A szakköri munkamint az innovatív gondolkodásra nevelés színtere
Az Oktatási Minisztérium és a Magyar Szabadalmi Hivatal 2001-ben is meghirdette a középiskolák természettudományi és technikai szakköreinek címzett országos pályázatát "A szakköri munka mint az innovatív gondolkodásra nevelés színtere" címmel.
A pályázat célja a fiatal tehetségek felkutatása és támogatása, az önálló feladatmegoldáshoz szükséges gyakorlat megszerzésének ösztönzése, az innovatív gondolkodás formálását segítő pedagógiai eszközök bemutatása. Témául választhatók a mindennapi műszaki életben jelentkező problémák, technikatörténeti érdekességek, kiemelt jelentőségű műszaki területek (pl. energetika, környezetvédelem) kérdései.
A pályázatra az október 15-i határidőig 17 pályamunka érkezett, közülük kilenc iskola már a korábbi pályázatokon is részt vett.
A szakkörök a műszaki és természettudományok különböző területeiről írták dolgozataikat, melyek mindegyike elmélyült és érdeklődő munkáról tett tanúbizonyságot.
A díjazottak között volt a zalaegerszegi Kölcsey Ferenc Gimnázium munkája, melynek témája a korszerű fűtés és hőszigetelés technikája, az energiaellátás - különös tekintettel a megújuló energiaforrásokra -, napjaink új üzemanyagai (biodízel, biogáz), a kriogén folyadékok alkalmazási lehetőségei, a környezetvédelem szerepe a MOL Rt. üzemanyag-fejlesztésében.
A gyöngyösi Vak Bottyán János Szakközépiskola diákjai az elektronika és informatika tárgykörében nyújtottak be önálló pályamunkákat. A mikromotorokhoz készült ütemvezérlő diszkófények vezérlésére szolgál, amelynél a különböző frekvenciájú impulzusok nem csak a fény színét, erősségét vezérlik, hanem a fényforrás mozgását is. Bemutattak házi készítésű CD-lejátszót és házimozi rendszert is. Az elektronikus agytól az elektronikus idegrendszerig címmel készült összeállításuk a kommunikáció fejlődését mutatja be a hieroglifáktól a rovásíráson, távírón át egészen napjaink mobiltelefonjáig.
A harmadik díjazott szakkör a romániai Baróton, a Baróti Szabó Dávid Középiskolában működik. Munkájuk célja környezetük ipartörténetének megismertetése volt, a bodvaji vashámor és az erdőfülei vasgyár múltjának és a történelemben betöltött szerepének bemutatásán keresztül. Külön kiemelendő ízes nyelvezetük és szóhasználatuk.
Az alábbiakban a baróti szakkört vezető tanár munkájából kiemelt rövid részletet és a bodvaji vashámor történetét feldolgozó tanulmány rövidített változatát közöljük.
A diákkör célkitűzése, hogy gyerekeink eredeti gondolkodásmódját megőrizze, önálló munkára, gondolkodásra serkentse őket, gyarapítsa technikai tudásukat, feladatmegoldó képességüket. Nem utolsó sorban felkeltse érdeklődésüket az ősi mesterségek, foglalkozások iránt, amire a mai társadalomnak nagy szüksége van, valamint megismertesse velük történelmünket, mert bizony elég nagyok a hiányosságok. Amint a következőkből kitűnik, nemcsak a technika iránti érdeklődési körüket tágítja, hanem történelmünk számukra ismeretlen epizódjait is feltárja előttük.
A diákok nagyon sokféle információhoz jutnak, amelyeket rendszereznek és feldolgoznak. Ezek az információk származhatnak írott anyagok tanulmányozásából, idős emberek elbeszéléseiből, térképek tanulmányozásából, valamint helyszíni szemlékből. Ez az információgyűjtés egyénileg vagy csoportosan történik, amit aztán közösen megbeszélünk és egyeztetünk. A közösen gyűjtött és feldolgozott anyagot felhasználják a kör tagjai, és ki-ki a saját belátása szerint dolgozatot ír a témából, makettet készít az általa választott dologról (1. ábra), vagy esetleg új témát talál, amit aztán feldolgozhat. Ezt a folyamatot szeretném bemutatni az elkövetkezőkben.
