KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE
Hamid Rashidmanesh, David Naylor & Adam A. Lewis: Protect your IP rights from insolvency
Barabási Albert-László: Behálózva
James Burke: Tudásháló
Hamid Rashidmanesh, David Naylor & Adam A. Lewis: Protect your IP rights from insolvency
(Védd a szellemitulajdon-jogaidat a csődtől).
Managing intellectual property, 2003. 129. sz. p. 41-47, angol nyelven
A szerzők a technológiatranszfer-, illetve a licencmegállapodások olyan kockázatára irányítják itt a figyelmet, amely még a technológiatranszfer terén többé-kevésbé jártas szakemberek jelentős részének sem nyilvánvaló, s amelyről a szavaik nyomán felismerhetjük, hogy az nagyon is valós gazdasági veszteségeket okozhat.
Ahhoz, hogy tisztán lássuk, miben is áll a szerzők által bemutatott veszély, célszerű áttekintenünk, mi indítja a cégeket technológia-, illetve licencvásárlásra. A legfontosabb okok a következőkben összegezhetők.
Az innovációs fejlesztés az esetek túlnyomó többségében igen jelentős gazdasági súlyú, és meglehetősen sokféle anyagi és szellemi erőforrás mozgósítását igényli, és ezért a véghezvitele rendszerint nagy terheket ró arra, aki ezen a téren eredményt akar elérni. Szintúgy nagy és számos területen szétterített ráfordításokat követelhet meg az innovációs fejlesztési eredmények gazdasági kiaknázásának - azok hasznosításának és értékesítésének - az előkészítése, és ezeknek az eredményeknek a tényleges hasznosításba vitele. Ezek a terhek olyannyira súlyosak lehetnek, hogy egy-egy kisebb vagy közepes cég azért sem képes azokat magára vállalni, mert egyszerűen nem is rendelkezik az ehhez szükséges erőforrásokkal, de a nagyobb cégek számára is általában kívánatossá teszik, hogy igyekezzenek azokat ésszerű megoldások segítségével csökkenteni. Ugyancsak erre ösztönzi őket az a tény, hogy az innovációs fejlesztő munkában a siker - éppen annak legbensőbb lényegéből következően - soha nem vehető eleve bizonyosra, és mindig számottevő mértékben van jelen a kudarc eshetősége is. Az ésszerű megoldás pedig azt jelenti, hogy az innovációs munkában ki kell használni a munkamegosztásban rejlő lehetőségeket. Ennek egyik fontos eszközrendszeréül szolgálnak a cégek számára a technológiaátvételi, illetve licencvásárlási megállapodások. Az innovációs fejlesztésben jelentős részben ezek teszik lehetővé a cégek számára, hogy ezen a területen végzendő tevékenységük bizonyos elemeit pótolják, illetve kiegészítsék mások hasonló tevékenységével, pontosabban átvehető eredményeivel. Mindenekelőtt ezáltal válik lehetővé számukra, hogy megteremthessék a saját, innovációs fejlesztéshez mozgósítható erőforrásaik optimális kihasználásának feltételeit, és ezzel javítsák tevékenységük gazdasági hatékonyságát - ami azért is elsőrendű fontosságú, mert már önmagában is versenyképességük javulását eredményezheti.
Az így megvalósított munkamegosztás további, nagyon figyelemreméltó hozadéka, hogy általa a vállalkozók olyan előnyökhöz juthatnak, mint például
jelentős mértékben lerövidíthetik az innovációs fejlesztés elvégzéséhez szükséges időt, és ezzel számottevően gyorsabban tudnak megjelenni a piacon az új innovációs eredményeket megtestesítő árucikkekkel;
a mások által létrehozott, kész és főként már kipróbált, illetve igazolt eredmények átvétele révén ugyancsak jelentős mértékben csökkenteni tudják az innovációs fejlesztő munkával amúgy elkerülhetetlenül együtt járó kockázatokat, és el tudják kerülni a fejlesztési zsákutcákat és a buktatókat (az innovációban is "más kárán tanul az okos");
a megállapodások révén stratégiai szövetségeket tudnak létrehozni más cégekkel olyan létfontosságú területeken, mint a piaci munka, valamint a további innovációs fejlesztő tevékenység, és az azzal létrehozott új eredmények hasznosításba vitele, beleértve azok oltalmának biztosítását is.
