaki követelménye [Szt. 15. § (1) bek.];
- a találmányi szakértői testület [Szt. 16. § (2)-(3) bek.];
- a szabályozás hatályának kiterjesztése (Szt. 17. §).
A felsorolt témákban az Szt. szabályai beváltak, velük kapcsolatban sem kifogás, sem módosítási javaslat nem érkezett. Megváltoztatásukra sem rövid, sem középtávon nincs szükség, kisebb kiigazításuk - az összefüggésekre tekintettel - legfeljebb a többi rendelkezés módosítása miatt válhat indokolttá.
2.2. Külön figyelmet és említést érdemel, hogy a munkacsoportban az Szt. rendelkezéseinek koncepcionális alapja sem vált kérdésessé. A munkacsoportból senki sem igényelte a szolgálati és az alkalmazotti találmányokra vonatkozó szabályozás polgári jogi jellegének megváltoztatását, azaz a feltaláló és a munkáltatója közötti viszonyra a munkajog alkalmazását. Hasonlóképpen, a munkacsoport egyetlen tagja sem vonta kétségbe, hogy a feltalálónak a szolgálati találmány létrehozásáért külön - a munkabért meghaladó - díjazás jár.
Mindez annak ellenére megállapítható, hogy a munkacsoportban megoszlottak a vélemények a magyar műszaki alkotói réteg megfelelő megbecsülésének és ösztönzésének, valamint a kutatási és fejlesztési tevékenység, a vállalati innováció előmozdításának gazdasági szempontból optimális módszereiről, megoldásairól.
Az egyik vélemény szerint a magyar műszaki alkotók is elsősorban abban volnának érdekeltek, hogy megfelelően rugalmas szabályozási környezet teremtésével minél több olyan kutatóközpontot vonzzunk Magyarországra, amelyek munkabér formájában magas összegű, rendszeres jövedelmet garantálhatnak számukra, igaz a kiugró mértékű találmányi díj esélye nélkül.
A másik nézet szerint valamely találmány létrehozása sohasem lehet közvetlen munkajogi kötelezettség, hiszen ilyesmire senkit sem lehet munkaszerződésben kötelezni. A találmányi díjazás a munkavállaló feltaláló számára nem egyszerűen csak új megoldások, hanem a munkáltatónak időlegesen piaci monopolhelyzetet biztosító - azaz szabadalmazható - megoldások létrehozására nyújt ösztönzést, egyes hazai vállalati tapasztalatok szerint kellő hatékonysággal.
A találmányi díj intézménye nem okoz hátrányt Magyarországnak a kutatási és fejlesztési (vagy akár egyéb) célú beruházások iránti nemzetközi versenyben, hiszen egyrészt a munkabéren túlmenő díjazás kontinentális hagyományként szinte egész Európában érvényesülő követelmény, másrészt a találmányi díjak magyarországi mértéke aligha befolyásolhatja számottevően a nagyságrendekkel nagyobb összegű beruházási döntéseket.
E két ellentétes álláspont bővebb kifejtése vagy értékelése azért nem szükséges, mert mindkét megközelítés hívei úgy ítélik meg: az Szt.-ben foglalt szabályozás kellően rugalmas vagy legalábbis megfelelő módosításokkal kellően rugalmassá tehető ahhoz, hogy gazdasági és innovációs felfogásuk a szabályozás keretei között a gyakorlatban érvényesülhessen.
III. Az Szt. vitatott szabályai és megfelelő értelmezésük
3.1. Az 1.1. pontban említett nemzetközi vállalati észrevételekből az OM-ben készített tartalmi kivonat szerint szükséges volna az Szt. olyan módosítása, amely "lehetővé tenné, hogy a szolgálati és alkalmazotti találmányok tulajdonosa is egyértelműen az alkalmazó vállalat legyen, és ez a vállalat csak arra legyen köteles, hogy az alkalmazottat munkaviszony keretében előre meghatározott feltételek, illetőleg mértékek szerint javadalmazza. ... A szabadalom tulajdonviszonyait illetően bizonytalanság uralkodik."
A munkacsoport álláspontja szerint e kritika nem megalapozott, valószínűleg félreértésre épül.