1. ábra: az erdőfülei vasgyár makettje (a diákkör egyik tanulójának alkotása)
A Végh Antal tudományos diákkör
Az 1989-es változásokat követő években a romániai pedagógusok keserű szájízzel tapasztalták, hogy az oktatás támogatása az addiginak csak töredéke, és az úgynevezett tanügyi reformok nem sokat változtatnak az amúgy is elavult oktatási rendszerünkön. Viszont lehetőségünk nyílt, hogy betekintsünk más országok oktatási rendszerébe, lehetőséget kaptunk különböző versenyeken, kiállításokon való részvételre. Tapogatózva indultunk útra és kerestük a megoldásokat, hogy diákjaink megfelelő szinten legyenek felkészítve, és megteremthessük számukra a lehetőséget a sikeres bemutatkozásra ezeken a rendezvényeken. Sok akadályba ütköztünk és ütközünk még ma is, és ki-ki a maga útját járva próbálta megvalósítani céljait. A diákkör megalakítása nehezen kristályosodott ki. Ezt megelőzte egy próbálkozás, amely során az érdeklődő diákokat segítettük különböző versenyekre való felkészülésükben, és utazási költségeiket próbáltuk előteremteni különböző forrásokból.
Háromszék nevesebb székely családjai közé tartozik a csernátoni Végh família. A család története a XIV. századig vezethető vissza. Nevük többféle alakban fordul elő: Vég, Veégh és Végh, de a család mindig az utóbbihoz ragaszkodott. Nemesi levelüket Báthori Gábor fejedelemtől kapták 1608. június 29-én, melyet 1609. január 28-án a maksai gyűlésen hirdettek ki. Címerük kék pajzsában koronán nyugvó páncélos kar látható átnyilazva, a sisakdíszen pedig páncélos kar karddal. E háromszéki család egyik híres fia és ezermestere volt Végh Antal, aki 1821. március 21-én született Alsó-Csernátonban. Kézdivásárhelyen katonaiskolába járt, mesterségre soha senki nem oktatta, magától tanulta meg az asztalosságot, vasöntést, esztergálást. 1848-ban Gábor Áron oldalán munkálkodik a kézdivásárhelyi műhelyben. Az utókor emlékezetében Végh Antal neve mint székely ezermesteré ismert. A szabadságharc leverése után "a kardból ekét kovácsolt", ismereteit a békés építőmunka szolgálatába állította. A híres ekékből a csernátoni műhelyben sok ezer készült és kiszorította az addig használt faekéket. Végh Antal váltóekét is készített, ami dombos területen is jól bevált. Nem csak ekét, hanem vízimalmot, gőzgépet is szerkesztett. A csernátoni tájmúzeum, amely Erdély legnagyobb ilyen jellegű létesítménye, emlékszobában őrzi szerszámait, felszereléseit.
A diákkör tevékenysége
Nagyon sok idős emberrel beszélgettünk, és ezektől megtudtuk azok nevét, akik a vidék történelmét ismerik vagy esetleg feljegyzéseket készítettek róla.
Vargyason Sütő Bélával, aki sajnos ma már nincs közöttünk és fiával. Ők a vidék leghíresebb fafaragói és bútorfestői. Máthé Ferenccel, aki szintén fafaragó. Olasztelken Kósa Bálint nyugalmazott biológussal, aki évekig Köpecbánya laboratóriumát vezette. Fametszeteiról híres a környéken, és nagyon sokat tud vidékünkről. Erdőfülében Hermann Rozália volt iskolaigazgatóval, aki a faluról monográfiát írt. Magyarhemányban Balog Irma iskolaigazgatóval, akinek segítségével hozzájutottunk az eddig még kiadatlan falumonográfiához, amit az egykori id. Máthé János állított össze. Nagyon sok történelmi adatot tartalmaz a mi vidékünkről. Kisbaconban Benedek Elek leszármazottaival, akik az emlékházat is rendezik. Baróton Kisgyörgy Zoltán újságíróval, aki valamikor Köpecbánya geológusa volt, és egy élő, kétlábon járó lexikon.
