EURÓPAI JOGI FIGYELŐ
DR. VIDA SÁNDOR*
Térbeli védjegy oltalma az európai és a német jogban
1. A Philips/Remington-ügy
2. Linde-, Winward- és Rado-ügy
3. A német joggyakorlat
4. Kiskapu: a versenyjogi oltalom
A térbeli (népszerűbben: háromdimenziós) védjegy oltalmának lehetőségét az EU több tagállamában (így Németországban is) az EU Védjegyjogi Irányelve (a továbbiakban: irányelv)1 teremtette meg, amelyben a 3. cikk (1) bekezdésének e) pontja az abszolút lajstromozást gátló okok között határozza meg azokat a - meglehetősen szigorú - feltételeket, amelyek alapján térbeli védjegy oltalma lehetséges. Eszerint az oltalomból ki van zárva az olyan megjelölés, amely kizárólag olyan formából áll, amely
- az áru jellegéből következik vagy
- a célzott műszaki hatás eléréséhez szükséges, illetve
- az áru számára lényeges értéket biztosít.
[E rendelkezéseket lényegileg átvette a hatályos magyar Vt. 2. § (2) bekezdésének b) pontja is, a 2004. május 1-jével hatályba lépő 2003. évi CII tv. 4. §-a pedig pontosította ezt a rendelkezést.]
Az irányelv e rendelkezésének honosítása következtében a legtöbb országban - így nálunk is - eleinte liberális joggyakorlat alakult ki, elsősorban a bejegyzési eljárásban. Utóbb azonban egy nagy feltűnést keltő bitorlási perben élesen felvetődött az oltalom körének kérdése, nevezetesen, hogy az abszolút lajstromozást gátló okoknak az irányelv által meglehetősen szűk körben történt megvonása miként alkalmazandó a gyakorlatban, valamint hogy térbeli védjegy esetén lehetséges-e egyáltalán az ismertség (használattal történő) megszerzése eszközével való jogszerzés.
Az első kérdéssel kapcsolatban előbb az angol, majd a német bíróság kért jogértelmezést az Európai Bíróságtól.
1. A Philips/Remington-ügy
Az angol alapper tényállása a következő volt: 1966-ban a Philips cég egy új villanyborotvát fejlesztett ki, három darab, háromszög alakban elhelyezett rotáló körkéssel, amelyet 1985-ben védjegyként bejelentett, és azt a korábbi törvény (1938) alapján bejegyezték. Egyik versenytársa, a Remington cég 1995-ben hasonló formájú villanyborotvát kezdett gyártani és forgalmazni Nagy-Britanniában. A Philips védjegybitorlási pert indított, mire a Remington viszontkeresetében a térbeli védjegy törlését kérte.
Az első fokon eljáró bíróság (High Court of Justice, Patents Court) helyt adott a viszontkeresetnek, és a felperes védjegyének törlését rendelte el a védjegy megkülönböztető képességének hiánya miatt.
A fellebbezési eljárásban, amelyben a felek az angol védjegytörvény alapjául szolgáló EU-irányelv értelmezésével kapcsolatos kérdéseket vetettek fel, a Fellebbviteli Bíróság (Court of Appeals) az eljárást felfüggesztette, és hét jogértelmezési kérdést tett fel az EU Bíróságának.
Az EU Bírósága ítéletében2 az első négy kérdésre adott választ, a további kérdések megválaszolását mellőzhetőnek ítélte.
Az ítélet lényegét - más kommentárokhoz hasonlóan - a brit Fellebbviteli Bíróság által feltett 4. kérdésre adott válaszban látjuk.
A 4. kérdés az irányelv 3. cikk 1. bekezdésének e) pontjában meghatározott második kizáró okra irányult, amely szerint nem oltalomképes az olyan forma, amely vonatkozásában bizonyítható, hogy annak alapvető funkcionális jellemzői az áru célzott műszaki hatásának elérésére irányulnak. Ezen felül tudni kívánta az eljáró perbíróság, hogy akadályát képezi-e egy védjegy érvénytelenítésének, ha vannak más olyan formák, amelyekkel ugyanez a műszaki hatás biztosítható.
