TANULMÁNYOK
DR. FICSOR MIHÁLY1
Széljegyzetek iparjogvédelmi joggyakorlatunk margójára
1. Az igazolással és a jogokba való visszahelyezéssel összefüggő egyes joggyakorlati kérdések
2. Eljárás
a védjegyoltalomnak az oltalmi idő megújítás nélküli lejárta esetén
3. A mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi árujelzőinek oltalmával kapcsolatos átmeneti szabályok
1. Az igazolással és a jogokba való visszahelyezéssel összefüggő egyes joggyakorlati kérdések
1.1. A Szabadalmi Együttműködési Szerződés (PCT, kihirdette: 1980. évi 14. tvr.) 22. cikke jelöli meg az ún. nemzeti szakaszba lépéshez szükséges - a megjelölt hivatalnál teljesítendő - cselekmények elvégzésének (a fordítás benyújtásának és az előírt díj megfizetésének) határidejét. A PCT e cikkének (1) bekezdésében megszabott - az elsőbbség napjától számított 30. hónap elteltéig terjedő - határidőnél bármely Szerződő Állam törvényhozása későbbi határidőt is megállapíthat [22. cikk (3) bekezdés].
Mint ismeretes, a PCT-vel létrehozott Unió közgyűlésének 2001. szeptemberi ülésén határoztak e cikk módosításáról.1 Ezzel egységesen az elsőbbség napjától számított harminc hónapban jelölték meg a nemzeti szakaszba lépés határidejének minimumát, függetlenül attól, hogy megjelölt vagy kiválasztott hivatalról van-e szó, azaz függetlenül attól, hogy nemzetközi elővizsgálatra sor kerül-e. A magyar jogot a PCT kihirdetéséről gondoskodó törvényerejű rendeletnek a 2002. évi XXXIX. törvénnyel történő módosítása [l. az említett törvény 39. §-a (1) bekezdésének r) pontját] hozta összhangba a szóban forgó PCT-közgyűlési határozattal, vagyis a PCT 22. cikkének módosított (1) bekezdésével. E törvény egyúttal beillesztette az Szt.-be a PCT alkalmazására vonatkozó szabályokat (l. az Szt. X/B. fejezetét). A változások 2003. január 1-jén léptek hatályba.
A 2003. január 1-jét megelőző - az illeszkedési szabályokat nélkülöző Szt. és a 29/1980. (VII. 29.) MT rendelet alapján kialakult - joggyakorlatot az jellemezte, hogy az MSZH a nemzetközi bejelentés hatályának fenntartásához elfogadta az eljárás nemzeti szakaszának kezdeményezésére irányuló bejelentői nyilatkozatot, és a PCT 22., illetve 39. cikkében előírt cselekmények teljesítésére (a fordítás benyújtására és a díj megfizetésére) határidő-hosszabbítást engedélyezett.
Ez a rend alapvetően megváltozott az Szt. már említett - 2003. január 1-jétől hatályos - módosításával: a PCT módosított 22. cikkével is összhangban az Szt. 84/S. §-ának (3) bekezdése a Magyar Köztársaságnak a nemzetközi szabadalmi bejelentésben történt megjelölése, valamint az ilyen bejelentéssel kapcsolatos kiválasztása esetére egységesen 31 hónapban állapítja meg a nemzetközi bejelentés magyar nyelvű fordításának benyújtására és a nemzeti díj megfizetésére nyitva álló határidőt. Ez a határidő pedig törvényi, azaz meg nem hosszabbítható határidő [l. az Szt. 48. §-ának (1) bekezdését]. Az Szt. mindazonáltal az előírt cselekmények teljesítését a 31 hónapos határidő utolsó napjától számított három hónapon belül - pótdíj megfizetése mellett - még lehetővé teszi [Szt. 84/S. § (4) bek.]. E pótdíj összege jelenleg - a 71/2004. (IV. 28.) GKM rendelet (a továbbiakban: díjrendelet) 5. §-ának (4) bekezdése szerint 50 000 forint, és azt - természetesen - a díjrendelet 5. §-ának (2)-(3) bekezdésében meghatározott nemzeti díjon felül kell megfizetni.
A 31 hónapos határidő, illetve a lejártától számított további 3 hónapos határidő és az egyidejű pótdíjfizetés elmulasztásának jogkövetkezménye [a PCT 24. cikke (1) bekezdésének (iii) alpontjában foglaltakkal összhangban és az Szt. 84/S. §-ának (6) bekezdése szerint]: a PCT-bejelentés hatályának a Magyar Köztársaságban történő megszűnése. Ez azt jelenti, hogy a mulasztáshoz ugyanazok a jogkövetkezmények fűződnek, mint az MSZH-hoz közvetlenül benyújtott szabadalmi bejelentés visszavonásához, hiszen az Szt. 84/S. §-ának (6) bekezdése értelmében a nemzetközi bejelentés magyarországi hatályának megszűnéséhez ugyanazok a jogkövetkezmények fűződnek, mint az MSZH-hoz benyújtott szabadalmi bejelentés visszavonásához. A 2002. évi XXXIX. törvény alapjául szolgáló törvényjavaslat miniszteri indokolásának az Szt. 84/S. §-ához kapcsolódó része pedig e jogkövetkezmény beállásának automatizmusára, bekövetkezésének ipso iure természetére is utal: "minthogy ez a jogkövetkezmény a bejelentő mulasztásának, nem pedig a visszavonásra vonatkozó nyilatkozatának eredménye, ez az MSZH határozata nélkül, a mulasztás tényénél fogva beáll."
A nemzeti szakaszba lépéshez szükséges cselekmények elvégzésére nyitva álló határidő új szabályainak hatálybalépéséhez kapcsolódó - a 2002. évi XXXIX. törvény 36. §-ának (7) bekezdésében található - átmeneti rendelkezések azt célozták, hogy megfelelően enyhítsék a határidő-hosszabbítás lehetőségének megszűnéséből adódó átmeneti átállási nehézségeket, amelyekre elsősorban a hivatásszerű képviselettel foglalkozó ügyvédi és szabadalmi ügyvivői irodáknál lehetett számítani. E rendelkezések azonban nem tárgyai ennek az írásnak, illetve nem befolyásolják az itt kifejtetteket, mivel éppen a 2003. január 1-jét megelőzően hatályos rendelkezések alkalmazására adnak módot, miközben ez az írás a 2003. január 1-jétől hatályos szabályok értelmezésére tesz kísérletet.
1.2. A PCT Végrehajtási Szabályzatának [l. a kihirdetéséről gondoskodó 34/2002. (XII. 25.) IM rendeletet] 49.6. szabálya rendelkezik a PCT 22. cikkében meghatározott cselekmények elmulasztása esetére a jogokba való visszahelyezésről. (A Végrehajtási Szabályzat 76.5. szabályából következően a 49.6. szabályt alkalmazni kell akkor is, ha az MSZH kiválasztott hivatalként jár el; az MSZH mint megjelölt hivatal eljárásáról kifejtettek tehát a kiválasztott hivatalként való eljárására is vonatkoznak.) A 49.6 szabály részleteire ez az írás a későbbiekben még kitér. Ezúttal arra érdemes felhívni a figyelmet, hogy e szabály f) pontja felhatalmazta a Szerződő Államokat az azt megelőző a)-e) pontokban foglalt érdemi szabályok alkalmazásától való eltekintésre: ha ugyanis 2002. október 1-jén (a 49.6. szabály hatálybalépése idején) az a)-e) pontok nem voltak összeegyeztethetők a megjelölt hivatal által alkalmazott nemzeti joggal, az érintett pontokat nem kell alkalmazni erre a megjelölt hivatalra mindaddig, amíg azok az érintett joggal nem válnak összeegyeztethetővé, feltéve, hogy az említett hivatal erről 2003. január 1-jéig tájékoztatja a WIPO Nemzetközi Irodáját.
Az MSZH nem tett ilyen tartalmú nyilatkozatot. Elsősorban abból a megfontolásból, hogy a 2002. évi XXXIX. törvény alapjául szolgáló - akkor még az Országgyűlésben megvitatás alatt álló - törvényjavaslat (akárcsak a végül elfogadott törvény) tartalmazta a PCT alkalmazási elsőbbségét biztosító rendelkezést: az Szt. 84/P. §-ának (3) bekezdését, amelynek értelmében a nemzetközi szabadalmi bejelentésekre a PCT eltérő rendelkezése hiányában az Szt. rendelkezéseit kell alkalmazni. Ez azért jelent alkalmazási elsőbbséget a PCT javára, mert a Szerződés és az Szt. konfliktusa esetén az előbbi javára oldja fel a konfliktust. Sőt, ez lényegében azt jelenti: az Szt. csak a PCT-ben nem szabályozott kérdésekben alkalmazható, ideértve azokat a kérdéseket is, amelyekben a PCT éppen a Szerződő Állam jogának alkalmazását rendeli el, a nemzeti jogot "hívja fel". (Mivel az Szt. 84/P. §-ának (2) bekezdése szerint a PCT alkalmazására való utaláson a PCT Végrehajtási Szabályzatának alkalmazását is érteni kell, az Szt. és a PCT viszonyáról az előzőekben kifejtettek a PCT Végrehajtási Szabályzatára is vonatkoznak.)
Mindezekből adódott az a következtetés, hogy a Végrehajtási Szabályzatnak a jogokba való visszahelyezésre vonatkozó új rendelkezései, vagyis a 49.6. szabály a)-e) pontjaiban foglaltak alkalmazhatók az MSZH mint megjelölt hivatal előtt is, hiszen a Végrehajtási Szabályzat e rendelkezései a magyar jog [az Szt. 84/P. §-ának (3) bekezdése] alapján akkor is alkalmazhatók, ha éppenséggel az állapítható meg róluk, hogy különböznek az igazolás Szt.-beli szabályaitól. Ezzel azonban csak az a kérdés rendeződött, hogy a PCT Végrehajtási Szabályzatának 49.6. szabálya alkalmazható-e az MSZH előtt - annak ellenére, hogy az abban foglaltak különböznek az igazolásnak az Szt. 49. §-ában foglalt szabályaitól. Nem született válasz viszont arra a kérdésre, hogy az igazolás Szt.-beli szabályai vajon alkalmazhatók-e a nemzeti szakaszba lépéssel kapcsolatos határidők elmulasztása esetén, a PCT Végrehajtási Szabályzatának 49.6. szabálya mellett, azzal párhuzamosan.
