KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE
Vida-Kowal-Wolk-Hegyi: Ungarisches Patentrecht (Magyar szabadalmi jog). Max-Planck-Institut für ausländisches und internationales Patent-, Urheber- und Weltbewerbsrecht 114; Carl Hegmanns Verlag KG, 2001 (német nyelven); ISBN 3 452 24891 7
A Max-Planck-Institut sorozatában megjelent mű előszavában prof. dr. Gerhard Schicker, az intézet igazgatója a könyv szerzői közül kiemeli dr. Vida Sándort, aki a könyv kéziratát a maga egészében alkotta, és válogatta annak mellékleteit. Dr. Tatjana Kowal-Wolk és dr. Gábor Hegyi, az intézet munkatársai a nyelvi és tárgyi feldolgozás során olyan mértékben működtek közre, hogy e tevékenységük alapján szintén a közös mű szerzőinek minősülnek.
Az előszó említi, hogy 1976-ban, a sorozat 39. köteteként jelent meg dr. Vida Sándor ugyanezen címet viselő műve. Rámutat, hogy azóta sok minden változott: Magyarország NATO-tag lett, várományosa az EU-tagságnak, és rövidesen az Európai Szabadalmi Egyezmény részese lesz.
Németországban az ipari, kereskedelmi és banki ágazat fokozott figyelemmel fordul Magyarország felé, és e körülmény, valamint a Magyarországon végbement politikai, gazdasági és jogi változások folytán szükségessé vált az újonnan szabályozott, teljes magyar szabadalmi jog újraszerkesztett bemutatása.
A recenzens abban a megtisztelő helyzetben van, hogy Vida Sándor korábban írt, kiváló monográfiáját is ismertethette, és megalapozottan állíthatja, hogy a szerző a fenti várakozásokat teljes mértékben kielégíti, és méltóan mutatja be jogfejlődésünk legújabb szakaszát, fejleményeit.
A mű - bár címe kizárólag a szabadalmi jogra utal - azt igen tág értelemben véve mutatja be. Nem csak statikusan, önmagában tárgyalja, hanem feltárja mindazokat az összefüggéseket, amelyekkel a szabadalom, sőt ezen túlmenően a szabadalmi oltalomban nem részesülő szellemi alkotások is dinamikusan kapcsolódnak a gazdasági élet vérkeringésébe.
A fenti szempontnak megfelelően a könyv a "Magyar szabadalmi jog" főcímet viselő "A" részét két csoportra bonthatjuk.
Az I-IX. fejezet tárgyalja a szoros értelemben vett szabadalmi jogot az alábbi címekre bontottan: A magyar szabadalmi jog fejlődése, A szabadalmi oltalom tárgya, Az oltalomképesség, A szabadalmi bejelentés, A szabadalomengedélyezési eljárás, A feltalálók jogállása, A szabadalmi hivatal és a bíróságok előtti speciális eljárások, A szabadalmi oltalom tartalma és terjedelme, A szolgálati és alkalmazotti találmányok, A szabadalombitorlás.
A X-XV. fejezet címei: A szabadalmi licenciaszerződések, A know-how szerződések, A szellemi alkotások oltalma a polgári jog útján, A technológiatranszfer és kartelljogi rendelkezések, A szabadalmak és a know-how beruházásként történő értékesítése, A magyar nemzetközi magánjog alkalmazása a nemzetközi licencia- és know-how-szerződések esetében.
A könyv "B" része tárgykörök szerint történő csoportosításban mutat be 43 jogesetet, amelyekben mind anyagi, mind eljárásjogi szempontból iránymutató bírói döntések születtek.
A "C" rész a technológiatranszferre, a "D" rész pedig a hatályos szabadalmi törvényre vonatkozó rendelkezéseket tartalmazza.
Mindezt kiegészíti a széles körű magyar és külföldi irodalomjegyzék.
Amint arra a könyv előszava is rámutat, dr. Vida Sándor volt a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvényt előkészítő, az igazságügyi miniszter által megbízott kodifikációs bizottság elnöke, és így alkalma nyílt a törvényalkotás egész folyamatának áttekintésére, és közreműködött abban a jogalkotói tevékenységben, amely a magyar szabadalmi jogot az európai szabadalmi intézmények tevékenységével harmonizálta, és előkészítette az Európai Szabadalmi Egyezményhez történő csatlakozást.
