Szemle - 2005. 04.

TANULMÁNYOK

BACHER VILMOS-FALUDI GÁBOR

Jogérvényesítés a szellemitulajdon-jogok területén

I. A kérdésfelvetés alapja
II. Az Irányelv irányadó rendelkezéseinek egybevetése a hazai joggal
III. Következtetések, különös figyelemmel az eljárásjogi rendelkezésekre
IV. A jogsértéssel/bitorlással összefüggő igények kiegészítése
V. A bírósági határozatok végrehajtásának kérdése
VI. Összefoglaló

I. A kérdésfelvetés alapja

Az Európai Parlament és Tanács 2004. április 29-én kelt 2004/48/EC irányelve (továbbiakban: Irányelv) az EU-ra kiterjedően tartalmaz rendelkezéseket a szellemitulajdon-jogok érvényesítéséről.

Az Irányelv célja, hogy az egyes tagországokon belül a nemzeti jogok lényegileg azonos hatékonysággal biztosítsák a szellemitulajdon-jogok - beleértve az iparjogvédelmi jogokat - érvényesítését annak érdekében, hogy e jogok az európai belső piacon azonos védelmet élvezve a versenyképességet, a kreativitást, a beruházási kedvet fokozzák, és elkerülhető legyen a verseny torzulása. Ha a jogok érvényesíthetősége tekintetében ugyanis az egyes tagállamok között egyenlőtlenségek mutatkoznak, az akadályozza, hogy a szellemi tulajdon azonos szintű védelmet élvezzen az egyes tagországokban, és ez hátrányosan hat az európai belső piacra.

Az Irányelv célja, hogy közelítse az egyes jogrendszereket, és a belső piacon belül magas szintű, egyenértékű és egynemű, azonos szintű védelmet teremtsen (10. preambulumbekezdés). Az Irányelv rendelkezései közvetlen vagy közvetett gazdasági vagy kereskedelmi előnyt eredményező, kereskedelmi mértékű tevékenységekkel kapcsolatos jogvédelemre vonatkoznak, és nem jelenthetnek hátrányt a kereskedelmi forgalomban jóhiszeműen eljáró végfogyasztókra nézve.

Az Irányelv rendelkezései nem érintik az egyes szellemi tulajdonokra vonatkozó anyagi jogi jogszabályokat, a jogérvényesítés tekintetében általában a minimálkövetelményeket tartalmazzák, és nem zárják ki az egyes tagállamokban alkalmazásra kerülő, ezt meghaladó szankciók lehetőségét.

Az Irányelv rendelkezései:

• részben kötelező jellegűek a tagállamokra nézve (az angol szöveg ezt „shall" szóhasználattal fejezi ki), tehát bevezetésük a nemzeti jogszabályalkotás során kötelező;

• részben opcionális jellegűek;

• kiterjednek a szellemi tulajdon minden, a közösségi jogban és a nemzeti jogokban nevesített oltalmi tárgyára [13. preambulumbekezdés, 1. cikk, 2. cikk (1) bek.], továbbá a nemzeti jogok - kizárólag a saját jogrendszerben való alkalmazás céljára - kiterjeszthetik az Irányelvhez közelítő belső rendelkezések hatályát a megfelelő tisztességtelen versenycselekményekre is (13. preambulumbekezdés).

Az Irányelv 21. cikke értelmében az egyes tagállamok 2006. április 29-ig kötelesek hatályba léptetni azokat a jogszabályi rendelkezéseket és közigazgatási előírásokat, amelyek az Irányelvnek megfelelnek. Erről a Bizottságot tájékoztatni kell, közölve a Bizottsággal a nemzeti jogok mindazon rendelkezéseit és azok szövegét, amelyek az Irányelv által szabályozott területhez tartoznak.

2006. április 29-ét követő három éven belül az egyes tagállamoknak a Bizottság részére jelenteniük kell az Irányelv alkalmazásánál szerzett tapasztalataikat.

A fentiekre figyelemmel a jelen összefoglalóban azon túlmenően, hogy

• a hatályos hazai szabályozást egybevetjük az Irányelv követelményeivel, és az ehhez képest megfelelő javaslatot a hatályos jogszabályok módosítására - a szükséges változtatások koncepciójának vázolásával - megtesszük,

• foglalkozunk azzal is, hogy a hazai, a bírósági határozatok végrehajtására hivatott intézményrendszer alkalmas-e a jelenlegi szabályozás mellett a kialakult szabályozáson alapuló egyedi intézkedések, bírósági határozatok megfelelő, hatékony végrehajtására.

