KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE
Torsten Bröhan, ThomasBerg: A formatervezés klasszikusai. 1880-1930, Taschen GmbH, Köln. 2001. - ISBN 3-8228-6876-0
A reprezentatív kiállítású kötet a formatervezés 1880- 1930 közötti, ma már klasszikusnak számító alkotóit és alkotásait mutatja be egyformán közérthető módon az érdeklődő nagyközönség és az iparművészet, formatervezés művelői számára.
A modern formatervezés története a 19. századi Angliába nyúlik vissza. Az iparosodás és a társadalmi átalakulás az élet és a művészet egymásra hatása révén új művészeti ágat hívott életre.
Ennek a mozgalomnak vezető személyiségei közé tartozott John Ruskin, az író, és William Morris a társadalomkritikus. Ez utóbbi művész volt az, aki elsőként tette meg a döntő lépést a festőművészettől az iparművészet és a formatervezés felé.
A William Morris által elindított Arts and Crafts mozgalom sok fiatal művészt és iparművészt vonzott, akik nagyban hozzájárultak az új reformstílus kialakításához. Ennek a csoportnak, melyhez olyan kiemelkedő formatervezők tartoztak, mint Charles Robert Ashbee és Archibald Knox, legjelentősebb alakja kétségkívül Christopher Dresser volt. Őt tekinthetjük az első európai ipari formatervezőnek, Peter Behrens előfutárának. Dresser lelkiismeretesen beépítette formaterveibe az ipar igényeit, ezzel is hozzájárult az ipari termelés által létrehozott termékek esztétikai és műszaki fejlesztéséhez.
Ha összehasonlítjuk Dresser dekantálóját a majd' egy évszázaddal későbbi teafőzővel, Herbert Schulze, korunk kiváló ezüstművesének alkotásával, szembeötlővé válnak Dresser korát megelőző formatervezési eredményei. A két tárgyat összehasonlítva alig hihető, hogy megalkotásuk között majd egy évszázad telt el.
Minden egyéni különbözőség ellenére hasonlóság is felfedezhető: a forma maximális egyszerűsítése, redukciója, a maximális esztétikai hatás elérése érdekében. A legfeltűnőbb ezeken a formaterveken a funkciónak megfelelő legegyszerűbb forma.
Az Arts and Crafts mozgalom a neves skót építészre, Charles Rennie Mackintosh-ra is hatással volt. Az ő nevéhez fűződik az ún. Glasgow-stílus létrehozása. Nála is, miként Dressernél, felfedezhető az orientális stílusjegyek alkalmazása, pl. a Glasgow-i Teaházba tervezett szék megjelenésén.
A Mackintoshnál megfigyelhető kifinomult purizmus hatással volt az osztrák stílusreformra, és elősegítette a Wiener Werkstätte létrejöttét. Josef Hoffmann és barátai 1903 júliusában indították a Bécsi Műhelyt, és ez az esemény tekinthető egyben a modernista mozgalom születésének a kontinentális Európában.
A századfordulón Bécs egy olyan formanyelv kifejlődésének volt tanúja, amely geometrikus elemekre vezethető vissza: kör, négyszög, háromszög, nyolcszög.
A formatervezés e rendkívül innovatív időszaka, a Bécsi Műhely és a Modernista mozgalom keretében neves alkotók híres formatervei valósultak meg, köztük Adolf Loos, Josef Hoffmann vagy Koloman Moser alkotásai. Az üvegművészet terén Otto Putscher nevéhez fűződik a formatervezési elvek kidolgozása.
A Bécsi Műhely alapítása előtt hét évvel jött létre Münchenben az Iparművészeti Egyesült Műhely. Ez az iparművészeti csoport magas művészi színvonalú termékek elérhető áron való létrehozását tűzte ki célul. Henry van de Velde 1906-ban Weimarban alapította meg a reformmozgalomhoz csatlakozó iparművészeti iskoláját. A századforduló környékén azonban a leghíresebb művésztelep Darmstadtban, a Mathildenhöhe-n jött létre, melyet Ernst Ludwig hesseni nagyherceg alapított 1899-ben.
Bár a reformmozgalom a századfordulón új stílust alakított ki, ez többnyire csak a drága egyedi, vagy a korlátozott számban megjelenő kézműipari tárgyakon jelent meg. A tömegáru termelése során az új stílust többnyire csak imitálták. A társadalmi változások valamint a technikai fejlődés hatására a középosztálybeli kézműiparosok az egyedi luxustárgyak előállítása helyett a szélesebb rétegek számára elérhető tárgyakon is megjelenő stíluskultúra kialakítását tűzték ki célul. Peter Behrens volt a művészek, építészek, iparművészek és formatervezők új egyesülésének legjelentősebb művészképviselője. Az általa a német AEG elektromos társaság számára tervezett turbinacsarnok nemcsak úttörő a design e területén, de megjeleníti a testületi design és testületi azonosságtudat korai formáit.