Magától értetődik az is, hogy az átvett technológia akkor bír gazdasági értékkel az átvevő számára, ha annak hasznosítása versenyelőnyhöz juttatja a technológiával nem rendelkezőkkel szemben, és ha minél kevesebben vannak azok, akik azt szintén hasznosíthatják. Ez utóbbi szempont ad kiemelkedő jelentőséget azoknak a megállapodásoknak, amelyek az átvevőnek kizárólagos hasznosítási jogokat biztosítanak.
Rashidmanesh, Naylor és Lewis írása most arra hívja fel a figyelmet, hogy a licenc-, illetve technológiavásárló csúnyán csalatkozhat mindezen elvárásaiban, ha az eladó cég fizetésképtelenné válik és felszámolóbiztos kezére jut. Az így keletkező probléma forrása az alábbiakban foglalható össze.
A fizetésképtelenség esetére rendelkező jogszabályok az Egyesült Államokban, Nagy-Britanniában, és - amint írják - más országokban is nagyon széles körű jogokat biztosítanak a felszámolóbiztosoknak arra vonatkozóan, hogy rendelkezzenek a fizetésképtelenné vált cég eszközeivel. Ezek között van az is, hogy átruházzák vagy eladják azokat a szellemi vagyonra vonatkozó jogokat, amelyekre a licencmegállapodás vonatkozik (a cikk nyilvánvalóan e fogalomba érti bele a technológiatranszfer-megállapodást is, jóllehet ez az összevonás nem egészen szakszerű). Ez eredményezheti azt is, hogy harmadik fél - akár a licencvevő versenytársa - vásárolja meg a cég szellemi vagyonát, és a továbbiakban beleavatkozik a licencvevőnek a szóban forgó technológia hasznosítását jelentő tevékenységébe, esetleg veszélybe is sodorja azt. Másrészt lehetséges az is, hogy a felszámolóbiztos maga dönthet arról, hogy továbbra is működteti a licencmegállapodást vagy érvényteleníti azt.
Az utóbbi esetben a licencadónak a szerződésben vállalt kötelezettségei megszűnnek. Ha ez megtörténik, a licencvevő ezért kártérítési igénnyel léphet fel a fizetésképtelenné vált céggel szemben, de elveszíti a jogát a szóban forgó technológia hasznosítására. Meg kell jegyeznünk ehhez, hogy a licencvevőnek többnyire nem lesz könnyű dolga, ha polgári per útján keres kártérítést. Azt még viszonylag egyszerűen tudja bizonyítani, hogy mennyit költött a technológia átvételére, adaptálására, hasznosításba vitelére, és ebből mennyi nem térült még meg. Sokkal nehezebb viszont vitathatatlan módon kimutatni, hogy mennyi egyéb kár éri és mennyi jövőbeni haszontól esik el amiatt, hogy meg kell szakítania a további hasznosítást.
A tanulmány vizsgálja a licencadó fizetésképtelenségének eshetőségéből a vevőre háruló különböző kockázatokat, az azok ellen való védekezés eszközeit, valamint a licencvevőnek a jog által biztosított védelmet, és ebben szembeállítja az USA és a brit jog rendelkezéseit.
Tanulságos olvasmány.
Dr. Osman Péter
Barabási Albert-László: Behálózva.