Az EU Bírósága ítéletében először is azt rögzíti, hogy míg az irányelv 3. cikk 1. bekezdésnek b)-d) pontjaiban felsorolt védjegyek, ha azok eredendően nem rendelkeznek megkülönböztető képességgel, azt a használattal megszerezhetik-e. A válasz:
... ezzel szemben az olyan megjelölés, amely az irányelv 3. cikk 1. bekezdésének e) pontja alapján kizárt az oltalomból, használattal soha nem szerezhet megkülönböztető képességet (75. pont).
Ez a kategorikus megállapítás rávilágít arra az alapvető különbségre, amely a jogszerzés vonatkozásában a szó-, ábrás, kombinált stb. védjegyek között egyrészről, és a térbeli védjegyek között másrészről fennáll. A továbbiakban az ítélet azt mondja, hogy
Az irányelv 3. cikk 1. bekezdésének e) pontja olyan megjelölésekre vonatkozik, amelyek nem lehetnek védjegyek, s ezáltal kizárólag az áru formájából álló ilyen megjelölések vonatkozásában eredendően kizárja a bejegyzést. Ha ennek a rendelkezésnek akár csak egyetlen feltétele is fennáll, akkor a megjelölés, amely kizárólag az áru formájából vagy annak grafikai ábrázolásából áll, nem jegyezhető be védjegyként (76. pont).
Az irányelv 3. cikkében felsorolt, lajstromozást gátló okokat azon közérdek szem előtt tartásával kell értelmezni, amely azok alapjául szolgál (hivatkozik az ítélet a Chiemsee-ítélet 25-27. pontjaira - 77. pont).
Az irányelv 3. cikk 1. bekezdése e) pontjának rációja az, hogy megakadályozza, hogy a védjegyjog monopolhelyzetet biztosítson annak jogosultja számára olyan műszaki megoldásra vagy felhasználási lehetőségre, amelyeket a felhasználó a versenytárs áruinál is megtalálhat. Az irányelv 3. cikk 1. bekezdése e) pontjának a feladata annak megakadályozása, hogy a védjegy által biztosított oltalom ezen túlterjedjen, és hogy akadályozza a versenytársakat abban, hogy az ilyen műszaki megoldásokkal vagy használati tulajdonságokkal rendelkező árukat a verseny keretében szabadon kínálhassa (78. pont).
Helytállóan jegyzi meg ezzel kapcsolatban Ströbele és Hacker,3 hogy a műszaki megoldásokat vagy szabadalommal, illetve használatiminta-oltalommal lehet védeni, vagy pedig szabadon lehet használni. A védjegyjog nem használható fel a műszaki megoldások oltalmára. Magam még egy lépéssel tovább megyek: a forma védelme lehetséges még a formatervezésiminta-oltalommal, és - bizonyos (szűk) keretek között - a versenyjog segítségével is. Az elvileg „örökéletű” védjegyjog nem léphet ezek helyébe. Hasonló álláspontot képvisel Ingerl és Rohnke4 is, akik ezzel kapcsolatban azt mondják, hogy közérdeket képez, hogy műszaki eredményeket egyetlen versenytárs se monopolizálhasson beláthatatlan ideig.
A továbbiakban az ítélet azt mondja:
Az irányelv 3. cikk 1. bekezdése e) pontjának második fordulatával meghatározott megjelölések, amelyek kizárólag az áru olyan formájából állnak, amely meghatározott műszaki hatás eléréséhez szükséges, védjegykénti oltalma tilalmának célja annak megakadályozása, hogy olyan formák számára, amelyeknek lényeges jellemzői meghatározott műszaki funkcióknak felelnek meg, bejegyezzenek azzal a következménnyel, hogy a védjegyjog által biztosított kizárólagosság megakadályozza a versenytársakat, hogy olyan árut, olyan funkcióval kínáljanak vagy legalábbis szabadon válasszanak forgalmazás céljából, vagy hogy árujukat ilyen funkcióval állítsák elő (79. pont).
Ingerl és Rohnke5 ezt a megállapítást azzal kommentálja, hogy ennek megfelelően az oltalomból kizártak az olyan térbeli védjegyek, amelyek a következő feltételeket megvalósítják:
1. ha nem az (egész) áru formájáról van szó, hanem annak csomagolásáról vagy az áru egy részéről;
2. az áru formája lényeges jellemzőjének (ha nem is szükségszerűen valamennyinek) műszaki funkciója van;
3. az áru formájának ezek a jellemzői ténylegesen valamilyen műszaki funkciót valósítanak meg és nem pusztán dekoratívak.