Túllépné a recenzió kereteit a könyv sokrétű, gazdag tartalmú értelmezéseinek, megállapításainak részletes feltárása.
Ehelyett arra a szerzői módszerre szeretnénk felhívni a figyelmet, amely révén a mű teljesen rendszerezetten, összefüggéseiben áttekinthetően, részleteiben kidolgozottan közvetíti az átfogó ismeretanyagot az olvasó felé.
A mű érdeme, hogy irodalomjegyzéke és a "B" részben foglalt bírósági döntések, valamint a "C" és a "D" részben közölt jogszabályok nem csupán egyes elkülönített részeket jelentenek, hanem szervesen beolvadnak a könyv érdemi fejezeteit jelentő "A" részbe.
Mi ennek a jelentősége?
Az olvasó nem csak azokkal a változásokkal ismerkedik meg, amelyek a szabadalmi jog egészét, továbbá annak egyes részeit érintették, hanem az újraszabályozás minden egyes részleténél a szerző elemzi az e vonatkozásban a korábbi törvényi szabályozás alapján kialakult bírói döntéseket, a jogalkalmazás jogfejlesztő hatását, és értékeli annak jelentőségét az új szabályozás körében. Ezen túlmenően az olvasónak a pontos lábjegyzetek és jelölések következtében alkalma nyílik az egyes döntéseket és a szerző ehhez kapcsolódó nézeteit megismerni.
A bírói gyakorlaton túlmenően az olvasó előtt ismertté válik, hogy a jogalkotás során, valamint az azt követő jogalkalmazási kérdések megoldásával kapcsolatban az egyes megoldandó kérdéseket milyen alapos jogirodalmi viták és állásfoglalások kisérték, és megismeri azokat a törekvéseket, amelyek az új jogszabályt és annak alkalmazását a harmonizációs szempontokkal összhangban kívánják alkalmazni.
Minden kérdéskörhöz kapcsolódóan megismerjük a vonatkozó, a belföldi és a külföldi jogirodalomban kialakított gondolatokat és azok forrását.
A pontos lábjegyzeteknek az irodalomjegyzékkel fennálló összhangja révén a szerző a vonatkozó jogirodalom valóságos összefoglaló enciklopédiáját adja meg, témakörönkénti csoportosításban.
E szerkesztési módszernek köszönhetően a könyvet a tudományos iparjogvédelmi monográfián túlmenően, a gyakorlati szakember számára is kiváló kézikönyvnek, kommentárnak tekinthetjük.
Nem mulaszthatjuk el, hogy rámutassunk a könyv egyik értékelő megállapítására, amellyel nehéz egyetérteni, és amely nincs is összhangban a mű egészével, annak okfejtéseivel.
A szerző két esetben is utal arra, hogy a magyarországi rendszerváltást megelőzően, 1990 előtt a szabadalom nem felelt meg a szabadalom valóságos követelményeinek, és jelentősége arra korlátozódott, hogy jogalapul szolgáljon a feltalálók részére a találmányi díj fizetésére (p. 5. és p. 104.). Mindkét megállapításának megtételekor ugyanannak a szerzőnek az írására, mint forrásra utal.
Ez az észrevétel álláspontunk szerint nem helytálló, és kizárólag az 1949-től 1969 végéig fennálló helyzetre vonatkoztatható.
A találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1969. évi II. tv. alapján a szabadalom ismét kizárólagos jogosultsággá vált, és az állami gazdálkodó szervek egymás közötti kapcsolatában is - bár a piacgazdasághoz viszonyítva lényegesebb szűkebb körben érvényesülve -visszanyerte igazi tartalmát, monopolhelyzetét. Ennek tudható be, hogy a könyv "B" részében ismertetett bírói gyakorlat az állami gazdálkodó szervek között folyamatban levő szabadalombitorlási ügyekben igen kifinomult jogi értelmezést fejlesztett ki. Ezen túlmenően, a bírói gyakorlatban kialakult jogelvek jól alkalmazhatók a szabadalomengedélyezési eljárásban is az új szabadalmi törvény fogalmainak keretei között.
