Szemle - 2001. 04. | Szellemi Tulajdon Nemzeti Hivatala

A rosszhiszemű védjegybejelentés törvényi tilalmát az 1962. évi Benelux védjegytörvény vezette be,(1) elvont törvényi tényállások, valamint azok alóli kivételek meghatározásával. Ez tiszteletreméltó jogalkotói teljesítmény volt, de mint látni fogjuk, ilyen mélységben nem került követésre.
Minthogy az EK jogharmonizációs Irányelv(2) számos előírásának alapjául a Benelux védjegytörvény szolgált,(3) kézenfekvő a feltevés, hogy e szabály vonatkozásában is ez történt.
Az EK Irányelv azonban fakultatív szabályként, a Benelux törvény részletes szabályainak adaptálása nélkül vezette be a rosszhiszemű védjegybejelentés tilalmát. Az EK Irányelvnek e fakultatív, nem részletező szabálya alapján, ismereteim szerint az EK valamennyi tagországa bevezette a rosszhiszemű védjegybejelentés nevesített tilalmát. A jogharmonizáció keretében átvette azt a magyar jogszabályalkotó is,(4) s a hazai joggyakorlat is kibontakozóban van.(5)
Éppen ez az utóbbi körülmény indított arra, hogy megvizsgáljam, hogy az EK három jelentős országában, ezt a tiltó rendelkezést miként alkalmazzák a gyakorlatban.
A téma tárgyalásánál az anyagi védjegyjogot tartottam szem előtt és az eljárásjogi kérdéseket (fórum, bizonyítás, indirekt törlési határozat stb.) bővebb kifejtés nélkül és csak akkor említem, ha ezt elkerülhetetlennek érzem.

1. Németország

Az 1994. évi német védjegytörvény a rosszhiszemű védjegybejelentést (akárcsak a magyar védjegytörvény) abszolút lajstromozást gátló okként kezeli, ezt az érvénytelenségi okot (Nichtigkeit) azonban csak a törlési okok felsorolásánál állítja fel (MarkenG. 50. § 1. bek. 4. pont). Ez a jogszabályalkotói megoldás feltehetően számol azzal a körülménnyel, hogy a német gyakorlatban a rosszhiszeműség megállapítására általában törlési eljárás keretében kerül sor.
A német jog - az EU jogharmonizációt megelőzően - persze tiltotta már a rosszhiszemű védjegybejelentést, de azt nem védjegyjogi, hanem versenyjogi alapon szankcionálta.(6) A rosszhiszemű védjegybejelentés tilalmának, az európai jogharmonizáció keretében a védjegyjogban történt bevezetését követően az irodalom(7) szerint e vonatkozásban nem a polgári jog által megkövetelt jóhiszeműség (BGB 932. §) ellentétpárját kell érteni.(8) Ez utóbbi ugyanis csupán a tények ismeretét, vagy azok elvárható ismeretét (kennen müssen) követeli meg, ezzel szemben a védjegyjogba "átemelt" rosszhiszeműségi tilalom fennforgása megállapíthatóságához olyan körülmények megléte is szükséges, amelyek a bejelentést tisztességtelenné teszik.
E rövid bevezető után térjünk át az újabb joggyakorlatra.

1.1. Tisztességtelen piaczavarás, akadályozás

A német versenyjogban (amely a rosszhiszeműség kifejezést nem használja) a tisztességtelen védjegybejelentés tárgyalásánál a zárószabadalom analógiájára "záró védjegyről" (Sperrmarke)(9) beszélnek. Az ilyen magatartással szemben azonban a megjelölés korábbi használója csak akkor léphet fel, ha arra már oltalomra érdemes korábbi jogokat (schutzwürdiger Besitzstand)(10) szerzett, ami gyakorlatilag azt jelenti, hogy a megjelölés a piacon már bizonyos ismertségre tett szert.

a) A német újraegyesítés a mi privatizációnkhoz hasonlóan nagyszámú jogi problémát vetett fel. Ezek tükröződnek az ANALGIN-ügyben is. Az illetékes német külkereskedelmi vállalatnak magánvállalattá történt átalakulását követően, ez utóbbi - a felperes - az addig importált ANALGIN fájdalomcsillapító tablettákat Németországban állította elő.
Az alperes cég, amely 1991-ben alakult, ezzel szemben tovább folytatta az ANALGIN tabletták bulgáriai importját, majd az ANALGIN megjelölést, amely addig nem állt oltalom alatt, védjegyként bejelentette. A korábbi importőr jogutódja által benyújtott törlési kérelmet a Német Szabadalmi Hivatal elutasította.
Erre az versenyjogi keresetet nyújtott be, amelyet mind az első, mind a másodfokú bíróság elutasított. A Legfelsőbb Bíróság(11) azonban az elutasító ítéleteket hatályon kívül helyezte és új eljárást rendelt el. Ítéletének indokolásában azt mondotta, hogy a felperes érvelése alaposnak látszik abban a tekintetben, hogy az alperes célja az volt, hogy védjegybejelentésével, illetve az annak útján megszerzett formális jog segítségével a felperest elzárja az ANALGIN megjelölés használatától, annak ellenére, hogy az ezzel a megjelöléssel ellátott készítményt az NDK-ban 1976 óta forgalmazták, valamint, hogy a felperes rögtön az 1989. évi fordulatot követően megkezdte e készítmény gyártását és a megjelölés alkalmazását, és jelentős mennyiséget forgalmazott is. Éppen ezek a körülmények - ellentétben az egyszerű korábbi használattal - szólnak a felperes mellett. Nevezetesen az, hogy az alperes ennek a készítménynek a fogyasztók körében szerzett megbecsülését, a megjelölésnek az NDK-ban megvolt általános ismertségét kívánta az alperes saját javára monopolizálni, és a konkurenciaharc eszközeként bevetni. Mindezek alapján feltételezhető, hogy az alperes által benyújtott védjegybejelentéssel nevezett tisztességtelen előnyöket kívánt magának biztosítani - amivel kapcsolatos körülmények az új eljárásban tisztázandók.
Ha pedig ezek tisztázását követően az eljáró Felsőbíróság újból arra az álláspontra helyezkednék, hogy az alperes védjegybejelentése nem volt tisztességtelen, s ezért védjegye fennmaradhat, akkor a további eldöntendő kérdés, hogy az alperesnek a felperessel szembeni jogérvényesítése nem tekintendő-e a joggal való visszaélésnek.
Az itt csak kivonatosan ismertetett terjedelmes ítéletnek "kétlépcsős" iránymutatása félreérthetetlenné teszi a Legfelsőbb Bíróság törekvését, amely az egyensúlyi helyzet megteremtésére irányul, ha a felek nem tudnak a koegzisztenciában megállapodni. Egyébként az ítéletből kiolvasható tényállás szerint a felperes nem is tett védjegybejelentést, jogelődjéhez, a korábbi keletnémet importőrhöz hasonlóan csak árujelzőként használja az ANALGIN megjelölést.

b) A felek eredetileg egy és ugyanazon vállalat keretében állítottak elő és forgalmaztak háromrészes, állítható síbotokat, amelyeket MAKALU védjegy alatt hoztak forgalomba. Utóbb a cég kettévált és az újonnan alakult cég, a per alperese MANASLU védjeggyel ellátott síbotokat hozott forgalomba.
Az első és másodfokú bíróság eltiltotta alperest a MANASLU védjegy használatától. A Legfelsőbb Bíróság(12) annak megállapítása mellett, hogy a két védjegy valóban összetéveszthető, a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte, és új eljárást rendelt el. Ítéletének indokolásában megállapította, hogy a korábbi joggyakorlat értelmében - amelyet a Legfelsőbb Bíróság az 1994. évi védjegytörvény hatálybalépését követően is irányadónak tekintett - az új eljárásban abból kell kiindulni, hogy a felperes a formális védjegyjogot annak rendeltetésével ellentétesen, a konkurenciaharc eszközeként használja fel. Ha pedig az új eljárásban ez a feltételezés bebizonyosodik, akkor az alperesnek a joggal való visszaélésre alapított kifogása sikeres lehet.
Ebben az esetben a kilátásba helyezett szankció tehát nem a védjegy törlése, hanem a jogérvényesítés tilalma, feltehetőleg már csak azért is, mert az alperes nem támasztott viszontkeresetet a védjegy törlése iránt.

c) Kicsit messzebb megy, de lényegileg azonos koncepciót tükröz a BASICS ügyben hozott határozat, amelyet a szabadalmi oltalom alatt már nem álló, ún. generikus gyógyszer előállítói közötti jogvitában hozott a bíróság.
Felperes a BASICS védjegy használatának versenyjogi ideiglenes intézkedéssel való eltiltását kérte. Álláspontja szerint a megjelölés megtévesztő. Miután az első fokú bíróság az ideiglenes intézkedést megtagadta, harmadik személytől megvásárolta az ULTRA-BASIC védjegyet és a másodfokú bíróság előtt már erre is alapozta érvelését. A Stuttgarti Felsőbíróság(13) azonban arra az álláspontra helyezkedett, hogy a védjegyjog megszerzése az alperes vonatkozásában joggal való visszaélést jelent. A védjegyjog megszerzésére ugyanis csak azt követően került sor, hogy a felperes az első fokú bíróság előtti eljárásban vesztes lett, s a védjegy átruházásának bejegyzése iránti kérelmet még csak be sem nyújtotta a Szabadalmi Hivatalhoz. A védjegyre való jog megszerzése tehát kizárólag azt célozta, hogy azt a felperes rendeltetésellenesen, a konkurenciaharc eszközeként használja fel. Utal rá az ítélet, hogy hasonló tényállás mellett, a NEUTREX (precedens) ügyben a Legfelsőbb Bíróság már megállapította, hogy az ilyen eljárás jogellenes. Ez utóbbi határozatában a Legfelsőbb Bíróság abból indult ki, hogy a jogszerzés célja az akadályozás volt, valamint, hogy a felperesi védjegy átruházására csak a peres eljárás alatt került sor, s hasonló volt a tényállás ez utóbbi ügyben is. Alátámasztja a bíróságnak ezeket a következtetéseit, hogy a felperes csupán az ULTRA-BASIC védjegyet szerezte meg, s a MEGA-BASIC, a BODY-BASIC védjegyeket nem, s az utóbbi két védjeggyel való koegzisztencia a felperest nem zavarja. Ezen felül nem lépett fel a felperes egy másik cég BASIS védjegye ellen sem, amely ugyancsak gyógyszerészeti készítményekre van bejegyezve.
Ilyen tényállás mellett az ideiglenes intézkedés elrendeléséhez szükséges sürgősséget a bíróság nem látott fennforogni.