A diákok fejlődése szakköri munka segítségével
A diákok fejlődése olyan célkitűzés, amit minden tanár és iskola teljes szívvel támogat. Mégis a használt tanítási módszerek csak azt érik el, hogy a diákok önállótlanok, értetlenek és gyermetegek maradjanak. Az önállóság helyett az iskolák tulajdonképpen megerősítik a tanáraiktól való függésüket azzal, hogy előírják mit, hogy és mikor tanuljanak. A tananyag nagy része nem kötődik a diákok érdeklődési köréhez, lakóhelyéhez, történelméhez, népi kultúrájához vagy mindennapjaihoz. Ezek ismertetése nem lehetséges a tanórák keretén belül, és legtöbb esetben a tanár csak megemlíti ezeket, ami legfeljebb arra elég, hogy felkeltse a tanulók érdeklődését. Komolyabb ismeretanyag elsajátítására nyújt lehetőséget a diákkör keretén belül kifejtett tevékenység, olyan módon, amely lehetővé teszi a diákoknak, hogy tájékozódjanak az általuk igényelt tematikáról és a kitűzött feladatra megtalálják a saját megoldásukat, ellentétben azzal, mikor megoldásokat ajánlanak fel nekik. A diákoknál marad a felelősség a feladat megoldására, és ennek következtében növekszik önbizalmuk és önmaguk iránti felelősségük.
A következőkben megpróbálom elemezni a diákok fejlődését az eltelt évek tevékenységének tükrében. A kilencedik osztályba úgy érkeznek a gyerekek, hogy képtelenek egy pályázat vagy tanulmány összeállítására tanári segítség nélkül. Számítógépes szövegszerkesztési ismereteik szintén nagyon gyengék, kivételt képeznek azok a gyerekek, akik otthon számítógéppel rendelkeznek. Ezek száma viszont a mi vidékünkön nagyon csekély, és ehhez még az is hozzájárul, hogy az általános iskolákban nincs számítógépes oktatás. Egy írott anyag tanulmányozása, kijegyzetelése is gondot okoz egyes tanulóknak, nem beszélve egy helyszínrajz elkészítéséről vagy egy gyakorlati megvalósításról.
A diákkört megalapító csapat tagjai nagyrészt már kikerültek az iskolából és mindannyian egyetemen folytatják tanulmányaikat, részben Romániában, részben Magyarországon. Nagy részük már a diákköri tevékenység során sikerélményt ért el és miután elhagyták iskolánk padjait megtalálták azt a szakterületet, ahol képességeiket és tudásukat kamatoztathatják. Közülük nagyon sokan még most is tartják a kapcsolatot a diákkör mai tagjaival, ellátva őket jó tanácsokkal.
Velencei András,
a Végh Antal tudományos diákkör vezető tanára,
Baróti Szabó Dávid Középiskola, Baraolt (Románia)
Bodvaj és a vasgyártás
Orbán Balázs "A Székelyföld leírása" című munkájában a Magyarhermányhoz tartozó Bodvajjal kapcsolatban írta: "... a Paphomlok nevű hegyfokon oly nagy mennyiségben jön elő a vassalak, hogy arról régen nagymértékben űzött vasműveletre kell következtetni. A hagyomány azt tartja, hogy római korban itten nagyszerű vasbányák voltak." Nem nevezi meg a forrást, ahonnan az adatot nyerte, ezért csak annak a megállapítására támaszkodhatunk, hogy azon a környéken a leggondosabb kutatással sem lehetett az említett vasbányákat megtalálni, csupán a salakmaradványok árulkodnak róluk.