Ezeket az összefüggéseket megtaláljuk a könyv mindazon fejtegetései során, amikor az 1969. évi szabadalmi törvény alapján kifejlesztett, a szabadalom jogintézményét érintő, és a mai keretek között is helytálló bírói döntéseket és irodalmi állásfoglalásokat elemzi.
A könyv egyéb összefüggéseinek tükrében az e kritika útján kifogásolt megállapítások úgy tekinthetők, hogy a szerző e megállapításait az adott helyzetet jellemző egyik hivatkozott irodalmi forrásra történő utalással tette, hozzáfűzött megjegyzések nélkül.
A szabadalom 1990 előtti szerepével összefüggő álláspontunkat erősíti a könyv előszavának megállapítása: "Magyarország az 1989. évi fordulat előtt is szabadalomjogilag haladónak minősült."
A könyvnek az iparjogvédelem keretében betöltött rangját fémjelzi, hogy a Max-Planck-Institut kiadványsorozatában jelent meg. Sajnálatosnak csak azt tartjuk, hogy az iparjogvédelemnek a német nyelvet nem ismerő hazai elméleti és gyakorlati művelői nem meríthetnek belőle.
A "habent sua fata libelli" gondolata most is érvényesül. Mire az ismertetés az olvasó kezébe kerül, az Európai Szabadalmi Egyezményhez történő csatlakozásunk folytán bekövetkezett törvénymódosítás következtében a mű alapjául szolgáló egyes jogszabályi rendelkezések megváltoznak.
Dr. Bacher Vilmos
* * *
A tudományok nagykönyve; Összeállította: Peter Tallach. Kossuth Kiadó, 2002; Budapest, ISBN 963 09 4371 9
Szellemi dimenzióiban is impozáns, szép kötetet adott közre a Kossuth Kiadó, amely az utóbbi években ismeretterjesztő kiadványainak magas intellektuális színvonaláról és igényes, elegáns kiviteléről ismerszik meg. Tartalma méltó a címéhez: A tudományok nagykönyve valójában a tudományos megismerés szellemtörténetének kisenciklopédiája. Előszavát az a Simon Singh írta, akinek két csodálatos tudománytörténeti művét is olvashattuk már a Park Kiadó jóvoltából. A nagy Fermat-sejtés a matematikai kutatások történetéről szól, és ennek kapcsán megragadó bepillantásokat kínál a matematikai alkotás folyamatába is. A Kódkönyv végigvezet a rejtjelezés, valamint a rejtjelfejtés létrejöttének és fejlődésének érdekfeszítő történetén a kezdetektől napjainkig. Technika- és kultúrtörténet, s egyben a folyamatos innováció eposza. Megmutatja, hogy amint az az ellentétes érdekeket szolgáló, rokon szakterületek esetében mindig is történik, hogyan ível egymásnak feszülve mind magasabbra a rejtjelezés és a rejtjelfejtés technikáinak fejlődése, és válnak alkalmazott eszközeik egyre bonyolultabbá, mára már köznapi tudással felfoghatatlanul bonyolulttá. Singh neve tehát már eleve biztosít e könyv szakmai rangjáról.
Ha tájékozódni akarunk, akkor ez a könyv kisenciklopédiaként szolgál. Olvasgathatjuk azonban úgy is, mint válogatott képeket, fejezeteket a világ megismerésére törő emberi szellem történetéből. Régebbi időkben a hősköltemények komoly kulturális, sőt mintaadó szerepet töltöttek be. Ez egy modern, szikár hősköltemény - a tudományos megismerés eposza.