A továbbiakban az ítélet a következőképpen értelmezi az irányelv célját:
... az a közérdeket tartja szem előtt, nevezetesen, hogy egy olyan formát, amelynek lényeges jellemzői műszaki funkciót teljesítenek, és ezt a formát abból a célból választják, hogy biztosítsák, hogy azt bárki szabadon használhassa - ez a rendelkezés nem teszi lehetővé, hogy az ilyen megjelölések védjegyként történő bejegyzés alapján egyetlen vállalat rendelkezésére álljanak (utal az ítélet a Chiemsee- ítélet 25. pontjára - 80. pont).
Arra a kérdésre, hogy ha bizonyított, hogy vannak más formák is, amelyekkel ugyanaz a műszaki hatás elérhető, és ezáltal a lajstromozási akadály vagy érvénytelenítési ok kiküszöbölhető-e, a válasz, hogy „az irányelv (vizsgált rendelkezésének) szóhasználatából semmiféle ilyen következtetés nem vonható le” (81. pont).
Ströbele és Hacker6 ezzel kapcsolatban azt mondják, hogy az EU Bírósága annak érdekében, hogy a versenytársak a technika állása szerinti „szabad” tartományban zavartalanul tevékenykedhessenek, azt az álláspontot foglalta el, hogy a védjegyoltalomból nemcsak azok az áruformák kizártak, amelyeket kizárólag a műszakilag szükséges jellemzők határoznak meg, hanem minden olyan áruforma, amelynek lényeges jellemzői műszaki funkciót testesítenek meg, vagyis műszakilag meghatározottak, tekintet nélkül arra, hogy különböző alternatív formák (Formalternative) alkalmazása lehetséges.
Továbbmenően az ítélet így szól:
Azáltal, hogy az irányelv (vizsgált rendelkezése) az ilyen megjelöléseket kizárja az oltalomból, ezzel azt a legitim célt tükrözi, hogy ne engedje meg egyes személyeknek, hogy a védjegybejegyzést arra használják fel, hogy műszaki megoldásokra védjegyjogi oltalmat szerezhessenek vagy tarthassanak fenn (82. pont).
Ingerl és Rohnke7 ehhez azt a - találó - megjegyzést fűzi, hogy az EU Bíróságának ez a jogértelmezése a műszaki tartalmú ipari jogoknak a védjegyjogtól való elhatárolását jelenti. Az a körülmény ugyanis, hogy az áru formája műszaki hatás elérésére alkalmas - jelen írás szerzője szerint - objektív ismérvek alapján megállapítható.
Az előbbi gondolatot az ítélet még a következő megállapítással erősíti meg:
Ha pedig egy áru formájának lényeges funkcionális jellemzői csupán a műszaki hatásnak tulajdoníthatók, akkor az irányelv (vizsgált rendelkezése) az ilyen formából álló megjelölést kizárja az oltalomból még akkor is, ha a kérdéses műszaki hatás más formákkal is elérhető (83. pont).
Amint az az előzőekből látható, az EU Bíróságának ítélete az EU-irányelv által egyébként is szűkre szabott lehetőségeket se nem terjesztette ki, se nem szűkítette, azt persze nem is tehette. Ezzel alapvetően közeledett a korábbi angol joggyakorlathoz.
2. Linde-, Winward- és Rado-ügy
A Német Szabadalmi Hivatal három térbeli védjegy bejegyzését, illetve oltalmát tagadta meg. Az elutasító határozatokat a Német Szabadalmi Bíróság helybenhagyta. Ez utóbbi határozatai ellen benyújtott fellebbezések (Rechtsbeschwerde) vizsgálata során a Német Legfelsőbb Bíróság (Bundesgerichtshof) az EU Bíróságának jogértelmező állásfoglalásait kérte, minthogy a német védjegyjog ugyancsak az EU Védjegyjogi Irányelvét követi.
