TECHNIKATÖRTÉNET
LONGA PÉTERNÉ*
Száz éve született Verő József, a fémtan professzora (1904-1985)
Verő József neve a széles nyilvánosság
előtt kevéssé ismert, de a miskolci egyetemen végzett
kohómérnökök nemzedékei nagy
tisztelettel és szeretettel emlékeznek rá -
és ez e helyen nem közhelyes megállapítás.
A jelen írás szerzője is büszke arra, hogy utolsó
tanítási évében, az 1965- 1966-os
tanévben még tanítványa lehetett. Magas,
nyúlánk alakja, nyu- godt, megfontolt előadói
stílusa, szabatos mondatai szimpátiát keltettek
a professzor, és érdeklődést tárgya
iránt. Nem tartozott a rettegett, „vérengző"
egyetemi oktatók közé, jóindulattal
tekintett a hallgatókra a nehéz vizsgákon is,
vastag szemüvege mögül; nem azt firtatta, mennyire
hiányos a tudásuk, hanem igyekezett mindenkiből a
maximumot kihozni. Türelemmel és bölcsességgel
látta el ismereteinek továbbadását is,
mint minden más feladatát. Nagyon fontos alapozó
tárgyat tanított, amelyet régebben
metallográfiának neveztek, ő találta ki ennek a
szónak a magyar megfelelőjét, a fémtant.
Magyarországon ő teremtette meg az anyagszerkezettan
és a korszerű anyagvizsgálat alapjait, ebből nőtt ki
azután a fémfizika. Nemcsak a kohászatban, hanem
más, a fémekkel akár marginálisan
foglalkozó iparágban vagy tudományterületen
sem akad olyan szakember, aki - különösen nagy,
összefoglaló - munkáit ne ismerné, ne
használná nap mint nap.
Kutatásainak kiemelkedő gyakorlati jelentősége van. A klasszikus, eredetileg leíró jellegű metallográfia fokozatosan fizikai-kémiai alapokon nyugvó fémtanná fejlődött, és a kohászati tudományok segédeszközéből a gyártástechnológiák alapjául szolgáló tudomány vált. Verő professzor szinte valamennyi kohászati technológiát feldolgozta, rendszerezte és fémtani alapokra helyezte. A vas- és fémöntészet anyagszerkezeti problémáitól, a korróziós kérdésektől a korszerű acéltípusok fejlesztéséig mindig az elmélet és gyakorlat összhangjára törekedett. Nagy érdeme, hogy kutatásai és oktatómunkája révén iskolát teremtett. Számos esetben konkrét üzemi problémákat oldott meg. Tudományos munkássága publikációinak nagy számát tekintve is tiszteletet keltő: 140 önálló tanulmányt, szakcikket és 13 szakkönyvet jelentetett meg. Ezek alapjában véve négy témakörbe illeszthetők: a fémek és ötvözetek egyensúlyának tanába, a fémek és ötvözetek tulajdonságainak, a vasalapú ötvözetek felépítésének, szerkezetének és tulajdonságainak ismeretanyagába, végül a vizsgálati módszerek témakörébe.
Életútját két kiadatlan munkájából követhetjük nyomon: az egyik, a személyes jellegű, a „Családi feljegyzések" címet viseli, a másikban tudományos munkáját értékeli.
„Vagyontalan, sőt szegény szülők fia vagyok, a házasságomba az oklevelemen kívül semmit sem vittem" - írja. Apja szegedi kékfestősegéd volt, aki az akkor szokásos, szakmai tapasztalatot gyűjtő vándorútjáról hazatérve telepedett le Sopronban. Anyja a ma Burgenlandhoz tartozó Rusztról, szőlőművelő kisbirtokos családból származott. Az első világháború alatt, férje távolétében öt kiskorú gyermekét a hadisegélyből kellett ellátnia. A két háború között sem fordult jobbra a család sorsa: „... a legnagyobb nyomor éveiben a gimnázium öt-hat osztályát jártam ki … 1917-ben vagy '18-ban a karácsonyi szünet után nem is mehettem el az iskolába, nem volt cipő a lábamra" - írja. Tulajdonképpen véletlenül, a szegénység okán lett vaskohász. Eredetileg a kémia vonzotta, a budapesti műszaki egyetemre és egyben a nevezetes Eötvös Kollégiumba jelentkezett a soproni bencés gimnáziumban kiváló eredménnyel letett érettségi után. Fel is vették mindkét helyre, de a kollégium által előírt felszerelést a család nem tudta előteremteni. Némi töprengés után a határidő utolsó napján bevitte felvételi kérelmét a soproni főiskola dékáni hivatalába, ahol fel is vették fémkohásznak, lévén ez a szakma a kémikusokéhoz a legközelebb álló. Az ezután történteket a visszaemlékezés nem részletezi, csak annyit tudunk meg, hogy „... a második év után, megdühödve az ásványtan vizsgámon történteken, átmentem vaskohász szakra, hogy elkerüljem az ásványtan szigorlatot. Így jutottam vaskohómérnöki oklevélhez 1926 őszén". A kitűnő diploma mellé tanársegédi megbízást is kapott a vaskohászattan tanszékre. 1927 októberétől ösztöndíjasként a berlini Collegium Hungaricum tagjaként a Technische Hochschulén metallográfiai és anyagvizsgálati tanulmányokat folytatott, szinte elképzelhetetlen nélkülözések közepette. Hazatérte után ezeket a tárgyakat tanította Sopronban. Amikor a főiskola 1934-ben egyetemi rangra emelkedett - a továbbiakban a budapesti József Nádor Műegyetem egyik karaként működött - ő lett az első hazánkban avatott kohómérnök doktor. 1947-ben, mindössze 43 évesen egyetemi nyilvános rendes tanári kinevezést kapott. Ugyanekkor lett a Magyar Tudományos Akadémia levelező, majd 1949-ben rendes tagja. Kétszer kapott Kossuth-díjat: 1949-ben és 1958-ban. 1952-ben el kellett hagynia szeretett szülővárosát, mivel a bánya- és kohómérnöki kar Miskolcra települt át, ahol létrehozták a Nehézipari Műszaki Egyetemet. Tanszékvezető professzori tevékenysége mellett 1952 és 1974 között az általa alapított Vasipari Kutató Intézet igazgatója is volt.