Két olyan csoport emelkedett ki a Deutsches Werkbund tagjai közül, amely a 20. századi formatervezés irányzatainak eltérő ágait képviseli: az egyik a szabványosítás, a másik a művészi individualizmus.
Míg az első csoportot Herman Muthesius, a másodikat van de Velde fémjelezte.
Az 1914-ben Kölnben rendezett kiállításon megjelentek a Werkbund mindkét irányzatát képviselő formatervezési elvek: kifinomult luxus üvegtárgyak Lötz Witwe és a bécsi avantgardisták tervezésében és műhelyéből, ugyanakkor nagyhírű művészek tervei alapján a német gyárak tömegtermelésben előállított üvegárui is bemutatásra kerültek.
Az első világháború megszakította a formatervezés innovatív fejlődésének folyamatát. 1919-ben azonban a Walter Gropius által Weimarban megalapított Bauhaus több olyan elméletet adoptált, amelyet korábban a Werkbund tagjai megvitattak. Ezeknek a művészeknek a design elsősorban didaktikai kísérletet jelentett az emberibb környezet kialakításra. A Bauhaus esztétikai elveinek alkalmazása funkcionális tárgyak esetében különösen szembeötlő a bútorok területén. Legfontosabb képviselőik Breuer Marcell és Ludwig Mies van der Rohe.
Az általuk tervezett csőbútor típusainak különböző fejlődési szakaszai (prototípus, kis sorozat, tömeggyártási darabok) jól mutatják a design és a tömegtermelés kapcsolatának kezdeti eredményeit.
A formatervezési ambíciókkal rendelkező, egymás mellett működő művészeti iskolák közül a Bauhaus magába olvasztotta a hallei Burg Giebichenstein iparművészeti iskolát, melyet Paul Tiersch vezetett. Az iskola szoros együttműködése különböző iparvállalatokkal, többek között a berlini KPM porcelánmanufaktúrával, a formatervezés révén jelentős kereskedelmi sikert eredményzett.
A Bauhaus és más reformiskolák olyan szellemi légkört teremtettek, amely támogatta számos olyan művészeti és iparművészeti csoport működését Németországban és azon kívül, amelyek nem voltak közvetlen kapcsolatban ezekkel az intézményekkel.
Ebben az időszakban jött létre a nemzetközi design stílus, amely rövidesen megvetette lábát az USA-ban.
Az új designkoncepciót követő összes művészeti iskola és innovatív kísérleti csoport közül vitán felül a Bauhaus a legnagyobb jelentőségű. A második világháború után ezeknek az iskoláknak a hatása a legnagyobb, nemcsak az USA-ban, hanem Európában is. 1950-51-ben alapították az Ulmi Formatervezési Főiskolát, amely elfogadta a Bauhaus irányelveit és a változó ipari és társadalmi helyzetre adaptálta azokat. Ezeknek az elveknek legjelentősebb gyakorlati alkalmazását az Ulmi Formatervezési Főiskola és a Braun elektromos eszközöket előállító cég együttműködése jelentette, amely napjainkban is kihat a formatervezés fejlődésére. Ez a fajta kapcsolat a háború utáni Németországban mindeddig egyedülálló.
A szerzők mind a szakemberekre, mind a laikus olvasókra gondoltak, a gazdag képanyag a ráismerés örömével ajándékozza meg a kötetet lapozgatókat, a formatervezés e történeti időszakának összefoglalója ugyanakkor jól használható kézikönyvvé emeli a kötetet.
Bakos Éva
Sigvald J. Harryson: Japanese Technology and Innovation Management (Japán Technológia és Innováció Menedzsment), Edward Elgar Publishing Limited, 1998 (Angol nyelven), ISBN 185 8987687
A könyv mondandójának lényege, hogy versenyképességük megőrzéséhez napjainkban a cégeknek alapvetően meg kell újítaniuk azokat a módszereket is, amelyekkel innovációs tevékenységüket és technológia-vagyonukat menedzselik. Aki ezt nem ismeri fel, vagy nem képes megtenni, az vesztésre áll. Igen sok cég azért képtelen arra, hogy gyorsan és eredményesen alkalmazkodjék a piaci változásokhoz, mert változatlanul a hagyományos innovációs és technológiafejlesztési stratégiát követi: erőforrásait saját technológiakészlete fejlesztésére összpontosítja, vagyis arra, hogy egyedi, minél inkább a maga speciális igényeire szabott technológiákat állítson elő. Ettől reméli versenyképessége megőrzését - az eredmény azonban sokkal inkább az, hogy innovációs erőforrásai lekötésével jelentős, nemritkán tragikus mértékben elveszíti a rugalmas alkalmazkodás képességét.