"Ó jaj, a filozófiát, a jog- s az orvostudományt és - haj - teológiát: mind buzgón búvároltam át. S most mégis így állok tudatlan, mint amikor munkámba fogtam." - így kesereg Faust Goethe művében. Így foglalja össze indításul a világ megismerésének nagy problémáját, amellyel a gondolkodó emberek legtöbbje előbb-utóbb szembekerül: a gyermeki tudatlanság állapotából sok-sok tanulással jutunk el odáig, hogy rájöjjünk, valójában az egyes ember milyen keveset is képes megismerni a természet és az ember titkaiból. Hiszen valójában már azt sem vagyunk képesek felfogni, hogy a matematika fogalomrendszere szerint a végtelenből bármekkora véges mennyiséget is veszünk el, az továbbra is végtelen marad. Pontosan ilyen az arány az életünk folyamán magunkba szívható tudáshalmaz és az előttünk rejtve maradó ismeretek között. Akiben van valódi intellektuális érdeklődés, annak ez persze nem azt jelenti, hogy feladná a megismerésért folytatott küzdelmet. Ellenkezőleg, ösztönzően hat a titkok végtelenje, és mindaz a kihívás, amelyet jelent. A tudomány az a forrás, amelyből minél többet merítünk, annál többet sejtünk meg a kínálkozó ismeretek és a még feltáratlan titkok végtelen gazdagságából - s az igazi gondolkodót ez óhatatlanul is új kalandokra hívja. "Én feltekintek, s káprázik szemem, letekintek, s szemem elsötétül, körültekintek, s megzavarodom" vallja be Cézár G. B. Shaw csodálatos színművében (Cézár és Kleopátra), de a következő pillanatban már új hódításra indul. Valahogy így vannak mindannyian, akik a Tudást kutatják, akárcsak éppen feltekintve is a mindennapok rutinjából. Róluk is szól ez a könyv.
Polihisztor, aki rengeteg dologról nem tud semmit, míg tudós, aki egy végtelenül szűk területről tud mindent - sarkította ki a tudás elsajátításának dilemmáját felejthetetlen műegyetemi professzorunk, Simonyi Károly, s a túlzást leszámítva valóban ez a helyzet. És tény, hogy a kivételes zseniktől eltekintve, a saját legszűkebb szakterületünkön kívül mindannyian legfeljebb a polihisztor ismereteivel rendelkezünk. Ezért is kellenek a tudástárak, hogy ami nincs a fejünkben, az legalább könnyen megragadható formában a kezünk ügyében legyen. Hagyományos kivitelű, nyomtatott változataik esetében azonban kibékíthetetlen ellentét feszül egyrészt a bennük foglalt anyag gazdagsága, másrészt a könyvek, illetve könyvsorozatok kezelhetősége között. Minél több információt tartalmaznak, annál hasznosabbak, azonban technikailag annál nehézkesebb kezelni, forgatni őket, követni bennük a hivatkozásokat - nem is beszélve a növekvő terjedelemmel olykor az égbe szökő áraikról. (A számítógépes technológia már más világot nyit, az már ezt az ellentétet simán kiküszöböli, így ott az anyag gazdagságának már nincsenek ilyen árnyoldalai a felhasználó számára. Ennek egyik kimagasló csúcsteljesítménye napjainkban az Encyclopaedia Britannica számítógépes változata.) Ez teremtette meg az olyan tudástárak népszerűségét, amelyek egy-két kötetbe sűrített kézikönyvek - lexikonok, enciklopédiák - formájában adnak első tájékozódásra alkalmas ismereteket többé-kevésbé széles területekről. Így nevezhető ez is egy sajátos enciklopédiának
A kötetben mintegy 250 apró tanulmány sorakozik időrend szerint, és ezek mindegyike a tudomány történetének egy fontos vagy jellemző epizódját vázolja fel. Ezek a legkülönbözőbb szakterületekre visznek el. Csak néhány kiragadott példa ennek érzékeltetésére az egymást követő írásokból: "A szerencse szabályai" és "A Szaturnusz gyűrűi", "A mikroszkopikus élet" és "Newton: Principia", "Az antitoxinok" és "A jávai ember", "A nejlon" és "Az állati ösztönök", "Dolly, a klónozott birka" és "Mikrofosszíliák a Marsról".