Nyugdíjas éveiben, 1980 körül írta meg a már említett, kéziratban maradt összegzését szakmai pályájáról, szigorú alapossággal, egyben támpontot adva a tudományos munka értékelésének módszertanához, amely a természettudományos kutatás, alkotás egyéb területein is alkalmazható.
A bevezetőben így foglalja össze szándékát: „Úgy érzem, hogy életpályám végéhez közeledve hasznos lehet, ha magam írom meg, mi az, amit alkottam és mi az, amit abban értéknek, tudományos eredménynek tartok." Valamely műszaki vagy természettudományos alkotásnál az értékelés fő szempontja, hogy az újdonság milyen fokozatáról vagy kategóriájáról van szó. Verő professzor a fenti alkotásokat nyolc kategóriába sorolja.
1. A legnagyobb értékűek azok az alkotások, amelyek közvetlen előzmény nélkül jöttek létre, és előbb-utóbb tudományos világképünk lényeges részeivé lettek. Ezeket alaptörvényként emlegetjük. Ilyen például Galileinek a heliocentrikus Naprendszerre vonatkozó elmélete, Newton mechanikája, Bohr atommodellje, Planck kvantumelmélete, Einstein relativitáselmélete.
2. Majdnem ilyen jelentősek azok az alkotások, amelyek előzmény nélküli új mérőmódszer vagy mérőeszköz létrejöttében nyilvánulnak meg. Ezek egy vagy több tudományágban nyitnak lehetőséget új vagy a korábbiaknál lényegesen pontosabb, megbízhatóbb adatok megállapítására, ezért az érintett tudományágak fejlődését meggyorsítják. Ide sorolható például a mikroszkóp vagy az elektronmikroszkóp megalkotása, Laue-nek a röntgensugarak kristályok rácsán bekövetkező diffrakciójára vonatkozó felfedezése. Az utóbbi eset is közvetlen előzmény nélkülinek számít annak ellenére, hogy Laue ismerte a röntgensugarat, de új gondolat volt a röntgensugarak és a kristályok kölcsönhatásának hasznosítása.
3. Ebbe a kategóriába olyan, előzmény nélkül létrejött alkotásokat sorolhatunk, amelyek új iparág létrejöttét vagy naggyá fejlődését indítják meg. Ilyen például a nyersvas acéllá alakítása levegő átfúvatásával vagy tömör bugáknak ferde tengelyű hengereken vastag falú csővé lyukasztása, illetve Zipernovszky, Déry és Bláthy transzformátora.
4. Ide sorolhatók az előző kategóriában leírtakhoz hasonló jellegű műszaki alkotások, amelyeknek azonban többé-kevésbé közvetlen előzményük van. Ilyenek például az újabb keletű konverteres acélgyártó módszerek: lényegében a Bessemer konvertert alkalmazzák, azzal a különbséggel, hogy szilícium helyett más elemek oxidálását használják fel a szükséges hőmennyiség előállítására.
5. Ebbe a kategóriába tartoznak azok az alkotások, amelyekkel valamilyen bonyolult természeti vagy termelői folyamat egy-egy részletét sikerült felderíteni. Bonyolultságuknál fogva ide tartoznak például az összes biológiai, meteorológiai kutatások. Bonyolult technológiai folyamat bármelyik fém kohászata. Annál is inkább fontosak az ezen a területen elért eredmények, mivel bármilyen csekély anyag- vagy energiamegtakarítás nagyon jelentős gazdasági előnyökkel járhat az iparág óriási mérete következtében.
6. Ebbe a kategóriába tartozik korábban még nem vizsgált anyag vagy anyagrendszer már ismert módszerekkel és eszközökkel végzett vizsgálatának eredménye. Ha az alkotás szerzője méréseinek eredményeit helyesen értékeli és értelmezi, hasznosan bővíti az anyagi világra vonatkozó ismereteinket. A fémtan körében ide tartoznak a még nem vizsgált két- vagy többalkotós ötvözetrendszerek kristályosodásának és átalakulásainak felderítését célzó vizsgálatok.
7. Korábban már megvizsgált anyagok, anyagrendszerek ismert módszerekkel történő, ismételt vizsgálata külön kategóriába tartozik. Az újbóli vizsgálatot indokolttá teheti, hogy a vizsgálat módszere vagy eszközei időközben tökéletesedtek, az új vizsgálat pontosabb eredményt hozhat. Akkor is indokolt az újabb vizsgálat, ha a korábbi szerző a méréseket tévesen értelmezte, és helytelen következtetésekhez jutott. Például a Fe-C egyensúlyi diagramjának első alakját 1900-ban közölték, azután 1938-ban, majd 1959-ben újabb vizsgálatok alapján tökéletesítették. Hat évtized alatt erről az egyetlen, bár a kohászatban alapvető fontosságú diagramról könyvtárnyi irodalom jelent meg.
8. Végül külön kategóriába tartoznak azok a tanulmányok, amelyek egy-egy témakör ismeretanyagát foglalják össze, azt rendszerezik, rámutatva az ellentmondásokra. Új adatokat, összefüggéseket a szerző nem ismertet, de a témakör további műveléséhez lökést ad, irányt mutat.
A fenti kategóriák leírása után Verő professzor néhány munkája létrejöttének körülményeit ismerteti és minősíti azokat.