Az Szt. 1996. január 1-jei hatálybalépését megelőzően a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. törvény (azaz a "régi Szt.", a továbbiakban: Rszt.) 9. §-ának (2) bekezdése szabályozta a szolgálati találmányok tekintetében a szabadalmi igényjogosultságot (a "szabadalom tulajdonviszonyait"). E bekezdés értelmében a szolgálati találmányra a szabadalom a munkáltatót (vagy más jogviszony alapján jogosultat) illette meg.
Noha az Rszt.-ben foglalt szabályozás sem hagyott bizonytalanságot afelől, hogy a szolgálati találmányra kit illet meg a szabadalom, az Szt. egyrészt egyértelműbb, világosabb helyzetet teremtett a munkáltató igényjogosultságának jogcímét illetően, másrészt árnyaltabbá tette a szabályozást az alkalmazotti találmány fogalmának bevezetésével, és az ilyen találmányra vonatkozó vagyoni jogok megoszlásának meghatározásával.
Az Szt. 10. §-ának (1) bekezdése nemcsak azt teszi egyértelművé, hogy a szolgálati találmányra a szabadalom a munkáltatót illeti meg, hanem kapcsolatot teremt a munkáltató jogszerzése és a szabadalmi igényre vonatkozó általános szabály [a 8. § (1) bekezdése] között is, mivel megjelöli a munkáltató szabadalmi igényjogosultságának jogcímét is. Az Szt. e rendelkezése folytán a szolgálati találmányra vonatkozó szabadalmi igényjogosultság ex lege Az Szt. az Rszt.-nél [lásd az Rszt. 9. §-ának (1) bekezdését] differenciáltabban csoportosítja a munkavállalók által alkotott találmányokat. A munkaviszonyból eredő kötelezettség teljesítéseként kidolgozott, azaz szolgálati találmányokra vonatkozóan a szabadalmi igény - amint az az előzőekből is kitűnt - a munkáltatót illeti meg. A szolgálatinak nem minősülő, de a munkáltató tényleges tevékenységi körébe tartozó, ún. alkalmazotti találmányok esetében a rendelkezés joga a feltalálót illeti meg, a munkáltatónak azonban ex lege A jogösszehasonlító elemzések is azt mutatják, hogy Európában nem szokatlan, sőt elterjedtnek mondható a szolgálati, az alkalmazotti és az ún. szabad (tehát sem szolgálatinak, sem alkalmazotti találmánynak nem minősülő) találmányok megkülönböztetése, illetve a vagyoni jogok megoszlásának az Szt.-ben is megjelenő szabályozása.
A munkabizottság ülésén felvetődött annak az elvi lehetősége is, hogy a szolgálati találmány fogalmán belül egy szűkebb kategóriát alakítsunk ki arra az esetre, amikor valamely konkrét - később szabadalmazhatónak bizonyuló - megoldás kidolgozására kifejezett utasítást, pontos "megrendelést" ad a munkáltató. Ilyen "megrendelt" szolgálati találmányokat ismer pl. a francia jogrendszer. Kérdéses azonban, hogy a szolgálati találmányok egy részének e szűkebb kategóriába való besorolása milyen jogkövetkezményekkel járhatna. Maga után vonhatná-e pl. azt, hogy a feltalálót ilyen találmányok után nem illetné meg díjazás a találmány hasznosítása, azaz az Szt. 13. §-a (2) bekezdésének a) pontjában szabályozott értékesítési mód esetén, és díjazás csupán a más részére adott licencia vagy az átruházás [azaz a 13. § (2) bekezdésének b) és c) pontja] alapján járna? Vagy esetleg e speciális szolgálati találmánytípus nevesítése csupán a díjazás mértékében eredményezne további különbségtételt?
A munkacsoport e kérdésekre nem talált kielégítő és megnyugtató választ, ezért középtávon további vizsgálódást javasolt e külön kategória bevezetésének lehetőségéről és szükségességéről. A munkacsoport több tagja is óvatosságra intett és jelezte aggályait azzal kapcsolatban, hogy a munkaviszonyban létrehozott találmányok újabb - a szolgálati és az alkalmazotti találmány mellett immár harmadik - kategóriájának bevezetése mennyiben segítené elő a biztonságos jogalkalmazást, az említett találmányok jogi minősítésével összefüggő szilárd, kiszámítható joggyakorlat kialakulását.