Az első ügyben (Linde) egy villástargonca térbeli védjegyként való bejegyzését kérték, azt megkülönböztető képesség hiánya miatt tagadták meg: a forma csupán korszerű ipari formatervezés eredménye, amely az áru számára nem biztosít megkülönböztető jelleget. A második ügyben (Winward) zseblámpát jelentettek be térbeli védjegyként, és annak bejegyzését ugyancsak megkülönböztető képesség hiányára utalással utasították el: elegáns kivitele ellenére az a szokásos piaci viszonyok keretei között marad. A harmadik ügy (Rado) egy nemzetközi védjegy oltalmának megtagadása miatt indult, a térbelivédjegy-bejelentés tárgya karóra volt. Az elutasítás indoka ugyancsak a megkülönböztető erő hiánya volt.
Az EU Bírósága a három ügy egyesítését rendelte el, és jogértelmező ítéletében8 egységesen foglalt állást a három megkeresésben feltett kérdések vonatkozásában.
Az ítélet az első hozzá intézett kérdésre azt válaszolta, hogy a megkülönböztető erő (irányelv 3. cikk 1. bek. b) pont) elbírálása alkalmával a háromdimenziós védjegyeknél, amelyek az áru formájából állnak, nem szükséges szigorúbb mértéket alkalmazni, mint az egyéb védjegyfajtáknál (49. pont).
Úgy véljük, hogy ez a válasz aligha lepte meg a német bíróságot, amely a kérdést feltehetőleg inkább a német irodalomban e vonatkozásban folyó heves vita miatt tette fel.
A második kérdésre adott válasz már differenciáltabb volt, hiszen maga a kérdés is három alkérdésből állt. A második kérdésben a Német Legfelsőbb Bíróság az irányelv 1. bekezdés e) pontja (térbeli védjegyek) és az irányelv c) pontja (leíró védjegyek) közötti viszony feltárását célozta.
Az első alkérdésre - amelynek feltevését az EU Bírósága alighanem feleslegesnek tartotta - adott válaszban az ítélet szó szerint megismétli a Philips/Remington-ügyben közölt állásfoglalását, amelyben már részletesen kifejtette, hogy a térbeli formák mely esetben kizártak a védjegyként történő oltalomból (Linde- stb. ítélet 64-65. pontjai).
Az ítéletnek ezekből a megállapításaiból Würtenberger9 azt a következtetést vonja le, hogy az irányelvnek a térbeli védjegyek vonatkozásában megállapított speciális lajstromozási akadályai olyan előzetesen vizsgálandó akadályok, amelyek az érdemi vizsgálat első lépcsőjét (Prüfungsreihenfolge) képezik. Nézete szerint a német védjegytörvény szisztematikájának is ez felel meg.
A Philips/Remington-ítélethez viszonyított új mondanivaló tulajdonképpen ezek után következik, nevezetesen annak vizsgálata, hogy mi az irányelv 3. cikk 1. bekezdés c) pontjának szerepe olyan térbeli megjelölések esetén, amelyek nincsenek alapvetően kizárva az oltalomból [3. cikk 1. bekezdés e) pont]. Érdemes az ítéletnek ezeket a következtetéseit szó szerint idézni:
De még akkor is, ha ez (a térbeli védjeggyel kapcsolatos előzetes akadály „vorgreifendes Hindernis”) elhárul, sem az irányelv 3. cikk 1. bekezdéséből, sem az irányelv feladatából és céljából nem következik, hogy az egyéb lajstromozási akadályok, beleértve az irányelv 3. cikk 1. bekezdése c) pontját is, az áru formájából álló, háromdimenziós védjegyekre nem vonatkoznának (66. pont).
Éppen ellenkezőleg, az irányelv 3. cikk 1. bekezdéséből az következik, hogy az ott felsorolt lajstromozási akadályokat egymástól függetlenül és külön-külön kell vizsgálni (67. pont).
Ha egy áru formájából álló, háromdimenziós megjelölés bejegyzését az irányelv 3. cikk 1. bekezdés e) pontja alapján nem tagadják meg, az oltalom ennek ellenére megtagadható, ha a megjelölés az irányelv 3. cikk 1. bekezdés c)-d) pontjának hatálya alá esik (68. pont).
Alapvetően semmi sem akadályozza az irányelv 3. cikk 1. bekezdés c) (leíró védjegy tilalma) pontjának alkalmazását egy, az áru formájából álló, háromdimenziós védjegy bejelentésére. Az irányelvnek az olyan védjegyekre való utalása, amelyek kizárólag olyan megjelölésekből vagy jelekből állnak, amelyek a forgalomban szokásos megjelölésektől eltérnek, elég nyitott ahhoz, hogy a legkülönbözőbb védjegyeket, beleértve az áru formájából álló háromdimenziós védjegyeket is felölelje (69. pont).