A hálózatok új tudománya. Magyar Könyvklub, 2003;
ISBN 963-547-895-X
"A
tudomány dolga a rendetlen bonyolultságban fellelni az
értelmes egyszerűséget"
Herbert Alexander Simon,
Nobel-díjas amerikai társadalomtudós
Barabási Albert-László - az USA-ban dolgozó magyar származású fizikus - ebben a művében egy kiemelkedően fontos és mindinkább növekvő jelentőségű szakterületbe, valamint kutatócsoportjának az ott folytatott kutatásaiba ad betekintést: a hálózatok rendszertechnikájába. Könyve, alcímének ígérete szerint, közelebb visz annak átlátásához, hogyan kapcsolódik minden egymáshoz, és mit jelent ez a természetben, a tudományban, a gazdasági és a mindennapi életben. Amint mondja, manapság egyre inkább felismerjük, hogy semmi sem történik elszigetelten. A legtöbb esemény és jelenség része egy komplex, univerzális kirakójátéknak, amelynek sok-sok darabja egymással kapcsolatban és kölcsönhatásban áll, egymást befolyásolja. A kutatók mindinkább felismerik - és a tapasztalataink valóban lassacskán bennünket is rávezetnek -, hogy egy kis világban élünk, amelyben minden minden mással össze van kapcsolva. Amint Barabási mondja, egy most születő forradalomnak vagyunk a tanúi, amelynek során a különböző tudományágak tudósai felfedezik, hogy a komplexitásnak szigorú szerkezete van: elkezdtük megérteni a hálózatok fontosságát.
Ha valakiben az alcím azt a zavaró érzést kelti, hogy ezt könyvben már látta valahol a közelmúltban, az nem téved. Idén jelentette meg ugyanerről a témáról a Typotex Kiadó Mark Buchanannak a NEXUS, avagy kicsi a világ c. művét, amely széles áttekintéssel vezet be, amint alcíme mondja, a hálózatok úttörő tudományába.
Buchanan, aki feltehetően Barabásitól eltérően maga nem kutató, szintén azt igyekszik rengeteg példával, a szakterület kutatóinak munkássága bemutatásával elébünk tárni, hogy létezik egy szervezeti, pontosabban szerveződési rend, amely rendkívüli és főként rendkívül hasznos képességgel ruházza fel az arra épülő hálózatokat. Ennek a rendnek a lényegét a kutatók kicsi világ architektúrának nevezték el, ami azt fejezi ki, hogy a rendszerben annak minden tagja között igen közeli kapcsolatok állnak fent. Ez a rend valahogyan a hálózatok természetes kialakulásában, szerveződésében születik meg, és így az élő szervezet sejtjei közötti kapcsolatoktól, a szentjánosbogarak fényfelvillanásainak szinkronizálásán át az emberi agy működéséig, a társadalmi folyamatokig - bennük pl. az információk és az üzenetek terjedéséig és a tömegpszichológia működési módjaiig -, vagy éppen a már említett internetig, meghatározó szerepe van a legkülönbözőbb hálózatok működésében. Ugyanezt fejti ki e könyvében Barabási. Buchanan műve talán inkább a magas színvonalú ismeretterjesztés műfajába tartozik, Barabásié pedig olvasmányos kutatási beszámoló. Érdemes megemlíteni, hogy Buchanan könyve számottevő részében éppen Barabási munkásságát mutatja be, illetve az ő megállapításait idézi.
Ha az okot és az okozatot hurokba kapcsoljuk, rezgőkört kapunk. Rendkívül sokféle eszközünk működik rezgőkörök felhasználásával. Ha az okot összetévesztjük az okozattal, megzavarodhatunk. Rendkívül sok tévedést, hibát követünk el ily módon. Ha alaposabban belegondolunk, ez a könyv is rávezet a kérdésre, vajon e rendszerek felépülésében mi az ok és mi az okozat.