Ahol a javaslatokat nem foglaltuk össze külön fejezetben, ott azokat aláhúzással jeleztük.

II. Az Irányelv irányadó rendelkezéseinek egybevetése a hazai joggal

Ad Irányelv 2-3. cikk
Általános elvek

Az Irányelv rendelkezései nem érintik, hogy az egyes tagországok jogrendszerében a szellemitulajdon-jogok jogosultjai számára kedvezőbb rendelkezések érvényesüljenek, mint amely a közösségi jogban, valamint a különböző országok nemzeti jogában irányadó.

Az Irányelv általános elvként mondja ki, hogy a tagállamoknak gondoskodni kell mindazokról az intézkedésekről, eljárásokról és jogorvoslati lehetőségekről, amelyek a jogosultak jogainak megvalósulását előmozdítják.

Az eljárásokkal szemben a követelmény, hogy azok legyenek: tisztességesek, méltányosak, ne legyenek szükségtelenül bonyolultak vagy költségesek, illetve ne tartalmazzanak méltánytalan határidőket, ne okozzák az eljárások indokolatlan elhúzódását.

Követelmény továbbá, hogy legyen a szabályozás hatékony, arányos, visszatartó erejű, ne gátolja a jogszerű kereskedelmet, és adjon védelmet a visszaélésekkel szemben.

Ezen alapelvek alapján vizsgáljuk a továbbiakban azokat az eseteket, amikor a hatályos szabályozás eltér az Irányelvben foglaltaktól, illetve nem tartalmaz olyan jogintézményt, amely az Irányelv szerint a jogérvényesítési eszközrendszer része, vagy része lehet.

Az Irányelv megfelelő rendelkezéseinél térünk ki az Irányelv hatályára vonatkozó azon rendelkezésekre, amelyek a hatályos szerzői jogi és a jogsértő felhasználással összefüggő, egyéb közösségi irányelvek változatlan érvényesülését mondják ki [2. cikk (2) bek., (3) bek. a) pont].

Előre bocsátjuk, hogy a hatályos szabályozás alapvetően összhangban van a jogok érvényesítésére vonatkozó eljárásjogi követelményekkel, azonban a határidők és a jogok végrehajtásának intézményes rendszere további finomítást igényel. Sőt, ennek keretében a bírósági végrehajtásra vonatkozó rendelkezések alapvető megváltoztatása elengedhetetlen követelmény.

E vonatkozásban álláspontunkat külön fejezetekben fejtjük ki.

Ad Irányelv 4-5. cikk
A jogérvényesítésre jogosultak és a szerzőség vélelme

Az Irányelv e rendelkezései az eljárások megindítására jogosult személyek meghatározására és szerzőségi és jogosultsági vélelmekre vonatkozó rendelkezéseket tartalmaznak. Ezekkel a hazai jog részben összhangban áll.

A licencjogosult jogérvényesítési joga [Irányelv 4. cikk b)]
Mind a szerzői jogi, mind az iparjogvédelmi törvények biztosítják, hogy a jogosult, illetve - az egyes törvényekben meghatározott feltételek mellett - a kizárólagos, illetve nem kizárólagos felhasználó/hasznosító/használó is felléphessen a jogosult terhére elkövetett jogsértéssel szemben [a szerzői jogról szóló 1999. évi LXXVI. tv. (Szjt.) 98. §, a találmányok szabadalmi oltalmáról szóló 1995. évi XXXIII. törvény (Szt.) 36. §, a védjegyek és árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. törvény (Vt.) 29. §, a többi iparjogvédelmi oltalom esetében az Szt.-re utaló szabályt találunk].

Az a tény, hogy egyfelől a szerzői jogi felhasználó, másfelől az iparjogvédelmi hasznosító, illetve használó némileg eltérő feltételek mellett jogosult a jogsértés miatti fellépésre, nem jelent az Irányelvtől eltérést, amely az alkalmazandó jog szerinti feltételekkel írja elő a licenciáriusok feljogosítását a jogsértésekkel szemben (a szerzői jogban különbség van a kizárólagos és nem kizárólagos felhasználó fellépési joga között, míg az iparjogvédelem terén a lajstromba bejegyzett hasznosítót, illetve használót illetik meg a jogok).