d) A régebbi német irodalomban használt "útonálló védjegy" (Wegelagerermarke) kifejezés illik rá legjobban "Classe E" védjegyperre. Ezt a védjegyet a Mercedes cég középkategóriájú személygépkocsik jelölésére használja, arra azonban a Német Szabadalmi Hivataltól nem tudott oltalmat szerezni, mert azt a bejegyzési eljárás során nem tartották kellőképpen megkülönböztetőnek.
Ugyanakkor egy Franciaországban élő személy ott megszerezte arra a védjegyoltalmat, s azt utóbb nemzetközi védjegyként Svájcban és Németországban is oltalom alá helyezte. Ezt követően azzal az igénnyel lépett fel a Mercedes céggel szemben, hogy a franciaországi és svájci védjegyhasználat miatt fizessen neki licenciadíjat. Minthogy igényei nem voltak túlzottak, pereskedés helyett a Mercedes cég 1994-ben Franciaországban 150 000 DM összeget, Svájcban pedig 48 700 DM összeget fizetett neki. Egy fél év múltán azonban ugyanez az "útonálló" Németországban is licenciadíj igénnyel lépett fel. Ennek teljesítésére azonban a Mercedes cég már nem volt hajlandó, s egyrészt a Szabadalmi Hivatalnál kezdeményezte a védjegy törlését, másrészt a rendes bíróságnál benyújtott versenyjogi keresetében kérte annak megállapítását, hogy az alperesnek vele szemben semmiféle igénye nem áll fenn.
Az első fokú bíróság a keresetnek helyt adott, s az "útonálló" által benyújtott fellebbezést a Frankfurti Felsőbíróság, a felülvizsgálati kérelmet pedig a Legfelsőbb Bíróság(14) elutasította. Ítéletének indokolásában a bíróság előrebocsátotta, hogy a használat szándéka nélküli védjegybejelentés nem feltétlenül tisztességtelen, hiszen a reklámügynökségek és a védjegytervezők is jelentenek be védjegyeket, amelyeket utóbb megbízóik, vevőik részére értékesítenek. Az adott esetben azonban olyan "leselkedő" védjegyről (Hinterhaltsmarke) van szó, amelynek funkciója, hogy ha annak ideje elérkezik, másokat abbahagyási igényekkel és pénzkövetelésekkel zaklassanak.
A védjegyjog jogellenes célú felhasználásáról akkor van szó, ha a bejelentő jelentős számú árura és szolgáltatásra jegyeztet be védjegyeket, amelyeket sem saját üzleti tevékenysége, sem gazdasági tanácsadói tevékenysége keretében nem tervez hasznosítani, hanem ezeket csupán azzal a szándékkal jelenti be, hogy azokat tárolja, s adott időben harmadik személyekkel szemben követeléseket támasszon, lesben állva, hogy a megjelölések, vagy az azokkal összetéveszthető hasonló megjelölések használatát mások mikor kezdik meg.
Az adott esetben alperesnek még állandó foglalkozása sincs, alkalmi munkából él, s saját előadása szerint üzleti tevékenységének alapját az a mintegy 50 tartalék védjegy képezi, amelyekkel védjegytervezői tevékenységét kívánja megalapozni. Ebbe a gondolatmenetbe illeszkedik alperesnek az a további előadása is, amelynek keretében a Renault, Audi, Segor, BMW, Rover Group, McDonald's, Matra, Siemens, Betty Barclay cégek leveleit csatolta be, amelyek döntő többsége elutasította az ő üzleti ajánlatát. Ezekből sem lehet arra következtetni, hogy ezen vállalatok által használt megjelöléseket védjegytervezői tevékenységre törekedve kívánta volna megszerezni.
Alperes magatartása, valamint a reklámügynökségek és védjegytervezők tevékenységének magatartása közötti döntő különbség abban áll, hogy alperes lesben állt védjegyével és csupán akkor jelentkezett igényével, amikor a felperes már nyilvánosságra hozta a "Classe E" megjelölésű gyártmány forgalmazását. Ezért alperes magatartása, jogellenesen, pusztán arra irányult, hogy az általa oltalom alá helyezett "Classe E" védjegyet pénzszerzésre használja fel.

e) Eljárásjogi konstrukcióját illetően különösen közel áll hozzánk a Német Szabadalmi Bíróság által, a "tubeXpert" ügyben, peren kívüli eljárás keretében hozott törlési határozat. A tényállás szerint a felek eredetileg ugyanazon cég keretében fejlesztettek ki a csőgyártáshoz, szereléshez, üzemeléshez használt szoftvert, amelyet "tubeXpert" megjelöléssel forgalmaztak, és amelyet a szétválást követően egyikük bejelentett védjegyként.
Erre a másik fél, a kérelmező, a védjegy törlését kérte. A kérelemnek a Német Szabadalmi Hivatal helyt adott azzal, hogy záróvédjegyről (Sperrmarke) van szó. Az ellenérdekű fél, vagyis a formai védjegyjogosult által a törlési határozat ellen benyújtott megváltoztatási kérelmet (Beschwerde) elutasító határozatot a Szabadalmi Bíróság(15) azzal indokolta, hogy az ügy körülményeiből megállapíthatóan a védjegyjogosult azért jelentette be a védjegyet, hogy megakadályozza, hogy a kérelmező hasonló szolgáltatásait ugyanezzel a megjelöléssel tudja kínálni.
A rosszhiszemű védjegybejelentés tilalma olyan esetre is vonatkozik, amikor "egyébként" oltalomképtelen megjelölést(16) jelentenek be védjegyként, mivel egyrészt a törvény tényállásában a "rosszhiszeműség" fogalma korlátozás nélkül szerepel, másrészt az EK Irányelvnek a törvény alapjául szolgáló rendelkezéseiből sem lehet másra következtetni. Ezenfelül az is minden további nélkül elképzelhető, hogy valaki egy oltalomképtelen megjelölés bejelentésével szándékozik mást üzleti tevékenységében akadályozni. Az oltalomképtelen bejelentésnek záróvédjegyként történő bejelentése végül azzal a céllal is történhet, hogy ha a megjelölés utóbb a használat következtében kellőképpen ismertté, s így oltalomképessé válik, utóbb már meg lehessen akadályozni, hogy azt más versenytárs használja. Ezért a ratio legis-szel konform az a következtetés, hogy rosszhiszeműség fennállása esetén az oltalomképtelen védjegyet is törölni kell.
Végül - mondja a határozat - a védjegyjogosult azt sem tudta bizonyítani, hogy a védjegybejelentés benyújtásával saját jogos érdekében járt volna el, s a Szabadalmi Hivatal ezért is helytállóan adott helyt a törlési kérelemnek.

1.2. Külföldi versenytársak akadályozása

Németországban oltalom alatt nem álló külföldi védjegyek németországi bevezetésével kapcsolatban ismételten felmerült a probléma, hogy a külföldi védjegyjogosultnál korábban történt németországi bejelentés jogellenes-e és ha igen, milyen feltételek fennforgása estén. (Nálunk a Legfelsőbb Bíróság a HARD ROCK CAFE ügyben szembesült első alkalommal ilyen problémával.(17))
A vezető német kommentár(18) külön fejezetet szentel ennek a kérdésnek, egy másik szerző(19) pedig azzal a példával világítja meg az ilyen jellegű rosszhiszemű jogszerzést, hogy mivel köztudott, hogy a divatirányítók az általuk bevezetett védjegyeket (vagy saját neveiket) - imágotranszfer keretében gyakran kozmetikumokra is bevezetik, ha valaki egy, csak külföldön használt ruhaipari védjegyet kozmetikumokra is bejelent, akkor kézenfekvő, hogy ezt azzal a szándékkal teszi, hogy a védjegy korábbi külföldi használóját megakadályozza, hogy védjegyét belföldön ilyen árukra bevezesse.
Az ítélkezési gyakorlatban a kiindulás persze az, hogy a külföldön oltalom alatt álló védjeggyel analóg védjegynek Németországban történő bejelentése alapvetően megengedett. Az ilyen védjegybejelentés versenyjogilag csak akkor kifogásolható, ha a tényállás többletelemeként a tisztességtelen magatartás is megállapítható.

Példák

a) A MODESS védjeggyel ellátott egészségügyi intim betétekkel és tamponokkal az amerikai védjegyjogosult 1925 óta van jelen az amerikai piacon, a második világháborút követő amerikai megszállás idején azok Németországban is ismertté váltak, s bizonyos mennyiségű importjuk is megindult Németországba és más európai országokba.
Egy német cég 1954-ben az ezzel összetéveszthető MODIS védjegyet jelentette be ugyanilyen termékekre. Az amerikai védjegyjogosult a MODIS védjegy törlését kérte, arra való hivatkozással, hogy a védjegybejelentés tisztességtelen volt.
Az első és másodfokú bíróság a keresetet elutasította, a Legfelsőbb Bíróság(20) azonban a másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyezte és új eljárást rendelt el. Ítéletében arra mutat rá, hogy a védjegybejelentés időpontjában fennálló oltalomra érdemes jogokról akkor is beszélni lehet, ha az összetéveszthető későbbi védjegyhez hasonló eredeti védjegy külföldön széles körben ismert volt az ítélet a "világvédjegy" (Weltmarke) kifejezést használja , s az összetéveszthető védjegy bejelentésének célja az volt, hogy ezzel a külföldi védjegy belföldi alkalmazását megakadályozzák. Különösen áll ez akkor, ha a bejelentő alperesnek tudnia kellett arról, hogy a külföldi védjegyjogosult termékeinek benevezését a német piacon is tervezi.
Az új eljárásban a bíróságnak többek között azt kell tisztáznia, hogy a felperesnek mennyire megalapozott az az előadása, hogy védjegye az egész világon ismert. E vonatkozásban az alapeljárásban nem csatolt be kellő mennyiségű bizonyítékot.