Pályája elején harmadik fémmel is ötvözött ónbronzok egyensúlyi diagramjait határozta meg. Kísérleti berendezéseit magának kellett létrehoznia. „Elsősorban olvasztókemencére volt szükségem - írja. - Két évig tartott, amíg egy soproni kályhásmester széndarás kemencének alkalmas tűzálló agyagtestet készített, beleillő tégelyekkel; szénelektródát és széndarát Németországból szereztem be. … Hőkezeléseimre ércek pörkölésére szolgáló tokos kemencét használtam; ötvözeteimet a tanszéken készült 12 mm átmérőjű kokillába öntöttem." A mangánnal, nikkellel, ólommal, illetve foszforral ötvözött ónbronzokkal kapcsolatos munkáit az általa meghatározott kategóriák közül a hatodikba sorolta. Érdekességként említi, hogy a csepeli gyárban öntött ólombronz csapágyperselyekkel kapcsolatban minőségi problémák merültek fel. A szakirodalomban próbálták az ötvözet fázisdiagramját megkeresni, hosszas kutatás után egy japán referátumban találtak utalást arra, hogy a keresett diagram már megjelent a magyar Bányászati és Kohászati Lapokban, Verő József cikkében. Ő sem lehetett próféta…
Az alumíniumötvözetek melegtörékenységével 1935-ben kezdett foglalkozni. Ami egészen új volt: megtalálta a módját, hogy a melegtörékenység mértékét számszerűen kifejezze. Elsőként vizsgálta meg az Al-Si rendszer ötvözeteinek törékenységét a Si-tartalomtól függően. Tanulmánya a londoni Metal Industry című tekintélyes folyóiratban is megjelent, és évekig tartó élénk visszhangra talált. A szerző ezt a munkáját az említett második kategóriába sorolta, bár szerényen megjegyzi, hogy „nem akarom ezzel azt állítani, hogy olyan jelentős, mint a példaként ott említett új mérőeszközök és módszerek".
A harmincas évek közepén az öntött tuskókban előforduló dúsulásokat kezdte tanulmányozni. Erre vonatkozóan addig csak empirikus megfigyelések voltak, nem tudták megállapítani, mi az oka annak, hogy az acél-, illetve a réz- és alumíniumtuskókban ellenkező irányú dúsulás van. Verő professzor kisérletekkel is bizonyított magyarázata az volt, hogy a dúsulás fajtáját egy körülmény határozza meg: ha a kristályosodást jelentős mennyiségű gáz felszabadulása kíséri, akkor normális, egyébként fordított dúsulás jön létre. Tanulmányát az 1938-as Öntészeti Világkongresszuson alkotója helyett egy magyar vállalat képviselője olvasta fel.
Ugyancsak a harmincas években egy általa is jelentősnek ítélt - a második kategóriába sorolt - mérési módszert dolgozott ki. Akkoriban a csiszolatokon a szövetalkotórészek hányadát a hosszadalmas, nehézkes és drága planimetrálással határozták meg. Verő professzor a mérőokuláris 100 részre osztott mércéjébe selyemszálat illesztett, és lineáris mérést végzett. Anélkül, hogy a Rosiwal-féle lineáris mérést ismerte volna - amelyet a kőzettanban használtak -, elsőként alkalmazta azt fémtani célra.
Szakmai életrajzában Verő professzor sajnálattal jegyzi meg, hogy a soproni évek múltával már jóval kevesebb alkalma adódott az önálló és főleg kedve szerinti irányban végzett kutatásokra. Az ipari „megrendelések" teljesítése, az ott felmerülő problémák megoldása lett a fő feladat, és természetesen rengeteg idejét, energiáját felemésztette a kutatóintézet irányítása, az adminisztráció, az oktatás, a tankönyvírás, a tanszéki munka megszervezése, a fárasztó utazgatás Budapest és Miskolc között.
A következőkben Verő József professzor sokoldalúságát szeretnénk bemutatni: részben a kohászaton belül, részben azon túlmenően végzett széles körű tevékenységét.
Egyik fő kutatási területéről, az anyagvizsgálatról történeti áttekintést adott egyik tanulmányában, amely fontos és érdekes technikatörténeti adalék is. Mint írja, az anyagvizsgálat múltja nem túlságosan messzire nyúlik vissza; a kohászat, bár évezredes mesterség, még a XIX. század derekán is manufaktúrajellegűen működött, tisztán empirikus alapokon. Az üzemekben mesterek adták át az évszázadok óta nemzedékről nemzedékre öröklődő tapasztalatokat, mesterfogásokat. Csak a kémiai elemzés volt ismeretes, de azt sem a gyártóüzemekben, hanem az egyetemek laboratóriumaiban alkalmazták. A vasgyártó csak elvétve és utólag, jóval a gyártás befejezése után szerezhetett tudomást terméke összetételéről. Néhány lényeges összefüggést azonban megállapítottak, például azt, hogy a kovácsvas 0,1-0,5%, a kemény, jól edződő acél pedig 1-2% szenet tartalmaz, s a vöröstörékenységet főleg a kén, részben a réztartalom, a hidegtörékenységet a foszfortartalom okozza. A rúdvas és acél minősítése erőmérés nélküli hajlítókísérlettel és a töret alapján történt. A rúdvasak egyenletes minőségének megállapítása a revétől megtisztított daraboknak hígított savban való maratásával történt: a nagyobb karbontartalmú részek hamarabb maródnak sötétre. A metallográfiai ismeretek hiányában ez is gyakorlati megfigyelések alapján alakult ki.
Az ipari termelés mennyiségi fejlődésével és a speciális kívánalmak jelentkezésével, például a vasút elterjedésével, sürgetően szükség volt a megbízható, ismételhető, gyors és lehetőleg olcsó vizsgálati módszerek kifejlesztésére, annál is inkább, mivel csak így volt garantálható az úgynevezett márkázott - mai fogalmaink szerint védjeggyel ellátott - termékek egyenletes minősége, megbízhatósága. Az anyagvizsgálati módszerek kidolgozását és elterjesztését Kerpely Antal a Magyar Tudományos Akadémián tartott előadásán is szorgalmazta. Mai szemmel nézve hátborzongató, hogyan történt a sínacélok minősítése a korszerű vizsgálati módszerek hiányában. Mivel abban az időben az acélt az olvasztókemencéből közvetlenül kokillába csapolták az olvadék homogenizálása nélkül, nagyon különböző összetételű blokkok, illetve sínek kerültek ki ugyanabból az adagból. Az átvételi vizsgálatnál egy alátámasztott síndarabra 7,5 m magasból egy 500 kg-os koloncot ejtettek, ezt a sínszálnak törés nélkül kellett kiállnia, 50-80 mm-es behajlással. Az anyagok fele ridegen tört. Mint Verő professzor írja „már az is meglepő, hogy ezt az acélt sikerült sínné hengerelni, de az is bátorságra vall, hogy ezeken a síneken vonatokat mertek járatni".