Harryson szerint művének legfőbb üzenete, hogy a vállalati innovációs folyamat többé nem korlátozódik a cég hagyományos értelemben vett know-how vagyonának fejlesztésére - azaz annak a tudásanyagnak a gyarapítására, hogy hogyan tudja a vállalat árutermelési feladatait megvalósítani -, hanem abban nem kevésbé fontos szerepet kap annak az ismeretanyagnak a fejlesztése, hogy kihez érdemes fordulni bizonyos fejlesztési feladatok elvégzéséért, problémák megoldásáért. A cégeknek, hogy képesek legyenek gyorsan fejlődni és ennek révén kellő rugalmassággal alkalmazkodni a piacok változásaihoz, ezt kell stratégiájuk egyik alapelemévé tenniük. Többé nem arra kell törekedniük, hogy egyes részlegeik önmagukban halmozzanak fel minden szükséges tudást, hogy mesterfokon és minden szükséges részletre kiterjedően megtanulják minden feladat ellátását, azaz felszerelkezzenek minden szükséges know-how-val, hanem inkább arra, hogy képesek legyenek a szükséges tudást, know-how-t kapcsolataik révén bevonni a tevékenységükbe. Ennek megfelelően, a kutatás-fejlesztés vezetőinek, valamint a technológiai vezetőknek gondoskodniuk kell arról, hogy minden tevékenységi terület vezetője pontosan tudja, kik azok mind a cégen belül, mind pedig a külvilágban, akik segíteni tudnak K+F projektjeik sikerre vitelében.
A dolog lényege tehát megragadható két, ma igen divatos fogalom kombinációjával: a feladat elvégzésének kihelyezése (outsourcing) és az ehhez szükséges kapcsolatrendszer építése (networking).
Maga az alapelv természetesen régóta nem újdonság. Benne az a törekvés jelenik meg, hogy a cég, ill. annak részlege a munkamegosztás révén optimálja saját erőforrásainak felhasználását. Az innovációs fejlesztőmunkában ennek megvalósítására vált világszerte nagy jelentőségű területté a technológiatranszfer. Jórészt ez teszi lehetővé a cégek, illetve részlegeik számára, hogy a maguk ezen a területen végzendő tevékenységének bizonyos elemeit pótolják, illetve kiegészítsék mások átvehető tudásával, illetve innovációs eredményeivel. Az így megvalósuló munkamegosztás eszközül szolgál arra, hogy megteremthessék az innovációs fejlesztéshez mozgósítható saját erőforrásaik optimális kihasználásának feltételeit, és ezzel javítsák tevékenységük gazdasági hatékonyságát, ami már önmagában is versenyképességük javulását eredményezheti. Az ilyen munkamegosztás további, nagyon figyelemreméltó hozadéka, hogy
Általa jelentős mértékben lerövidíthetik az innovációs fejlesztés elvégzéséhez szükséges időt, és ezzel számottevően gyorsabban tudnak megjelenni a piacon az új innovációs eredményeket megtestesítő árucikkekkel;
A mások által létrehozott, kész és főként már kipróbált illetve igazolt eredmények átvétele révén ugyancsak jelentős mértékben csökkenteni tudják az innovációs fejlesztőmunkával amúgy elkerülhetetlenül együttjáró kockázatokat, és el tudják kerülni a fejlesztési zsákutcákat és buktatókat (az innovációban is "más kárán tanul az okos");
Ez kínál gyakorlati lehetőségeket arra, hogy a maguk innovációs fejlesztési eredményeit, az azokban rejlő gazdasági értékeket a saját közvetlen tevékenységi körükön kívül, saját lehetőségeiken túl oly módon is kiaknázhassák, hogy azokat megfelelő ellenszolgáltatás fejében másoknak engedik át hasznosításra.
A technológiatranszfer gazdasági jelentőségét igen jól mutatja, hogy a 20. század utolsó harmadára önálló és gazdaságilag jelentős üzletággá vált a technológia kereskedelem. Fontos ugyanakkor kiemelni, hogy a cégek az esetek igen jelentős hányadában nem kereskedelmi ügyletek révén, hanem egyéb utakon-módokon jutnak hozzá a technológiákhoz, vagy az azok létrehozását segítő K+F és egyéb innovációs fejlesztési eredményekhez. Ilyen lehetőségeket találhatnak egyebek közt a különféle szakmai kapcsolatokban, a tapasztalatcsere fórumokon, a szakirodalomban. Különösen nagy gazdasági jelentőségű forrásként szolgálhat ebben az iparjogvédelmi dokumentáció - annál is inkább, mivel az új innovációs fejlesztési eredményekre, továbbá azok létrehozóira, valamint birtokosaira vonatkozóan abban megtalálható információk túlnyomó hányada más forrásban nem jelenik meg. Az elemzési módszerek fejlődésével az új technológiákhoz való hozzáférésben mind nagyobb jelentőséget nyer mások árucikkeinek elemzése is.