Intellektuális lény mivoltunkat tanúsítja, hogy az ember ősidők óta igyekszik megérteni az őt körülvevő világot, kikutatni felépítésének, rendszerének, működésének okait és módjait. Ebben előbb-utóbb mindig eljön a nagy pillanat, midőn a továbblépés érdekében a részekből, részletekből kell következtetni az egészre, vagy legalábbis a rendszer magasabb szintjére, és keressük, hogy mitől, hogyan jött létre és működik az. És szintúgy rendre eljön a pillanat, midőn a természet világában olyannyira célszerű struktúrákat, rendszereket, működési módokat látunk, hogy óhatatlanul is felmerül a kérdés, vajon spontán módon is létrejöhetett-e ennyi hasznos megoldás, vagy netán egy magasabbrendű intelligencia keze nyomát látjuk bennük. Gondoljunk akár a termeszvárak hihetetlenül magas és főként célszerű szervezettségére vagy éppen arra a rendkívüli módra, ahogyan a víz fajsúlya a hőmérséklet függvényében változik. Ha ez utóbbi nem lenne ilyen egyedülállóan sajátos, a Föld édesvizeinek jelentős része teljesen alkalmatlan lenne az élet számára. Vajon azért ilyen-e a víz, hogy otthonául szolgálhasson az élet létrejöttének és fennmaradásának, tehát az élet az ok és a víz az okozat, vagy annak köszönhetően vagyunk-e a világon és tehetjük fel e kérdést, mert a víz valamely, pusztán a hidrogén- és az oxigénatomok sajátosságaihoz kötődő, az élet iránt teljesen közömbös természeti törvény folytán ilyen - azaz a víz az ok és az élet az okozat?
Sokban tudjuk, sokban talán innen ismerjük fel, hogy mindannyiunk élete, egész világunk léte, működése szinte megszámlálhatatlan szálon kötődik hálózatok működéséhez, sejtjeink biokémiájától az agyunk működéséig, egy kisebb közösség belső kapcsolataitól a világhálóig, az üzleti és a társadalmi élet kapcsolatrendszereiig. Barabási, amint mondja, egy végső soron közös kulcsot ad itt ahhoz, hogy közelebb kerülhessünk mindezek megértéséhez. Bemutatja, hogy milyen szerepet játszanak a hálózatok a természetben, a társadalomban és az üzleti életben. Itt felhozott példái a mikroorganizmusok sejtműködésétől és a C. elegans nevű apró féreg idegrendszerétől az új hittételek terjedésén át az internetig és a társadalmakban működő csoportképződésekig sorakoznak. Segítségével meghökkentő felismerésre jutunk: a sejttől az internetig a legkülönbözőbb kapcsolatrendszerek, hálózatok felépítésében és működésében ugyanaz a közös, és voltaképpen igen egyszerű rendezőelv érvényesül, és rendszertechnikailag jelentős hányadban ennek köszönhető, hogy a szóban forgó rendszer szerkezete ésszerűen takarékos, működése hatékony és stabil, mindezen tulajdonságaival képes a növekedésre is, tehát végső soron jórészt ennek tudható be, hogy az valóban életképes.
Bármely rendszerben a hatékony működéshez az kell, hogy elemei között rövid átviteli utak létezzenek. Elvileg természetesen ez a rendszerelemek bármilyen nagy populációjában mindig megoldható, azonban célszerű felépítés nélkül ehhez az összeköttetések rendkívül nagy száma lenne szükséges, ami a szónak mind a közvetlen, mind az átvitt értelme szerint gazdaságtalan, a rendszer felépítését és működését tekintve egyaránt. Amint Barabási megmutatja, a kicsi világ architektúra figyelemre méltó teljesítményét, széles körű használhatóságát, és ezeknek köszönhető kiemelkedő jelentőségét éppen az adja, hogy mindezt viszonylag kis számú kapcsolattal valósítja meg. Napjainkban a dolog egyik leglátványosabb megjelenésével az internet használatában találkozhatunk - ő is ennek szenteli könyve jelentős hányadát. Az internet hatalmas előnye, hogy anélkül is tudjuk használni, hogy akárcsak a