A kémiai, mechanikai vizsgálatok az 1880-as évek után váltak rendszeressé a nagyobb üzemekben, majd a következő század elején jelentek meg az üzemi laboratóriumokban az első mikroszkópok, ekkor kezdték alkalmazni a keménységmérést és az egyéb mechanikai vizsgálatokat. Mindössze 70-80 éve terjedtek el a roncsolásmentes vizsgálatok eszközei, és 20-30 éve vált munkaeszközzé az anyagvizsgáló laboratóriumokban az elektronmikroszkóp és a mikroszonda. A modern anyagvizsgálat úgyszólván valamennyi alaptudományra támaszkodik: a kémiára, fizikára, mechanikára, matematikára. Fejlődésének pedig alapvetően két iránya van: cél, hogy egyre rövidebb idő alatt és a fémek szerkezetének egyre finomabb részleteit feltárva szolgáltasson információt.
Egy, az iparban széles körben használt, nagyon fontos termékcsoport, a saválló acélfajták történetéről és fejlesztésük irányáról írt cikkében Verő József nem kevesebb, mint 107 szakirodalmi forrásra hivatkozik; ez is szemlélteti alaposságát, precizitását. A vasnak sok kedvező tulajdonsága van: bőven előforduló ércei elég olcsón kohósíthatók, jól ötvözhető, hidegen és melegen alakítható, szilárd és mégis szívós, hőkezeléssel a tulajdonságai nagymértékben változtathatók. Kellemetlen sajátsága viszont a rozsdásodásra való hajlam, ráadásul a rozsdaréteg laza szerkezetű, nem nyújt védelmet, sőt még segíti, gyorsítja is a további rozsdásodást. A XIX. század elejétől kezdve elsősorban a nagy acélgyártó vállalatok szabadalmaztatott ötvözetfajtáin keresztül lehet nyomon követni a saválló acélok összetételének változását, az egyre jobb minőségű anyagok kikísérletezésének lépéseit. Felismerték, hogy a legalább 12,5% krómot tartalmazó ötvözetek oxidáló környezetben kémiailag nagyon ellenállóak, és a molibdén segíti a passzív állapot fenntartását. A Krupp-művek 1912-es szabadalma tág határok között változó összetételű, martenzites, illetve ausztenites acélokra vonatkozik. Ugyanebben az időben más német, illetve francia vállalatoknál születtek krómot és nikkelt tartalmazó saválló acélokra vonatkozó szabadalmak. Ezek érthető okokból - önvédelemből, a szabadalomba foglaltak jogosulatlan felhasználásának megakadályozása miatt - a védelmet élvező ötvözetek összetételét igen tág határok között jelölték meg. Amikor több ország is megvásárolta licencia alakjában a Krupp-művek gyártási és felhasználási tapasztalatait, Angliában kifejlesztették az azóta is leginkább használatos 18/8-as (18% krómot és 8% nikkelt tartalmazó) acélt. A vegyipar által használt hegesztett szerkezetekben jelentkező problémák adtak újabb feladatot a kutatóknak: az interkrisztallin korróziónak ellenálló acélfajták kifejlesztését; ezt a titánnal, vanádiummal és földfémekkel ötvözött acélfajtákkal sikerült megoldani. Gazdaságossági okokból volt szükség a drága nikkel helyettesítésére más ausztenitképző elemekkel, főként mangánnal és nitrogénnel. A saválló acélok kifejlesztésének, majd egyre újabb kívánalmak szerinti tökéletesítésének története a cáfolata annak az elterjedt hiedelemnek, hogy az alapkutatás csak hosszabb idő múlva hozhat gazdasági eredményt.
Verő professzor nagyon korán, már a hatvanas évek elején felismerte az acél folyamatos öntésének jelentőségét, tehát akkor, amikor ez a technológia a fejlett iparú országokban is új volt. A folyamatos öntésnek óriási a jelentősége gazdasági szempontból, de a gyártmányok egyenletes, jó minősége miatt is nagyon előnyös. A hagyományos gyártási eljárásokhoz viszonyítva jóval alacsonyabb a beruházási igénye, az energia- és munkaerő-szükséglete. A könnyűfémek, elsősorban az alumínium feldolgozásánál már előzetesen bevált eljárás lényege, hogy a folyékony olvadékot olyan kokillába öntik, amely rövid és mindkét végén nyitott. Az öntés azáltal válik folyamatossá, hogy a fenéklapon álló tuskót olyan ütemben süllyesztik lefelé, amilyen ütemben a hűtés hatására a kristályosodása végbemehet. Az acélipar számára a folyamatos öntés részleteit az alumínium öntésétől eltérően kellett kidolgozni. Ennek egyik oka az acél jóval magasabb olvadáspontja, ezért a hőelvonásnak sokkal intenzívebbnek kell lennie. A másik ok, hogy az acél nagy adagokban készül; csak úgy lehet kellően kis keresztmetszetű tuskóvá önteni, ha az öntés sebessége nagy, és esetleg több szálat öntenek egyszerre. További különbség a kristályosodás során, hogy az acéltuskóból jóval nagyobb hőmennyiséget kell elvonni, emellett az acélok rosszabbul vezetik a hőt a könnyűfémeknél. Míg az alumíniumnál az alsó, kristályosodási frontfelület megközelítőleg vízszintes sík, a folyamatosan öntött acéltuskó folyékony része nagyon mély, több méter is lehet, emiatt a kristályosodás frontfelülete, egyben az olvadék határfelülete majdnem párhuzamos a tuskó külső felületével, tehát majdnem függőleges helyzetű. Verő professzor cikksorozatában matematikai formulákkal írta le az acél megszilárdulásának törvényszerűségeit a folyamatos öntés során, és részletesen bemutatta a szilárd ötvözet szerkezetének kialakulását, az azt befolyásoló tényezőket és az ennek alapján megválasztandó technológiai paramétereket.