Idős Máthé János magyarhermányi falutudós szerint "Dr. Bányai János geológusmérnök a húszas években egy csapat középiskolás diákkal kutatott eredménytelenül." A Kakukkhegy déli lejtőjén, a Paphomlok felett, a mezővárosi puszta szélén beomlott gödöraknák találhatók, de azok újkori keletűek, nagyszüleim elbeszéléseiből tudok róluk. Azokban az aknákban a híres kakukkhegyi vascsillám (hematit vagy szpekuralit) villogó lemezkéit kutatták, amelyről annak idején az a hit járta, hogy gyémántot találtak. A hematit a vörös vasérceknek igen szép, lemezekben kristályosodott formája, mely éppen a Mezőhavason talált ritka szép darabról lett híres nemcsak itthon, hanem a külföldi szakirodalomban is.
Az 1600-as évek elején vagy még régebben működtek azok a hermányi kis vasolvasztók, amelyek helyei és salakdombjai a falu felett még ma is nagyon rosszul, de láthatók. Ezek a kis kohók kőből rakott és belül agyaggal bélelt kemencék voltak, amelybe berakták a faszenet, reá a vasércet és az alján levő cső alakú nyíláson lábbal hajtott fújtatóval tartották a tüzet a kellő fokon.
Olvadás után a gázlyukacsos vasat csak úgy lehetett kiszedni, hogy a kamrát szétbontották, a vastömbről a salakot leverték, vízi kalapáccsal tömörítették, rudakra verték, hogy alkalmas legyen további feldolgozásra (ezt a munkások libasornak nevezték). Az érc egy részét Kihágó alsó teraszán gödöraknából gyűjtötték össze. Anyaggyűjtéssel nem csak a hámorosok foglalkoztak, hanem mások is, s pénzért vagy részes olvasztásra a kohóhoz szállították. A falu felett egymástól kis távolságra három ilyen kis hámor működött, a Baróti patakból kivezetett víz által működtetett kalapácsokkal. Létesítésük ideje nem ismeretes, s mivel a felső a Kihágó orránál, a földesúri birtokon volt, a szájhagyomány szerint a vargyasi a Dániel családé, a középső a magyarhermányi Máthé és Lőrincz családoké volt. Az utóbbi még az első világháború idején jó állapotban volt, a vízárok, a kemence melletti salakdomb arról tanúskodott, hogy ez volt a legtovább működésben. A kis kohókban gyártott és homokban feldolgozott vas magas értékét mutatta, hogy a különféle vasáruk mellett kaszákat is készítettek. A Huszár Pető testvérek hámora bérbe volt adva Posgi Ferenc nevű idegen bérlőnek, aki egy szép napon elszámolás nélkül odébbállt, az ellene indított kereset 1666. évi falubírósági jegyzőkönyve alapján tudunk a hámor ügyéről.
Egyházunk anyakönyvében szintén találunk a hámorra utaló adatokat. 1815. február 15-én van bejegyezve: "Kereszteltem Miklós Hámorosnak Sárát."v
Egy 1830-ban kelt szerződés írja, hogy Huszár Pető testvére a hámor helyére vízifűrészt építtetett, melyhez 1843-ban többen is társultak. A Máthé, Lőrincz családok hámora a bodvaji üzem beindulása után szűnt meg, helyébe társulási alapon malmot építettek.