3.2. A munkacsoport részéről megvizsgált kifogások között szerepelt az is, amely szerint számos feltaláló követelte az érintett nemzetközi vállalattól a szabadalmazott találmány hasznosítását, holott a vállalati összérdek más technológia alkalmazását igényelte volna.
E kifogással kapcsolatban a munkacsoport elvi éllel mutat rá arra, hogy a munkáltatót sem a hatályos jog (az Szt.), sem a korábbi jogszabályok alapján nem terheli, nem terhelte a szolgálati találmány hasznosításának (vagy - szélesebben - értékesítésének) kötelezettsége.
Bár a szolgálati találmánnyal való rendelkezés joga - az Szt. 11. §-ának (4) bekezdésében szabályozott esetben - átszállhat a feltalálóra, ez a joghatás nem a szolgálati találmány hasznosításának, illetve értékesítésének elmulasztásához fűzött jogkövetkezmény, és a munkáltató az Szt. 11. §-ának (2) bekezdése szerinti nyilatkozatával e joghatás beállását minden esetben megakadályozhatja. A találmány hasznosításának elmulasztásához - bizonyos feltételek megléte esetén - a szabadalmi jog ugyan kapcsol jogkövetkezményt [lásd az Szt. 31. §-át], de a kényszerengedély kérésének lehetősége fogalmilag, természeténél fogva nem válhat arra szolgáló eszközzé, hogy a szolgálati találmány feltalálója a munkáltatóját a hasznosításra rákényszeríthesse.
A hatályos jog alapján egyébként a szolgálati találmány feltalálója díjazáshoz juthat a találmány tényleges hasznosításának hiányában is, hiszen az Szt. 13. §-a (2) bekezdésének a) pontja értelmében a szolgálati találmány értékesítésének kell tekinteni a találmány hasznosításának előnyös piaci helyzet teremtése vagy fenntartása érdekében történő mellőzését is. A munkacsoport ez utóbbi szabály helyes értelmezése érdekében hangsúlyozza: nem elegendő a találmányi díj iránti - e rendelkezésre alapított - igénynek az alátámasztásához pusztán az, illetve pusztán annak igazolása, hogy a munkáltató - bár a találmányt nem hasznosítja - a szabadalmat megszerzi és fenntartja, illetve, hogy a találmányt titokban tartja. Elengedhetetlen az is, hogy minderre piaci előny szerzése vagy fenntartása érdekében kerüljön sor, azaz bizonyítani kell az előnyös piaci helyzet kialakulását, meglétét, és a szolgálati találmány szabadalmazásával vagy titokban tartásával való okozati összefüggését is.
Végül - a további félreértések elkerülése végett - a munkacsoport az Szt. 12. §-ának (2) és (5) bekezdésében foglalt rendelkezésekre is felhívja a figyelmet, amelyek lehetővé teszik a munkáltató számára, hogy eltekintsen a szolgálati találmány szabadalmazásától. Szemben az Rszt. alapján korábban fennálló helyzettel, a feltaláló immár - mögöttes bejelentési és eljárási jogosítványok híján - nem kényszerítheti a munkáltatót a megoldás szabadalmaztatására.
3.3. A legsúlyosabb kritika az Szt. 13. §-ának (6)-(9) bekezdésében és 15. §-ának (2) bekezdésében foglalt rendelkezéseket érte. A kifogások a következők voltak:
a) Az Szt. kiszámíthatatlan és bizonytalan viszonyokat teremt a munkáltatók számára, mivel a 13. § (7) és (8) bekezdésében rögzített arányossági követelmény túl általános és a törvény nem ad további támpontokat a díj mértékének kiszámításához.
b) Az Szt. minden egyes szolgálati találmányt illetően, minden egyes feltalálóval egyedi tárgyalásra és megállapodásra kényszeríti a munkáltatót, ami indokolatlanul növeli a vállalati költségeket.
c) Az Szt. nem veszi figyelembe, hogy a szolgálati találmány a munkáltató és a munkavállaló feltaláló együttes teljesítménye, amelynek értékesítése közös érdek.
d) Az Szt. nem tiszteli a munkáltató és a feltaláló közötti szerződést, "nyílt végű" díjazási rendszert vezetett be, amely - a bíróságokra hagyva a végső szót - a díjperek állandó, véget nem érő, rendszeres veszélyének teszi ki a munkáltatókat.