Amiről viszont Harryson ír, az valóban új és nagyon is figyelemre méltó. Új koncepciót és azzal összhangban új stratégiát mutat be, amely a kapcsolati háló módszeres építését és kiaknázását teszi a vállalati innovációs és technológiafejlesztési tevékenység egyik legfőbb pillérévé. Megmutatja, hogyan emelhető a cégen kívüli, és úgyszintén az azon belüli szakmai kapcsolati háló építése, kezelése és kiaknázása a fejlesztési tevékenység meghatározó részévé, módszeresen épített és alapvető erőforrásává, hogyan növelhető a cégnek, és úgyszintén a cégen belüli részlegnek az innovációs munkában elért eredményessége és teljesítőképessége annak révén, hogy feladatai optimális hatékonyságú megvalósításához külső partnereket és erőforrásokat von be, és - főként - mindig tudja, hová, kihez érdemes fordulnia.
Harryson Japánban tanulmányozta az innovációban élenjáró világcégek tevékenységét és e kutatásai eredményeit foglalja össze ebben a művében. Könyvében három, a kérdéskör mélyére hatoló esettanulmányt vonultat fel. Ezek bemutatják, hogyan alkalmazza a Canon, a Toyota és a Sony a gyakorlatban a kapcsolati háló útján történő tudásbevonást, milyen hasznokat teremtenek a cégen belül a cégen kívülre nyúló együttműködések. Az itt felkínált legfőbb tanulságok:
A Canon, a Sony és a Toyota azáltal ért el kiemelkedő teljesítményt a termékinnovációban, hogy tudatosan elkerülte a házon belüli technológiafejlesztéstől való függőséget. Ez a függőség ugyanakkor még igen sok nyugati cég jellemző vonása.
A technológiák külső forrásból történő beszerzésének nem kell maga után vonnia a cég saját K+F erőforrásainak leépítését. Ellenkezőleg, új erőket és energiákat, kedvező szinergikus hatásokat állíthat a cég technológia és innováció menedzsmentjének a szolgálatába.
A nyugati cégeknek, ha tanulni akarnak ezekből a példákból, nem csupán K+F gyakorlatukat kell megváltoztatniuk, hanem az egész szervezeti felállásukat. A japán cégek holisztikus szemlélettel kezelik az innováció és a technológiafejlesztés menedzselését. A nyugati cégeknek e szemlélet alkalmazása érdekében ki kell küszöbölniük bizonyos, a szervezet feldaraboltságát eredményező struktúrákat.
A japán gazdaságszervezés iránt érdeklődők számára a könyv külön érdekessége, hogy rövid, de igen érdekes betekintést enged a cégek szervezésének japán sajátosságaiba is, és segít megismerkedni több jellegzetes konstrukció szervezeti és gazdasági tartalmával. Ilyen pl. a keiretsu - ez eredetileg olyan konstrukciót jelentett, amelynek keretében az anyavállalat kis- és közepes cégeket alkalmazott alvállalkozókként, a második, átvitt értelmű jelentésében pedig különféle preferenciákat érvényesítő, de nem kizárólagos kereskedelmi kapcsolatok informális hálózatát jelképezi.
Az 1910-es években véghezvitt privatizációban (!) néhány kiváltságos család rendkívül olcsón felvásárolhatott kulcsfontosságú iparágakat. Így jöttek létre a családi tulajdonú cégek, a zaibatsu-k. A japán cégcsoportok jelentős hányada a zaibatsuk feldarabolásából született, másik jelentős részüket pedig ezek utánzásával hozták létre. A kinyu shudan, kinyu keiretsu, vagy kinyu gruptan pénzügyi csoportok, amelyek középponjában rendszerint egy bank áll. A kigyo keiretsu a vertikálisan összekapcsolódó beszállítókat jelenti, és csaknem minden nagy japán cégnek megvan a saját, megfelelően strukturált kigyo keiretsu-ja. A könyv felvázolja, milyenek a K+F kapcsolatok a kinyu shudan-ban, valamint a kigyo keiretsu struktúrában, hogyan valósulnak meg a K+F terén a keiretsu összekapcsolódások a Canonnál, a Sonynál, valamint a Toyotánál.
Harrysont a könyv a nagynevű menedzsment tanácsadó cég, a svájci Arthur D. Little Inc. vezető munkatársaként tünteti fel.
Osman Péter