1.3. Ennek megválaszolásához mindenekelőtt a PCT 48. cikkének 2. a) bekezdését érdemes figyelembe venni. E rendelkezés megköveteli, hogy saját vonatkozásában minden Szerződő Állam fogadja el a nemzeti törvényhozása által valamely határidő elmulasztása esetére megengedett kimentési okokat. A Végrehajtási Szabályzat 82bis. 1. szabálya teszi egyértelművé, hogy a PCT szóban forgó rendelkezésének alkalmazásában "határidőn" érteni kell a megjelölt vagy a kiválasztott hivatal által meghatározott vagy az irányadó nemzeti jogszabályokban megállapított bármely határidőt, amelyen belül a bejelentőnek az adott hivatal előtt el kell végeznie valamely eljárási cselekményt. Természetszerűleg ide tartoznak a nemzeti szakaszba lépéshez szükséges cselekmények elvégzésére megszabott határidők is. A 82bis. 2. szabályból pedig az tűnik ki egyértelműen, hogy a PCT szóban forgó rendelkezése az igazolás jogintézményére is kiterjed. Ez azt jelenti tehát, hogy a PCT 48. cikkének 2. a) bekezdése alapján az igazolás Szt.-beli szabályait alkalmazni kell a nemzeti szakaszba lépéshez szükséges cselekmények elvégzésére irányadó határidők elmulasztása esetére is. Ezt kizáró szabály sem a PCT-ben vagy Végrehajtási Szabályzatában, sem az Szt.-ben nem található.
Ebből az következik, hogy az Szt. 49. §-ában foglaltak szerint igazolással kimenthető mind az Szt. 84/S. §-ának (3) bekezdésében szabályozott 31 hónapos, mind pedig az ez utóbbi határidő utolsó napjától számított három hónapos határidő [Szt. 84/S. § (4) bek.] elmulasztása.
A PCT 48. cikke 2. a) bekezdésének és a Végrehajtási Szabályzat 82bis. szabályának az előzőek szerinti értelmezését követi az ESZH is - megjelölt vagy kiválasztott hivatalként - az "európai szakaszba" való lépéshez szükséges cselekmények (l. az ESZE 158. cikkét és Végrehajtási Szabályzata 107. cikkét) határidejének elmulasztása esetén: egyebek mellett a J 6/79 (OJ 1980, 225) számú fellebbviteli tanácsi határozat is leszögezi, hogy az ESZE-nek az Szt.-beli igazoláshoz legközelebb álló jogintézményére, a 122. cikkben szabályozott restitutio in integrumra vonatkozó rendelkezések alkalmazhatók az európai szakaszba lépéshez szükséges cselekmények határidejének elmulasztására is.
Fel kell hívni mindazonáltal a figyelmet arra, hogy a PCT szerinti jogokba való visszahelyezés és az Szt. szerinti igazolás párhuzamosságáról csak a 31 hónapos határidő esetében beszélhetünk; a PCT Végrehajtási Szabályzatának 49.6. szabálya ugyanis - a szabály a) pontjának szövegezéséből adódóan - csak a 22. cikkben meghatározott cselekmények teljesítésére irányadó határidőre vonatkozik. Az Szt. 84/S. §-ának (3) bekezdése jelöli meg ezt az "irányadó határidőt"; a 84/S. § (4) bekezdése már nem a 22. cikkben meghatározott cselekmények teljesítésének határidejét jelöli meg, hanem éppen e határidő elmulasztása esetén ad módot pótlásra, utólagos teljesítésre - pótdíj fizetése mellett. Ha az Szt. 84/S. §-ának (4) bekezdésében megjelölt határidőt is a 22. cikkben meghatározott cselekmények teljesítésére "irányadó határidőnek" tekintenénk, nem volna oka, értelme, jogalapja a 84/S. § (4) bekezdésének, de különösképpen nem az abban előírt pótdíjnak.
Az Szt. 84/S. §-ának (4) bekezdésében megszabott határidő elmulasztása esetén tehát csak igazolásnak van helye (az Szt. 49. §-a alkalmazásával), de jogokba való visszahelyezésnek nincs; a PCT Végrehajtási Szabályzata 49.6. szabálya e határidő elmulasztására nem vonatkozik.
1.4. A PCT Végrehajtási Szabályzata 49.6. szabályának a) pontja kétféle kimentési okot nevesít vagylagosan; e kimentési okok közül a megjelölt hivatalnak kell választania, értelemszerűen nem esetenként, önkényesen, hanem általános, normatív jelleggel, a bejelentők számára kiszámítható módon. A megjelölt hivatal vagy akkor helyezi vissza jogaiba a bejelentőt a nemzetközi bejelentés vonatkozásában, ha úgy ítéli meg, hogy a határidő elmulasztása nem volt szándékos, vagy akkor, ha a határidő elmulasztása a körülmények által megkövetelt kellő gondosság tanúsítása ellenére következett be. Az MSZH eddig nem tette egyértelművé a bejelentők irányában, illetve nem hozta nyilvánosságra, hogy az említett kimentési okok közül melyiket fogadja el a jogokba való visszahelyezéshez.
Az Áe. 40. §-a formálisan, nyelvtani értelmezés szerint nem jelöli meg a mulasztás igazolásának elfogadható okát, okait. A szakirodalomban van olyan nézet, hogy az Áe. alapján az igazolási kérelem elfogadásának csak akkor lehet helye, ha a mulasztásban az érdekelt vétlen, mulasztása saját hibáján kívül, elháríthatatlan akadály miatt vagy különös méltánylást érdemlő okból történt. Más vélemények szerint az Áe. szóban forgó rendelkezését nem lehet az ügyfelek rovására megszorítóan értelmezni: semmi sem indokolja tehát, hogy "a közigazgatási szerv kisebb fokú vétkesség, gondatlanság esetén, ha az egyébként méltányos, a késedelem nem jelentős és az érdekelt jóhiszeműségéhez nem fér kétség, ne fogadja el az igazolási kérelmet". Ezért - e vélemény szerint - "a közigazgatási szervre kell bízni, hogy a mulasztó által felhozott igazolási okot egyéni mérlegelés alapján, differenciáltan bírálja el. Ami pedig az ügy elhúzására … vonatkozó aggályokat illeti, a szándékos mulasztás, a rosszhiszeműség, a joggal való visszaélés természetesen kizárja az igazolási kérelem teljesítését". 2
A Pp. 106. §-ának (1) bekezdése szerint a mulasztás következményei igazolással akkor orvosolhatók, ha a fél vagy képviselője "hibáján kívül" mulasztott. Ezt a kommentárokban nemegyszer vétlen mulasztásként emlegetik.3 A Pp. 109. §-ának (3) bekezdése pedig előírja: azt, hogy az igazolási kérelem előfeltételei fennállanak-e, méltányosan kell elbírálni.
Az Szt. 49. §-ának (1) bekezdése szerint az igazolási kérelemben elő kell adni a mulasztás okát és a mulasztás vétlenségét valószínűsítő körülményeket. Ez látszólag csupán alaki előírás, de nyilván azon az - Szt.-ben kifejezetten ugyan nem rögzített - érdemi követelménynek az előfeltételezésén alapul, hogy a mulasztásnak vétlennek kell lennie ahhoz, hogy a mulasztás következményeit igazolással el lehessen hárítani.
Az ESZE 122. cikke a PCT Végrehajtási Szabályzatának 49.6. szabályában megengedett kimentési változatok közül a másodikat követi, vagyis restitutio in integrumnak akkor van helye, ha a mulasztás a körülmények által megkövetelt kellő gondosság ellenére következett be (a két rendelkezés szövegezése mind az angol eredetiben, mind a magyar fordításban lényegében megegyezik). Érdemes megjegyezni: az ESZH joggyakorlatában a kellő gondosság tanúsításának követelményét úgy értelmezik, hogy az nemcsak a force majeure-re való hivatkozást teszi ugyan lehetővé a mulasztás kimentésére, de igenis többnek, a gondosság magasabb szintjének bizonyítását (illetve valószínűsítését) igényli, mint pusztán azt, hogy a mulasztás a kérelmező önhibáján kívül következett be. Más szóval úgy tűnik, hogy az ESZH-nak a PCT Végrehajtási Szabályzatában megengedett egyik változattal azonosan szabályozott kimentési okra épülő gyakorlata az Szt.-ben előírt vétlenségnél valamelyest szigorúbb feltételhez köti a mulasztás kimentésének lehetőségét, amit részben magyaráz az ún. further processing (ESZE 121. cikk) kimentési okhoz nem kötött lehetősége.
A mulasztás kimentésének az előzőekben is ismertetett változatait is szem előtt kellett tartani annak eldöntésekor, hogy az MSZH a PCT Végrehajtási Szabályzata 49.6. szabályának a) pontjában a megjelölt hivatal választására bízott két változat közül melyik kimentési okot fogadja el a jogokba való visszahelyezéshez.