A munkacsoport e kifogásokat alaposan megvizsgálta és az alábbi következtetésekre jutott.
ad a) A szolgálati találmányokért járó díjazás mértékének meghatározása régi problémája a magyar iparjogvédelmi jogalkotásnak. A probléma gyökerét ott találjuk, hogy a találmányi díjszerződés megkötésére általában akkor kerül sor, amikor az egyik fél - a feltaláló, aki ráadásul tipikusan a "gyengébb" fél - már teljesítette a szolgáltatását: megalkotta és munkáltatójával ismertette a találmányt. E szolgáltatás teljesítését - a találmány ismertetését - nem tarthatja vissza, nem halaszthatja addig, amíg az ellenszolgáltatásról, vagyis a találmányi díjról a munkáltatójával meg nem állapodik; ezt mind a munkajog, mind a szabadalmi jog kizárja. A munkáltatót pedig a szolgálati találmány feletti rendelkezési jog attól függetlenül megilleti, hogy a találmányi díjról megállapodott-e a feltalálóval. Másfelől a találmányi díjszerződések az átlagosnál nagyobb kockázatot hordoznak mindkét fél számára. Mindezt a Legfelsőbb Bíróság is hangsúlyozta az egyik találmányi díjperben hozott ítéletében.2
E körülményekre vezethető vissza két sajátosság is. Egyrészt az, hogy az elmúlt években az e tárgyban hozott jogszabályok különféle kísérleteket tettek az arányos találmányi díj meghatározására. Másrészt az, hogy e jogszabályok abban megegyeztek: a szolgálati találmány feltalálóját megillető díjazással kapcsolatos viták bírósági útra tartoznak; a találmányi díj, vagyis az ellenszolgáltatás mértékéről végső soron a bíróság dönt a szolgáltatás teljesítését (a találmány megalkotását) követően, a szolgáltatás ismeretében, de nem szükségképpen abban a helyzetben, hogy valamennyi későbbi kockázati tényezőt kizárhasson.
A szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyes intézkedésekről szóló 11/1983. (V.12.) MT rendelet 4. §-a a találmányi díj mértékének a meghatározásához - növelhető, illetve csökkenthető - "díjkulcsokat" szabott meg (pl. a találmány hasznosítása esetén az öt évi hasznos eredmény nyolc százalékát) és példálózó felsorolást adott a díjkulcsnövelő és -csökkentő tényezőkről. E rendelet 2. §-ának (4) bekezdése is azonban alapvetően a találmányi díjszerződésre hagyta a díj mértékének a meghatározását, miközben a rendelet 1. §-ának (1) bekezdése megjelölte az általános arányossági követelményt (a feltalálót a "hasznos eredménnyel" arányos találmányi díj illette meg).
A szolgálati találmányért járó díjazásról és a találmányokkal kapcsolatos egyéb intézkedésekről szóló 77/1989. (VII. 10.) MT rendelet 3. §-ának (1) bekezdése értelmében a feltalálót az előnnyel és az annak eléréséhez nyújtott feltalálói hozzájárulással arányos találmányi díj illette meg. E § (4) bekezdése pedig úgy rendelkezett, hogy a feltaláló díjazására a munkáltatóval, a hasznosító szabadalmastárssal, illetőleg a jogszerzővel kötött szerződése irányadó; a szerződésben, illetőleg a díjazásra kötelezett fél által alkalmazott általános szerződési feltételekben a rendelettől el lehetett térni.