Ma is aktuális kérdéssel foglalkozik Verő professzor egy, a hetvenes évek elején készült cikkében: szerkezeti anyagaink jövőjének előrejelzésével. „Hidat vagy más teherviselő szerkezetet jóval kevesebb anyag felhasználásával tudunk felépíteni, mint ötven vagy száz évvel ezelőtt" - kezdi fejtegetését; azonban egyre nagyobb mennyiségű és egyre változatosabb minőségű, egyre magasabb igényeket kielégítő szerkezeti anyagokra van és lesz szükség. A három legfontosabb szerkezeti anyag: a cement, a műanyagok és a fémek; ezek összes mennyiségének közel felét alkotják a fémek, ezeken belül pedig több mint 90% a vasötvözetek aránya. Tehát a vaskorszak, amelyben 2000 év óta élünk, még korántsem ért véget. Belátható időn belül a vasötvözeteket nem fogják jelentős mértékben helyettesíteni a könnyűfémek vagy a műanyagok - ennek mértékét az ENSZ prognózisai mindössze 5%-ra becsülik. Ennek főként gazdasági oka van. Például egy acélrúddal azonos folyáshatárú alumíniumötvözetből készült szerkezeti elem közel kétszer (1,95-ször), a magnézium ötvözetéből készült pedig közel háromszor (2,85-ször) többe kerül. Még ha az acél szerkezeti elemeket különleges korrózióvédelemmel látjuk el, akkor is 1,25:1,95 az előállítási költségek aránya az azonos célnak megfelelő alumíniumhoz viszonyítva. A különlegesen nagy terhelhetőségű, magas hőmérsékleten is nagy szilárdságú és szívós anyagok aránya hosszú távon legfeljebb 15-16%-ra becsülhető; ide tartoznak a nagy sebességű repülőgépek, rakéták, gázturbinák anyagai. Az ezeknek a kívánalmaknak megfelelő acélok összetételének kutatása költséges lesz, de ez a költség hosszabb távon megtérül például egy gázturbina jobb hatásfokában.
A tömegacéloknál a fejlődés fő iránya a káros alkotórészek, gázok, nemfémes zárványok mennyiségének csökkentése, azaz tisztább anyag létrehozása, amelynek összetétele egyenletesebb, dúsulásoktól mentes lesz. A makroszkópos dúsulás csökkentésének módja az egyszerre kristályosodó acél tömegének csökkentése, erre szolgálnak az olyan költséges, de eredményes eljárások, mint az elektrosalakos vagy elektronsugaras átolvasztás; az előbbi eljárással a mikroszkópos dúsulás, a mechanikai tulajdonságok anizotrópiája is csökkenthető. A szerkezeti anyagok különleges csoportját képezik a nagyszilárdságú betétekkel erősített anyagok, az álötvözetek. A lágy, szívós fémek terhelhetőségét olyan módon fokozzuk, hogy az alapanyagban, a mátrixban nagyszilárdságú „betéteket" helyezünk el. A betét lehet nagyszilárdságú fémből, például volfrámból készült drót vagy kristálysörte, de lehet nem fémtermészetű, például korund, grafit, üvegszál is. A betét olyan anyag is lehet, amely a mátrix fémmel hagyományos módon, összeolvasztással nem is ötvözhető. Hasonló szerkezeti anyagok nemfémes mátrixszal is készülhetnek; régóta ismert a vasbeton, újabbak a műanyag mátrixú, szálbetétes szerkezeti anyagok.
A kohászat évszázadok óta a legnagyobb környezetszennyezést okozó iparágak közé tartozik. Verő professzor ebből a szempontból is foglalkozott szakterületével. A vaskohászat a világ egész fémtermelésének 95%-át szolgáltatja, ez 1970-ben, tanulmányának megírásakor kereken 600 millió tonna acél volt, 2002-re ez az érték 900 millió tonnára emelkedett. A magas hőmérsékleten lejátszódó metallurgiai folyamatok sok hőenergiát kívánnak, a feldolgozó műveletek, a hengerlés, kovácsolás pedig mechanikai energiát is. Az energiaszükségletet nagyrészt valamilyen tüzelőanyag - koksz, olaj, földgáz - elégetésével fedezik. Megdöbbentő adat, hogy a vaskohászat az előállított acél tömegénél egy nagyságrenddel nagyobb tömegű füstgázt termel. Ennek 80 tömegszázaléka nitrogén, 17-18 tömegszázaléka széndioxid és még mindig tekintélyes mennyiség az 1-2 tömegszázaléknyi, igen ártalmas szénmonoxid-kéndioxid- nitrogénoxid keverék. Ugyancsak súlyos környezeti terhelést jelent a füstgáz szilárdanyag-tartalma, ami port, pernyét, kormot tartalmaz. A vizsgált időszakban, körülbelül 35 évvel ezelőtt Magyarország részesedése a világ acéltermelésében 0,5% volt. Az, hogy azóta szinte megszűnt a vas- és fémkohászat Magyarországon, egyedül környezetvédelmi szempontból előnyös. Ismerjük azonban, sőt nyomait ma is jól láthatjuk, milyen környezeti károkat okoztak Ózdon, Diósgyőrben, Csepelen, Dunaújvárosban és még sok más helyen a kohászati üzemek. Ennek főleg az volt az oka, hogy elavult technológiákat alkalmaztak, a fejlesztés nem megfelelő színvonalon és ütemben történt. Verő professzor is abban látta a megoldást, hogy környezetkímélő technológiákat kell bevezetni - ahogyan azt a fejlettebb iparú és főleg gazdagabb országokban teszik - és az energiafelhasználásban is a villamos energia részarányának növelésére kell törekedni.