A bodvaji vastermelés kezdeti idejéről 1628-ból van a legrégibb írásos említés. Benedek Elek így emlékszik:
"Györgykovács mellett van a Bodvaj nevű vasbánya, amely sok száz esztendővel ezelőtt egy György nevű kovácsé volt. Az ő nevét örökítette meg egy több száz holdas terület." Ez a neve annak az erdőrésznek, ahol családomnak is és másnak is a legtöbb erdei kaszálója van. Benkő József bardoci történész azt írja, hogy a magyarhermányi vasmű 1720-ig működött, ekkor felhagyták. 1768-ban kezdték újra, de nem tudni, hogy másodszor mikor szűnt meg működni; Benkő József megemlíti, hogy a magyarhermányi bánya a torockóihoz hasonló minőségű vasat ad, ha kellő módon dolgozzák fel.
A neves földtani szakértő, dr. Bányai János tollából származik még egy írás 1941-ből, a magyarhermányi vasgyárral kapcsolatosan: "Ez a már elcsendesedett hely különben is nevezetes hely lett az 1848-as önvédelmi harc eseményei által is. Itt öntötte Gábor Áron az ágyúkat, egész egyszerű kisiparos módon felvette ezekkel a primitív készítményekkel a versenyt a bécsi arzenál ágyúival."
Az általunk ismert bodvaji üzemet az örmény származású gyergyószentmiklósi Zakariás Antal létesítette. Zakariás Antal képzett bányaszakértő, kiváló szervező és üzletember volt, akit munkásai a maguk körében "Werkes" névvel ruháztak fel (Werk = mű, munka németül). Zakariásnak még egy bányaműve volt üzemben, Csíkszentdomokos felett, a Balán havason, ahol az erdélyi főkormányszék rézhámorát bérelte, ugyanis a rézművet a Gubernium tisztviselői ráfizetéssel igazgatták, emiatt 1811-ben évi 5000 forintért bérbe adták a Zakariás családnak.
A rézműben dolgozó munkások egyike, a kisbaconi Gál Samu hívta fel Zakariás figyelmét a bodvaji hámorra. A Balánbányára szállított anyag kohósítása kitűnő eredménnyel járt. Zakariás a helyszín megtekintése után elhatározta a bánya megnyitását és a vasmű felépítését. Megszerezte a bodvaji bányamező alszíni tulajdonát, amely a gyulafehérvári törvényszéknél mint bányabíróságnál így van bejegyezve: "Grubenleken auf Eisenstein S. Antoni mit 3 groten Felder-jeder zu 3528 klaufter S. Szentgyörgy bezirk in M. Hermány Ortstgebirt, Eigenthümer Anton Zakariás" (2. ábra).
2. ábra: a bodvaji vashámor és környékének makettje (a diákkör egyik tanulójának munkája)
Megvette Fekete hegyben a faszénégetéshez szükséges bükkfát, ezért baksánként fizetett. Zakariás sok magyarhermányi családnak jótevő angyalként jött, a beinduló munkákból addig nem ismert jó pénzkeresetet hozott.
Pető Mózes, aki az első kapavágástól az 1849. januári osztrák lerombolásig ott dolgozott, elmondta, hogy a különféle munkáknál 60-70 ember dolgozott, akiknek Zakariás jól fizetett. Az építkezés 1829 tavaszán kezdődött, 1831-ben szállt fel az első füst a kemencéből. Zakariás bányász, kohász szakmunkásokat Balánbányáról telepített: Timcsák, Szkotár, Kulik, Podráczky csehszlovák, Bruder, Hausler, Tischler, Eiben, Heln felvidéki, Zipsler német, Kaláka felcsíki székely.
A gyárban és hámorban a nagy keresletnek örvendő rúd- és singvasat, ekevasat, üstöt, fazekat, mozsarat, csákányt, lapátot, ásót és más közszükségleti tárgyat készítettek. Ezek a gyárnak nemsokára hírnevet szereztek, messze vidékről jöttek szekerekkel a kereskedők, s mivel a gyárat nehéz hegyi úton lehetett elérni, kialakult az egyeseknek jó pénzt hozó kisegítő fuvarozás. Vállalták a szekereknek a gyárba, és onnan a teherrel a faluba szállítását. A gyárnak voltak magyarhermányi, baconi, baróti szerződött fuvarosai. Ezek megszabott áron, utólagos elszámolással átvettek egy rakomány portékát, aztán ki-ki a maga választotta útra indulva adta el. Eljártak Kolozsvárig, mások Moldvát, Plojest, Bukarest környékét járták és jó keresettel jöttek haza.