A jogokba való visszahelyezésnek az a változata, amelyre az adna alapot, hogy a határidő elmulasztása a körülmények által megkövetelt kellő gondosság tanúsítása ellenére következett be, első pillantásra talán az MSZH eddigi gyakorlatához közelebb álló és ezért "vonzóbb" alternatívának tűnhet. Láttuk azonban, hogy az ESZH e követelményt a vétlenségnél szigorúbb feltételként alkalmazza. Figyelembe kell venni továbbá azt is, hogy a jogokba való visszahelyezés iránti kérelem benyújtásának mind a szubjektív [l. a 49.6. szabály b) (i) alpontját], mind pedig az objektív határideje [l. a szóban forgó szabály b) (ii) alpontját] hosszabb, mint az Szt. 49. §-ában szabályozott igazolásé (két hónap az Szt.-beli tizenöt naphoz, illetve tizenkét hónap az Szt.-beli hat hónaphoz képest). Ez esetleg a szigorúbb követelmény elfogadása és alkalmazása mellett szólhat: a vétlen mulasztás igazolás útján való kimentésére nyitva álló határidő eltelte után a jogokba való visszahelyezéshez szigorúbb kimentési feltételeknek kellene megfelelni. Másfelől a díjrendelet az igazolást nem köti díjfizetéshez, a jogokba való visszahelyezés iránti kérelemre viszont 100 000 Ft összegű díjat ír elő: ez az enyhébb kimentési ok elfogadása és alkalmazása mellett lehet fontos érv, akárcsak az az eljárási könnyebbség, amelyet az enyhébb kimentési oknak "köszönhetne" az MSZH a 49.6. szabály e) pontjának alkalmazásában (hiszen feltehetőleg csak rendkívül ritkán kellene kiadni az e pontban előírt nyilatkozattételi felhívást). Mérlegelendő szempont az is, hogy a jogokba való visszahelyezéshez szükséges kimentési ok kevésbé szigorú változatának - a mulasztás nem szándékos mivoltának - az elfogadásával még néhány PCT-bejelentés talán "megmenthető" az MSZH előtt folytatódó nemzeti szakasz számára, ami egyaránt érdeke a bejelentőnek, a hivatásszerű képviselőnek és a hivatalnak.
Ezért az MSZH vezetői értekezlete úgy foglalt állást, hogy az MSZH mint megjelölt hivatal a 49.6. szabály alkalmazásában az enyhébb kimentési okot fogadja el. Ez azt jelenti: a jogokba való visszahelyezéshez elegendő, ha az MSZH úgy ítéli meg, hogy a határidő elmulasztása nem volt szándékos.
1.5. Az előzőekben kifejtettekből - célszerű bejelentői magatartást feltételezve - a következő "menetrend" adódik.
a) Ha a nemzeti szakaszba lépéshez szükséges cselekmények elvégzésének - az Szt. 84/S. §-ának (3) bekezdésében meghatározott - 31 hónapos határidejét szándékosan mulasztja el a bejelentő, sem igazolással nem élhet (hiszen mulasztása nem vétlen), sem pedig a jogokba való visszahelyezést nem kérheti (hiszen mulasztása szándékos volt). Ez esetben az előírt cselekmények az Szt. 84/S. §-ának (4) bekezdésében szabályozott három hónapos póthatáridőn belül - tehát az elsőbbség napjától számított 34. hónap végéig - teljesíthetők, a díjrendelet 5. §-ának (4) bekezdésében meghatározott 50 000 forint összegű pótdíj megfizetése mellett. Ez utóbbi - 34 hónapos - határidő elmulasztása esetén igazolásnak helye lehet, ha a mulasztás vétlen volt. A mulasztás szándékossága esetén semmi esetre sem, nem szándékos, de vétkes mulasztás esetén pedig azért nem menthető ki a 34 hónapos határidő elmulasztása, mert ez utóbbira nem alkalmazandó a PCT Végrehajtási Szabályzatának 49.6. szabálya. A 31 hónapos határidő szándékos elmulasztása, de a 34 hónapos határidő vétlen elmulasztása esetén tehát a bejelentő az elsőbbség napjától számított 40. hónap végéig elkerülheti - a pótdíj megfizetése és a 34 hónapos határidő elmulasztásának igazolása útján -, hogy a nemzetközi bejelentés hatálya megszűnjön a Magyar Köztársaságban.
b) Ha a nemzeti szakaszba lépéshez szükséges cselekmények elvégzésének - az Szt. 84/S. §-ának (3) bekezdésében meghatározott - 31 hónapos határidejét nem szándékosan, de vétkesen mulasztja el a bejelentő, igazolással ugyan nem élhet, de kérheti a jogokba való visszahelyezést. Mivel a jogokba való visszahelyezés iránt előterjesztett kérelem díja - a díjrendelet 5. §-ának (5) bekezdése szerint - 100 000 forint, az ésszerűen eljáró bejelentő a 34. hónap lejártáig az Szt. 84/S. §-ának (4) bekezdésében szabályozott módon, a díjrendelet 5. §-ának (4) bekezdése szerinti 50 000 forint összegű pótdíj megfizetése mellett teljesíti az előírt cselekményeket. Ha a 34 hónapos határidő elmulasztását igazolás útján ki tudja menteni, az elsőbbség napjától számított 40. hónap végéig élhet a pótdíj megfizetésére épülő lehetőséggel. Ilyen esetben tehát a bejelentő a 31-től a 40. hónapig 50 000 forint megfizetése mellett háríthatja el a nemzeti szakaszba lépéshez szükséges cselekmények elvégzésére nyitva álló határidő elmulasztásának következményét, vagyis azt, hogy a nemzetközi bejelentés hatálya megszűnjön hazánkban. A 40. hónap végétől a 43. hónap végéig pedig - arra hivatkozva, hogy mulasztása nem volt szándékos - jogokba való visszahelyezés iránti kérelmet terjeszthet elő, 100 000 forint összegű díj megfizetése mellett, és így háríthatja el az említett jogkövetkezményt.
c) Ha a nemzeti szakaszba lépéshez szükséges cselekmények elvégzésének - az Szt. 84/S. §-ának (3) bekezdésében meghatározott - 31 hónapos határidejét vétlenül mulasztja el a bejelentő, várhatólag igazolással él. Ezt az elsőbbség napjától számított 37. hónap végéig teheti meg az igazolás objektív határidejét alapul véve. Az igazolási kérelem díjtalan. Az Szt. 84/S. §-ának (4) bekezdésében szabályozott három hónapos póthatáridő pótdíj fizetése mellett történő igénybevétele ebben az esetkörben akkor vetődhet fel, ha a 31 hónapos határidő elmulasztásának igazolására előterjesztett kérelmet az MSZH elutasítja. A 34 hónapos határidő elmulasztása ugyanis vétlennek tekinthető és kimenthető arra hivatkozással, hogy a 31 hónapos határidő elmulasztásának igazolására előterjesztett kérelem elbírálása még folyamatban volt a határidő utolsó napján. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a 31 hónapos határidő elmulasztásának igazolása iránti kérelmet a 34 hónapos határidő lejárta előtt terjesztik elő, s ha az előbbi határidő elmulasztásának igazolása iránti kérelem elutasításáról való tudomásszerzéstől számított tizenöt napon belül a bejelentő előterjeszti a 34 hónapos határidő elmulasztásának kimentésére szolgáló igazolási kérelmét, és egyidejűleg megfizeti a pótdíjat.
Ebben az esetkörben a bejelentő tehát díjmentesen zárhatja ki, hogy a nemzetközi bejelentés hatálya megszűnjön hazánkban, ha az elsőbbség napjától számított 37 hónapon belül igazolási kérelmet terjeszt elő a 31 hónapos határidő elmulasztásával szemben. Ezen igazolási kérelem elutasítása esetén - az előbb leírt feltételekkel - igazolási kérelmet terjeszthet elő az elsőbbség napjától számított negyven hónapon belül a 34 hónapos határidő elmulasztásának kimentésére és 50 000 forint összegű nemzeti pótdíj megfizetése mellett érheti el a nemzetközi bejelentés hatályvesztésének a megakadályozását. Az elsőbbség napjától számított 37 hónap, illetve - a 34 hónapos határidő elmulasztásának igazolása esetén - 40 hónap elteltét követően a bejelentő már csak jogokba való visszahelyezést kérhet (43 hónapon belül, 100 000 forint díj megfizetésével). A jogokba való visszahelyezésnek természetesen minden olyan esetben helye van, amikor igazolásnak is helye volna, hiszen a vétlen mulasztás szükségképpen nem szándékos (viszont a szándékosság hiánya nem feltétlenül jelent vétlenséget).
Az a)-c) pontokban vázolt "szcenáriók" természetesen egyformán annak a feltételezésére épülnek, hogy a bejelentő betartja az igazolás tizenöt napos és a jogokba való visszahelyezés két hónapos határidejét. Tovább árnyalhatná a képet (és gazdagíthatná a variációk sorát), ha figyelembe vennénk e szubjektív határidők eltérő hosszát, hiszen abból az adódik, hogy a jogokba való visszahelyezés két hónapon belül akkor is kérhető, ha az igazolás tizenöt napos határidejéből a bejelentő már kifutott.
1.6. A PCT Végrehajtási Szabályzata 49.6. szabályának e) pontja szerint a megjelölt hivatal nem utasíthatja el a jogokba való visszahelyezés iránti kérelmet anélkül, hogy a bejelentőnek lehetőséget biztosítana arra, hogy a tervezett elutasításra - az adott körülményekhez képest ésszerű határidőn belül - észrevételeket tegyen. Ez azt jelenti, hogy az MSZH-nak - az Szt. szóhasználatával élve - nyilatkozattételre kell felhívnia a bejelentőt, ha úgy találja, hogy a jogokba való visszahelyezés iránti kérelem valamilyen okból nem teljesíthető, és a nyilatkozattételre az Szt. 48. §-ának (2) bekezdésében foglaltakkal összhangban álló határidőt kell tűznie.
Ezzel összefüggésben felvetődött, hogy az Szt. 49. §-a alapján előterjesztett igazolási kérelmek kapcsán van-e hasonló kötelezettsége az MSZH-nak. A válasz egyértelműen igenlő a következők miatt.