Mindkét előbb említett rendelet alkalmazását elősegítették jogi kötelező erő nélküli dokumentumok. Az 1983-ban kiadott rendelethez irányelveket adtak ki, míg a későbbi rendelethez az Országos Találmányi Hivatal és a Magyar Iparjogvédelmi Egyesület készített útmutatót. Ez az útmutató is megerősítette: a rendeletnek a díjazásra vonatkozó szabályai csak szerződés vagy általános szerződési feltétel eltérő rendelkezése hiányában alkalmazandók, azaz szerződéspótló, diszpozitív jellegűek (lásd az útmutató 2.2. pontját). Sőt, az útmutató 12.10. pontja arra is rávilágított: a díjazásra vonatkozó rendelkezések diszpozitív jellegére tekintettel olyan szerződés is köthető volt, amelynek alapján a feltaláló - a munkaviszonyból származó jövedelmére tekintettel - külön találmányi díjra nem tarthatott igényt. Az ilyen szerződés megkötésével a feltaláló nem mondott le a díjazás iránti igényéről, hanem a szerződés értelmében olyan mértékű munkabérre volt igénye, amely magában foglalta e díjakat is. Nem volt tehát lehetőség a díjigény kizárására; a rendszeres jövedelemben kimutathatónak kellett lennie az arányos találmányi elismerésnek.
Az Szt. a korábbi jogszabályokban is kifejeződő arányossági követelmény alkalmazásához új - a piacgazdaság logikájával még inkább összeegyeztethető - számítási, vetítési alapot adott az ún. licenciaanalógia módszerének bevezetésével. Az Szt. 13. §-ának (7) bekezdése e módszer alkalmazását az értékesítési formák közül a hasznosítás ellenében járó találmányi díj megállapítására vonatkozóan írta elő. Ez a módszer éppen a szubjektív elemeket szűri ki a találmányi díj megállapításából. Nehezen képzelhető el, hogy valamely - munkavállalókat kutatási és fejlesztési céllal is alkalmazó - vállalat (különösen, ha multinacionális vállalatról van szó) ne ismerné vagy ne ismerhetné meg a fejlesztései szempontjából fontos műszaki területen kialakult licenciaforgalmat, hogy ne tudná: e licenciakereskedelemben milyen árakat szabnak.
A díjazás mértékének a forgalmi viszonyokra építő meghatározása, azaz az alapvető polgári jogi arányossági követelmény ily módon való kifejezése összhangban van a Ptk. 201. §-ának értelmezésére és alkalmazására kialakult bírósági gyakorlattal is (PK 267. sz., BH 1986/16. stb.). Emellett a licenciaanalógia módszerét alkalmazzák más európai országokban (pl. Németországban) is.
Kötött vagy akár csak irányadó díjkulcsok meghatározása - a korábban hatályos hazai jogszabályok alkalmazása során szerzett tapasztalatok szerint - nem bizonyult sem kellően rugalmasnak, sem hatékonynak. Nem is mutatkozik ma valódi igény ilyen "díjkulcsok" bevezetése iránt. A jogösszehasonlítás is azt mutatja, hogy a szolgálati találmányért járó díjazás mértékét az európai országokban ahhoz hasonló általános fogalmak segítségével határozzák meg, mint amelyet az Szt. 13. §-ának (7) bekezdése tartalmaz (még akkor is, ha nem a licenciaanalógia módszerét alkalmazzák).
A munkacsoport arra is rámutat, hogy a licenciaanalógia módszerével nem összeegyeztethetetlen az egyösszegű díjazás, hiszen ilyenfajta díjazásra a licenciaszerződések is számos példát mutatnak. Nem szükségképpen - és önmagában biztosan nem - sérti az Szt. 13. §-ának (7) bekezdésében foglaltakat a szolgálati találmány feltalálójának a hasznosítás ellenében, akár a hasznosítás megkezdése előtt megállapított egyösszegű ("lump sum") díjazás. A munkacsoport szerint a licenciaanalógia módszerének alkalmazásával a találmányi díj maximumának előzetes meghatározása is összeegyeztethető, ha a licenciakereskedelmi viszonyok ismeretében bizonyossággal megállapítható a technológiának a piacon elérhető legmagasabb "ára", értéke.