legcsekélyebb fogalmunk lenne a felépítéséről, és különösen arról, mennyire nagy, összetett és bonyolult ez a rendszer, milyen óriási és milyen hatalmas ütemben növekszik mind elemeinek, mind pedig a benne lévő kapcsolatoknak a száma. Ezért nem tűnik fel, csak akkor, ha belegondolunk, hogy milyen hihetetlenül gyors benne a kapcsolatok működése. Beütjük a világ bármely részén lévő embernek, cégnek a címét, és a kapcsolat villámgyorsan felépül, már ott is vagyunk a számítógépén vagy az üzenetünk célba ér. Beütjük a keresőprogramba egy akár nem is annyira közismert cikk, tanulmány, vagy éppen vers címét - pl. Ein Winterabend (Georg Trakl verse) - és jó esetben a világ valamelyik sarkából másodperceken belül a képernyőnkön a keresett mű. Ha végiggondoljuk, hogy ilyenkor az interneten lévő teljes, óriási populációban, illetve a világháló teljes, szinte elképzelhetetlenül nagy tartalmában keres a rendszer, csaknem felfoghatatlan, hogyan képes ezt ilyen gyorsan lebonyolítani. A magyarázatot itt kapjuk meg. A rendszer sebességének titka a felépítésében rejlik: lényege, hogy bárhonnan bárhová is akarunk kapcsolatot létesíteni benne, ehhez elegendő csupán néhány kapcsolati ponton áthaladni. Ha ezt modellel akarjuk érzékeltetni, vegyük a vasút analógiáját. Ahhoz, hogy A pontból eljussunk B-be, elágazásokon és azokat kezelő váltókon kell áthaladnunk - minél nagyobb a hálózat és minél messzebb megyünk, annál több váltón. Ennek analógiájára azt hinnénk, hogy az internet esetében is "váltók" sokaságán át jutunk csak el a célhoz. Ezzel szemben, amint Barabási felvázolja, vizsgálatokkal megmérték a világháló méretét, és kimutatták, hogy 1998 vége felé nyilvános oldalainak száma 800 millió körül lehetett, és így is két tetszőleges dokumentum között a távolság csupán 19 "váltó" volt. Talán ennél is fontosabb megállapítás, hogy a világháló átmérője sokkal lassabban növekszik, mint a dokumentumok száma - ennek köszönhetően remélhető, hogy az a növekedéssel is működőképes marad.
Más lapra tartozik, hogy ha valaki mindezeket olvasva netán beleütközik a nagy kérdésbe: ennyi ésszerűség, és vajon lehet-e mindez csak a véletlen műve - ne itt keresse rá a kész választ. Valóban döbbenetes, hogy a kapcsolatrendszerek, hálózatok felépülésének, működésének sajátosságaiban, amelyeket itt megismerünk, mennyire sok az ésszerűség. Barabási ebben a könyvében a hálózatok rendszertechnikai alapjainak kutatásában elért eredményeket mutatja be, és a rendszerek genezisének filozófiai kérdéseinek taglalásába nem bocsátkozik. Azoknak viszont, akiket ez utóbbiak is foglalkoztatnak, különösen érdekes lesz, hogy könyvének számottevő részét egy olyan rendszer elemzése és ismertetése teszi ki, amelynek fejlődéstörténetét a kezdetétől fogva jól nyomon követhetjük: a világhálóé. Tudjuk, hogy ezt a rendszert fejlődésének korai szakaszától eltekintve mind több és több ember, valamint cég és intézmény spontán, egymással a túlnyomó részükben a legcsekélyebb mértékben sem összehangolt tevékenysége fejleszti, alakítja. Abban tehát, hogy az internet hatékony működésre és dinamikus fejlődésre képes, meglepően stabil - tehát a meghibásodásoknak, zavaroknak, sőt szándékos károkozásoknak is nagyon ellenálló - rendszerré alakult, és minden eddigi jel szerint ilyennek is fejlődik tovább, láthatóan nincs szerepe semmiféle szervezőerőnek. Természetesen itt is elgondolkodhatunk azon, hogy mi az ok és mi az okozat: nézhetjük úgy is, hogy amennyiben az internetet a spontán fejlődés nem teszi ilyenné, akkor ma nem is létezik, tehát nem töprenghetnénk e sajátos tulajdonságainak az eredetén.