Az Szt. 47. §-ának (2) bekezdése a szabadalmi ügyekben előterjesztett bármely beadvány - tehát pl. egy igazolási kérelem - kapcsán követelményül állítja, hogy a hiányok pótlására az ügyfelet fel kell hívni, illetve figyelmeztetni kell. Az igazolási kérelem hiányossága lehet pl. az, ha nem adják elő a mulasztás okát, vagy nem ismertetik a mulasztás vétlenségét valószínűsítő körülményeket (illetve az előadott körülmények nem valószínűsítik a mulasztás vétségét). Az igazolási kérelem hiányossága esetén az MSZH-nak tehát fel kell hívnia a kérelmezőt a hiány pótlására, illetve nyilatkozattételre.
A jelenlegi gyakorlat szerint az MSZH az igazolási kérelem elutasítása tárgyában nem hoz külön határozatot, hanem a mulasztás jogkövetkezményének megfelelő érdemi határozatot hoz vagy tart fenn hatályában, ez azonban nem változtat az Szt. 47. §-ának (1) bekezdésében rögzített követelményen: az MSZH a határozatát csak olyan tényekre és bizonyítékokra alapozhatja, amelyekkel kapcsolatban az ügyfélnek módjában állt nyilatkozatot tenni. Ebből is az következik, hogy az MSZH-nak fel kell hívnia hiánypótlásra vagy nyilatkozattételre az ügyfelet ha úgy látja, hogy az igazolási kérelem nem teljesíthető. Ellenkező esetben ugyanis a mulasztás jogkövetkezményeit érvényesítő érdemi határozatnak lesz olyan része, amellyel kapcsolatban az ügyfélnek korábban nem állt módjában nyilatkozatot tenni.
1.7. A Pp. szerint a bíróság az igazolási kérelemről határoz, tehát határozattal ad helyt az igazolási kérelemnek és határozattal utasítja azt el (l. a Pp. 109-110. §-át). Az igazolási kérelmet elutasító határozattal szemben fellebbezésnek van helye; az igazolási kérelemnek helyt adó határozat ellen külön fellebbezésnek helye nincs, és az ügyet befejező határozat elleni fellebbezésben is csak akkor támadható meg, ha a bíróság olyan igazolási kérelemnek adott helyt, amelyet érdemi vizsgálat nélkül el kellett volna utasítania (Pp. 110. §).
Az Áe. 40. §-ának (5) bekezdése szerint az igazolási kérelem elfogadásáról nem kell külön határozatot hozni (bár a kommentárok4 szerint helyes, ha a hatóság az érdekelteket ilyenkor is megfelelően tájékoztatja): ha a közigazgatási szerv az igazolási kérelemnek helyt ad, az eljárást folytatja, és - az eljárás eredményétől függően - korábbi határozatát hatályában fenntartja, módosítja vagy visszavonja. Lényegében ezt a gyakorlatot követi az MSZH is ha az igazolási kérelemnek helyt ad, amire az Szt. 49. §-ának (4) bekezdése teremti meg (az Áe.-ben foglaltakhoz nagyban hasonlóan) a törvényi alapot.
Az Áe. 40. §-ának (6) bekezdéséből következik, hogy az Áe. szerint folyó eljárásban előterjesztett igazolási kérelem elutasításáról külön határozatot kell hozni; igaz, e határozat ellen csak akkor lehet fellebbezni, ha a kérelem fellebbezési határidő elmulasztásának igazolására irányul.
Az ESZE 122. cikke szerinti restitutio in integrum iránt előterjesztett kérelem tárgyában az ESZH külön határoz, akár helyt ad annak, akár elutasítja azt; a fellebbezés rendje az általános szabályok szerint alakul.
Az MSZH joggyakorlatában az a rend alakult ki, hogy az igazolási kérelem elutasításáról nem születik külön határozat, hanem - mivel az Szt. a mulasztásokhoz szükségképpen érdemi határozatban kifejeződő jogkövetkezményt fűz - a mulasztás természetéhez igazodó érdemi határozatot ad ki a hivatal, amelyben kitér az igazolási kérelemre és annak okaira, hogy az miért nem volt elfogadható. Az Áe. 40. §-ával való összevetésben, vagyis annak tükrében, hogy az Áe. az igazolási kérelem elutasítása tárgyában külön határozat hozatalát követeli meg, a hivatali gyakorlat magyarázható és igazolható azzal, hogy az Szt. már huzamosabb ideje hatályos rendelkezései alapján kialakult joggyakorlatról van szó, az Szt.-beli igazolási szabályok ilyen tartalommal és értelmezéssel váltak - az ügyfelek által nem vitatott - "élő joggá". Az Szt. 45. §-a ezért ez esetben is alkalmazható, hiszen az igazolási kérelem elutasítása tárgyában az Szt. rendelkezéseinek talaján eltérő gyakorlat alakult ki, tehát e rendelkezések az Áe.-ben foglaltaktól eltérő tartalommal hatályosulnak, függetlenül attól, hogy nincs olyan explicit szabály az Szt.-ben, amely kizárná külön határozat hozatalát az igazolási kérelem elutasításáról. Felhozható érvként az is, hogy az Szt. 49. §-a teljes körűen szabályozza az igazolás jogintézményét, ezért az Áe. 40. §-ának alkalmazhatósága kizárt az MSZH előtti eljárásokban, még akkor is, ha az Áe. 40. §-a rendez az Szt.-ben nem szabályozott kérdéseket is.
Ezekre az érvekre és arra tekintettel, hogy a jelenlegi gyakorlat nem vitatott, nem látszik indokoltnak e kérdésben az MSZH eljárási rendjének megváltoztatása. Mindazonáltal ez a gyakorlat korrekcióra szorulhat azokban az esetekben, amikor az - adott esetben a mulasztás jogkövetkezményét levonó - érdemi határozat meghozatala, kézbesítése után terjesztenek elő olyan igazolási kérelmet, amelynek a hivatal nem ad helyt, hiszen ilyenkor az időrend miatt az érdemi határozat szükségképpen nem térhet ki az igazolási kérelem elutasítására és annak okaira.
1.8. Ennek az írásnak az 1.1. pontja már szólt az Szt. 84/S. §-ának (6) bekezdéséről és idézte a miniszteri indokolásnak azt a részét, amely szerint a nemzetközi bejelentés hatálya a Magyar Köztársaságban az MSZH erről szóló külön határozata nélkül - "a mulasztás tényénél fogva" - megszűnik, ha a bejelentő elmulasztja a 84/S. § (3), illetve (4) bekezdésében előírt cselekmények teljesítését. Ezt az értelmezést - argumentum a contrario útján - erősítheti az is, hogy az Szt. 84/S. §-ának (9) bekezdése viszont úgy rendelkezik: határozattal kell az MSZH-nak megállapítania a PCT-bejelentés részleges visszavontnak tekintését a szóban forgó § (7) bekezdése alapján.
Mindezeknek valójában nem mond ellent, ha leszögezzük: az MSZH-nak bizonyos esetekben az Szt. 84/S. §-ának (6) bekezdése alapján is határozatban kell megállapítania a PCT-bejelentés hatályának megszűnését. Erre olyan esetekben van szükség, amikor a bejelentő kezdeményezi, megkísérli a nemzeti szakaszba lépést, de nem jár eredménnyel. Az Szt. 84/S. §-ának (3) és (4) bekezdésében szabályozott rendből, az ott megjelölt határidők természetéből adódóan ez a helyzet akkor áll elő, ha a bejelentő az Szt. 84/S. §-ának (3) bekezdésében meghatározott határidő elmulasztása miatt igazolást vagy jogokba való visszahelyezést kér, vagy ha az Szt. 84/S. §-ának (4) bekezdésében megszabott határidő elmulasztásának igazolására terjeszt elő kérelmet. Ilyen esetekben - ha az MSZH a jogokba való visszahelyezés vagy az igazolás iránti kérelemnek nem ad helyt - az Szt. 84/S. §-ának (6) bekezdése csak úgy alkalmazható, hogy a hivatal határozattal állapítja meg a PCT-bejelentés hatályának megszűnését. Ehhez ugyanazok a jogkövetkezmények fűződnek, mint az MSZH-hoz benyújtott szabadalmi bejelentés visszavonásához. A nemzetközi szabadalmi bejelentés hatályának megszűnését megállapító határozat tehát a szabadalmi bejelentés visszavonásának tudomásulvételéről, illetve a szabadalmi bejelentés visszavontnak tekintéséről hozott határozatok jogi sorát osztja: a szabadalom megadása kérdésében hozott ügydöntő határozatnak, érdemi határozatnak számít, amihez - egyebek mellett - az a következmény járul, hogy e határozattal szemben is megváltoztatási kérelemmel lehet élni [l. az Szt. 46. §-ának (2) és (4)-(5) bekezdését, valamint 85. §-ának (1) bekezdését].
2. Eljárás a védjegyoltalomnak az oltalmi idő megújítás nélküli lejárta esetén
2.1. A Vt. 11. §-a szerint a védjegyoltalom a bejelentés napjától számított tíz évig tart. A védjegyoltalom azonban további tíz-tíz éves időtartamra megújítható. Megújítás esetén az újabb oltalmi idő az előző oltalmi idő lejárati napját követő nappal kezdődik. A Vt. 30. §-ának a) pontja ezzel összhangban úgy rendelkezik, hogy a védjegyoltalom az oltalmi idő lejártát követő napon megszűnik, ha az oltalmi idő megújítás nélkül lejárt.
A - kérelemre induló - megújítási eljárást a Vt. 65-67. §-ai szabályozzák. A lejárat miatti megszűnés esetén követendő eljárásról a Vt. 71. §-a rendelkezik.