Az előzőek értelemszerűen vonatkoznak az Szt. 13. §-ának (8) bekezdésére is, amely a munkáltatóhoz befolyó - tehát konkrét összegként megjelenő - ellenértékből, "vételárból" való részesedést írja elő, ami szintén nem jár kiszámíthatatlansággal.
ad b) A munkacsoport külön megvizsgálta azt a kérdést, hogy a szerzői jogi felhasználási szerződésekhez hasonlóan, amelyek köthetők jövőben megalkotandó műre vagy művekre is (lásd az Szjt. V. fejezetét), lehet-e találmányi díjszerződést kötni a munkavállaló jövőben megalkotandó találmányaira is. A munkacsoport egyértelműen arra az álláspontra helyezkedett, hogy az Szt. 13. §-ának ezt kizáró, megtiltó rendelkezése híján érvényesen köthető ilyen találmányi díjszerződés, hiszen ez azt jelenti, hogy az Szt.-nek e kérdésben nincs - a feltaláló érdekének védelmét szolgáló - olyan szabálya, amelytől az Szt. 15. §-ának (2) bekezdése értelmében nem lehet eltérni. Természetesen a jövőben megalkotandó találmányokra vonatkozó díjszerződések esetében a felek kockázata még nagyobb, amit az arányossági követelmény teljesülésének vizsgálatakor úgy kell értékelni, hogy a feltűnő értékkülönbség megállapításához az átlagosnál - vagyis a már létrejött szolgálati találmány ellenében járó díjazást meghatározó szerződés tekintetében érvényesülőnél - nagyobb mértékben kell megbomlania a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás egyensúlyának.
ad c) ad d) Az Szt. 15. §-ának (2) bekezdése alapján egyértelműen semmisnek minősülnek a munka- vagy egyéb szerződésekbe foglalt olyan kikötések, amelyekben a munkavállaló előre lemond a találmányi díj iránti igényéről. Hasonlóképpen semmis az a szerződési kikötés, amely az Szt. 13. §- ának (7)-(8) bekezdésében előírt arányosság érvényesülését kifejezetten kizárja, illetve az arányossági követelménnyel nyilvánvalóan ellentétesen rendelkezik. Ilyen esetekben a szerződési kikötés - függetlenül attól, hogy milyen szerződés részét képezi - polgári jogi értelemben semmis, azaz [mivel az Szt. 15. §-ának (2) bekezdésébe ütközik] a Ptk. 200. §-ának (2) bekezdése értelmében tilos szerződésként, illetve szerződési kikötésként minősül semmisnek. A szerződés semmisségére bárki határidő nélkül hivatkozhat [Ptk. 234. § (1) bek.].
Ezzel szemben az a találmányi díjszerződés, amely az előbb említett kikötések valamelyikét nem tartalmazza, nem minősül az Szt. 15. §-ának (2) bekezdése miatt semmisnek pusztán azért, mert a szolgáltatás és az ellenszolgáltatás között a találmányi díjszerződés megkötésének időpontjában feltűnően nagy az értékkülönbség. Ilyen esetben csupán a szerződés megtámadására nyílik lehetőség a Ptk. 201. §-ának (2) bekezdése alapján. Az érvénytelenség jogkövetkezménye csak az előírt határidőn belül, sikeresen megvalósuló megtámadáshoz fűződik. A felek szolgáltatásainak feltűnő aránytalansága esetén irányadó - egy éves - megtámadási határidőt a Ptk. 236. §-ának (1) bekezdése, valamint e § (2) bekezdésének c) pontja és (3) bekezdése szabályozza.
Figyelmet érdemel továbbá, hogy
A munkacsoport érzékelte mindazonáltal, hogy az Szt. 13. §-ának (7) és (8) bekezdéséhez és 15. §-ának (2) bekezdéséhez fűzött együttes - az előzőekben kifejtett - értelmezés nem következik nyilvánvalóan, "első ránézésre" a szabályozásból. Emellett a munkacsoport figyelembe vette azt is, hogy valójában csak az Szt. 13. §-ának (7)-(9) bekezdései számítanak szerződéspótló szabályoknak, azaz, hogy csak e rendelkezések tekintetében képzelhető el az Szt.-től eltérő szerződési rendelkezés.