b) Az ausztrál felperes által szabadalmazott eljárás SIROSET néven vált ismertté, Németországban azonban ezt a megjelölést nem jelentették be védjegyként. A felperes ugyanis azt tervezte, hogy az eljárást amellyel a természetes gyapjúból készült termékek számára nedvesedés esetén is éltartósságot lehet biztosítani valamennyi német ruhagyár számára ingyenes licencia formájában hozzáférhetővé teszi. Alperes kísérletet tett rá, hogy erről lebeszélje, s a szabadalmas felperestől kizárólagos licenciajogot akart szerezni, de miután ilyen irányú tárgyalásai eredménytelenek maradtak, a SIROSET védjegyet sajátjaként bejelentette.
Az ausztrál felperes ezután maga is védjegybejelentést tett Németországban, majd az alperes védjegyének törlése iránt pert tett folyamatba.
A keresetnek mind az első, mind a másodfokú bíróság helyt adott. A másodfokú bíróság ítéletét hatályon kívül helyező ítéletében a Legfelsőbb Bíróság(21) azt mondotta, hogy a jelek arra mutatnak, hogy az alperes magatartása a BGB 826. §-a által kimondott jóhiszeműség (Treu und Glauben) szabályát sértette, versenyjogilag azonban nem volt tisztességtelen. Alperes ugyanis az általa megszerzett védjegy segítségével kívánta a felperest arra kényszeríteni, hogy az alperes érdekeit szolgáló módon hasznosítsa a védjegyet. A védjegyjogosulti helyzet kihasználásának jogellenessége ebben állt, tekintettel arra is, hogy az alperes a védjegybejelentés időpontjában nem is rendelkezett olyan céggel, amelynek keretében a szabadalmat, illetve a védjegyet hasznosítani tudta volna, s hogy a védjegybejelentéssel záróhatást (Sperrwirkung) fejtett ki a felperessel szemben.
Ez az ítélet az elsők között ismeri el a külföldön szerzett jogok belföldi oltalmának elvi lehetőségét, s a Legfelsőbb Bíróság óvatosságát (és a joggyakorlat kiforratlanságát) mutatja, hogy nem a versenyjog, hanem a polgári jog legáltalánosabb elvi alapjairól kiindulva közelíti meg a megoldást. Ez persze még meggyőzőbbé teszi az ítéletet, de egyben mai szemmel - korszerűtlenné is.

c) A japán eredetű TORCH-öngyújtókat mindkét peres fél importálta. A felperes, aki az importot valamivel korábban kezdte meg, a japán eredetű megjelölést védjegyként is bejelentette saját maga számára. Ezt követően a másik német importőr ellen bitorlási pert indított, amelyben többek között a védjegy abbahagyására való kötelezést is kért.
A tényállás szerint a felperes nemcsak a perbeli japán eredetű megjelölést jelentette be védjegyként, hanem további 52 japán eredetű megjelölést is, amelyeket a japán előállítók öngyújtók megjelölésére használtak.
Ítéletében a Legfelsőbb BÍróság(22) azt mondotta, hogy a másodfokon eljárt Felsőbíróság helytállóan állapította meg, hogy a felperes ezzel a magatartásával nemcsak a japán gyártókat befolyásolta meg nem engedhető módon (unzulässige Einwirkung), hanem a német versenytársakat is akadályozta azzal, hogy saját védjegyjogát jogellenesen használta fel. Ezenfelül, miután a felperes nagyszámú japán eredetű megjelölést sajátjaként jelentett be, megkísérelte, hogy más német importőröket is kizárjon e védjegyek használatából, s így magatartása objektíve is tisztességtelen - ami a keresetnek mindhárom fokon való elutasítását eredményezte.

d) Az újabb joggyakorlatból említést érdemel a NeutralRed ügyben a Karlsruhei Felsőbíróság(23) által hozott ítélet.
Ebben az ügyben az amerikai gyártó cég - németországi egyedárusítója útján - védjegylajstromozás nélkül, különféle biológiai készítményeket, különféle megjelölésekkel hoz forgalomba, többek között NeutralRed megjelöléssel is. Az egyedárusító felperes Németországban több védjegybejelentést tett olyan megjelölésekre, amelyek azonosak vagy összetéveszthetőek az amerikai cég által gyártott termékeken használt árujelzőkkel, majd bitorlási pert indított az amerikai gyártó mint alperes ellen.
Az ítélet szerint a felperes tudott arról, hogy az alperes évek óta ilyen megjelöléssel kínálja az általa gyártott amerikai készítményeket. A felperes által e megjelölések jelentős részére benyújtott védjegybejelentés ezért csak abból a célból történhetett, hogy az amerikai készítményeket a német piactól távol tartsa, a piacot hermetikusan elzárja az alperes elől. Ha a felperesnek lehetősége volna az általa megszerzett védjegyjogokat érvényesíteni, akkor az alperes viszonylag új termékeit a német piacon nem tudná forgalmazni. Az ilyen célból benyújtott nagyszámú, módszeresen kiválasztott védjegybejelentés ellentétes a védjegyjog céljával, amelynek az a funkciója, hogy az áru származását, minőségét jelezze. A védjegy feladata, hogy biztosítsa annak lehetőségét, hogy annak jogosultja saját áruit megkülönböztesse, nem pedig, hogy másokat akadályozzon. A felperes nem tudott megfelelő magyarázattal szolgálni, hogy mi okból választotta az általa bejelentett nagyszámú védjegyet, amelyek azonosak vagy majdnem azonosak az alperes által használt árujelzőkkel. Az akadályozási szándékra utal az is, hogy ezek nagy részét a felperes nem használja.
E tényállás alapján azonban az alperes nemcsak az exceptio doli-kifogást érvényesítheti mondja a továbbiakban az ítélet indokolása , hanem megalapozott az alperes által benyújtott viszontkeresetben érvényesített törlési igény is: az adott helyzetben a felperesi védjegybejelentések ugyanis az alperes üzleti tevékenységének tisztességtelen akadályozását jelentik, s így megalapozott az eredeti állapot visszaállítására irányuló alperesi viszontkereseti kérelem is.

e) Az oltalomra érdemes jogok megszerzése persze nem kizárólagos feltétele annak, hogy a korábbi használó jogsegélyt kaphasson a rosszhiszemű bejelentővel szemben. Elegendő az is, ha a védjegyet abból a célból szerzik meg, hogy ezáltal mást akadályozzanak.
Ezt példázza a Tensions jogeset. Az amerikai alperes egy ún. bázisprogramot dolgozott ki, amelynek segítségével képernyőn lehet nyomtatványokat kitölteni, ezeket quarkXtrans megjelöléssel forgalmazza. Ezenfelül különféle igények kielégítésére XTensions programokat alakított ki, és mintegy 100 különféle továbbfejlesztővel (developer) kötött licenciaszerződést. Ezekben a szerződésekben kikötötte, hogy az engedélyes (az itt ismertetett per alperese is) előzetes írásbeli engedélye nélkül nem használhatja a XTensions védjegyet vagy egyéb, a licenciaadó (= alperes) tulajdonát képező védjegyet. A felperes is ilyen licenciaszerződést kötött az alperessel.
Utóbb a peres felek között az üzleti kapcsolat megromlott, és a felperes az XTensions megjelölést Németországban sajátjaként jelentette be. Az alperes a bejelentés ellen felszólalást nyújtott be, amelynek elbírálása az itt ismertetett bírósági eljárás alatt még nem fejeződött be.
A német felperes védjegybitorlás miatt indított pert az amerikai cég ellen és egyben ideiglenes intézkedés elrendelését is kérte. Mind az első fokú bíróság, mind a másodfokon eljárt Hamburgi Felsőbíróság(24) megtagadta az ideiglenes intézkedés elrendelését.
A másodfokú ítélet indokolása szerint a felperes jól ismerte az alperes által létrehozott QuarkXPress szoftverrendszert, amelynek maga is felhasználója volt. Még ha a rendszergazda el is mulasztotta a XTension megjelölést Németországban kellő időben bejelenteni, ez korántsem jelenti, hogy annak oltalmában ne lett volna érdekelt. A Német Szabadalmi Hivatalhoz benyújtott felszólalás azt mutatja, hogy úgy érezte, hogy a QuarkXTensions védjegy alapján kellőképpen védve van az XTensions megjelölés is. A felperes pedig ugyancsak azt tapasztalhatta, hogy az alperes kötelmi jogi szerződéssel biztosította számítógépi rendszerét, hiszen ilyen szerződést maga is aláírt.
Az sem állapítható meg, hogy a felperes az XTensions védjegyet azért jegyeztette volna be, hogy azzal saját érdekeit védje. Az adott helyzetben, amikor a piacon az XTensions védjegyet az érdekelt forgalmi körök mint a QuarkXPress bázisprogram kiegészítő programját értelmezik, az XTensions erre nem is alkalmas.
Mindezekből következik, hogy a felperes csupán arra törekedett, hogy az XTensions védjeggyel olyan fegyverhez jusson, amellyel az alperes által kiépített rendszert zavarni tudja, vagy akár le is rombolja, s a kialakult üzleti versenyt akadályozza. Egyébként is a felperes meglepően kendőzetlen formában hozta az alperes tudomására tényleges szándékát(25) és még csak kísérletet sem tett arra, hogy valószínűsítse: a védjegybejelentéshez neki magának miféle érdeke fűződött.

2. Franciaország

Másfél évszázaddal ezelőtt, 1857-ben, amikor Franciaország mai fogalmainknak megfelelő első védjegytörvényét (amely az európai kontinensen is az első volt) megalkotta, a rosszhiszemű védjegybejelentés szankcionálásának problémája már foglalkoztatta a bíróságokat.(26) A tilalom tételes jogi felállítására azonban csak az EK Irányelve alapján, az 1992. évi Kódexben(27) került sor.
Eszerint: "Ha a bejelentést csalárdul (fraude) harmadik személy jogainak sérelmére, vagy pedig törvényes, illetve szerződéses kötelezettség megsértésével nyújtották be, akkor az a személy, aki úgy véli, hogy a védjegyre vonatkozó jogai sérelmet szenvedtek, a védjegyjog átruházását (revendication) igényelheti."
Amint az az idézett rendelkezés második fordulatából látható, a francia jogszabályalkotó tovább ment, mint az EK Irányelv 3. cikk (2) bekezdésének d) pontjában megfogalmazott ajánlás, amely csak a védjegy érvénytelenítésének lehetőségét írja elő. A kilátásba helyezett reparatív szankció a francia védjegyjog egyik markáns újítása.(28) <F"Times New Roman">[<F255>Ugyanakkor ez a szankció implicite magában foglalja a védjegy megsemmisítésének (nullité) lehetőségét is, a jogaiban sértett fél tehát ezt is igényelheti.

2.1. Rosszhiszemű védjegybejelentés

Több francia szerző a csalárd védjegybejelentésről szóló fejtegetéseit a római jognak a "fraus omnia corrumpit" (a csalás mindent érvénytelenít) szabályával kezdi. Ez utóbbi persze általános érvényű, a védjegyjog csak egy kicsiny szektora e szabály érvényesülési területének.
A francia jog a csalárd védjegybejelentés szankcionálásának két formáját ismeri:

a Szellemi Tulajdon Kódexe által felállított nevesített védjegyjogi tilalmat, valamint
a polgári jog általános elvei (fraus omnia corrumpit) által érvényesülő szabályt, amely a csalárd magatartást tiltja.