A régi védjegytörvény - az 1969. évi IX. törvény (Rvt.) - nem követelte meg, hogy a védjegyoltalomnak az Rvt. 16. §-ának a) pontja (azaz az oltalmi idő megújítás nélküli lejárta) alapján történő megszűnését az MSZH határozattal állapítsa meg, sem pedig azt, hogy az Rvt. 16. §-ának a) pontja szerint bekövetkező megszűnést a védjegylajstromba jegyezze be és hivatalos lapjában hirdesse meg. Ez egyértelműen következett az Rvt. 34. §-ából, amely mind a határozathozatalt, mind a lajstrombejegyzést és meghirdetést csupán az Rvt. 16. §-ának b)-d) pontja alapján történő megszűnésekre írta elő. Ezáltal az Rvt. 16. §-ának a) pontja alapján történő megszűnésre nem kellett alkalmazni az Rvt. 23. §-ának (3) bekezdését sem, amely előírta: a védjegylajstromba csak az MSZH vagy a bíróság határozata alapján lehet bejegyzést tenni.
A Vt. e tárgyban az Rvt.-től eltérően rendelkezik. A Vt. 71. §-ának (2) bekezdése csupán a védjegyoltalom lemondás miatt bekövetkező megszűnését illetően követeli meg külön, expressis verbis a megszűnés határozattal való megállapítását. Ezt azonban nem mondja ki a lejárat miatti megszűnésre, holott a 71. § ezzel a megszűnési okkal is foglalkozik. A Vt. 71. §-ának (3) bekezdése ugyanakkor - és ennyiben tér el a Vt. 71. §-a az Rvt. 34. §-ától - a védjegyoltalomnak az oltalmi idő megújítás nélküli lejárta miatt bekövetkező megszűnése esetén is megköveteli a védjegylajstromba való bejegyzést és a megfelelő hatósági tájékoztatás közlését. Mivel a Vt. 71. §-ának (3) bekezdése értelmében a megújítás nélküli lejárat miatti megszűnést be kell jegyezni a lajstromba, felvetődik, hogy alkalmazandóvá válik-e a Vt. 48. §-ának (1) bekezdése is, amelynek értelmében a védjegylajstromba csak az MSZH vagy a bíróság határozata alapján lehet bejegyzést tenni.
2.2. A Vt. novellájának, vagyis az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi törvények módosításáról szóló 2003. évi CII. törvénynek (a továbbiakban: Vtn.) az előkészítése során, valamint a legutóbbi időben a hivatali joggyakorlatban is felvetődött az a kérdés, hogy a Vt. 48. §-ának (1) bekezdésében és 71. §-ában foglalt rendelkezések egybevetéséből milyen eljárásjogi következtetéseket kellene levonni. A Vtn. tervezetei kezdetben tartalmazták is a Vt. 71. §-a (2) bekezdésének olyan értelmű módosítását, amelynek értelmében az MSZH az oltalmi idő megújítás nélküli lejárta esetén is határozattal állapította volna meg a megszűnést (l. a Vtn. 2003. április 15-én kelt tervezetének 35. §-át és 2003. április 30-án kelt tervezetének 34. §-át). A Vtn.-nek az Országgyűlésben elfogadott változata viszont már nem tartalmazott a Vt. 71. §-át módosító rendelkezést (amint ebből az írásból a következőkben majd kitűnik: feltehetőleg helyesen maradt el a Vtn.-ből a 71. § említett - és egyes tervezetekben még szereplő - módosítása).
Az MSZH joggyakorlatában mindazonáltal e kérdéskör tisztázására továbbra is szükség van.
2.3. Ha abból indulunk ki, hogy a Vt. 48. §-a a Vt. VIII. fejezetében található, és hogy a Vt. VII. és VIII. fejezetei képezik az MSZH előtti védjegyeljárásokra vonatkozó szabályozás általános részét (és ennek feltételezésére a Vt. fejezeteinek sorrendje, tagolása és a bennük foglalt szabályok tartalma egyaránt megfelelő alapot ad), akkor a Vt. 48. §-ának és 71. §-ának viszonyát a főszabály és a kivétel, az általános és a különös, más szóval a lex generalis és a lex specialis viszonyaként írhatjuk le. Ez esetben viszont a Vt. 71. §-ának javára, a Vt. 71. §-ának elsőbbséget adva alkalmazhatjuk a lex specialis derogat legi generali általános szabályát, amit a polgári jogi szakirodalom a következőképpen foglalt össze: "minden olyan esetben, amikor valamely tényállás, amely egy jogszabályban szabályozva van, része egy másik jogszabályban körülírt tényállásnak, irányadó a lex specialis derogat legi generali szabálya, vagyis ilyenkor a maga különös tényállását hordozó jogszabályi rendelkezést kell alkalmazni az általános, tágabb terjedelmű jogszabállyal szemben".5
A Vt. 71. §-ának (2) és (3) bekezdése a Vt. 48. §-ának (1) bekezdéséhez képest egyértelműen speciális eset, különös tényállás: a Vt. 48. §-ának (1) bekezdése vonatkozik általában a lajstrombejegyzésekre, a Vt. 71. §-ának (3) bekezdése [a (2) bekezdéssel együttes olvasatban] pedig e bejegyzések két különös esetére: a lemondás és az oltalmi idő megújítás nélküli lejárta miatt bekövetkező oltalommegszűnés bejegyzésére.
A Vt. 71. §-a (2) és (3) bekezdésének egybevetéséből pedig az következik, hogy e speciális - a Vt. 48. §-ának (1) bekezdéséhez képest különös szintű - szabályok szerint a védjegyoltalomnak az oltalmi idő lejárta miatt bekövetkező megszűnését az MSZH határozata nélkül kell bejegyezni a védjegylajstromba. Más szóval a Vt.-nek az az általános szabálya [Vt. 48. §-ának (1) bekezdése], amelynek értelmében a védjegylajstromba csak az MSZH határozata alapján lehet bejegyzést tenni, csak a Vt. eltérő, speciális, különös szintű rendelkezése hiányában érvényesül; nem alkalmazandó viszont akkor, ha maga a Vt. írja elő speciális szabállyal, hogy a lajstromba - az MSZH határozata nélkül is - bejegyzést kell tenni.
E megközelítés a védjegyoltalomnak az oltalmi idő lejártával való megszűnését a végleges szabadalmi oltalom azonos okból való megszűnésével [Szt. 39. § a) pont] rokonítja, analógia útján. Mindkét esetben ugyanis ex lege, a törvény erejénél fogva pusztán az időmúlás eredményeként - a jogosult akaratától, nyilatkozatától, illetve bármiféle hatósági mérlegeléstől vagy aktustól függetlenül - következik be a megszűnés mint jogkövetkezmény. A védjegyjogban csupán annyi a különbség a szabadalmi jogi helyzethez képest, hogy itt csak akkor áll be ex lege, a törvény erejénél fogva a megszűnés jogkövetkezménye, ha egy erre irányuló külön eljárásban - a megújítási eljárásban - nem következik be a védjegyoltalom megújítása. Annak eldöntése, hogy történt-e megújítás vagy sem, azaz, hogy ez utóbbi esetben beszélhetünk-e a megújítás hiányáról, a megújítási eljárásra tartozik. Ennek az eljárásnak az eredményétől, illetve attól függően, hogy indult-e egyáltalán - kérelemre - ilyen eljárás, áll be a törvény erejénél fogva a lejárat miatti megszűnés jogkövetkezménye. A védjegyoltalom tehát a megújítás hiányának felfüggesztő feltételétől függően szűnik meg a törvény erejénél fogva lejárat miatt.
Ez a megszűnés - éppúgy, mint a végleges szabadalmi oltalom azonos okból való megszűnése - a törvény erejénél fogva következik be az oltalmi idő lejártával [l. Vt. 11. § és 30. § a) pont]. Ha ez nem így volna, vagyis, ha az ilyen okból való megszűnéshez külön MSZH-határozatra volna szükség, az azzal járhatna, hogy ilyen határozat hiányában a védjegyoltalom akkor sem szűnne meg, ha egyébként az oltalmi idő lejárt, és az oltalmat nem újították meg.
Az eddigiekben kifejtett értelmezést erősíti az a körülmény is, hogy a Vt. nem nevesíti külön eljárásként a lejárat miatti megszűnés megállapítását (szemben pl. a megújítási vagy a törlési eljárással).
2.4. Felvethető ezzel az értelmezéssel szemben az az érv, hogy a megújítás nélküli lejárat miatt bekövetkező megszűnést megállapító hivatali határozat hiánya a jogosultat jogorvoslati lehetőségtől fosztja meg. Kétségtelen, hogy a Vt. 77. §-ának (1) bekezdése a megváltoztatási kérelemmel támadható hivatali határozatok közé sorolja a védjegyoltalom megszűnésének megállapítása kérdésében hozott ügydöntő - érdemi - határozatot [Vt. 39. § (2) bek.], illetve a védjegylajstromba való bejegyzés alapjául szolgáló határozatot. A Vt. e rendelkezései azonban természetszerűleg csak akkor alkalmazhatók, ha születik hivatali határozat, azaz csak olyan kérdésekben érvényesülnek, amelyekben az MSZH-nak határozatot kell hoznia. Ha az előzőekben kifejtett értelmezést követjük, a lejárat miatti megszűnés kérdése nem tartozik e körbe.
Érdemben pedig valójában az ügyfél nem esik el semmilyen jogorvoslati lehetőségtől, hiszen lejárat miatti megszűnés védjegyügyben csak megújítás hiányában következik be. A megújítási eljárásban pedig az MSZH határozatot hoz [Vt. 65-67. §], amelynek megváltoztatását az előbbiekben említett általános szabályok [Vt. 39. § (2) és (4) bek., Vt. 77. §] szerint lehet kérni a bíróságtól. A megújítás kérdésében hozott határozathoz pedig külön eljárás és határozat nélkül, a törvény erejénél fogva kapcsolódik - a megújítási eljárás eredménytelensége esetén - a lejárat miatti megszűnés jogkövetkezménye. Ugyanez vonatkozik arra az esetre, ha a jogosult nem kéri a védjegyoltalom megújítását a Vt. 65. §-ának (3) bekezdésében előírt határidőn belül.