Az 1848-as szabadságharc a gyárat teljes üzemben találta. A régebbi kiadású térképeken Magyarhermánytól északkeletre bányaüzemet jelző kalapács ábrát látunk ezen felirattal: "Bodvaj - Gábor Áron kohója".
Zakariás idejében évente 1000 mázsa vasat termeltek, mely vas nagyon jó az öntvényekhez.
Az agyagfalvi gyűlés ideje alatt elterjedt a hír, hogy a fegyverkező szászok a magyarhermányi vasgyárban ágyúkat öntettek. Kikérdezve a hermányi katonáknak nem volt tudomásuk a szászok bodvaji járásáról. Dániel Gábor bardoczszéki királybíró kormánybiztos megbízatást kapott, hogy kutassa át a hermányi gyárat, és ha idegen rendelésre öntött ágyúkat vagy más hadifelszerelést talál, kobozza el, ha pedig a hír valótlannak bizonyul és a gyárnál vállalnák, hogy ágyúkat tudnának önteni a székely sereg számára, akkor rendeljen ágyúkat. Dániel Gábor emlékirataiból tudjuk meg, hogy néhány értelmes székely katonával átkutatták a magyarhermányi Zakariás-vasgyárat, hátha valamelyik zugában meg lehetne találni az ágyúkat. "Embereimet kisebb csapatokba osztottam és megbíztam a gyár különböző részeinek az átkutatására, figyelmeztetvén arra, hogy ne nyúljanak egy darab vashoz sem, mert nekünk feladatunk csakis a hír szerinti ágyúk utáni kutatás. Már csak ez a puszta hír is ellenszenvet keltett a gyár iránt, másfelől ismertem a vas iránti előszeretetüket, nem volt felesleges az intés - ritka volt akkor a vaspántos szekér, hanem csak fakó fatalpú kerék, melyek a kövezett utakon hatszögletűvé váltak." Akkor a szekérkerékre a ráfot nem egy karikába forrasztva húzták fel, hanem a hámorban vert 67-70 cm hosszú singvasból 4 darabban singszeggel szegezték. Idegennek rendelt ágyút nem találtak, de "a Nagy Imre alezredes vezénylete alatti tábor számára 6 ágyút rendeltem" írja id. Dániel Gábor "Önéletírásom 1824-1902" című munkájában.
Az ágyúk öntését Gábor Áron berecki asztalosmester elvállalta: "Gábor Áron vagyok Bereckből, kiszolgált tüzér káplár, jelenleg asztalosmester. Katonai szolgálatom alatt saját szorgalomból tüzérségi ismereteket szereztem, az ágyúknak tökéletes ismerője vagyok, az ércvegyítést és öntést is értem, ha a tisztség megbízást ad, vállalkozom a magyarhermányi vasgyárban ágyúk öntésére. Ha meg lehetne nyerni Kis János harangöntő uramat, vele szeretnék dolgozni." Benedek Elek cikke nyomán a Vasárnapi Újságban (1923): "és mégis öntötték a két darab 6 fontos ágyúcsövet, amelyeket ki is próbáltak és 552 ágyúgolyóval Sepsiszentgyörgyre szállítottak". 1849 januárjában az osztrákok a gyárat lerombolták. A magyarhermányi hámorosok, Pető Pál, Ilyés Pető Mózes és Zsigmond József mesélt erről a korról nyári vasárnapokon a kiskapu elé kiülve, téli estéken pedig a szabadtüzelő lobogó lángja mellett az összegyűlt szomszédoknak és a feszült figyelemmel hallgató ifjaknak. Ilyés Pető Mózes 1916-ban halt meg - "élő történelemkönyv volt az ifjúságnak".