A rosszhiszeműen bejelentett védjegy törlésének van helye, amint azt a Legfelsőbb Bíróság már korábban is többször megállapította.(29)
A francia irodalom a korábbi törvények hatálya alatt hozott számos ilyen tárgyú ítéletről emlékezik meg, szemléltetésül csak néhány újabb határozatot említek.

a) Párizsban sem ritka, hogy a turisták által leginkább látogatott helyeken ruhaipari cikkeket (póló, pulóver, sapka) olyan feliratokkal árusítanak, amelyek a vevőt utóbb is emlékeztetik majd Párizsra. Fiatalok körében népszerű a Párizsi Egyetem (Université de Paris) megjelölés, ami "viszi" az árut. Az egyik gyártó ezt a megjelölést védjegyként bejelentette, majd annak bejegyzését követően a többi gyártót, aki ezzel a megjelöléssel hozta forgalomba termékét, védjegybitorlás, illetve tisztességtelen verseny miatti perrel fenyegette, arra az esetre, ha nem kötnek vele licenciaszerződést.
A Versailles-i Felsőbíróság, majd másodfokon a Legfelsőbb Bíróság(30) törölte a szóban forgó védjegyet. Utóbbi azzal indokolta ítéletét, ha megengednék, hogy egy virágzó piacot megzavarjanak, ez az jelentené, hogy a bíróság segédkezet nyújt a védjegyjoggal való visszaéléshez. Az adott tényállás mellett ugyanis a Hobbins úr által benyújtott védjegybejelentések csalárdak (frauduleux) voltak.
Ez az ítélet jó példája a joggal való visszaélés - mondhatni közérdekű - megakadályozásának és szankcionálásának. Hiszen nehezen képzelhető el, hogy az Université de Paris megjelölést használó, perindítással megfenyegetett versenytársak javára korábbi szerzett jogok megállapíthatók lettek volna: az ítéletekből az következik, hogy erre a megjelölésre senki sem kaphat kizárólagos jogot (indisponibilité).

b) Az egyik francia vállalat reklámkampányban harangozta be, hogy rövidesen bevezeti a FRUITANCE kozmetikumot. A termék nemsokára meg is jelent a piacon anélkül azonban, hogy a gyártó a megjelölést védjegyként bejelentette volna. Néhány hónappal később egy másik vállalat sajátjaként jelentette be a FRUITANCE megjelölést. Az ezt követően megindított bírósági eljárás eredményeképpen a Párizsi Felsőbíróság(31) törölte a védjegyet, megállapítva, hogy nagyszámú, megfelelő súlyú, meggyőző és egybevágó körülményből (amelyeket felsorol) a bejelentő csalárd eljárására (manoeuvre frauduleux) lehet következtetni, amely utóbbinak célja az volt, hogy a már használt megjelölés piaci hasznosításának ártson (nuire).

c) A védjegyjogosult 1983-ban kozmetikumokra jelentette be a PLAZY védjegyet. Jean-Michel Plazy, aki addig a védjegyjogosult egyik kereskedelmi vezetőjeként tevékenykedett, s 1992-ben a cégtől megvált, saját nevét: a Jean-Michel Plazy-t védjegyként jelentette be. A PLAZY védjegy jogosultja által ellene indított törlési perben azzal védekezett, hogy keresztneveinek egyidejű használatával kizárta az összetéveszthetőséget. A Colmari Felsőbíróság(32) azonban nem adott helyt ennek a védekezésnek és a bejelentést csalárdnak minősítette, megállapítva, hogy

Jean-Michel Plazy ugyanazokra a termékekre jelentette be a nevével azonos védjegyet, mint amelyekre a PLAZY védjegy oltalom alatt állott;
az átlagos fogyasztó, aki ismeri a PLAZY védjeggyel ellátott termékeket, amelyeket jelentős mennyiségben forgalmaznak, azt gondolhatja, hogy a két hasonló védjeggyel ellátott termék előállítója ugyanaz;
Jean-Michel Plazy úr, aki saját nevét kereskedelmileg mindeddig nem hasznosította, kézenfekvően összetévesztést idéz elő a fogyasztóknál, figyelemmel az áruk azonosságára és azok azonos forgalmazási helyére;
az utánzott elem, vagyis a PLAZY név markáns megkülönböztető képességgel rendelkezik, s a keresztnevek ehhez való hozzátoldása ezt a megkülönböztető képességet semmivel sem csökkenti;
amikor saját védjegyét bejelentette, amely összetéveszthető annak a védjegyjogosultnak védjegyével, amelynek kereskedelmi tevékenységét korábban vezette, tudomással bírt róla, hogy ezt a védjegyet ő nem szerezheti meg, miért is csalárdul járt el.

d) Egy másik per alapját két elszászi bortermelő, két unokatestvér, Paul és André Scherer közötti jogvita képezte. Közülük André Scherer a SCHERER családnevet saját védjegyeként jelentette be. A Colmari Felsőbíróság(33) a bejelentést ugyancsak csalárdnak minősítette. Az ítélet indokolásában kitért arra, hogy a védjegy bejelentésével André Scherer azt célozta, hogy

eltiltsa Paul Scherert, illetve annak vevőjét, hogy az utóbbi által forgalmazott bort "Paul" előtét nélkül, csak SCHERER megjelöléssel forgalmazhassa;
ezzel a két borgazdaság közötti egyensúlyt megbontsa, mert kézenfekvő, hogy a borcímkéken toldat nélkül használt SCHERER név a Paul Schererhez hű vevőket megtévesztette volna. Ezt a rossz szándékot alátámasztja az is, hogy André Scherer levélpapírján, valamint üzleti nyomtatványain "1750 óta működő cég" feliratot használt, azt sugallva ezzel a vevőknek, hogy az André Scherer cég a jelentősebb és a régebbi;
minthogy a peres felek egyrészt rokonok, másrészt ugyanabban a községben, sőt ugyanabban az épületben tevékenykednek, André Scherernek tudomással kellett bírnia Paul Scherernek a családnévhez fűződő jogáról. Véleményem szerint a védjegytörvénynek a kereskedelmi név védelméről szóló rendelkezése (L 711-4 b pont), valamint a személynév védelméről szóló rendelkezése (L 711-4 g pont) alapján is törölhető lett volna, a bíróság azonban nem elégedett meg ezekkel a lehetőségekkel, hanem a francia joggyakorlat tradícióira építve a bejelentő csalárd eljárását is megállapította. (Az ítélet indokolását a francia irodalomban sem tartják tökéletesnek, rendelkező részének helyességét persze senki sem vitatja.)

2.2. Csalárd védjegybejelentés

Amint már jeleztem, a csalárd védjegybejelentés szankcionálásának hagyományai vannak a francia bírói gyakorlatban, amelyeket a római jogból recipiált "la fraude corrompe tout" (a csalás mindent érvénytelenít) axióma is kifejez, s minden jel arra mutat, hogy az erre a deliktuális szabályra alapított joggyakorlat az EU-jogegységesítést követően is tovább él.
Az ilyen tárgyú francia bírói gyakorlatban a csalárd magatartás két tényállási eleme bír különös jelentőséggel:

a korábbi jogok ismerete, valamint
a fondorlatosság.

2.2.1. A korábbi jogok ismerete

A csalárd magatartás tényállásának döntő eleme, hogy e magatartás alanya tudomással bírjon azokról a korábbi jogokról, amelyek oltalmát vele szemben igénylik. (Saját jogi terminológiánk alapján azt mondhatnánk, hogy "szándékosság"-nak kell fennforognia, ezt a fogalmat azonban a francia jog ebben a vonatkozásban nem használja.)
A korábbi jogok ismeretét vélelmezi a bíróság, ha az elorozni tervezett megjelölés széles körben ismert, amit az irodalom objektív ismertség szóval jelöl. Így határozott a Párizsi Törvényszék(34) a CAMPUS (folyóirat) védjegy tervezett elorzása miatt indított ügyben, valamint a LIDO(35) védjegy oltalma tárgyában hozott ítéleteiben.
Egy újabb ügyben a Párizsi Felsőbíróság(36) azért semmisítette meg a védjegyet, mert megállapította, hogy a bejelentéssel az alperesnek az volt a célja, hogy

hátrányt okozzon az eredeti, de még be nem jelentett megjelölés jogosultjának;
miután az amerikai védjegytulajdonossal franchise szerződés megkötéséről tárgyalt, s a szerződéskötési tárgyalások megszakadását követően nyújtotta be bejelentését, tudomása volt tehát arról, hogy a védjegyjogosult üzleti tevékenységét Franciaországra is kiterjeszteni tervezi;
a védjegybejelentést azzal a nyilvánvalóan csalárd céllal nyújtotta be, hogy megelőzze a külföldi védjegytulajdonos által benyújtandó védjegybejelentést, valamint hogy formailag törvényes eszköze legyen, amellyel az amerikai védjegy bejelentését meg tudja akadályozni, vagy pedig az amerikai céget engedményekre tudja kényszeríteni.

Ezzel szemben általában bizonyítást, vagy legalábbis valószínűsítést igényel az állítólag csalárd bejelentő szubjektív ismereteinek fennállása a korábbi jogokról. Ennek igen sokféle formája képzelhető el, ezek közül csak néhányat említek:

a jogaiban sértett fél a bejelentőt abbahagyásra hívta fel(37),
a felek azonos földrajzi területen vagy azonos gazdasági szektorban tevékenykedtek,
a felek között szerződéses kapcsolat állt fenn (megjegyzendő, hogy a csalárd magatartás megállapításához a szerződésszegés megtörténte nem szükséges),
ügynöki viszony fennállása,
munkaviszony fennállása.
A francia bírói gyakorlatban az ilyen esetek nagy számban fordulnak elő.(38)

2.2.2. Fondorlatosság

A magyar polgári jogban a fondorlatosság kifejezés használata szokatlan (az a büntetőjogi terminológia része), s nem is pontos fordítása a francia "malignité" kifejezésnek. Figyelemmel azonban e fogalomnak a francia bírósági gyakorlatban betöltött szerepére, nézetem szerint mégis a fondorlatosság szó juttatja legjobban kifejezésre a francia bíróság által következetesen használt kifejezés tartalmát és funkcióját.
Előre kell bocsátani azt is, hogy a fondorlatosság a csalárd magatartás minősített esete, ami egyben azt is jelenti, hogy a rosszhiszemű védjegybejelentés ennek fennforgása nélkül is szankcionálható. Ha azonban a bíróság a fondorlatosságot is megállapíthatónak találja, akkor a csalárd magatartás (fraude) miatti marasztalás további alátámasztására a fondorlatosságot (malignité) is megállapítja.
Fondorlatosságot állapított meg a bíróság olyan esetben, amikor nyilvánvaló volt, hogy az alperes ártó szándékkal szerezte meg a védjegyet. Így járt el a Legfelsőbb Bíróság(39) a JEU INTERVILLEügyben, amikor is megállapította, hogy az alperes "kizárólagos szándéka az volt, hogy a védjegy használatával versenytársát tönkretegye", valamint, hogy "üzleti hasznot húzzon a versenytársa által elért eredményekből".
Néhány példa a bírósági gyakorlatból a fondorlatosan csalárd védjegybejelentésekről:(40)

haszonszerzésre törekvés: az eredeti védjegy ismertségének kihasználása, vagy a védjegy segítségével elhitetni a fogyasztókkal, hogy a minőség a koncesszió megszűnését követően is változatlan;
annak megakadályozása, hogy a valódi jogosult tovább használja a megjelölést, vagy hogy termékeit szabadon forgalmazhassa, vagy hogy azokat meghatározott csomagolással hozza forgalomba (ártó szándék).