2.5. Gyakorlati aggályként felhozható (és szóba is került) az is, hogy a lejárat miatti megszűnést megállapító határozat hiányában az ügyfél nem tudja orvosolni azt a sérelmes lajstrombejegyzést, amely idő előtt (pl. az oltalmi idő nyolcadik évében) vagy annak ellenére tünteti fel a lajstromban a védjegyoltalom megszűnését, hogy a megújítási kérelmet kellő időben előterjesztették, de azt az MSZH valamiért nem vette tudomásul és nem bírálta el (pl. azért, mert elkallódott, elveszett). Valójában a határozat hiánya ilyen esetekben korántsem gátolja az ügyfél jogérvényesítését.
A lejárat miatti megszűnés idő előtti lajstrombejegyzésével szemben a jogosult felléphet. Először is, az ilyen bejegyzéshez - mivel nem határozaton alapul - nem kötődik jogerő. Másodsorban, az ilyen - a valóságnak, a jogi helyzetnek meg nem felelő, jogszabályba ütköző, érvénytelen - bejegyzésnek a törlését a jogosult minden további nélkül kérheti a Vt. 48. §-ának (2) bekezdése, illetve az Áe. általános szabályai alapján. A kérelemről az MSZH-nak a Vt. 48. §-ának (2) bekezdése és az Áe. 49. §-ának (3) bekezdése értelmében határoznia kell; e határozattal szemben a Vt. 77. §-ának (1) bekezdése szerint az ügyfél megváltoztatási kérelemmel fordulhat a bírósághoz.6 A lejárat miatti megszűnést idő előtt feltüntető lajstrombejegyzés továbbá a később indult megújítási eljárásban is orvosolható.
Ha pedig el nem bírált (elkallódott stb.) megújítási kérelem miatt került hibásan bejegyzésre a védjegyoltalom lejárat miatti megszűnése, valójában az a helyzet, hogy a jogosult szabályszerűen, határidőn belül kérte a megújítást, és ezért - amint a kérelem megkerül - a megújítási eljárást kell lefolytatni, és a lajstromban végül annak eredményét kell feltüntetni.
2.6. A 2.3. pontban kifejtett értelmezést a Fővárosi Bíróság 1. Pk. 25.352/1999/6. számú végzésének tükrében is meg kell vizsgálni. E végzést a bíróság az ipari minták oltalmáról szóló 1978. évi 28. törvényerejű rendelet (a továbbiakban: Tvr.) alkalmazásával hozta meg. A végzés főbb megállapításai a következők:
"Az Áe. 27. §-ának (1) bekezdése azt mondja ki, hogy az ügyfélnek joga van ahhoz, hogy az eljárás során írásban vagy szóban nyilatkozatot tegyen, vagy a nyilatkozattételt megtagadja. Ha az ügyfél nem nyilatkozik, az államigazgatási szerv a rendelkezésére álló adatok alapján dönt, vagy az eljárást megszünteti. Erre az ügyfelet figyelmeztetni kell. A (2) bekezdés - többek között - előírja, hogy az államigazgatási szerv az eljárás során gondoskodik arról, hogy az ügyfelet a jogszabályok ismeretének hiánya miatt ne érje hátrány.
A Tvr. 7. §-a (1) bekezdésének a) pontja értelmében a mintaoltalom megszűnik, ha az 5. § (2) bekezdésében megjelölt ötéves oltalmi idő lejárt, és az oltalmat nem hosszabbították meg.
Az anyagi jogi és az eljárási jogi jogszabályhelyek egybevetéséből következik, hogy a Hivatalnak az oltalom meghosszabbítása lehetőségéről és a meghosszabbítás feltételeiről a jogosultakat tájékoztatnia kell, őket a szükséges figyelmeztetéssel el kell látni, és csak akkor lehet megállapítani az oltalom megszűnését, ha a jogosultak a felhívás és tájékoztatás ellenére nem kérik az oltalom meghosszabbítását.
A tájékoztatás pedig csak akkor hatályos, ha annak megtörténtéről az ügyfelek - jelen esetben a kérelmezők - hitelt érdemlően tudomást szereznek.
Az Áe. 18. §-ának (5) bekezdése értelmében az iratokat az ügyfél részére, ha pedig írásban meghatalmazott képviselője van, az ő részére kell kézbesíteni.
Ebből következik, hogy az eljárási jogokról való tájékoztatáshoz csak akkor fűződhet eljárási jogi joghatás, ha az államigazgatási szerv iratai között a kérelmezők bejelentési eljárásban igazolt jogi képviselőjének - az átvétel időpontját is feltüntető - aláírásával ellátott iratpéldány vagy tértivevény fellelhető."
Még ha abból indulunk is ki, hogy a jogorvoslati fórumként eljáró bíróság határozatának rendelkező része és indokolása egyaránt kötelezi az MSZH-t, akkor is leszögezhetjük: az előzőekben ismertetett végzés nem érinti a 2.3. pontban kifejtett értelmezést, nem változtat annak érvényén a következők miatt:
a) A bíróság a végzését az azóta hatályon kívül helyezett Tvr. és nem a Vt. alapján hozta.
b) A Tvr.-rel szemben a Vt. e tárgykörben tartalmaz az Áe.-től eltérő - tehát a Vt. 38. §-a alapján az Áe.-vel szemben alkalmazási elsőbbséget élvező - rendelkezést: a Vt. 41. §-ának (1) bekezdése szerint a Vt. által meghatározott határidők elmulasztásának jogkövetkezményei külön figyelmeztetés nélkül is bekövetkeznek. Ezen nem változtat az a körülmény, hogy a Vt. 71. §-ának (1) bekezdése szerint a védjegyoltalom lejárat miatti megszűnése esetén az MSZH figyelmeztetni tartozik a védjegyjogosultat a megújítás lehetőségére. E figyelmeztetés elmulasztásának különféle - pl. fegyelmi, polgári jogi (kártérítési) - következményei lehetnek, de a megújításra nyitva álló határidő elmulasztásának jogkövetkezményét ez a hivatali mulasztás a Vt. 41. §-ának (1) bekezdésével összhangban nem érintheti. Ha érinthetné, az a jogbiztonságot, harmadik személyek jogait és ezáltal a közérdeket sértené. [Meg kell azt is jegyezni, hogy az Áe.-nek a bíróság végzésében idézett 27. §-a (1) bekezdése az ügyfél meghallgatása előtti tájékoztatás kötelezettségéről szól, továbbá, hogy - az Áe. kommentárjai szerint is - az Áe. 27. §-a valójában az ügyfél nyilatkozattételi jogának biztosítását hivatott garantálni, és nem a közigazgatási szervet kötelezi nyilatkozattételi felhívások kiadására.]
c) Mivel a Vt. szerint e figyelmeztetéshez, illetve annak elmaradásához nem fűződik joghatás, nem relevánsak a végzésnek a "tájékoztatás" kézbesítésére vonatkozó fejtegetései sem. [A lényeget nem érintő megjegyzésként arra is fel kell hívni a figyelmet, hogy az Áe. 18. §-ának (5) bekezdése - amelyre a végzés hivatkozik - a képviselet esetén követendő kézbesítési szabályokat állapítja meg; az Áe. 18. §-a a képviseletről szól és e §-nak ez az alcíme is. Az Áe. 18. §-ának (5) bekezdése tehát valójában nem arról rendelkezik, hogy az iratokat milyen esetben kell kézbesíteni, hanem arról, hogy képviselet esetén vagy képviselet hiányában kinek kell kézbesíteni az egyébként kézbesítendő iratokat. Az Áe. 18. §-ának (5) bekezdése tehát a kézbesítendő iratok címzettjeit és nem a kézbesítendő iratok körét határozza meg. Különösképpen helytelennek tűnik ezért bármiféle olyan következtetés, amely az Áe. e rendelkezéséből azt vezeti le, hogy az államigazgatási eljárásban minden iratot kézbesíteni kell; ennek egyébként az Áe.-nek a határozatok közléséről szóló rendelkezései - 45-47. §-ai - is ellentmondanak.]
3. A mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi árujelzőinek oltalmával kapcsolatos átmeneti szabályok
3.1. A mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi árujelzőinek oltalmával kapcsolatos - az Európai Unióhoz való csatlakozással bekövetkezett - jogszabályváltozások lényege a következőkben foglalható össze.
Az Európai Unióhoz való csatlakozás folytán a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi jelzéseinek és eredetmegjelöléseinek oltalmáról szóló 2081/92/EGK tanácsi rendelet (a továbbiakban: közösségi alaprendelet) és a végrehajtására szolgáló európai bizottsági rendeletek a Magyar Köztársaságban is - mint az Európai Unió tagállamainak egyikében - 2004. május 1-jétől teljes egészükben kötelezővé és közvetlenül alkalmazandókká váltak a csatlakozási okmány 2. cikke (kihirdette: 2004. évi XXX. törvény) és az EK-szerződés 249. cikke alapján. Az ezzel összefüggő átmeneti szabályokat a közösségi hatáskörbe tartozó kérdésekben a Bizottság 918/2004/EK rendelete (a továbbiakban: közösségi átmeneti rendelet) állapította meg.
A közösségi átmeneti rendelet megalkotásakor a Bizottság abból indult ki: a közösségi alaprendelet nemcsak azt zárja ki, hogy ugyanaz a földrajzi árujelző egyidejűleg, párhuzamosan közösségi és nemzeti oltalom alatt álljon (amit pl. a közösségi védjegyrendszer és mintaoltalmi rendszer "eltűr"), hanem még azt is, hogy a közösségi alaprendelet hatálya alá tartozó termékkörben a tagállamok a rendelettel létrehozotthoz hasonló tartalmú nemzeti oltalmi rendszert működtessenek, és ennek eredményeként valamely földrajzi árujelző - közösségi oltalom híján - nemzeti oltalomban részesülhessen. Ezzel összhangban a közösségi átmeneti rendelet 1. cikke határidőt szabott a közösségi alaprendelet hatálya alá tartozó földrajzi árujelzők nemzeti oltalmának az új tagállamokban való fenntartására. Az ilyen földrajzi árujelzőknek a 2004. április 30-án fennálló nemzeti oltalmát az új tagállamok 2004. október 31-ig, illetve addig tarthatják fenn, ameddig a Bizottság a közösségi oltalom kérdésében a közösségi alaprendelet 6. cikkével összhangban a határozatot meg nem hozza, feltéve, hogy az adott földrajzi árujelzővel kapcsolatban a közösségi rendelet szerinti bejelentést 2004. október 31-ig az érintett tagállam illetékes hatósága továbbítja a Bizottsághoz.