Szerkezete sajátos: kivétel nélkül mindegyik tanulmány két oldal terjedelmű, ebből az egyik szöveg, a másik pedig kép vagy illusztráció. Amint az összeállítás készítője a bevezetésben elmondja, a könyv azokat a tetteket követi nyomon, amelyek nem csak a tudományt változtatták meg, de a gondolkodás más területeit is. A fejezetek felölelik a hagyományos természettudományokat (fizika, kémia, biológia, csillagászat, földtudományok) éppúgy, mint a pszichológiát, a régészetet, a paleoantropológiát, az orvoslást és a matematikát. A technológia csak akkor kerül szóba, amikor közvetlen tudományos eredményekhez vezetett, mint a távcső, a mikroszkóp vagy a számítógép esetében. A válogatás megemlékezik a korai filozófusokról is, akiknek a vizsgálódásai a tudomány hajnalát jelentették, a középpontban azonban azok a felfedezések, elméletek vagy módszerek állnak, amelyek hosszú ideje ismert problémákat oldottak meg, új korszakokat nyitottak, vagy megváltoztatták a világról alkotott képünket. Bekerült néhány azok közül az elméletek közül is, amelyek jelentősen befolyásolták a tudomány egy-egy ágának fejlődését, ám később hamisnak bizonyultak.
A legelső írás mintegy 37 ezer évvel visz vissza az időben, a számolás ma ismert kezdeteiig. Az utolsó a most elmúlt évezred, a tegnap utolsó nagy felfedezéséig: 2000. június 6-án bejelentették az emberi lény "forráskódjának", a humán genom "munkavázlatának" elkészítését.
Mélyenszántó elemzésekre, vagy akár részletgazdag ismertetésekre itt ne számítsunk - ez nem az a műfaj. Arra viszont jók ezek az írások, hogy első képet kapjunk a tárgyról, legyen fogalmunk a mibenlétéről, esetleg megérezzünk valamit az összefüggésekből, és mindennek alapján eldönthessük, akarunk-e utánanézni, többet is megtudni róla. De hiszen ennél többet a lexikon sem ad, az sem arra szolgál, hogy belőle merítsünk alapos ismereteket.
A tudás arra is való, hogy mindannyiunkat újabb ismeretek megszerzésére sarkaljon. Ez a könyv is. Singh írja itt: "A tudomány történetének kiemelkedő pillanataiban a kételkedés, a kreativitás és a racionális gondolkodás együttese úgy hoz létre elméletet, hogy a régi eszmék és a megfigyelések közötti ellentmondások még nem nyilvánvalók. Ez a könyv bizonyos mértékig a kételkedésnek kijáró tiszteletadás. A következő lapokon a tudomány különböző területein ma elfogadott igazságok leírása található. S bár ezek az elméletek csodálatot váltanak ki, éppúgy meg kell kérdőjelezni és ki kell próbálni őket, mint a korábbiakat." Tegyük ide ehhez példának a legújabb, napvilágot látott feltevést a fekete lyukakról. Amint itt olvashatjuk, John Michell tiszteletes 1784-ben alkotta meg e szó szerint rendkívüli égi objektumok elméletét, majd mintegy 200 évvel később Stephen Hawking felfedezte a fekete lyukak párolgását. Most pedig egy obszervatórium tudósai a megfigyeléseik alapján azzal a feltevéssel álltak elő, hogy a fekete lyukak képesek nagy tömegű anyagot kilövellni, s méghozzá, szemben a jelenleg érvényes elmélettel, a fényénél nagyobb sebességgel.
Az ilyen könyvek kiválóak arra, hogy útbaigazítóként, a látókör szélesítőjeként szolgáljanak mindenkinek, akiben él az érdeklődés a világ sokrétűsége iránt, s különösen olyan ifjú embereknek, akik már rászoktak, vagy akiket szívesen rávezetnénk a színvonalas ismeretterjesztő művek olvasgatásának hasznos, szép szokására.