Mindezek alapján a második kérdés első felére az a válasz, hogy az áru formájából álló, háromdimenziós védjegyek vonatkozásában az irányelv 3. cikk 1. bekezdés e) pontja mellett a 3. cikk 1. bekezdés c) pontja is jelentőséggel bír (70. pont).
Ezek után a második kérdés második alkérdésére válaszolva az ítélet még részletesebben kifejti (amit itt már nem idézünk szó szerint), hogy
- a feltétlen lajstromozást gátló okokról szóló rendelkezések értelmezése alkalmával a közérdek szempontjaira figyelemmel kell eljárni (71. pont);
- az áru formájából álló, háromdimenziós megjelölések védjegyként történő bejegyzésére vonatkozó előírások rációja a versenytársak szabadságának biztosítása (72. pont);
- az irányelv 3. cikk 1. bekezdése c) pontjának célja ugyancsak közérdekű, nevezetesen a leíró megjelölések szabad használatának biztosítása (73-74. pont);
- az irányelv 3. cikk 1. bekezdése c) pontja alapján az áru formájából álló, háromdimenziós megjelölések bejelentése esetén is szükséges közérdekből végzett vizsgálat, és az ilyen tárgyú bejelentések sem lajstromozhatók ezen vizsgálat nélkül (75. pont);
- a feltétlen lajstromozást gátló okok vizsgálata alkalmával a közérdek szempontjainak kell érvényesülniük (76. pont).
A második kérdés második alkérdésére ezért (összefoglalva) az a válasz, hogy az irányelv 3. cikk 1. bekezdés c) pontja által meghatározott lajstromozási akadályok vizsgálata alkalmával a közérdek oly módon érvényesítendő, hogy az áru formájából álló, háromdimenziós védjegyek, amelyek kizárólag olyan megjelölésekből vagy jelekből állnak, amelyek e rendelkezés értelmében áruként vagy szolgáltatásként szolgálhatnak, mindenki által szabadon használhatók és védjegyként nem jegyezhetők be, hacsak az irányelv 3. cikkének 3. bekezdése másként nem rendelkezik (vorbehaltlich) (77. pont).
Az EU Bíróságának itt kivonatosan ismertetett ítéletéből egyértelműen következik, hogy az áru formájából álló, háromdimenziós védjegyek lajstromképességének vizsgálata kétlépcsős:
- az első lépcsőben azt az előkérdést kell vizsgálni, hogy a bejelentett áruforma abba a szűk tartományba esik-e, amit az irányelv a háromdimenziós védjegy számára biztosít;
- a második lépcsőben az általános, minden védjegyfajta vonatkozásában érvényes lajstromozási akadályok fennállását kell vizsgálni.
3. A német joggyakorlat
Nem tekinthető véletlennek, hogy a Német Legfelsőbb Bíróság az ismertetett három bejelentési ügyben jogértelmezést kért az EU Bíróságától. A térbeli védjegy oltalmának az 1994. évi német védjegytörvénnyel történt bevezetése óta ugyanis a Német Legfelsőbb Bíróságnak több ízben kellett állást foglalnia az oltalomképesség vonatkozásában,10 és akkor még nem is említettük a Német Szabadalmi Bíróság nagyszámú, ilyen tárgyú határozatát.11
Ugyanakkor az EU Bírósága által a Philips/Remington-ügyben hozott ítéletet követően a Német Szabadalmi Hivatal elutasító határozatai ellen benyújtott megváltoztatási kérelmeket (Beschwerde) számos esetben visszavonták,12 ami azt jelzi, hogy a bejelentők a kezdeti liberális joggyakorlat szigorodására számítottak.
Feltehető, hogy az EU Bíróságának a Philips/Remington-ügyben hozott ítélete ugyancsak hozzájárult, hogy a Német Legfelsőbb Bíróság is elérkezettnek látta az időt, hogy a német joggyakorlat által felvetett problémákat mérlegre tegye, és az EU Bíróságával megmérettesse.