A szóban forgó közösségi jogszabályokhoz való igazodást is célozta a Vt.-nek az egyes iparjogvédelmi és szerzői jogi törvények módosításáról szóló 2003. évi CII. törvénnyel (a Vtn.-nel) végrehajtott módosítása, valamint a Vt. 121. §-a (1) bekezdésének b) pontjában foglalt felhatalmazás alapján kiadott végrehajtási rendelet, azaz a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi árujelzőinek oltalmára vonatkozó részletes szabályokról szóló 78/2004. (IV. 19.) Korm. rendelet (a továbbiakban: Vr.), amely hatályon kívül helyezte az azonos tárgykörben és felhatalmazás alapján kiadott 87/1998. (V. 6.) Korm. rendeletet (az Rvr.-t). Mind a módosított Vt., mind a Vr. külön fejezetben szabályozza a közösségi alaprendelet magyarországi alkalmazásával összefüggő kérdéseket (l. a Vt. XVII/A. fejezetét és a Vr. II. fejezetét).
A tagállami hatáskörbe tartozó kérdésekben irányadó átmeneti szabályokat pedig a Vtn. 107. §-a állapítja meg. E § (1) bekezdése szerint a Vt.-nek a Vtn. I. fejezetével módosított rendelkezéseit (ide tartoznak a földrajzi árujelzőkkel kapcsolatos szabályok is) csak a Vtn. hatálybalépését - vagyis, ez esetben: 2004. május 1-jét (l. a Vtn. 106. §-át) - követően indult eljárásokban lehet alkalmazni. E főszabály alól a Vtn. 107. §-ának (2)-(4) bekezdései tesznek kivételeket; így pl. a (2) bekezdés szerint a 2004. május 1-jét megelőző bejelentési nappal lajstromozott földrajzi árujelző törlésének és az oltalom megszűnése megállapításának feltételeire a bejelentés napján hatályos szabályok az irányadók (vagyis az ilyen törlési és megszűnésmegállapítási eljárásokban még akkor is a korábban hatályos szabályokat kell alkalmazni, ha az eljárás 2004. május 1-jét követően indult meg).
3.2. Az az eljárási rend, amelyet az Európai Unióhoz való csatlakozás folytán előálló átmeneti kérdések megoldására a Földművelésügyi és Vidékfejlesztési Minisztérium (FVM) kezdetben kialakított és az MSZH számára javasolt, az előző pontban ismertetett jogszabályi rendelkezésekkel - az MSZH álláspontja szerint - nem volt összeegyeztethető.
Az FVM eredeti álláspontja az volt, hogy a 2004. május 1-jén folyamatban lévő ügyekben "a kérelmezők eddigi beadványait ellenkező jelzés hiányában, az ügyfeleket tájékoztatva az új rendszer szerinti eljárás lefolytatására irányuló kérelemnek" kell tekinteni. Az FVM ezen kívül azt is igényelte volna, hogy az MSZH a tárca e jogi álláspontját követve járjon el azokkal a nemzeti földrajzi árujelző-oltalmi bejelentésekkel kapcsolatban, amelyeket 2004. május 1-jét megelőzően nyújtottak be, és elbírálásuk még folyamatban van.
Az FVM-nek az előzőekben röviden összefoglalt jogi álláspontját az MSZH a következő főbb okok miatt nem tartotta elfogadhatónak.
a) A közösségi alaprendelet szerinti, vagyis a földrajzi árujelző közösségi oltalmának megszerzésére irányuló bejelentést - a tagállamokból származó bejelentésekre irányadó általános rendben - nem lehetetett azt megelőzően benyújtani, illetve a magyar hatóságok előtti eljárásban ilyenként elbírálni, hogy a Magyar Köztársaság az Európai Unió tagállamává vált volna. Ez azt jelenti, hogy a Magyar Köztársaság hatóságai nem fogadhattak és nem bírálhattak el 2004. május 1-jét megelőzően benyújtott olyan bejelentést, amelyet a közösségi alaprendelet 5. cikke szerint csak valamelyik tagállam hatóságához lehetett címezni. Ilyesmire a közösségi átmeneti rendelet sem ad módot. (A csatlakozást megelőzően legfeljebb az ún. harmadik országokból származó termékek földrajzi árujelzőinek oltalmára vonatkozó speciális szabályok - a rendelet 12- 12d. cikkei - alapján lehetett volna magyarországi árujelzőre közösségi oltalmat igényelni, de erre ténylegesen nem került sor, és nyilvánvalóan az FVM által javasolt "átmeneti megoldás" sem e speciális rendelkezések alkalmazására épült volna).
Mivel a közösségi alaprendeletnek a tagállamokra irányadó szabályai szerinti bejelentést csak valamely tagállamban lehet előterjeszteni (egész pontosan abban a tagállamban, ahol az érintett földrajzi terület található), a közösségi jogba ütközne, ha a Magyar Köztársaság csatlakozását megelőzően benyújtott bejelentéseket a magyar hatóságok a csatlakozást követően úgy kezelnék és bírálnák el, mintha azok a közösségi rendelet szerinti bejelentések, vagyis tagállami bejelentések volnának.
Emellett a közösségi alaprendeletnek a csatlakozást megelőzően benyújtott bejelentésekre való alkalmazása alkotmányossági aggályokat is felvethetne, figyelemmel a 30/1998. (VI. 25.) AB-határozatban foglaltakra. Mint ismeretes, ez az alkotmánybírósági határozat alkotmányos követelményként állította, hogy - az Európai Unióhoz való csatlakozásig - a magyar jogalkalmazó hatóságok közösségi jogi kritériumokat közvetlenül nem alkalmazhatnak. Ebből következően a közösségi jog szabályainak közvetlen alkalmazására nem volt alkotmányos lehetőség Magyarországnak az Európai Unióhoz való csatlakozását megelőzően. Ez az alkotmányossági követelmény érvényesül akkor is, ha a csatlakozást követően kell a csatlakozást megelőzően hatályos jogszabályok alkalmazásával eljárni, pl. a csatlakozást megelőzően kezdeményezett eljárásokban vagy a csatlakozást megelőzően létrejött életviszonyok, illetve így szerzett jogok tárgyában.
b) Az FVM jogi álláspontja továbbá nem vette figyelembe, hogy a Vtn. már idézett 107. §-ának (1) bekezdése kifejezetten - törvényi szinten - rendelkezik a folyamatban lévő ügyekre alkalmazandó szabályokról. A Vtn. ezen átmeneti szabálya - kétséget nem hagyva - rögzíti, hogy a Vt. módosított rendelkezéseit csak a 2004. május 1-jét követően indult eljárásokban lehet alkalmazni. Más szóval, a 2004. május 1-jén folyamatban lévő ügyekben a korábban - a bejelentés napján - hatályos szabályok az irányadók. E törvényi rendelkezés tehát kifejezetten kizárja az FVM kezdetben képviselt jogi álláspontja szerinti eljárást, vagyis azt, hogy a 2004. május 1-jét megelőzően benyújtott bejelentéseket a 2004. május 1-jétől hatályos szabályok alkalmazásával bíráljuk el.
Ebből az következik, hogy a 2004. május 1-je előtt benyújtott - nemzeti földrajzi árujelző-oltalom megszerzésére irányuló - bejelentéseket csakis ilyenként lehet elbírálni, nincs mód azok fikcióval való átminősítésére, még a bejelentő hallgatólagos hozzájárulásával sem. A korábban hatályos szabályok szerint való elbírálás eredménye lehet a bejelentés elutasítása (ez esetben semmiféle átmeneti problémával nincs dolgunk) vagy a földrajzi árujelző lajstromozása. Ez utóbbi esetben a következő változatok állhatnak elő:
az MSZH előtti eljárásban lajstromozott földrajzi árujelzőre vonatkozó bejelentést tesznek a közösségi alaprendelet szerint, és azt az FVM 2004. október 31-ig továbbítja az Európai Bizottsághoz: ez esetben a lajstromozással keletkező nemzeti oltalom a közösségi átmeneti rendelet 1. cikke alapján fennmaradhat addig, ameddig a Bizottság nem határoz a közösségi oltalom tárgyában;
nem tesznek az MSZH előtti eljárásban lajstromozott földrajzi árujelzőre vonatkozó bejelentést a közösségi alaprendelet szerint, vagy azt nem továbbítja az FVM 2004. október 31-ig a Bizottsághoz: ez esetben a földrajzi árujelző nemzeti oltalma 2004. október 31-én megszűnik a közösségi átmeneti rendelet 1. cikkének erejénél fogva (ha a nemzeti eljárásban való lajstromozásra 2004. október 31-ét követően kerülne sor, az MSZH a földrajzi árujelző lajstromozásáról hozott határozatában egyúttal megállapítja - az említett időpontra visszaható hatállyal - az oltalomnak a közösségi átmeneti rendelet 1. cikke szerinti megszűnését; ha pedig a lajstromozásra 2004. október 31. előtt kerül sor, az MSZH utóbb külön értesíti a jogosultat az oltalomnak a közösségi átmeneti rendelet 1. cikke folytán bekövetkező megszűnéséről).