Verő József szinte pályájának kezdeti szakaszától, a 30-as évektől kezdve szenvedélyes művelője volt a műszaki szaknyelvnek. Ebben a tárgyban számos írása született, 1946-tól a Bányászati és Kohászati Lapok nyelvművelő rovatának vezetője volt, és rendszeres munkát vállalt a Magyar Tudományos Akadémia Lőrincze Lajos által vezetett Anyanyelvi Bizottságában is. Az volt az alapelve, hogy a szakember életében a dologismeret és a nyelvtudás elválaszthatatlan fogalmak. Az ismeretek megszerzésének, tárolásának, bővítésének, hagyományozásának egyetlen lehetséges eszköze a nyelv. Tisztában volt azzal, hogy a szaknyelv nem autonóm nyelvrendszer, nem lehet nyelvi barikádot építeni a köznyelven és szaknyelven beszélők között a szaknyelv látszólagos „mássága" ellenére sem. A különbség a sajátos terminológiában és a tudományos egzaktságot tükröző mondatszerkesztésben van. Hangsúlyozta az „írástudók" egyre növekvő felelősségét; a híradástechnika és a nyomdaipar fejlettsége következtében egyre többen írnak sok példányban megjelenő szöveget, és sokkal többen beszélnek a régebben el sem képzelhető nagy hallgatóság füle hallatára. Az elkövetett hibák a hallgatók, olvasók tudatában gyökeret vernek és terjednek - az emberek meg vannak győződve arról, hogy amit a sajtóban olvasnak-hallanak, csak helyes lehet. Talán felesleges hangsúlyoznunk, hogy ezek a megállapítások napjainkban még aktuálisabbak, mint megírásuk idején, közel 20 évvel ezelőtt. Hadd idézzük Verő József véleményét az idegen szavak használatáról - erről ma is élénk vita folyik. Ezzel a témával foglalkozó cikkét azzal kezdi, hogy a közvélemény, sőt a nyelvtudósok szerint anyanyelvünk elsősorban a tudományok révén fertőződik idegen szavakkal. A természettudományok nyelvében kétségtelenül több idegen kifejezés használatos, ezek nagy részére azonban a köznyelvben alig van vagy nincs is szükség. A társadalomtudományoknak talán kisebb számú idegen kifejezéséből viszont sok megy át a köznyelvbe is, mert ezek a tudományok nagyobb nyilvánosságot kapnak. Ami a cikkben ezután következik, az „lényegében azoknak az elveknek összefoglalása, amelyeket több évtizedes egyetemi előadói és szakirodalmi tevékenységemben következetesen szem előtt tartani igyekeztem" - írja. Ezeket az elveket az alábbi három pontba foglalja.
„1. Sok olyan nem magyar kifejezés van használatban számos természettudományban, amelyeknek magyarral való helyettesítésére még csak gondolnunk sem szabad. Ezek többnyire görög vagy latin elemekből képzett, és majdnem minden élő nyelvben változatlan alakjukban használatos szavak. Ilyenek az atom, az elektron, a neutron, idetartoznak a kémiai elemek és ásványok, a mértékegységek nevei. Ezek a kifejezések jól beilleszkedtek nyelvünkbe, nem is gondolunk idegen voltukra.
2. Minden természettudományi ágnak sok olyan idegen szakmai kifejezése van, amelyeket csak egyetlen vagy legfeljebb néhány rokon ágazat használ. Egy részük szintén görög vagy latin elemekből képzett szó, egy számottevő részük viszont élő nyelvekből, például angolból, németből átvett szó. A fémtannak holt nyelvi elemekből alkotott szavai: likvidusz görbe, szolidusz felület, eutektikum, diffúzió, korrózió stb. Ezeket korlátozás és aggály nélkül a leírt alakjukban használom, ha bennfentesek vagy leendő szakemberek számára írok, tehát egyetemi jegyzetben, tankönyvben. Ha viszont nem szakemberekhez szólok, például ismeretterjesztő előadásban, akkor arra törekszem, hogy ezekre az idegen kifejezésekre ne legyen szükségem. A görög vagy latin eredetű kifejezéseket csak olyankor helyettesítem magyarral, ha az félreértést nem okozhat. A rekrisztallizációt évtizedek óta újrakristályosodásnak nevezem, a metallográfiát pedig fémtan névvel helyettesítettem. Az élő nyelvekből származó kifejezéseket szigorúbban kezelem, és minden körülmények között magyarral igyekszem pótolni még akkor is, ha szakértő olvasó vagy hallgatóság számára készítek szöveget. A német vagy angol szavak a magyar szövegből feltűnően ütköznek ki, és azt nagyon el is csúfítják. Az ilyen kifejezések első használatakor zárójelben vagy más alkalmas módon megnevezem az eredeti idegen kifejezést is, hogy az értelmezésüket megkönnyítsem. Néhány példa a fémtanból: Erholung, recovery = megújulás; segregation = dúsulás; ingot = tuskó. Nem szabad, de rendszerint nem is lehet magyarosítani a tudomány nagyjainak emlékét megörökítő elnevezéseket, amilyenek az austenit, martensit és számos ásvány neve.
3. Amikor görög-latin szóelemekből alkotott idegen kifejezéseket használok, azokat mindig fonetikusan írom. Tudósok nevéből képzett szavakban viszont a megörökített személy nevét betű szerint úgy írom, ahogy a nevét ő maga írta, például Roberts Austen neve alapján austenitet, Adolf Martens neve alapján martensitet írok." (A két utóbbi szó írása a helyesírási szabályzat szerint azóta megváltozott - a szerk. megjegyzése.)