Az igazi és a gazdaság szempontjából súlyosabb probléma azonban véleményünk szerint nem a jogszerzés, hanem a jogérvényesítés síkján jelentkezik Németországban is, nevezetesen azokban a perekben, amelyekben a bejegyzett háromdimenziós védjegyek jogosultjai a védjegyjog által számukra biztosított monopolhelyzet gazdasági kiaknázására törekszenek.
Az ilyen ügyekben - akárcsak a magyar eljárási jog hasonló szabályai alapján - a bitorlási perben eljáró bíróságot köti a védjegy bejegyzése,13 az alperes nem támaszthat viszontkeresetet (mint például Nagy-Britanniában), amelyben a felperesi védjegy törlését kérhetné,14 és így a bíróság - esetleges jobb meggyőződése ellenére is - kénytelen az alperessel szemben elmarasztaló ítéletet hozni, ha ennek egyéb feltételei is fennforognak.
Ez esetben a német eljárási jog - akárcsak a magyar - az alperes számára azt az egyetlen védekezési lehetőséget biztosítja, hogy a Német Szabadalmi Hivatal előtt védjegytörlési (érvénytelenítési) eljárást indíthat a háromdimenziós védjegy jogosultja, azaz a bitorlási per felperes védjegye ellen.
Viszonylag szerencsés egybeesésnek lehet tekinteni, hogy legalább végső fokon, azaz a Német Legfelsőbb Bíróság előtt a két ügy (bitorlási, illetve törlési ügy) ugyanazon eljáró tanács előtt találkozhat. Erre persze csak több évi pereskedés után kerülhet sor.
Példával megvilágítva: a MAG-LITE bitorlási perben a Német Legfelsőbb Bíróság a hatályon kívül helyező ítéletben a Müncheni Fellebbviteli Bíróságot többek között annak vizsgálatára hívta fel, hogy az áru formáját a közönség miként értékeli, nevezetesen, hogy azt az áru származására utaló megjelölésként fogja-e fel.15
Naivitás volna persze azt képzelni, hogy az EU Bíróságának az előzőekben ismertetett két ítéletével most már minden nyitott kérdés megválaszolást nyert. Ezek az ítéletek az alapvető koncepciót fektetik le, bizonyos irányú ítélkezési gyakorlatot pedig láthatólag mellőznek: így például a német joggyakorlatban mélyen megrögződött „Freihaltebedürfnis”16 (a megjelölés szabadon tartása mindenki számára) feltételt is. Ezért bizonyára helytálló Würtenberger17 véleménye, amely szerint a Linde- stb. ítélethez fűzött kommentárját azzal zárja, hogy a Német Legfelsőbb Bíróságra még komoly szerep vár: miként hasznosítja az EU Bíróságának tanítását, miként fejleszti tovább a nemzeti (német) joggyakorlatot.
Befejezésül álljon itt még a német védjegyjog nagy klasszikusának, Hefermehlnek a megállapítása, aki - persze még a jogharmonizációt megelőzően - úgy vélekedett, hogy „logikátlan volna az árut annak saját maga megjelölésére szolgáló eszköznek tekinteni.”18 Igaz, ezen ma már túl vagyunk, az irányelv alapján az EU valamennyi tagállama (és tagjelöltje) köteles volt a háromdimenziós védjegy oltalmát lehetővé tenni, de hogy ez korántsem problémamentes (a korlátozások ellenére sem), azt, úgy véljük, a fentiek kellőképpen szemléltetik.
4. Kiskapu: a versenyjogi oltalom
Az EU Bíróságának megszorító gyakorlatára figyelemmel több német szerző arra utal, hogy olyan esetekben, amikor a védjegyjogi oltalom az áru formájára nem biztosítható, az érdekeltek a versenyjogi oltalommal próbálkoznak.19
A német versenytörvény 1. §-ára (generálklauzula) alapított oltalmi igényt, olyan esetekben, ha azonos vagy összetéveszthető áruformáról van szó, az ilyen perekben a származás tekintetében történő megtévesztésre (Herkunftstauschung) alapítják, és az ideiglenes intézkedésre irányuló kérelem a gyorsított eljárásban, amelyben alaposabb vizsgálatra nincs is lehetőség, nem egyszer eredményre is vezet.