Meg kell jegyezni, hogy a közösségi átmeneti rendelet 1. cikkének alkalmazásában 2004. április 30-án fennállónak minősül a nemzeti földrajzi árujelző-oltalom akkor is, ha a lajstromozást elrendelő határozatot 2004. április 30-át követően hozzák meg, de a bejelentés napja korábbi ennél az időpontnál. Ennek magyarázatát a Vt.-nek az a szabálya adja meg, amelynek értelmében a földrajzi árujelző lajstromozással keletkező oltalma a bejelentés napjára visszaható hatállyal jön létre (l. a következő alpontot).
c) Nem volt elfogadható az FVM eredeti jogi álláspontja azért sem, mivel megfosztotta volna a bejelentőt, a potenciális jogosultat attól a lehetőségtől, hogy oltalmat szerezzen Magyarország területére a csatlakozást megelőző időszakra. Mint ismeretes, a Vt.-nek a 2004. május 1-jét megelőző változata szerint a mezőgazdasági termékek és az élelmiszerek földrajzi árujelzőire is vonatkozott a Vt. jelenleg is hatályos 108. §-ában foglalt az a rendelkezés, amelynek értelmében a földrajzi árujelző oltalma ugyan a lajstromozáskor keletkezik, de a bejelentés napjára visszaható hatállyal. Ezzel öszefüggésben pedig mutatis mutandis alkalmazandó - a Vr. 2. §-ának (2) bekezdésére is figyelemmel - a Vtn. 107. §-ának (3) bekezdésében foglalt rendelkezés, amelynek eredményeképpen a 2004. május 1-je előtt megkezdett árujelző-használatra az oltalom bitorlása tekintetében a korábban hatályos rendelkezéseket (tehát pl. a Vt. 110. §-át) kell alkalmazni a használatnak a 2004. május 1-jén meglévő mértékéig. Ez azt jelenti, hogy a 2004. május 1-je előtt benyújtott nemzeti földrajzi árujelző-oltalmi bejelentés alapján akár a csatlakozást követően megszerzett és 2004. október 31-én vagy később megszűnő oltalom is lehetőséget ad arra, hogy a jogosult fellépjen a nemzeti oltalom megszűnéséig elkövetett bitorlással szemben. Nem lett volna helyes ezt az adott esetben fontos jogérvényesítési lehetőséget megvonni a magyar földrajzi árujelzők jogosultjaitól valamely vélt vagy valós átmeneti eljárási könnyebbség kedvéért.
d) Az FVM által kezdetben képviselt jogi álláspont nem számolt azzal, hogy a 2004. május 1-je előtt és az azt követően hatályos jogszabályi rendelkezések korántsem csupán abban térnek el egymástól, hogy az FVM - a közösségi alaprendelet hatálya alá tartozó termékek kapcsán - immár nem rendelkezik hatáskörrel a termékleírás jóváhagyására, hanem csak előzetes szakhatósági állásfoglalást ad ki a közösségi bejelentés továbbítását megelőzően az MSZH-nál lefolytatandó vizsgálathoz.
A két eljárási rend számottevő különbségei gyakorlatilag is megakadályozzák, hogy a korábban hatályos szabályok szerint kezdeményezett eljárást a 2004. május 1-jétől hatályos új szabályok alkalmazásával folytassuk tovább. Mindenekelőtt az teszi ezt kezelhetetlenné, hogy míg a korábbi szabályok szerint az MSZH küldte meg jóváhagyásra az FVM-nek a nála korábban megtett bejelentés termékleírását, vagyis a termékleírás jóváhagyása a bejelentési eljárás része volt, addig az új szabályok szerint az FVM előzetes szakhatósági állásfoglalása birtokában, annak csatolásával lehet csak az MSZH-hoz benyújtani a közösségi rendelet szerinti bejelentést, tehát a szakhatósági állásfoglalás megszerzésére irányuló eljárás megelőzi a bejelentésnek az MSZH-nál történő vizsgálatát. Az FVM eredeti jogi álláspontja szerinti átmeneti megoldás alkalmazása esetén választ kellett volna találni arra is, hogy a 2004. május 1-je előtt tett bejelentések termékleírásai esetében - a beadvány FVM általi átminősítését követően - vajon miként érvényesültek volna pl. a kifogásolásra vonatkozó új szabályok [l. a Vr. 3. §-ának (4)-(6) bekezdését].
Mindezekre figyelemmel az FVM kezdetben képviselt jogi álláspontja szerinti átmeneti megoldás éppenséggel nem egyszerűsítette, hanem tovább bonyolította volna a magyarországi földrajzi árujelzők közösségi oltalmának megszerzésére irányuló eljárást.
e) Az előző a)-d) alpontokban foglalt közösségi jogi, alkotmányossági és gyakorlati aggályok éppen elegendő okot szolgáltattak arra, hogy az MSZH elzárkózzon az FVM jogi álláspontjának elfogadásától és követésétől. Mindazonáltal utalásszerűen néhány további aggályt is érdemes megemlíteni. A beadványoknak az ügyfél csupán hallgatólagos, de nem kifejezett hozzájárulásával történő átminősítése sérthette volna az ügyfél alkotmányos védelemben részesülő önrendelkezési jogát. A módosított rendelkezéseknek a módosítást megelőzően benyújtott bejelentésekre való alkalmazása visszaható hatályúvá tehette volna a szabályozást, ami szintén kifogásolhatónak tűnt alkotmányossági szempontból, hiszen nem mindegyik új szabály kedvezőbb a bejelentők számára, illetve az új szabályozás harmadik személyek jogait is érinti. A beadványok átminősítése adott esetben a korábbi jogokkal való ütközésre vonatkozó iparjogvédelmi szabályok szempontjából is gondokat vethetett volna fel.
3.3. Az MSZH azt javasolta, hogy a 2004. május 1-jét megelőzően benyújtott földrajzi árujelző-oltalmi bejelentéseket a Vtn. 107. §-ának (1) bekezdésével összhangban a korábban - vagyis a bejelentés napján - hatályos rendelkezések alkalmazásával bíráljuk el. Ez nem akadálya annak, hogy az MSZH és az FVM koordináltan - az Áe. 2. §-ának (6) bekezdésében rögzített tájékoztatási kötelezettségnek is eleget téve - tájékoztassa a bejelentőket a jogszabályváltozásokról, a közösségi oltalom megszerzésének lehetőségéről, illetve arról, hogy a közösségi átmeneti rendelet 1. cikkében megjelölt időszak elteltével a bejelentésük alapján elnyerhető nemzeti oltalom meg fog szűnni. E tájékoztatás megfelelő alapot adhat az ügyfél arról való döntéséhez, hogy a bejelentési eljárást folytatni kívánja-e vagy bejelentését visszavonja-e (és esetleg helyette a közösségi alaprendelet szerinti bejelentést nyújtson-e be).
Az - akár visszavont, akár "végigvitt" - nemzeti bejelentésekkel azonos tárgyú és tartalmú közösségi oltalmi bejelentések kapcsán mind az MSZH, mind az FVM - az eljárás keretei között - figyelembe veheti a nemzeti bejelentés kapcsán már lefolytatott vizsgálatot mint előzményt, és a bejelentő sincs attól elzárva, hogy a közösségi rendelet szerinti bejelentést a korábbi nemzeti eljárás tanulságainak figyelembevételével készítse el. Magától értetődik, hogy az MSZH a szóban forgó összes közösségi oltalmi bejelentés elbírálását elsőrendű, alapvető prioritásnak tekinti, és az ilyen ügyekben haladéktalanul intézkedik, összhangban a Vt. 116/A. §-ának (3) bekezdésében előírt soron kívüli vizsgálati kötelezettségével.
3.4. Az intézmények közötti egyeztetés eredményeképpen az FVM elállt a kezdetben képviselt álláspontjától, elfogadta az MSZH által kialakított jogértelmezést és az előző (3.3.) pontban javasolt eljárási rendet.
Lábjegyzetek:
1 PCT/A/30/4, PCT/A/30/4 ADD., PCT/A/30/7 Annexes II-IV
2 Zsuffa István: Az elsőfokú eljárás, p. 134-135 in: A közigazgatási eljárás szabályai, szerk.: Petrik Ferenc, HVG-ORAC, Budapest, 2004
3 Köles Tibor: Egyéb általános szabályok, p. 207 in: Polgári eljárásjog, Kommentár a gyakorlat számára, szerk.: Petrik Ferenc, HVG-ORAC, Budapest, 2003; Kengyel Miklós: A polgári peres eljárás kézikönyve, p. 274-279, KJK, Budapest, 1995; Kormos Erzsébet: A peres eljárás általános szabályai, p. 157 in: Polgári perjog; Általános rész, szerk.: Wopera Zsuzsa, KJK-KERSZÖV, Budapest 2003
4 Zsuffa István: i. m. (2), p. 137
5 Lábady Tamás: A magyar magánjog (polgári jog) általános része. Budapest-Pécs, 1998, p. 181
6 Habár a Fővárosi Ítélőtábla 8. Pkf. 25.078/2004/2. számú végzése szerint a lajstromba bejegyzett használati engedély törlése iránti kérelmet elutasító hivatali határozattal "szemben - mivel bejegyzés alapjául nem szolgálhat - megváltoztatási kérelem előterjesztésére nincs jogi lehetőség a Vt. 77. § (1) bekezdésében írtakra tekintettel". E meglepő jogértelmezés akár egy külön tanulmány tárgya is lehetne. Ezúttal talán elég annyit megjegyezni: az MSZH következetes joggyakorlata szerint a hatósági nyilvántartások vezetésével kapcsolatos bármely határozat - legyen az akár új bejegyzés, akár valamely bejegyzés módosításának vagy törlésének alapjául szolgáló határozat - ellen jogorvoslattal lehet élni megváltoztatási kérelem útján. Más szóval: valamely bejegyzésnek a lajstromból való törlése is természetszerűleg bejegyzésnek számít, hiszen megváltoztatja a lajstromállapotot, a törlést követően a hatósági nyilvántartás mást fog tanúsítani, mint azt megelőzően.