Izgalmas, ígéretes lehetőségekkel teli, ám újfajta veszélyektől sem mentes a hálózatok új világa. Barabási nagyon sokat elénk tár ebből is. Megértjük azt is, hogy a lehetőségek és a veszélyek között a legtöbbször az tesz számunkra különbséget, hogy mennyire tudjuk kézben tartani a rendszer működésének reánk eső részét. Jó példa erre a számítógépek együttműködése az internet útján. Barabási az "élősködő számítógép" konstrukcióval megmutatja, hogy megfelelő fogásokkal az internet útján orvul ki lehet használni mások számítógépének kapacitását. A SETI-modell pedig példa arra, hogy milyen lehetőségek nyílnak az együttműködésre azoknak, akik képesek jól élni az új adottságokkal.
Dr. Osman Péter
Történelmi utazás a tudás hálójában. Alexandra Kiadó;
ISBN 963 368 265 7
Kalandozások az európai civilizáció történelmében, technika-, gazdaság- és kultúrtörténetében. Sajátos mű: kicsit áltudományos alkotás, amelyet azonban feltétlenül érdemes elolvasni, mert szó szerint rengeteg valódi, hasznos és/vagy érdekes ismerettel, tanulsággal szolgál, és könnyed stílusának köszönhetően szórakoztatva tanít. A szerző as könyv előszavában e művét az ismeretszerzés olyan megközelítéseként ajánlja, amely talán jobban igazodik a XXI. század követelményeihez. Nem mondja ki a szót, de e megközelítés lényege talán azzal jellemezhető a legjobban, hogy - legalábbis törekvései szerint - holisztikus, azaz elemeinek összefüggésére, kölcsönhatására épülő, egységes rendszerként tekinti és kezeli vizsgálata tárgyát, jelen esetben az európai civilizáció fejlődését és alkotásait. Ez a felfogás tökéletesen korrekt. Kétségkívül igaza van abban, hogy ez a XXI. század korszerű megközelítési módja, mert valóban így lehet a legtöbb ismeretet megszerezni a vizsgált dologról. A holisztikus közelítés lényege annak felismerése, hogy minden rendszer sokkal több, mint a részeinek puszta összege, és ez ténylegesen mindenre igaz. Burke korrekt módon utal arra is, hogy a holisztikus közelítés természetesen nem azért lett korunk sajátja, mert ennyivel okosabbak lennénk az elődeinknél, hanem mert alkalmazása sokkal nagyobb összefüggő ismeretanyag létrehozását és kezelését igényli, és ennek következtében sokkal nagyobb technikai apparátust követel, mint az előző korok analitikus megközelítési módjai. Ehhez két megjegyzés is mindenképpen idekívánkozik. Az első, fontosabb, hogy a keleti gyógyászat és élettudományok talán leginkább éppen abban különböztek a nyugatiaktól, hogy holisztikus megközelítéssel vizsgálják, gyógyítják, kezelik az embert: szervezetének egészét, működésének összességét és összefüggéseit vizsgálva keresik a problémák okait és megoldásait. Aki valamit is ért a rendszertechnikához, az tudja, hogy valóban ez az optimális megközelítési mód, ám aki valamit is tud a magasabbrendű élőlények szervezetéről, az látja azt is, hogy ez a közelítés óriási ismeretanyagot, a vizsgált rendszer számtalan belső mechanizmusának és ezek kapcsolatainak ismeretét, és mindezzel arányos apparátust követel. Bizonyára a mindenkori eszközök korlátai, és az azokból nyilvánvalóan következő pragmatikus megfontolások szorítottak rá, hogy európai kutatási módszertanaink a materiális tárgyak terén egészen a közelmúltig alapvetően a részterületek minél alaposabb feltárására összpontosítottak. Az így kialakult tudományos gondolkodásmódunk számára a legtöbb területen a holisztikus megközelítés létalapját napjainkra az teremtette meg, hogy az előttünk járók legalább a kiinduláshoz többé-kevésbé elegendő ismeretanyagot halmoztak fel az egyes részterületekre vonatkozóan, a korszerű informatika pedig létrehozta az ezek hatékony kezelését lehetővé tevő eszközöket. E megközelítés igényét pedig nyilvánvalóan az ismeretek bővülése hívta életre: a gondolkodók, kutatók a részek megismerése után mindinkább igyekeztek megismerni az azokat irányító magasabb összefüggéseket is - jó példák erre a XX. századi pszichológia és pszichoterápia holisztikus (Gestalt) iskolái.