A fentieken kívül Verő professzor nyelvművelő írásaiban foglalkozott a mondatszerkesztéssel, a változatos stílussal, amely amellett, hogy informatív, a rövidebb és hosszabb mondatok váltakozva történő alkalmazásával egyben pihenteti az olvasót vagy hallgatót, nem hagyja a figyelmét ellankadni. A kohászatnak, mint ősi mesterségnek, jól fejlett a szaknyelve; a nagyolvasztó, torokzár, adagfelvonó, lángkemence, öntőüst nyelvi szempontból közérthető, világos, kifogástalan. Éppen ezért a szakszövegben a köznyelvi részben sem szabad feleslegesen idegen kifejezéseket használni: a problémánál jobb a nehézség, akadály, gond; a koncepciónál az előterv, irányelv; garanciánál a jótállás; a vállalat profiljánál termelő tevékenységének köre. Sokszor a magyar szavakat is helytelenül használják a szakszövegekben, talán választékosabbnak találják például az olyanfajta megfogalmazást, hogy valamelyik fém adott szilárdsággal rendelkezik. Holott a rendelkezik ige bizonyos szellemi tevékenységet feltételez, erre pedig csak az ember képes. Nem rendelkezhet például a kutya sem éles szimattal és a fém sem szilárdsággal, ezek a tulajdonságok egyszerűen csak vannak. Ostoba divatnak nevezte a „felé" névutó úton-útfélen való használatát, például jelentettük/szállítottuk valaki felé - ahelyett, hogy az egyszerűbb és jobb - -nak, -nek ragot használták volna. Fontoskodást, nagyképűséget jelez, ha pontos számadatok mellé odabiggyesztjük a „nagyságrendű" jelzőt, például „a vállalat termelési értéke 576 millió forint nagyságrendű" - helyesen: termelésének értéke 576 millió forint.
Akár írásos, akár szóban elmondandó szöveget fogalmazunk, az alapelv, a cél azonos: a szövegnek, a mondatoknak egyértelműeknek, félreérthetetleneknek, csak a szerző kívánta módon értelmezhetőknek, más szóval pontosan fogalmazottaknak kell lenniük. Szükséges, hogy az olvasó vagy hallgató a mondatok értelmét külön fáradság nélkül kihámozhassa, azoknak tehát könnyen érthetőeknek, egyszerű szerkezetűeknek, világosaknak kell lenniük. Az is kívánatos, hogy a mondatok szerkezete lehetőleg kevéssé különbözzék az élőbeszéd mondatainak szerkezetétől.
A sokféle kívánság könnyen teljesíthetőnek látszik amíg írni nem kezdünk; könnyebb bölcs szabályokat megállapítani, mint műszaki természetű gondolatokat kifogástalanul szavakba foglalni. Verő professzor gyakorlati tanácsot ad a szerzőknek: ha pontot tettünk írásunk végére, tegyük el a fiókunkba és egy-két hét múlva vegyük elő ismét és olvassuk át; ha elő akarjuk adni, akkor hangosan is. Biztos, hogy sok hibát, rosszul hangzó, nehezen érthető mondatot fogunk találni. Ha ezeket kijavítjuk, sokat nyer vele a szerző - és az olvasó vagy hallgató is.
Verő professzornak sokféle tevékenységéről beszéltünk már; hosszú szakmai múltjának, széles érdeklődési körének summája lehetne az az 1975-ben írt cikke, amelynek tárgya: életkörülményeink jelene és jövője. A felelős, tudós ember fejti ki benne aggodalmait az egész emberiség akkori helyzetét és kilátásait illetően. Bár ez az írás közel 30 éves, nem vesztette el aktualitását.
A XX. század végi helyzetképet a következőképpen vázolta fel:
A Föld lakossága egyre gyorsabban növekszik, minden fontosabb nyersanyagot egyre nagyobb mennyiségben fogyasztunk. Ezzel párhuzamosan rohamosan nő az energiatermelés és egyre több kárt teszünk természeti környezetünkben.
A jövő problémái közül az élelmezés látszik a legnehezebbnek. 1974-ben 4 milliárd ember élt a Földön; 60 év múlva 15 milliárd emberrel lehet számolni. Egy ember élelme 0,4 hektár megművelt területen terem meg. Az emberiség 20%-a krónikusan éhezik, 60%-a egyoldalúan táplálkozik. Az emberiség egyharmad része fogyasztja el az élelmiszerkészlet kétharmadát. Minden évben több millió ember születik csak azért, hogy éhen haljon. Ugyanakkor a mezőgazdasági művelés alatt álló földterület nagysága nem nő, sőt lassan csökken, részben szikesedés, karsztosodás, részben a lakótelepek, ipari és közlekedési létesítmények építése miatt. Ha a termelőterület nem növelhető, a másik lehetőség a mezőgazdaság fejlesztése lenne, a terméseredmények növelése, ez azonban éppen a szegény országokban nem lehetséges pénzhiány miatt. További globális probléma az erdők kivágása, a légkör összetételének változása, a szén-dioxid mennyiségének növekedése.
Az élelmezés mellett a Föld meg nem újuló anyagkészletének fogyása a másik nagy gond. Többféle prognózis készült, amelyek nagyságrendi eltéréseket nem mutatnak: körülbelül száz évre elegendő króm, vas és kőszén áll rendelkezésre, ennél rövidebb idő alatt várható a réz-, higany-, cink-, ón-, ólomérckészletek, valamint a kőolaj- és földgázforrások kimerülése. Nagyon fontos lenne a fémekkel való szigorú takarékoskodás, ebből a célból a fémek hasznos tulajdonságait, főleg azok terhelhetőségét az elérhető legmagasabb szintre kell fokozni, a szerkezeteket minél pontosabban méretezni, és azokat felesleges súlytöbblet nélkül gyártani. Itt Verő professzor egy nagyon fontos gondolatot fejt ki: voltaképpen nem helyes szemlélet, hogy egy ország technikai fejlettségét az egy főre eső acél- vagy alumíniumfelhasználással fejezzük ki; az ország technikai színvonaláról többet mondana az olyan mérőszám, hogy ott hány kilogramm acél és egyéb anyag felhasználásával létesítenek egy adott teljesítményű erőművet vagy meghatározott méretű hidat. Némi tartalékot kínál a fémkészleteket illetően a technika fejlődése: remélhetőleg a jövőben olyan technológiákat sikerül kifejleszteni, amelyekkel az elhasználódott fémtermékeket hatékonyabban tudjuk regenerálni, illetve amelyekkel a fémben szegényebb érceket gazdaságosan tudjuk feldolgozni. Azonban a fentiek nem csökkentik, inkább növelik az energiafelhasználást. A jövőben várható megnövekvő energiaszükséglet fedezése csak az atomerőművektől várható - bármennyire is idegenkednek az emberek annak veszélyeitől.