Ezt az újabb gyakorlatot több szerző helyteleníti, mert
- az a védjegyjog által felállított akadályok megkerülését jelenti;
- jogbizonytalanságot, egyes esetekben a joggal való visszaélést okoz;
- blokkoló hatású az európai jogegységesítésre nézve.
Würtenberger20 e vonatkozásban azt mondja, hogy az ilyen tárgyú toleráns versenyjogi gyakorlat a „hátsó ajtón át” biztosítja a jogérvényesítést olyan áruformákra, amelyektől a védjegyjog azt megtagadja.
A jogkeresésnek ez a bírált formája (a „kiskapus megoldás”) véleményünk szerint azt szemlélteti, hogy az áru formájának oltalma többféle jogi formában is elképzelhető (az angol jogban például a „passing off” oltalom évszázados gyakorlata használható fel), és ezért bizonyára mindig akadnak majd olyanok, akik, ha a védjegyoltalmat nem tudták megszerezni, vagy annak megszerzését eleve kilátástalannak tartják, a „kiskaput” választják.
A normális jogkövető magatartás azonban - amint azt több német szerző is mondja - azt sugallja, hogy a bejelentők az európai jog normáit vegyék alapul. Véleményünk szerint ennek mindenképpen így kellene lennie, amíg - a védjegyjoghoz hasonlóan - a tisztességtelen verseny jogának egységes európai szabályozása meg nem történik.
* - Danubia Szabadalmi és Védjegy Iroda, Budapest, jogtanácsos
1 - 89/104 EG Irányelv (1988. december 21.) a tagállamok védjegyjogának közelítéséről
2 - C-299/99 sz. ítélet, GRUR, 2002, p. 804
3 - P. Ströbele-F. Hacker: Markengesetz, 7. kiadás. Köln-Berlin-Bonn- München, 2003. § 3 Rn. 113
4 - R. Ingerl-Ch. Rohnke: Markengesetz, 2. kiadás. München, 2002. § 3 Rn. 55
5 - uo.
6 - Ströbele-Hacker: id. mű § 3 Rn. 115
7 - Ingerl-Rohnke: uo.
8 - C-53/01, C-54/01, C-55/01 sz. ítélet, GRUR, 2003, p. 515
9 - G. Würtenberger: Schutzumfang bei Warenformmarken. GRUR, 2003, p. 671
10 - A Német Legfelsőbb Bíróság ilyen tárgyú határozatait ismerteti: Ch. Krüger: Produktformmarken im Verletzungsprozess. In: Festschrift für Erdmann, Köln-Berlin-Bonn-München, 2002, p. 357
11 - A Német Szabadalmi Bíróság joggyakorlatáról szóló éves beszámolóiban ezeket M. Grabrucker folyamatosan ismerteti. A 2002. évi beszámolóban (Aus der Rechtsprechung des BPatG im Jahre 2002 - Teil II: Markenrecht, GRUR 2003. p. 469) a bíróság 11 ilyen tárgyú határozatát ismerteti.
12 - Grabrucker id. mű p. 472
13 - J. Dembowski: Schutzumfang der Warenformmarken. In: Festschrift für Erdmann. Köln-Berlin-Bonn-München, 2002, p. 251
14 - Vagy a közösségi védjegy esetén
15 - Ismerteti: Krüger id. mű
16 - Ez a kifejezés - amelynek nincs is az angol vagy francia nyelvben megfelelője - az EU Bírósága ítéletében elő sem fordul annak ellenére, hogy az mind a Német Legfelsőbb Bíróság megkeresésében, mind a három eljárásban érdekelt fél beadványaiban lényeges szempontként szerepel.
17 - Würtenberger id. mű
18 - „Es wäre widersinnig, die Ware selbst als ihr eigenes Kennzeichnungsmittel anzusehen.” Baumbach-Hefermehl: Warenzeichenrecht, 12. kiadás. München, 1985. § 25 WZG Rn. 3 és 5
19 - Például Ch. Rohnke: Schutz der Produktgestaltung durch Formmarken und wettbewerbsrechtlicher Leistungsschutz. In: Festschrift für Erdmann. Köln-Berlin-Bonn-München, 2002, p. 455; G. Würtenberger: Die Eintragungspraxis des DPMA und die Rechtsprechung des BPatG im Lichte der Rechtsprechung des EuGH. GRUR, 2003, p. 912
20 - Würtenberger (19. lábjegyzet) p. 919