Zakariás Antal 1852-ben a gyárat helyreállította. Ekkor már a telep egész kis faluvá épült, volt malma, mészárszéke, italmérése, kőkápolnája (3. ábra). A gyár termékeinek a Kárpátokon túl is nagy jelentőségük volt. A háztartáshoz, földműveléshez szükséges árukból minden mennyiséget el tudtak adni. 1867-ben a gyár gazdát cserélt.
3. ábra: Bodvaj, bányásztelep egy 1872-ben készült telekkönyvi rajzon
Zakariás Antal a brassói törvényszék jóváhagyásával, 3688 forint vételár feltüntetésével, január 31-én kelt szerződéssel a bányajogosítványokat és a vasüzemet eladta öccsének, telegdi-baconi Zakariás Andrásnak. Zakariás András a kohót és a gyárépületet 1874-ben felújította, modernizálta. A kemence fújtatóberendezését nagyméretű kétrekeszes szekrénnyel cserélte ki, amelyet szintén az újjáépített hatalmas vízikerék tartott üzemben. A gyár épülete alatt nagy raktárt építtetett a készáru és egy asztalosműhely számára, még lejjebb működött a hámori vasverő egy nagyobb és egy kisebb vízikalapáccsal. A telep felett malom és molnárház állt. A különféle ágazatokban dolgozók száma meghaladta a százat, ezeken felül 6-8 szénégető is volt. A gyárban vas, acél, fogaskerék, csapágyak, gépalkatrészek, öntöttkerítések, kályha, üst, fazék és más öntvények, a hámorban különböző méretű singvas, további feldolgozásra rúdvasak, a kovácsműhelyek részére kalapácsok készültek. Csákány- kapa-, lapát- és jókezű mesterektől formába vert kaszagyártás folyt.
András később Nagybacon alatt még egy, a Barót patak vízi erejével működő hámort létesített a bodvaji vas feldolgozására. Ez időre esik Bodvaj-bánya virágkora (1875- 1880). András nagyvonalúan dolgozott, minőségi árut termelt, munkásait jól fizette, de nem volt szerencsés kezű ember. Családi gondjai is voltak és csődbe jutott. 1884-ben Románia lezárta határait az erdélyi kivitel előtt.
A gyár termékeit mind nehezebben tudták eladni, így a nagy adósság miatt Zakariás András még abban az évben eladta a bányát Lántzky Sándornak a lövétei, szentkeresztbányai vasmű tulajdonosának.
Lántzky Sándor, amíg a gyár a kezén volt, semmi újabb befektetést nem eszközölt. Az ott lakók kérésére kevesebb fizetés mellett is még üzemeltette a gyárat és a hámort.
1894-ben 12 férfi és 3 fiatal dolgozott az üzemben. A bányászatot 1897 őszén abbahagyták. A kihozott ércből 1905 tavaszáig, Lántzky Sándor haláláig dolgoztak. Azon évben mindenki elköltözött, Bodvajra csend borult, csak az alkalmazott telepőr maradt.
A bodvaji limonitrétegben fedezték fel az egész világon egyedülálló, csíkozott opált, melynek ismertetése a tudományos világban nagy feltűnést keltett. A fehér és kávébarna színben, 2-3 mm vastag rétegekben egymásra rakódott, dobostortához hasonló vasérc ma is ritka szép látvány.
Lántzky Sándor népes családja örökölte a gyárat, de egyikük sem vette a kezébe, sem közös alapon nem állították üzembe, egy 1914. május 1-én kelt szerződéssel 100 000 aranykoronáért eladták a Magyar Államnak. Ezzel együtt a magyarhermányi, kisbaconi, bibarcfalvi, bardoci, száldobosi tárnákat is.