Verő professzor borulátóan zárja le fejtegetését; a következő nemzedékek sorsa oly mértékben aggasztotta, hogy a már említett családi feljegyzéseit is azzal a gondolattal fejezi be: „Nem tudom, hogy az unokáimra mi vár, nem tudok hinni az optimista prognózisoknak egyetlen szempontból sem. … A jólétben élők mindent el fognak követni, hogy életszínvonaluk fennmaradhasson, ha ugyan az éhező nagyobb tömeg bele nem köp a levesükbe."
Munkatársai szigorú, igényes, de korrekt, segítőkész főnökükként emlékeznek rá. Publikációit hosszasan, nagy gonddal csiszolta, és amíg romló látása engedte, a rajzokat is maga készítette könyveihez. Tudatosan, pontosan osztotta be idejét, minden szabad percet kihasznált. Ha egy konferencián előadást kellett tartania, már jó előre megírta mondandóját és apró cédulákon állandóan magánál hordta, elővette, javítgatta, tanulta. Stílusára természetesen gondosan ügyelt, megvalósította már idézett tanácsát: előadásai a hosszas felkészülés után spontánnak, néha szinte rögtönzöttnek tűntek; megragadta és ébren tartotta hallgatói figyelmét.
Szeretettel foglalkozott tanítványaival, gondot fordított arra, hogy ne váljanak szakbarbárokká, hanem széles látókörű, művelt emberek legyenek. Volt, hogy „műveltségi tesztet" íratott velük, amelyben történelmi, irodalmi kérdések szerepeltek, azután - bármelyikük megszégyenítése nélkül - értékelte a válaszokat. Ez volt tárgyából az első és utolsó írásbeli feladat: a vizsgák szóban, de idegtépő tételhúzás nélkül, inkább beszélgetésként zajlottak egy idős, tapasztalt kolléga és ifjú követője között. A hosszú órákig tartó gyakorlati órákon megtanította a mikroszkóp használatát, az anyag szerkezeti elemeinek felismerését, a hőkezelések hatásának megfigyelését.
Anyanyelvi szinten beszélt németül; angolul önállóan, részben a háború alatt a BBC adásaiból tanult meg - olvasni és írni olyan kiválóan tudott, hogy angol nyelven írt szakcikkeiben a lektor sohasem talált hibát. Nagyon szeretett olvasni, még krimiket is, hobbija a bélyeggyűjtés volt - és ahogy emlegette, hobbijának tartotta a tanítást is.
Szelíd, csendes és tartózkodó volt, de korántsem magába zárkózó vagy társaságot kerülő: mint családi feljegyzéseiben említi, leendő feleségével, akit betegség, tanulmányút, a hivatására való felkészülés és egyéb akadályozó tényezők miatt csak hétévi ismeretség után tudott feleségül venni, sok bált végigtáncoltak Sopronban. Fiatal tanárként a kollégákkal és azok családjával jókedvű kirándulásokat, összejöveteleket, ma úgy mondanánk: „bulikat" szerveztek. Ezért a kellemes baráti társaságért is fájt a szíve az egyetem Miskolcra való áthelyezésekor.
E rövid írás szerzője örül, és büszke arra, hogy a magyar kohászat nagy egyéniségét még ismerhette és tanítványai közé tartozhatott.
Felhasznált irodalom
Dr. Verő József: Az anyagvizsgálat jelentősége a kohászat fejlődésében. Bányászati és Kohászati Lapok, 1969, 6. sz.
Dr. Verő József: A folyamatosan öntött acél kristályosodásának jelenségei. Bányászati és Kohászati Lapok, 1961, 6. sz.
Dr. Verő József: A saválló acélfajták története és fejlesztésük jelenlegi irányai. Bányászati és Kohászati Lapok, 1969, 5. sz.
Dr. Verő József: Szerkezeti anyagaink jövőjének előrejelzése. Bányászati és Kohászati Lapok, 1971, 5. sz.
Dr. Verő József: A vaskohászat okozta környezetszennyeződés helyzete és a megelőzésének műszaki és gazdasági lehetőségei. Bányászati és Kohászati Lapok, 1972, 11. sz.
Pusztai István: Verő József, a kohászati szaknyelv művelője. Bányászati és Kohászati Lapok, 1989, 7. sz.
Dr. Verő József: Műszaki nyelvünk és a nyelvművelés. Bányászati és Kohászati Lapok, 1980, 1. sz.
Dr. Verő József: Műszaki tárgyú szövegeink stílusának hibáiról. Bányászati és Kohászati Lapok, 1963, 11. sz.
Dr. Verő József: Nyelvművelés. Bányászati és Kohászati Lapok, 1979, 2. sz.
Dr. Verő József: A természettudományok szókincséről. Magyar Tudomány, 1977, 5. sz.
Dr. Verő József: Életkörülményeink jelene és jövője. Bányászati és Kohászati Lapok, 1975, 9. sz.
A tudományos munka értékeléséről (Verő József hagyatékából; kézirat)
Családi feljegyzések (Verő József hagyatékából; kézirat)
A Miskolci Egyetem Levéltárának anyagai (A.II.1.a. Verő József professzor; Régi Gyűjtemény fondcs.)
Lábjegyzetek:
* - A szerző ezúton szeretne köszönetet mondani dr. Verő Balázsnak munkájához nyújtott értékes segítségéért.