Osman Péter
Ruth Towse &
Rudi Holzhauer (szerk.): The Economics of Intellectual Property (A szellemi tulajdon gazdaságtana). Nemzetközi Közgazdasági Referenciakönyvtár sorozat; Edward Elgar, 2002 (angol nyelven);
ISBN 1 84064351 X (4 kötet)
A legutóbbi évtizedek fejleményei a korábbi, már akkor is vitathatatlanul nagy gazdasági jelentőségéhez képest is kiemelkedő mértékben felértékelték a szellemi vagyon szerepét mind a nemzetgazdaságok, mind pedig az egyes cégek verseny- és jövedelemtermelő képességének alakulásában. A világgazdaságban megkezdődött, az ún. új iparágak terén pedig már erőteljesen halad előre az átmenet a tudásalapú gazdaságba, és az árutermelésben a hozzáadott érték mind nagyobb hányadát a szellemi vagyon hasznosítása hozza létre. A korábbiakban elképzelhetetlenül nagy szerephez jutottak a jövedelemtermelésben a szellemitermék-alapú árucikkeket előállító szórakoztató iparágak - gondoljunk pl. a zenére, filmre, tv-sorozatokra, számítógépes játékokra, vagy éppen a tv-műsorok licencének értékesítésére. Ezzel a szellemi vagyon a legfontosabbak egyikévé lépett elő a nemzetgazdaságok, valamint a cégek vagyonelemei között, mind a piaci pozíciók megtartásában, a jövedelemtermelésben betöltött szerepét, mind pedig a pénzzé, tőkévé közvetlen is konvertálható értékét tekintve. Az előrejelzések pedig egyértelműen azt mutatják, hogy gazdasági jelentősége továbbra is erőteljesen növekszik, és mindinkább meghatározó szerepet tölt be a cégek gazdasági erejének, piaci pozícióinak, versenyképességének, és jövedelemtermelő képességének alakulásában.
A piaci pozícióharc tudományának, és különösen a gazdasági stratégia kimunkálásának és gyakorlati érvényesítésének egyik világszinten kiemelkedő szakembere, Philip Kotler írja, hogy "A változás olyan gyors, hogy a változás képessége is versenyelőny lett". Sokatmondó könyvének címe is, ahol erről beszél: Jönni, látni, győzni a piacon. Márpedig a változás képességének egyik legfőbb és semmi mással nem pótolható alkotóeleme a tudás, hiszen csak az a szervezet és csak az az ember tud a versenyben való fennmaradáshoz szükséges módon és irányban változni, amelynek, illetve akinek elegendő ismeretei vannak ehhez. Tudnia kell, hogy mi lehet a változás optimális iránya, tartalma és mértéke azok között a keretek között, amelyeket egyrészt a jelen- és a jövőbeni tevékenységének feltételrendszere, másrészt pedig a saját adottságai és lehetőségei megszabnak. Szintúgy tudnia kell, hogy az erőforrásainak felhasználásában hogyan hozhatja létre az optimális megosztást a változás megvalósítására, valamint az egyéb céljainak elérésére fordított erőforrások között. És tudnia kell, hogyan optimalizálhatja a változás létrehozására fordított erőforrásai felhasználását. Mindezeken túl ezt a tudást még állandóan fejlesztenie is kell, hogy a változás képességének terén se veszítsen versenyképességéből, sőt minél többeket maga mögé utasítson. Ez teszi mindeme tudást nagyon értékes részévé a szellemi vagyonnak.
Tudnunk kell azt is, hogy a tudásalapú gazdaságot a verseny hozta létre és a verseny nyomása határozza meg. Itt a tudásalapú eszközök állandó és módszeres fejlesztése a fennmaradás nélkülözhetetlen feltétele, a fejlesztésben való lemaradásnak hosszabb távon elkerülhetetlen következménye a hanyatlás. A szellemi vagyon erkölcsi avulása itt gyors, és számos területen mindinkább gyorsuló. Nem elég tehát gondosan őrizni, hanem folyamatosan meg kell újítani, fejleszteni, a kínálkozó lehetőségeknek megfelelően kiterjeszteni újabb technikai és piaci területekre, azaz hozzáértően és szakszerűen menedzselni kell. Így egyáltalán nem meglepő, hogy napjainkra a cégek szellemi vagyonának menedzselése a vállalatirányítás egyik legnagyobb jelentőségű területévé vált, amely fontosságában gyakorta még a pénzügyi menedzselést is felülmúlja.