Általában bizonyítottnak tekinti a bíróság a fondorlatosságot, ha az alperes nem tud megnyugtató magyarázattal szolgálni arra, hogy miért jelentett be a felperesével azonos védjegyet, vagy ha az alperes az elorzott védjegyet maga soha nem is kezdte meg használni, vagy pedig ha azt kizárólag azért jelentette be, hogy azt később az eredeti jogosultnak eladja, amint azt a védjegykalózkodásáról elhíresült Aries úr nevezte: "védjegypóker" jelleggel.
A fondorlatosan csalárd védjegybejelentés látványos példáját szolgáltatta a VTT Plus folyóirat esete. Desclaux asszony és Voisin úr alperesek 1996 februárjában eladták a SIPE Kiadónak a VTT Magazine Vélo Tout Terrain védjegyüket. Ezt követően személyes kapcsolataik révén tudomást szereztek róla, hogy a kiadó egy új folyóirat indítását tervezi VTT Plus címmel. A tervezett folyóirat címét azonnal saját védjegyként jelentették be, három nappal megelőzve a SIPE kiadót.
A bíróság mind első, mind másodfokon(41) elmarasztalta alpereseket, megállapítva, hogy "eljárásuk tudatos volt és azzal kizárólag azt a célt követték, hogy egy versenytárs vállalatnak ártsanak, nevezetesen, hogy saját védjegybejelentéséhez fűződő jogaitól megfosszák azt".

2.3. A csalárdul bejelentett védjegy átruházása a valódi jogosultra

Amint azt a bevezetőben már említettem, a francia jogszabályalkotó a szankciók vonatkozásában túlment az EK Irányelv rendelkezésein, és lehetővé tette a csalárdul bejelentett védjegynek a valódi jogosultra való átruházását. E rendelkezés, amit az irodalom nem titkolt büszkeséggel a hatályos francia védjegyjog egyik markáns újításának nevez, tulajdonképpen a francia szabadalmi jog analóg szabályainak transzponálását jelenti a védjegyjogba.
Ilyen intézkedésre csak bírósági eljárás eredményeképpen kerülhet sor; a felperes kérelmétől függően - a védjegy törlésének lehetősége mint alternatíva ugyancsak fennáll. Úgy tűnik, hogy a felperesek elég gyakran élnek ezzel a törvény által biztosított új lehetőséggel.

a) Látványos példa erre a Párizs melletti Saint Denis-ben épülő Nagystadion eset, amelynek tervezett nevét (Stade de France = Franciaország Stadionja) a sportminiszter már az építkezés elhatározásakor nyilvánosságra hozta. A következő napon egy arra nem jogosult személy ezt a nevet ruhákra és sportcikkekre saját nevére bejelentette. A Nagystadion építésére létesült konzorcium (Consortium Grande Stade) által indított eljárás eredményeként a Párizsi Törvényszék(42) a csalárdságra alapított keresetnek helyt adott, és a védjegynek a konzorciumra való átruházását rendelte el.

b) Ugyancsak tanulságos a Chaufour virágkereskedés esete. Ez utóbbi egy másik virágkereskedőnek engedélyt adott arra, hogy az ő neve alatt folytassa kereskedői tevékenységét (cégnévlicencia). Az engedélyes azonban ezen túlmenően saját védjegyeként is bejelentette a Chaufour cégnevet.
A Párizsi Törvényszék(43) a bejelentést csalárdnak minősítette és kötelezte az alperest a védjegy átruházására. Az ítélet indokolásában rámutat, hogy az alperes tudomással bírt arról, hogy a felperes cégszövegét régebben használja, valamint mindketten ugyanabban a kereskedelmi szektorban tevékenykednek, és arról is tudomással bírt, hogy a neki adott engedély csak a cégnév használatára terjed ki.

c) A YOO-HOO cég a csokoládétartalmú italok első számú előállítója az USA-ban, azonos szövegű franciaországi védjegyét azonban nem újította meg.
Fabre úr, aki addig a konfekcióiparban tevékenykedett ezt a védjegyet (kötőjel nélkül, egybeírva) Franciaországban sajátjaként jelentette be, megelőzve a Yoo-Hoo cég francia tulajdonosának, a Pernod Ricard-nak újbóli védjegybejelentését.
Az amerikai Yoo-Hoo és a francia Pernod Ricard mint pertársaság keresete alapján a Párizsi Felsőbíróság(44) a Fabre úr által bejelentett védjegynek a francia másodrendű felperesre való átruházását rendelte el.
Ítéletének indokolásában a bíróság hangsúlyozta, hogy bár a Yoo-Hoo védjegyet nem újították meg Franciaországban, azt az USA-ban széles körben használták és Fabre úr akkor határozta el magát, hogy a védjegyet sajátjaként bejelenti Franciaországban, valamint mindazokban az országokban, ahol azt eddig nem használták, illetve nem újították meg, amikor a sajtó hírül adta, hogy az amerikai Yoo-Hoo cég a francia Pernod Ricard tulajdonába került. Ez pedig arra mutat, hogy alapos, nemzetközi méretű kutatásokat végzett, mielőtt a védjegyet 24 országban bejelentette kivéve Olaszországot és Portugáliát ahol az még oltalom alatt állt. Ezenfelül Fabre úr nem is használta a védjegyet, sőt néhány országban, mint például Ausztriában, Finnországban és Németországban törölték is azt, mint amelyet csalárdul jelentettek be.(45)
A bizonyítási eljárás eredményeként feltárt súlyos, meggyőző és egybehangzó körülmények amellett szólnak, hogy Fabre úr Franciaországban benyújtott védjegybejelentése ugyancsak csalárd volt - mondja az ítélet.
Az utóbbi években hozott ítéletek, amelyek közül csak néhányat mutattam be, azt szemléltetik, hogy a védjegy kényszerátruházásának szankciója, amely egyébként azzal az előnnyel jár, hogy az eredeti elsőbbség fennmarad, különösképpen alkalmas eszköz a rosszhiszemű, illetve csalárd védjegybejelentéssel okozott jogsérelem reparációjára.

2.4. A csalárd jogsértés egyéb esetei

A francia bírói gyakorlatban nemcsak a csalárd védjegybejelentés szankcionálásával találkozunk. Gazdag ítélkezési gyakorlat alakult ki

a védjegy csalárd átruházása, valamint
a védjegy fenntartásával kapcsolatos csalárd magatartás (a használati kényszer szabályának megkerülése)

tényállásai esetére is.(46) Ezek azonban jelen vizsgálódásom körén kívül esnek, ezért azokat csupán a teljesség kedvéért említem.
A francia jog tárgyalásának lezárásaként megjegyzendő, hogy az ítéletek szövegében a "rosszhiszeműség" kifejezés viszonylag ritkán fordul elő. A konkrétumok megragadására törekvő francia bíróságok ehelyett inkább a csalárdság, fondorlatosság tényálláselemekre építenek, ezeket a kifejezéseket használják, követve a római jog eszközrendszerének megfelelő francia joggyakorlat hagyományait.
Végül ide kívánkozik annak megemlítése, hogy számos olyan bírósági ítélet is előfordul, amely elutasítja a csalárd magatartás megállapítására irányuló keresetet. A francia szerzők ezeket az elmarasztaló ítéletekkel szembeállítva közlik.

3. Nagy-Britannia

Az 1994. évi védjegytörvény előkészítése alkalmával a kormány által előterjesztett törvényjavaslatban a rosszhiszemű védjegybejelentésről elvont tényállások olvashatók. Nevezetesen:
a) ha a bejelentőnek nem őszinte (no bona fide) az a szándéka, hogy a védjegyet használja, vagy nem áll szándékában azt valamennyi termékre és szolgáltatásra használni, amelyek a bejelentésben szerepelnek;
b) a bejelentő tudomással bír arról, hogy másnak szándékában áll a védjegyet bejelenteni, különösképpen, ha ezzel a személlyel a bejelentő kapcsolatban áll (például alkalmazotti vagy ügynöki kapcsolat), vagy ha a bejelentő egy külföldön használt védjegyet másolt le azzal a céllal, hogy megelőzze (pre-empting) a korábbi jogosultat, aki kereskedelmi tevékenységet tervezhet az Egyesült Királysággal;
c) a védjegy közismert személy nevét vagy képmását tartalmazza, annak hozzájárulása nélkül.
A jogszabályalkotó ezeket az eseteket végül is nem építette be a törvény szövegébe, s megelégedett annak kimondásával, hogy "a bejegyzést teljes egészében, illetve abban a terjedelemben (to the extent) meg kell tagadni, ha az rosszhiszeműen történt". [3. cikk (6) bek.] Ugyanebből az okból, a már benyújtott védjegy érvénytelenítésének is helye lehet a 47. cikk alapján (declared invalid).
A jogszabály-előkészítés során szövegezett elvont tényállások gyakorlati jelentőségét jelzi, hogy azokat az irodalom ismerteti,(47) valamint előfordul, hogy a Brit Szabadalmi Hivatal határozatában szó szerint idézi azokat.(48)

3.1. Fellebbezés a Szabadalmi Hivatal határozata ellen

A joggyakorlat ismertetése előtt elengedhetetlen, hogy az angol eljárási jog egy sajátosságáról megemlékezzem: az 1994. évi védjegytörvény 76. cikkének (2) bekezdése értelmében a Szabadalmi Hivatal (pontosabban "Registrar") határozata ellen az érdekelt választása szerint vagy a bírósághoz, vagy egy választott személyhez ("appointed person"; a továbbiakban, az érthetőség kedvéért "döntőbíró") nyújthat be fellebbezést. A döntőbírót a Legfelsőbb Bíróság elnöke (Lord Chancellor) jelöli ki olyan személyek közül, akik kellő jogi jártassággal, például legalább hét évi ügyvédi gyakorlattal rendelkeznek (77. cikk). A döntőbíró határozata ellen fellebbezésnek nincs helye [76. cikk (4) bekezdés].
Ez a fórumválasztási lehetőség az angol védjegyjogban nem új, a korábbi az 1938. évi védjegytörvény is alternatívát biztosított: fellebbezés vagy a bírósághoz, vagy a kereskedelmi minisztériumhoz (Board of Trade).
Kézenfekvő, hogy ez az eljárásjogi megoldás egyrészt a rendes bíróságok tehermentesítését, másrészt a szakszerűség kellő biztosítását szolgálja.
Mindezt azért kellett előrebocsátani, mert az ismertetendő újabb jogesetek között csak egy van olyan, amelyet bíróság (High Court of Justice) hozott, a többi határozatot vagy a Brit Szabadalmi Hivatal, vagy döntőbíró hozta. Csak zárójelben jegyzem meg, hogy az angol irodalom(49) is csak erről az egyetlen, rendesbíróság által hozott határozatról emlékezik meg.