Mivel kitört az első világháború, átadásra, átvételre nem került sor. A gyár berendezése, felszerelése a helyén maradt, a lakóházak cserepét, fáját az örökösök eladták, az olvasztó és az üzem többi épülete a háború kezdetén jó karban volt. A tiszti házban a bútorok, a raktárban a sok szerszám és egyebek, a kápolna díszes oltárával, miseruhákkal, vastag porréteg alatt úgy állottak, miként az utolsó szertartásnál ott hagyták - meséli id. Máthé János.
A háború után minden pusztulásnak indul, nagybaconi Nagy Efraim, a Lántzkyak utolsó felügyelője, 1919-ig őrt tartott az ingó javak vigyázására, de mivel sem maga, sem a telepőr számára fizetést nem adtak, minden gazdátlanná vált.
A jogutód román állam illetékes szervei figyelmen kívül hagyták Bodvajt, részükről 1920-1945 között senki még a helyszínen sem járt.
A II. világháború után a vajdahunyadi vasgyár mérnökei jártak Bodvajban, és 1945 tavaszán megkezdték a bánya és a kohó helyreállítását.
Az újraépítésnél megtalálták a gyárépület falába helyezett, 1874. évi emlékiratot, melyet "N. B. Gecse Sándor vasigazgató" írt azon záradékkal, hogy "utódaink ezen írást vegyék jó néven".
Az irat szerint bibarcfalvi Bartalis Sándor volt az öntésvezető, Ülkei Tamás a kőműves és Kaláka Ferenc az ácsmester.
A hunyadi gyár 1946-ban a közbirtokosságtól kibérelte a Lántzkyék által használt területet évi 400 000 lejért. A bérletet két évig fizették, azután nem.
A felszínt 1850-ben államosították. A kitermelt ércet tengelyen Ágostonfalvára, onnan a hunyadi kohóhoz szállították, de mivel a szállítást a nagy távolság költségessé tette, 1949-ben a szentkeresztbányai gyár vette át a termelést. Az újított kemencében az első olvasztás 780 kg nyersvas volt (libavas), ami rövid idő alatt 3000 kg fölé emelkedett. Bodvaj fél évszázados csendjét újra életzaj váltotta fel. A vízierő helyett gőzkazánt állítottak be, villanytelepet szereltek, kint és a bányában villanyfény mellett dolgoztak, összesen 52 férfi és női munkaerő - köztük volt Balog Sándor apai nagyapám, mint főgépész, Baló János anyai nagyapám, mint öntőmunkás, Baló Ferenc nagybátyám és még sok más rokonom és falumbeli. Nyersvason kívül motorfejeket, dugattyúgyűrűket, vasúti kocsi féktuskókat öntöttek.
A bányászást 1950 márciusában beszüntették azon indokkal, hogy az érc kifogyott. A jelentésre két mérnököt küldtek ki. Ezek a magyarhermányi bányászok elmondása szerint semmi érdemleges vizsgálatot nem tartottak.
A termelés ideje alatt új tárnát nem nyitottak, csak a régi tárnák közeit, az úgynevezett "lábtámaszokat" bontották el. Ez idő alatt nem jutottak el a régi fejtésekig.
A tervszerűtlenül végzett termelés miatt a hegy beszakadt, odatemette a sínhálózatot, a beomlás a felszínen ma is megfigyelhető. A szentkeresztbányai mérnökök, mesterek egyike sem szeretett az "Isten háta mögötti" helyen tartózkodni, alig várták, hogy megszabaduljanak. A magyarhermányi bányászok szerint ez állt az érc elfogyásáról szóló jelentés mögött.
1954. április 1-jén kialudt a tűz a kemencében. A gépeket és felszereléseket átvitték a Száldoboson épített olvasztóhoz. Közhírré tették, hogy Bodvajban az épületek eladók. Ezzel zárult a bánya és a gyár 1831-ben megkezdett működése.
A dolgozatot készítette: Balog Dezső
irányítótanár: Velencei András
Baróti Szabó Dávid Középiskola, Barót (Románia)