Számunkra, és úgyszintén az Európai Unióhoz közelítő sorstársaink számára a szellemi vagyon fontosságának van egy további, kiemelkedő jelentőségű olvasata is. A gazdasági és intézményi integrációba való beolvadás nem csupán a lehetőségeink bővülését, az egységes piactól bennünket elválasztó korlátok számunkra áldásos leomlását jelenti, hanem azt is, hogy a cégeinknek és egész nemzetgazdaságunknak új, keményebb versenyfeltételek között kell majd helytállniuk, megőrizniük és lehetőleg növelniük jövedelemtermelő képességüket. Olyan cégekkel kerülünk szembe mind a nemzetközi, mind a hazai terepen, amelyek kultúrájának természetes része, s ami a legfontosabb, fegyverzetének egyik legfőbb eszközrendszere az innováció. Márpedig az innovációs munka alapját a szellemi vagyon alkotja, eredményei pedig azt frissítik, gazdagítják - ám csak akkor, ha kellő szakszerűséggel végezzük e vagyon kezelését. A szakszerűség, hozzáértés itt döntő jelentőségű. Gazdasági szempontból a szellemi vagyon meghatározó jellemzője, hogy rendkívül illékony: a nem megfelelő kezelés a legnagyobb potenciális értéket is pillanatok alatt semmivé teheti, vagy kitárhatja a kaput azok előtt, akik a kérdéses vagyonelemeket el akarják venni gondatlan vagy felkészületlen birtokosuktól. Megtartása és védelme pedig maga is különleges tudást, szó szerint e vagyon testére szabott know-how-t igényel. Következik ez abból, hogy elemeinek védelmét - oltalmát - azok sajátos természete folytán a materiális vagyonnál alkalmazottaktól eltérő módon és eszközökkel kell biztosítani.
A szellemi vagyon gazdaságtanának egyik kiemelkedő jelentőségű kérdésköre e vagyon elemeinek oltalmához kapcsolódik. Ilyen vagyonelemek elsősorban az alábbiak:
a gazdálkodás körében valamely cél eléréséhez, valamely feladat teljesítéséhez előnyösen felhasználható, sajátos ismeretanyag: tudásnak, információnak, tapasztalatoknak célorientáltan összeállított sajátos elemei, illetve ezek rendszere. Ennek lényegét jól kifejezi az általánosan használt idegen kifejezés: know-how, azaz tudni, hogyan tegyük. Ez az ismeretanyag gyakorta olyan új elemekre épül, amelyek mások számára még nem váltak ismertté. Alkothatja azonban a gerincét önmagukban ismeretes elemeknek valamely cél elérése érdekében sajátosan összeválogatott és rendszerbe foglalt kombinációja is;
meghatározott feladat vagy feladatcsoport előnyös megvalósítását lehetővé tevő, sajátos új megoldás vagy megoldásrendszer (pl. találmány);
sajátos, a gazdálkodásban előnyösen felhasználható tevékenység- és üzemszervezési és -vezetési megoldások és konstrukciók;
sajátos, a gazdálkodásban előnyösen felhasználható piacszervezési megoldások és konstrukciók;
eredeti szoftver;
eredeti zenei, irodalmi alkotások, műsorfelépítések;
a piacon ismertté vált, előnyös megítélést felidéző és ezzel keresettséget, kedvező kelendőséget biztosító árujelzők, ilyen a védjegy, az ún. márkanév, a kereskedelmi név.
Ezeknek az elemeknek a vagyoni értékét két tényező adja. Ezek egyike a használati értékük. Ennek lényege abban összegezhető, hogy a felhasználásukkal javítható valamely gazdasági tevékenység eredményessége, illetve hatékonysága, ideértve azt is, hogy a felhasználás kedvezőbb értékesítési feltételek elérését teszi lehetővé. A másik tényező, hogy a birtokosuk a felhasználásukban, birtoklásukban, valamint a velük való rendelkezésben a gazdasági élet többi szereplőjével szemben tulajdonosi, vagy azzal a hasznosítás gyakorlati vonatkozásaiban lényegileg egyenértékű pozíciót élvez. Nagyon is jellemző módon az utóbbi tényező okán nem sorolhatók ide a földrajzi árujelzők és az eredetmegjelölések. Az ezek használatára vonatkozó jog ugyanis nem egészül ki rendelkezési joggal, nem jogosítja fel a jogosultat arra, hogy ez utóbbi árujelzők használatát másoknak engedélyezze, a maga ezekre vonatkozó jogait másokra átruházza, így ellenértékhez sem juthat - jogszerűen - ilyen ügyletek révén. Ezért ezekre vonatkozó tulajdonosi pozícióról nem beszélhetünk, és így ezek vagyonelemekké sem válhatnak.