3.2. Használati szándék hiánya

Az angol (és amerikai) védjegyjogban tradicionális követelmény, hogy a bejelentőnek szándékában álljon a bejelentés tárgyát képező védjegyet használni.(50) Ezt a szabályt az EU-joggal harmonizált 1994. évi védjegytörvény is fenntartotta, illetve a 32. cikk (3) bekezdése mint a bejelentéssel szembeni eljárásjogi követelményt határozta meg: a bejelentőnek nyilatkoznia kell arra nézve, hogy a védjegyet használja, vagy hogy mely árukra áll szándékában használni (he has a bona fide intention that it should be so used).
A bejelentéssel szemben támasztott ezen eljárásjogi követelményt a Szabadalmi Hivatal számos esetben úgy alkalmazta, hogy ha a bejelentett védjegy árujegyzéke túl széles körű volt, akkor azon áruk vonatkozásában, amelyek tekintetében a használati szándék nem volt valóságos, a védjegyet rosszhiszeműség miatt törölte. Az irodalom ezt a gyakorlatot bírálja,(51) mondván, hogy a rosszhiszeműség fogalma inkább mint tisztességtelenség vagy legalábbis mint gondatlanság értelmezendő.

a) Találkozni lehet azonban olyan döntőbírói határozattal is, amely a Szabadalmi Hivatal álláspontját magáévá teszi. Példa:
Az eljárás tárgyát a DEMONALE (démoni sör) képezte, s a bejelentés közzététele ellen a megjelölés francia alternatívájának, a BI<F"Times New Roman">Č<F255>RE DU DÉMON-nak jogosultja nyújtott be felszólalást, aki már közel tíz éve használta a francia nyelvű, azonos értelmű megjelölést. Megjegyzendő, hogy a bejelentő régiségkereskedő és nem sörgyáros. A nyolc különböző jogcímre alapított felszólalás tárgyában hozott döntőbírói határozatnak(52) itt csak a rosszhiszeműséget tárgyaló részével foglalkozom. A határozat rendelkező része többek között megállapítja, hogy a bejelentő nem tudta valószínűsíteni, hogy szándékában állt volna a DEMONALE védjegyet sörökre használni. Az a körülmény pedig, hogy a bejelentés ilyen árukra irányult, megalapozza annak a 3. cikk (6) bekezdése alapján történő elutasítását.
A határozat indokolása részletesen foglalkozik az alkalmazandó jogi normával. Nevezetesen: Az EK-tagállamok védjegyjogának közelítéséről szóló Irányelv 3. cikke (2) bekezdésének d) pontja a tagállamok számára azt az opciós szabályt állítja fel, hogy "a védjegyet nem lehet bejegyezni, vagy ha azt bejegyzik, úgy annak érvénytelensége megállapítható, ha és abban a terjedelemben, amelyben az a bejelentő részéről rosszhiszeműen történt". A közösségi (EK) védjegyrendelet 51. cikke hasonlóképpen rendelkezik. Nevezetesen: "A közösségi védjegy érvénytelensége állapítható meg ..., ha a bejelentés benyújtásakor a bejelentő rosszhiszeműen járt el, továbbá, ha az érvénytelenségi ok az áruk vagy szolgáltatások csak egy része tekintetében áll fenn, akkor a védjegy érvénytelenségét csupán az áruk vagy szolgáltatások egy része tekintetében kell megállapítani." Az Egyesült Királyság az 1994. évi törvény 3. cikkének (6) bekezdésében ezzel az opciós lehetőséggel úgy élt, hogy kimondta: "a bejegyzést teljes egészében, illetve abban a terjedelemben meg kell tagadni, ha az rosszhiszeműen történt." Én nem látok lényeges különbséget a törvény 3. cikke (6) bekezdésének nyelvezete és a párhuzamos közösségi szabályozás között - mondja a döntőbíró.
A 3. cikk (6) bekezdése figyelmének központjában a védjegybejelentéssel igényelt oltalom áll. Az a szöveg, hogy "teljes egészében, illetve abban a terjedelemben (amelyben) az rosszhiszeműen történt" amint azt a törvény 3. cikkének (6) bekezdése használja, valamint a párhuzamos közösségi jogszabály hasonló szövege aláhúzzák, hogy a bejelentéshez fűződő jogosultságot azon áruk vagy szolgáltatások jegyzéke (s így az oltalom terjedelme) vonatkozásában kell vizsgálni, amelyek vonatkozásában a megjelölés bejegyzését kérték. Ez összhangban áll az EK Irányelv 13. cikkével, amely szerint (kiemelés a döntőbírótól):
"Ha a védjegybejelentés elutasításának, törlésének, érvénytelensége megállapításának indoka csak bizonyos áruk vagy szolgáltatások vonatkozása tekintetében áll fenn, amelyek tekintetében a védjegy bejegyzését kérték vagy azt bejegyezték, a bejegyzés elutasítása, törlése vagy érvénytelenítése csak ezen árukra vagy szolgáltatásokra terjed ki."
Habár azok a szavak, amelyeket kiemeltem - mondja a döntés - az 1994. évi védjegytörvény szövegébe nem kerültek be, azok a lajstromozó hatóságra nézve mégis kötelezőek, mint olyan személyre nézve, amely az Egyesült Királyság részéről végrehajtja az Irányelv 13. cikkét. A 13. cikk ugyanis arra utal, hogy nem áll fenn elutasítási ok azon áruk és szolgáltatások tekintetében, amelyekre a védjegy be van jegyezve. Ez a rendelkezés azt célozza, hogy egy bejelentés terjedelme (ha annak feltételei fennállnak) azon áruk és szolgáltatások tekintetében a szükséges mértékben korlátozva legyen, amelyek tekintetében a védjegy oltalmazható.
Mindezekre tekintettel, nekem úgy tűnik - mondja a döntés -, hogy az Irányelv 13. cikke és a törvény 3. cikkének (6) bekezdése [amely utóbbi megfelel az Irányelv 3. cikke (2) bekezdése d) pontjának] együtt azt a követelményt állítják fel, hogy egy megjelölést meghatározott termékek vonatkozásában védjegykénti használat céljából csak akkor szabad bejegyezni, ha a) a bejelentő nem rosszhiszemű, b) a bejelentés nem esik az 1994. évi törvény által meghatározott lajstromozást gátló okok körébe. Úgy vélem, hogy a 3. cikk (6) bekezdése nem kívánja meg, hogy a bejelentő saját üzleti erkölcséről a közvéleményben róla kialakult nézeteket szakvéleménnyel (open-ended assessment) bizonyítsa. Úgy vélem, hogy a Lord Nicholson által a Royal Brunei Airlines c/a Philip Tan (1995) ügyben a tisztességtelenség kérdésében kifejtett vélemény kellőképpen alátámasztja azt a nézetet, hogy a rosszhiszeműség megállapítása abban az esetben is helyén való lehet, ha a kérelmező saját magatartásában nem lát semmi kivetnivalót.
A döntés a továbbiakban idézi Lindsay bírónak a Gromax ügyben(53) tett ilyen tárgyú megállapításait, mondván, hogy ezekből arra lehet következtetni, hogy a rosszhiszeműség fogalmának erkölcsi mellékértelme is van, ami lehetővé teszi, hogy a bejegyzést a 3. cikk (6) bekezdése alapján érvénytelenítsék, még akkor is, ha a bejelentő magatartása nem sért olyan kötelezettséget, tilalmat vagy követelményt, ami a bejelentőre nézve jogilag kötelező. Ugyanakkor a rosszhiszeműség fogalmának az Irányelv 3. cikkének (2) bekezdésének d) pontjában történt kimondása olyan kérdés, amelyben az Európai Bíróság iránymutatását kívánatos figyelembe venni, nevezetesen a Road Rech Computer Systems Ltd. c/a Unison Software (UK) Ltd. (1996) F.S.R. 805-807, 818. oldalán kifejtetteket.
A jelen ügyben a 3. cikk (6) bekezdése alapján felhozott kifogás alapja a bejelentő jogszabálysértő eljárása. Nevezetesen a törvény 32. cikkének (3) bekezdése megkívánja, hogy a bejelentő olyan személy legyen, aki jóhiszeműen (bona fide) kijelenti, hogy igazán szándékában áll, hogy ő maga, vagy az ő hozzájárulásával harmadik személy sörökön használja a DEMONALE megjelölést. Védjegybejelentése ilyen nyilatkozatot tartalmazott. Ennek ellenére ilyen szándéka nem állt fenn, és igaz meggyőződésből (truthfully) ilyen kérelmet sem terjeszthetett elő. Az én szememben ez elegendő ahhoz, hogy a bejelentést a 3. cikk (6) bekezdése alapján elutasítsák. Semmi okom rá, hogy kétségbe vonjam, hogy a törvény 32. cikkének (3) bekezdése összeegyeztethető-e a közösségi joggal. Az Irányelv bevezetőjének 8. tétele azt mondja, hogy "annak érdekében, hogy a Közösségben bejegyzett és oltalmazott védjegyek mennyisége csökkenjen ... fontos megkövetelni, hogy a védjegyeket ténylegesen használják, ha pedig nem használják azokat, úgy törlésüknek legyen helye". Megnyugvással állapítom meg, hogy az itt vizsgált jogeset nem veti fel annak szükségességét, hogy megvizsgáljam, hol húzódnak a törvény 3. cikke (6) bekezdése [illetve az Irányelv 3. cikke (2) bekezdése d) pontja] rendelkezésének határai az európai jog szempontjából.
A továbbiakban a határozat kitér a védjegyjogosult szakszerűtlen pervitelére, valamint eljárási mulasztásaira, amelyek eljárásjogi következményeit precedensek felhívásával állapítja meg.
A döntésnek a vizsgált kérdés (rosszhiszeműség) szempontjából legfontosabb megállapításait igyekeztem hű fordításban visszaadni. A döntőbíró fejtegetései jól szemléltetik az angol eljárás metodikáját, a betű szerinti jogértelmezés (literally interpretation) technikáját. Ugyanakkor például szolgálnak arra is, hogy az angol jogalkalmazó, milyen gonddal veti egybe saját nemzeti törvényének rendelkezéseit az azok alapjául szolgáló és azoknál magasabbrendű EK Irányelv rendelkezéseivel.
A használati kényszer szabályainak csalárd megkerülése a francia bírói gyakorlat szerint is - mint ott jeleztem - törlési okként szolgálhat. Ezt a brit döntőbírói határozatot ugyanakkor elsősorban mint az eurokonform jogalkalmazás iskolapéldáját ismertettem.