A másik megjegyzés a saját előtörténetünkre vonatkozik a XX. század második felében. Az 1960-ban kiadott Idegen szavak szótára a következőket mondja a holizmusról: célkitűzésében bevallottan reakciós célokat követő szubjektív idealista rendszer, amely szerint az egész - amelyet nem lehet visszavezetni alkotórészeire - a résszel szemben elsődleges és magasabbrendű. Az idősebbek tudják: a reakciós és a szubjektív idealista olyan politikai szitokszavak voltak, amelyek egyértelművé tették annak elítélését is - jóllehet nem büntetőjogi értelemben -, aki a holizmust felvállalja.
Burke tehát itt holisztikus közelítést, abból előálló "hálószerű ismeretanyagot" ígér. A könyv fülszövege szerint "a szerző itt feltárja a történelem és a tudomány összefüggéseit és ismereteink hálójában új, hihetetlennek tűnő kapcsolódási pontokra mutat rá. Fantáziadús szárnyalásain keresztül bemutatja, hogyan pattannak vissza egymásról olyan történelmi tények, amelyeknek látszólag semmi közük sincs egymáshoz, és hogyan szőnek egy olyan roppant, kiterjedt hálót, amelyen belül minden összefügg mindennel. Megtudhatjuk, hogyan vezet a Carmen a relativitáselmélethez, a pezsgőpalackozás a tapétamintákhoz, Szent Johanna pedig a kabarén keresztül Buffalo Billhez." Nos, a fantáziadús szárnyalás maradéktalanul igaz - sőt, egyik meghatározó jellemzője e könyvnek. Burke gyakorta félelmet nem ismerő logikai bakugrásokkal vezeti olvasóját tárgyról tárgyra. Művében éppen az az áltudományos, ahogyan a kapcsolódásokat kezeli, és nem csekély részükben ott is szerves kapcsolatot mutat fel, ahol az nem létezik. Erősen sarkítva, itt olykor az egyik témát az kapcsolja a másikhoz, hogy az előbbi létrehozója nénikéjének volt egy macskája, amely az utóbbi dédapja szomszédjának a kertjébe járt udvarolni.
Tagadhatatlan tény viszont, hogy ezzel a szellemi akrobatikával Burke folyamatosan ébren tartja olvasója érdeklődését e kalandozások során, és izgalmas mozgóképpé varázsolja az egymást követő leírásokat. Jó mozifilmként peregnek előttünk az események, mutatkoznak meg alkotók, alkotások, társadalmi és gazdasági cselekmények és azok szereplői. A bemutatott témák jelentős részénél kifejezetten lényegi, a szakmai részletekre vonatkozó ismeretekkel is szolgál, ilyenkor valóban segít, hogy az igényes ismeretterjesztés szintjén megismerjük az adott tárgyat. Itt tehát nem az ördög, hanem éppen az angyal, a tudás nemtője áll elénk a részletekben. Ez utóbbiaknak köszönhetően e könyvet leginkább egy jó ifjúsági gondolatébresztő és ismeretterjesztő műnek tekinthetjük, bízva abban, hogy olvasói maguk is sokkal inkább szórakoztatónak, mintsem valósnak tekintik majd a bemutatott kapcsolati hálót.
Dr. Osman Péter