Ezek jogi oltalma mögött egy meghatározó jelentőségű kompromisszum áll. A társadalmaknak alapvető érdekei fűződnek a gazdasági fejlődéshez, s ezért ahhoz is, hogy a nemzetgazdaságukban minél gyorsabban és széles körben terjedjen el az előnyösen felhasználható szellemi alkotások hasznosítása. A gazdaság szereplői azonban csak akkor hajlandóak befektetni az innovációs fejlesztőmunkába, valamint mások szellemivagyon-elemeinek megvásárlásába, és csak akkor alapoznak vállalkozásokat minderre, ha a társadalom a jogrend révén ésszerű mértékben biztosítja számukra a fentebb vázolt tulajdonosi pozíciót. Erre szolgálnak az iparjogvédelem, valamint a szerzői jogi oltalom intézményei, az előbbiekbe beleértve a tisztességtelen verseny elleni védekezés jogintézményét is. Mindezt úgy is összegezhetjük, hogy a szellemi vagyon elemeit oltalmazó egyes intézmények az innovációs tevékenységek és az azokba történő befektetés ösztönzésének érdekében bizonyos monopoljogokat teremtenek olyan társadalmi-gazdasági környezetben, amelynek alapvető törekvése a monopóliumok lebontása a gazdaságban.
A szellemi vagyon jogszerű hasznosításának kereteit illetően értelemszerűen élesen szembenállnak egymással egyrészt a szóban forgó vagyonelemek birtokosának, másrészt mindazon piaci szereplőknek az érdekei, amelyek szintúgy hasznosítanák azokat. Az előbbi természetesen arra törekszik, hogy mindenki mást kizárjon a hasznosítás lehetőségéből, és csak neki megfelelő ellenszolgáltatás fejében adjon arra másnak engedélyt. Az utóbbiak érdekei viszont azt diktálják, hogy igyekezzenek a szóban forgó vagyonelem hasznosítási lehetőségeiben maguk is osztozni, méghozzá a saját szempontjukból minél kedvezőbb feltételekkel - akár az eredeti birtokos ellenére is, de mindenképpen oly módon, hogy az tőlük minél kevesebb ráfordítást igényeljen. Így például a hasznosítási jogok szabályszerű megvásárlásához, illetve technológia vásárlásához is csak akkor folyamodnak, ha kedvezőbb megoldás nem áll rendelkezésükre.
A magas színvonalú szakkönyveiről méltán világhírű Edward Elgar kiadónak ez a nagyívű, négykötetes, összesen több mint 2300 oldalas kiadványa 89, a szakirodalmának legjavához tartozó tanulmányt sorakoztat fel a szellemi vagyon gazdaságtanának témakörében. A legkorábbi 1934-ből, a legfrissebb 1999-ből származik. A főbb témacsoportok:
Bevezetés a szellemi vagyon gazdaságtanába;
Szerzői jog;
Alkalmazás a szerzői jog egyes területein;
A művésznek a jogdíjhoz való joga;
A szabadalmak természete és a szabadalmi rendszer;
A szabadalom terjedelme és időtartama;
A szabadalmakkal kapcsolatos tapasztalat egyes kérdései;
Üzleti titkok;
Árujelzők;
A verseny általános kérdései;
Párhuzamos importok, különös tekintettel az árujelzővel ellátott termékek jogosulatlan forgalmazására;
A Kereskedelmi Világszervezet, valamint a TRIPS-egyezmény szellemi vagyonnal kapcsolatos kérdései;
Szabványosítási kérdések.
Osman Péter