b) A Szabadalmi Hivatal is több esetben hozott mintaértékű, alapos indokolással ellátott határozatot, példa erre a MICKEY DEES ügy. A tényállás szerint Mickey Dee mint a róla elnevezett MICKEY DEES nightclub menedzsere volt ismert, aligha véletlen, hogy a szórakozóhelyet róla nevezték el. Az üzlet nevét saját védjegyeként jelentette be nightclub-szolgáltatásokra. A védjegybejelentés ellen a nightclub tulajdonosa felszólalást nyújtott be, s határozatában(54) a Szabadalmi Hivatal arra az álláspontra helyezkedett, hogy a bejelentő rosszhiszemű volt, amikor a szóban forgó szolgáltatásokra tett védjegybejelentést, mivel tudatában volt annak, hogy nem nyújthat olyan szolgáltatásokat, amilyeneket egy nightclub biztosíthat. Ezenfelül arról is tudomással bírt, hogy munkáltatója a MICKEY DEES megjelölést cégszövegként használja. Ezért a határozat "Vendéglői ének- és zenei szolgáltatások"-ra korlátozva jegyezte be a védjegyet.
@BEÜTNINCS = c) Néha előfordul az is, hogy a Szabadalmi Hivatal hivatalból állapítja meg a rosszhiszeműséget, ha az árujegyzék olyan széleskörűen van megfogalmazva, hogy az kétséget támaszt (cast doubt) az iránt, hogy a védjegybejelentéssel benyújtott használati szándék nyilatkozat aláírása valóban jóhiszeműen történt-e. Példa erre az INFOSORT védjegybejelentés.(55)

3.3. A rosszhiszemű védjegybejelentés néhány<R>más formája

a) A rendes bíróság (High Court of Justice) által eddig hozott egyetlen határozatot, amelyre az előzőekben ismertetett döntőbírói határozat is hivatkozik,(56) s amelyről persze a jogi irodalom(57) is megemlékezik, az ún. Gromax ügyben(58) hoztak.
A tényállás szerint alperes GRO-SHIELD árujelzővel ellátott műanyag növénytakarókat állított elő, amelyeket a mezőgazdaságban rovarok és madarak elleni védelemre használtak. A forgalmazást a felperes mint az alperes egyedárusítója végezte hét éven át. Amikor az üzleti kapcsolat megszakadt közöttük, alperes tudomást szerzett róla, hogy a felperes a megjelölést a 17. áruosztályba jelentette be, míg ő maga a 24. áruosztályban jelentette be azt.
A volt egyedárusító mint felperes utánzás (passing off) miatt pert indított az alperes ellen, s többek között arra is hivatkozott, hogy a védjegy bejelentése utóbbi részéről rosszhiszemű volt. Alperes viszontkeresetet támasztott, amelyben a felperes védjegye érvénytelenségének megállapítását, valamint a felperesnek védjegybitorlás miatti marasztalását kérte.
A bíróság a keresetet elutasította, s ítéletében(59) a felperest a viszontkereset szerint marasztalta és megállapította, hogy a felperes védjegybejelentése rosszhiszemű volt, miért is védjegyének érvénytelenségét megállapította.
Lindsay bírónak a rosszhiszeműséggel kapcsolatos és gyakran idézett megállapításai a következők:
"Nem vállalkozom arra, hogy az adott esetben meghatározzam a rosszhiszeműség fogalmát. Véleményem szerint az félreérthetetlenül magában foglalja a tisztességtelenséget, és úgy vélem, hogy magában foglalja az üzleti magatartás általánosan elfogadott normáit is, amint az az ésszerűen eljáró és tapasztalt embereknél az adott szakmában szokásos. Bölcsen járt el a parlament, amikor nem tett kísérletet arra, hogy meghatározza, hogy ebben a vonatkozásban mi a rosszhiszeműség és mi nem az. Azt, hogy egy cselekmény milyen ponton torkollik rosszhiszeműségbe, jobb az esetenkénti megítélésre bízni. De még csak nem is arra, hogy a parafrázist a bíróság, ne pedig a törvény állítsa fel (ez ugyanis azzal a veszéllyel járna, hogy a parafrázist nem a jogszabály határozná meg) hanem inkább, hogy a bíróság a törvény szavait az eset körülményei alapján mérlegelje. Magamévá téve ezt a megközelítést, képtelen vagyok arra, hogy a DLN (az alperes) védjegybejelentésében rosszhiszeműséget találjak, akár abban a tekintetben, hogy rosszhiszeműsége a Védjegyhatóság viszonylatában állna fenn, akár hogy az a felperes viszonylatában állna fenn, akár, hogy az az alperes, a Védjegyhatóság és a felperes viszonylatában állna fenn."
Ezzel szemben a felperes bitorolta az alperesnek a 24. áruosztályban bejegyzett védjegyét - állapította meg a bíróság.

b) A hitelkártyákra használt VISA-védjegy jogosultja felszólalást nyújtott be a VISA védjegy bejelentése ellen, amely utóbbit óvszerekre és fogamzásgátló eszközökre jelentették be. A Szabadalmi Hivatal helyt adott a felszólalásnak, s az az ellen benyújtott fellebbezést a döntőbíró elutasította. (Megjegyzendő a döntőbíró ugyanaz az ügyvéd volt, mint a DEMONALE ügyben.) A döntés(59) megállapítja, hogy a törvényben szereplő "rosszhiszeműség" kifejezésnek erkölcsi mellékértelme (overtone) van, ami lehetővé teszi olyan védjegybejelentésnek a 3. cikk (6) bekezdése alapján történő érvénytelenítését, amikor is a bejelentő semmiféle kötelezettséget, tilalmat vagy előírást nem sért, ami rá nézve jogilag kötelező. Ugyanakkor az is világos, hogy ez az értelmezés összhangban van az Irányelvvel és feltehető, hogy az Európai Bíróságnak ebben a vonatkozásban történő iránymutatása kívánatos volna.
Tényként állapítható meg, hogy a felszólaló korábbi védjegye volt a döntő abban a tekintetben, hogy a bejelentő ezt a híres megjelölést kívánta saját termékei megjelölésére használni, mégpedig azzal a céllal, hogy termékei azaz az óvszerek és fogamzásgátló szerek az által váljanak híressé, hogy a felszólalóéval azonos védjeggyel vannak ellátva. Ez elegendő volt a rosszhiszeműség fennállásának megállapítására.
A felszólaló védjegye széles körben ismert, az Egyesült Királyságban erőteljes megkülönböztetőképességgel és jó hírnévvel rendelkezik, és így a bejelentő a felszólaló védjegyének megkülönböztető képességét venné birtokba (capture).
A továbbiakban a döntés azt is kifejti, hogy a jóhírű védjegy megkülönböztető képességének vagy hírnevének sérelme vagy tisztességtelen kihasználása megakadályozná a védjegyjogosultat, hogy védjegyét saját belátása szerinti termékekre vagy szolgáltatásokra használja. (A döntés ezen - egyébként tanulságos - indokolása további részének ismertetését témaválasztásomra tekintettel mellőzöm.)

c) Felszólalási eljárás eredményeképpen utasította el a Szabadalmi Hivatal a CYBERMOTION védjegybejelentést, mivel a felszólaló bizonyította, hogy a bejelentő tudott a felszólaló védjegyéről: a felszólaló bizalmas jelleggel licenciaajánlatot tett neki technológiájának átengedésére.(60)

d) Sajnos csak egy mondatból álló gyorsinformáció áll rendelkezésre a JARVARD-ügyről. Ezt a védjegyet ruházati cikkekre jelentették be, s az ellen a HARVARD védjegy jogosultja szólalt fel. A Szabadalmi Hivatal helyt adott a felszólalásnak, mert megállapítást nyert, hogy a bejelentő az analóg spanyolországi eljárásból tudott a HARVARD védjegy fennállásáról, s így rosszhiszeműsége megállapítható volt.(61)

3.4. Külföldi tények

A Szabadalmi Hivatal előtti eljárásokban előfordult néhány olyan eset is, amelyekben a tényállás külföldi elemei voltak döntőek a rosszhiszeműség megállapításánál.

a) A YOOHOO ütközési ügyben, amely amint azt a francia bírósági gyakorlatnál ismertettem,(62) több ország Szabadalmi Hivatalát is foglalkoztatta, az Egyesült Királyság Szabadalmi Hivatalának is állást kellett foglalnia.
A rosszhiszeműségre alapított érvénytelenítési kérelem elbírálásánál az eljáró főtisztviselő ugyancsak a törvény előkészítése alkalmával a Kormány előterjesztésében felsorolt elvont tényállásokból indult ki.
Az érvénytelenséget megállapító határozat(63) alapjául a kérelmező által előterjesztett alábbi bizonyítékok szolgáltak:

a francia bíróság már megállapította, hogy az analóg francia védjegyet csalárdul (fraudulently) jelentették be;

a francia bíróság megállapította, hogy nem képzelhető el, hogy a védjegyjogosult ne tudott volna arról, hogy a törlés kérelmezője megvásárolta a Yoo-Hoo Chocolate Beverage céget;

a bejegyzett védjegyjogosult bejelentési metodikája (pattern of filing) gyanús volt, mivel olyan országokban jelentette be a védjegyet, ahol a törlés kérelmezőjének nem volt védjegye;

a bejegyzett védjegy jogosultjának ruhaipari cége volt, amely úgy tűnik, nem forgalmaz üdítőitalokat, s így kétséges a védjegyjogosult használati szándéka is.

b) Felszólalási eljárás eredményeképpen rosszhiszeműség okából utasította el a védjegybejelentést a Szabadalmi Hivatal a CENTURY ügyben.(64) Az eljárás adatai alapján megállapítást nyert ugyanis, hogy a bejelentő tudta, hogy a védjegy az USA-ban a felszólaló tulajdonát képezi, s hogy utóbbi megkezdte az ezen védjeggyel ellátott termékek, nevezetesen sátrak nagy-britanniai árusítását, s ezt a tevékenységét fejleszteni tervezi. Ezenfelül a bejelentő korábban licenciaszerződés kötésére is tett ajánlatot a felszólalónak.
Az angol joggyakorlat ismertetésének lezárásaként úgy vélem, igazat lehet adni Morcom-nak,(65) aki szerint a rosszhiszeműség kérdése inkább kontradiktórius ügyekben, azaz felszólalási és érvénytelenségi ügyekben merül fel, és ritkábban a bejegyzési eljárás során. Úgy gondolom, ez a megállapítás a német és a francia joggyakorlatra is kiterjeszthető.