Mindezekre figyelemmel teszi meg a munkacsoport a jelentés 4.1. pontjában ismertetett kodifikációs javaslatát az Szt. 15. §-a (2) bekezdésének módosítására. A javasolt módosítás nemcsak a jogi helyzet szükségesnek látszó tisztázását mozdítaná elő - anélkül, hogy a szolgálati találmányok feltalálóinak helyzetét érdemben hátrányosabbá tenné -, hanem jobban kifejezné a szolgálati találmányokra vonatkozó szabályozás polgári jogi jellegét, illetve a Ptk. mint mögöttes jogszabály szerepét is (pl. a Ptk. 202. §- ában szabályozott uzsorás szerződés tekintetében). Hangsúlyozza továbbá a munkacsoport, hogy megegyezés, találmányi díjszerződés híján a szolgálati találmány feltalálója az Szt. 13. §-ának (7)-(9) bekezdése szerinti mértékű díjazást követelhet.
A munkacsoport tagjai egyetértettek abban, hogy sem alkotmányosan megengedhető nem volna, sem indokoltnak nem volna tekinthető a bírói út kizárása a szolgálati találmány feltalálóját megillető díjazással kapcsolatos jogvitákban. Középtávon elképzelhetőnek ítélte azonban a munkacsoport, hogy e kérdéskörben javítsuk és fokozzuk a bíróságon kívüli vitarendezés lehetőségét. Ehhez analógiaként felhasználhatók a fogyasztóvédelmi békéltető testületek, illetve a szerzői jogi egyeztető testület szabályai (lásd a fogyasztóvédelemről szóló 1997. évi CLV. törvény 18-37. §-át és az Szjt. 102-105. §-át). A vitarendezés fórumaként pedig a Találmányi Szakértői Testület kerülhetne szóba, ami az Szt. 16. §-a (2)-(3) bekezdésének módosításán kívül a 79/1995. (XII. 29.) IKM rendelet felülvizsgálatát is igényelné.
IV. Kodifikációs javaslatok
4.1. A munkacsoport az Szt. 15. §-a (2) bekezdésének módosítását rövid távon elvégezhető változtatásnak ítéli. Javasolja, hogy e módosítás kerüljön be az ipari minták oltalmáról szóló - várhatóan 2001. szeptember 1-jén hatályba lépő - új törvény záró rendelkezései közé.
A munkacsoport a módosításra a következő szöveget indítványozza: a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény 15. §-ának (2) bekezdése helyébe a következő rendelkezés lép:
"(2) A felek a találmányi díjszerződésre vonatkozó rendelkezésektől egyező akarattal eltérhetnek, ha jogszabály az eltérést nem tiltja. A találmányi díjszerződésre az e törvényben nem szabályozott kérdésekben a Polgári Törvénykönyv rendelkezései az irányadók."
4.2. A munkacsoport középtávon a következő kérdésekben tart indokoltnak további vizsgálódást:
1 A jelentést az iparjogvédelmi Szemle a munkacsoport tagjainak hozzájárulásával, a Szemle számára dr. Ficsor Mihály által szerkesztett változatban közli.
2 "A találmányi szerződések más díjszerződésekhez képest számos eltérő sajátossággal rendelkeznek. Az eltérés elsősorban abból származik, hogy a feltaláló díjkövetelése általában jövőbeli bizonytalan eseménytő, a szolgálati találmány értékelésétől függően kerül meghatározásra, és ez önmagában is kockázati elemeket tartalmaz. További sajátossága e szerződésnek, hogy a szolgálati találmánnyal, illetve az elnyert szabadalommal a jogszabály [Szt. 9. §-ának (2) bekezdése] rendelkezése folytán a munkáltató (a szerződés egyik alanya) rendelkezik, ezért az ellenszolgáltatás (a díj) mértékének meghatározásánál a hagyományos értelemben vett forgalmi értékviszonyok nem jöhetnek szóba." (BH 1989/227.) A határozat még az Rszt. alapján született.