Zárszó

Az EK Irányelv opciós szabálya a tagállamok jogszabályalkotóit arra inspirálta, hogy kimondják a rosszhiszemű védjegybejelentés tilalmát. Az ismertetett három országban azonban az azonos elv konkrét megvalósítása, azaz a törvények szövege némiképp eltér egymástól. Fokozottan áll ez a joggyakorlatra; a német gyakorlat versenyjogias megközelítésű, a francia hagyományosan polgári jogias, az angol pedig a betű szerinti értelmezés metodikája folytán a leginkább törekszik az európai jog hű átvételére.
Ettől függetlenül azonban mindhárom ország joggyakorlatában több vagy kevesebb intenzitással jelentkezik a tisztességes magatartás, az üzleti tisztesség szabályainak tiszteletben tartásának követelménye. Talán nem túlzás azt állítani, hogy a jó hírnév védelme mellett(66) a rosszhiszeműség tilalma olyan további érintkezési pont, ahol az elmúlt évtizedben a versenyjog a legjobban behatolt az európai országok védjegyjogába.

Jegyzetek

4. cikk 6. pont - A három ország parlamentjének közös Bizottsága (Conseil interparlamentaire) előkészítő munkájáról, illetve e rendelkezés létrejöttének körülményeiről v.ö. A. Braun: Précis des marques, 3. kiadás, Brüsszel, 1995, 190. pont
89/104 sz. EK Irányelv a tagállamok védjegyszabályainak közelítéséről, 3. cikk, 2. pont d)
P. J. Groves: Sourcebook on Intellectual Property Law, London-Sidney, 1997, 554. oldal
A védjegyek és földrajzi megjelölések oltalmáról szóló 1997. évi XI. tv. 3. § (1) bek. c) pont
A ZLATY BAZANT (Aranyfácán) ügyről v.ö.: Szigeti Éva: Topical Issues of Hungarian Trademark Practice on the Threshold of the European Union, AIPPI-MIE Conference Budapest, 2000. CD-ROM
V.ö. A. Baumbach-W. Hefermehl: Wettbewerbsrecht, München, 21. kiadás, 1999. § 1 UWG, Rdn. 240
R. Ingerl-Ch. Rohnke: Markengesetz, München, 1998, § 50, Rdn. 8; továbbá H. Helm: Die bösglaubige Markenanmeldung, GRUR 1996, 593-594. oldal
Ez azonban csak az utóbbi évtizedek joggyakorlatának felismerése: a két világháború közötti időben a Német Birodalom Legfelsőbb Bírósága (Reichsgericht) még elegendőnek tartotta a szankcionáláshoz, ha a bejelentő tudomással bír a korábbi védjegy fennállásáról.
Ez nem annyira pejoratív, mint a régebbi irodalomban használt "útonálló védjegy" (Wegelagerermarke) kifejezés.
V.ö. K. H. Fezer: Markenrecht, 2. kiadás, München, 1999, MarkenG § 50. Rdn. 25.
BGH 1997. október 9, GRUR 1998, 412. oldal = Wettbewerb in Recht und Praxis (a továbbiakban: WRP) 1998, 373. oldal
BGH 1998. február 19, GRUR 1998, 1034. oldal = WRP 1998, 978. oldal
OLG 1996. szeptember 27, WRP 1997, 119. oldal
BGH 2000. november 23, WRP 2001, 160. oldal
BPG 1999. november 30, GRUR 2000, 812. oldal
A közzétett másodfokú határozat nem szól arról, hogy a védjegy (egyébként) miért oltalomképtelen; véleményem szerint annak leíró jellege miatt.
BH 1994, 9. szám, 477. sz. jogeset, Megjegyzendő, hogy a sikertelen jogérvényesítést követően az amerikai védjegytulajdonosnak végül is nem maradt más választása, minthogy "saját" védjegyét megvásárolja.
K. H. Fezer: id. mű § 50 MarkenG. Rdn. 27-28 (Verhinderung ausländischer Konkurrenz)
Helm id. mű 598. oldal
BGH 1966. március 23, GRUR 1967, 298. oldal
BGH 1966. november 11, GRUR 1967, 304. oldal
BGH 1977. szeptember 28, GRUR 1980, 110. oldal Lényegileg azonos tényállás alapján hozott a Legfelsőbb Bíróság hasonló ítéletet a japán öngyújtókra használt MARTIN, WINDMILL, "A-Be-Ce" megjelöléseknek akadályozó szándékkal történt bejelentése miatt. 1977. február 4-ei ítélet, GRUR Int. 1980, 173. oldal
OLG 1996. december 18, GRUR 1997, 373. oldal. Az ítélet indokolásának bevezetőjében áttekinti a Legfelsőbb Bíróság által az elmúlt harminc esztendőben hozott ilyen tárgyú állásfoglalásokat.
OLG 1995. szeptember 14, GRUR 1995, 816. oldal
A per megindítását megelőzően azzal fenyegette az alperest, hogy rá fogja kényszeríteni, hogy a kiegészítő programokra új megjelölést vezessen be, továbbá, hogy a programok minden olyan forgalmazójával szemben, aki XTensions-t ajánl abbahagyási igényt fog támasztani. Végül pedig eladásra is felajánlotta az alperesnek a németországi védjegyet.
P. Mathély: Le droit français des signes distinctifs, Párizs 1984, 255. oldal
A 92-597. évi 1992. július 1-i törvénnyel kihirdetett Szellemi Tulajdon Kódex (Code de la propriété intellectuelle) L 712-6. cikk, 1. bek.
P. Cousin: Jurisclasseur Marques. Fraude et revendication. Fasc. 7220,1 Párizs, 1994-2000; A. Chavanne - J. J. Burst: Droit de la propriété industrielle, 5. kiadás, Párizs, 1998, 1081. pont.
P. Mathély: Le nouveau droit français des marques, Párizs 1994, 152. és a következő oldalak
Cass. com. 1999. október 19. Juris-Data Nr. 003609
Cour de Paris, 1999. március 10, PIDB 678/1999, III. 252
Cour de Colmar 1997. február 11, Ann. propr. ind. 1998, 1. szám, 81. oldal
Cour de Colmar 1997. október 8, PIDB 1998/646, III. 56.
TGI Paris, 1983. szeptember 28., PIDB 1984/340, III. 39.
TGI Paris, 1988. március 21., PIDB 1988/442, III. 464.
Cour de Paris, 1999. január 29, Dalloz 1999, inf. rap. 70. oldal
Cour de Paris, 1982. június 2, Ann. propr. ind. 1982, 253. oldal
V.ö. Cousin (id. mű) 57-61. pontokban felsorolt közel száz jogeset, továbbá Mathély (v.ö. 29. jegyzet)
Cass. comm. 1984. március 7, PIDB 1984, 351, III. 184
V.ö. Cousin (id. mű) által ismertetett jogesetek 74., 75., 80., 83., 85 pontok
Cour de Paris 1999. február 17. RIPIA 1999, 196. szám, 3. oldal
TGI Paris, 1998. október 13, Ann. propr. ind. 1999, 2. szám, 87. oldal
TGI Paris, 1998. november 6, PIDB 1999/672, III. 124
Cour de Paris, 1997. szeptember 12, Ann. propr. ind. 1997, 3. szám, 226. oldal
A Magyar Szabadalmi Hivatal az analóg eljárásban elutasította a törlési kérelmet, azzal az indokolással, hogy az 1969. évi IX. tv. szerint a rosszhiszeműség nem törlési ok.
Cousin (id. mű) 23-43. pontok
Groves: (id. mű) 560. oldal
MICKEY DEES ügy, 1997. december 23, R.P.C. 1998, 12. szám, 359. oldal
Morcom, Roughton és Graham: Modern Law of Trademarks, London, 1999, 5.118 pont
Ezt a szabályt a bírói gyakorlat a XIX. században vezette be (v.ö. Kerly: On Trademarks, 7. kiadás, London, 1951, 100. oldal) s azt az 1938. évi védjegytörvény 23. cikke (1) bek. a) pontjával kodifikálták.
Morcom, Roughton és Graham: (id. mű) 5.120 és 5.121 pont
G. Hobbs ügyvéd, Q. C.; 1999. szeptember 28, R.P.C. 2000, 9. szám, 345. oldal
V.ö. 3. 3. a) pont
R.P.C. 1998, 12. szám, 359. oldal
CIPA Journal 1998, 804. oldal
V.ö. 3. 2. a) pont
Morcom, Roughton és Graham: (id. mű) 5.119 pont
H. C. J. 1998. június 12, R.P.C. 1999, 10. szám, 367. oldal
1999. szeptember 28, R.P.C. 2000, 13. szám, 484. oldal
CIPA Journal 1997, 857. oldal
CIPA Journal 1997, 783. oldal
V.ö. 2. 3. c) pont
CIPA Journal 1997, 538. oldal
CIPA Journal 2000, 343. oldal
Morcom, Roughton és Graham (id. mű) 5.121 pont
A német jog vonatkozásában v.ö. Vida Sándor: Imágóátvitel a német bírói gyakorlatban. Iparjogvédelmi Szemle 2000, 2. szám 32. oldal; 3. szám 1. oldal

Keresés űrlap

Szemle - 2001. 04.