Az sem jelent az Irányelvbe ütköző megoldást, hogy az alkotók személyhez fűződő jogainak megsértése esetére eltérő szabályokat kell alkalmazni (pl. a szerzői jogban általában csak felhasználási szerződési kifejezett felhatalmazás alapján léphet fel a felhasználó a szerző személyhez fűződő jogának megsértése miatt, továbbá az előző bekezdésekben leírtak csak a vagyoni jogok megsértése esetére irányadók).

A jogosulttól különböző személyt a jogsértés miatti fellépés joga csak az adott oltalomra vonatkozó törvény kifejezett rendelkezése, illetve az ilyen rendelkezéssel összhangban álló szerződési kikötés alapján illethet meg [Irányelv 4. b)].

A közös jogkezelő szervezetek perbeli jogállása [Irányelv 4. cikk c)]
Külön szükséges kitérni az Irányelv 4. cikk c) pontjában előírt követelményre. Eszerint a közös jogkezelő szervezeteket megilleti általában az a jog, hogy az általuk képviselt jogosultak javára eljárjanak. E jogot a nemzeti jogrendszerek eltérő módokon biztosíthatják.

A magyar jogban az Szjt. 92. § (1) bekezdése biztosítja, hogy a közös jogkezelő szervezetek saját nevükben érvényesíthessék az általuk képviselt érintett jogosultakat megillető igényeket. Mivel a saját nevükben, tehát nem képviselőként járnak el, ezért megfelelően alkalmazandó rájuk az Szjt. 106. § (1) bekezdése is: az érvényesített, közös jogkezelésbe tartozó vagyoni jog gyakorlása során a közös jogkezelő szervezetet a szerzői jog egyéb jogosultjának kell tekinteni.

Mindazonáltal egy törvényi rendelkezés és a Legfelsőbb Bíróság egyelőre közzé nem tett esetekből megismerhető gyakorlata szembemenni látszik a közösségi követelménynek megfelelő, ismertetett szabályokkal.

A Pp. 64. § (3) bekezdés első mondata szerint az, akinek igénye érvényesítése céljából jogszabályban meghatározott szerv lép fel, a perben félként vesz részt.

Ez első látásra azt sugallja, hogy jóllehet a közös jogkezelő szervezeteket az Szjt. feljogosítja a képviseltek javára történő bírósági igényérvényesítésre, ennek ellenére az érintett jogosultaknak is perben kell állniuk. Noha a rendelkezés a materiális fél (a képviselt érintett jogosult) perben állását csak arra az esetre teszi kötelezővé, ha a materiális fél igényét érvényesíti a jogszabályban feljogosított szervezet, és bár az Szjt. 92. § (1) bekezdéséből nyilvánvaló, hogy a közös jogkezelő szervezet saját igényérvényesítésének keretében lép fel, mégis előfordult olyan, a jogérvényesítést ellehetetlenítő, helytelen értelmezés, hogy bizonyos igényeket csak akkor érvényesíthet a közös jogkezelő szervezet, ha az érintett jogosultak is perben állnak.

Javasoljuk a szóban forgó rendelkezés olyan megváltoztatását, amely egyértelművé teszi, hogy a Pp. 64. § (3) bekezdés első mondata nem alkalmazható a közös jogkezelő szervezetek igényérvényesítésére.

A Legfelsőbb Bíróság immár több ítéletében kimondta, hogy abban az esetben is, ha a közös jogkezelő szervezet kizárólagos engedélyezési jogot gyakorol [pl. Szjt. 25. §, 27. §, 28. § (2)-(3) bek.], és engedély nélküli felhasználás miatt lép fel, a szerzőt megillető igényeket, így például az abbahagyási, megállapítási, eltiltási igényt nem érvényesítheti, csak az elmaradt jogdíjat követelheti a gazdagodás megtérítése címén.

A bírói álláspont mögött az a gondolat húzódik meg, hogy a közös jogkezelő szervezet csak a díjkövetelés tekintetében járhat el a szerző javára, az összes többi, a jogsértés esetére fennálló igény érvényesítésének joga (mintegy személyhez fűződő jog?) a szerzőnél marad.

Az álláspont

• nem veszi figyelembe, hogy az Szjt. 94. § szerinti igények, és az ezeknek megfelelő, a különböző iparjogvédelmi jogsértések esetére biztosított, a TRIPS-egyezménnyel összhangban álló igények minden szerzői jogi és iparjogvédelmi jogosultat megilletnek függetlenül attól, hogy a szóban forgó jogosultnak van-e egyáltalán személyhez fűződő joga (pl. védjegyjogosult);

• ütközik az Szjt. 92. § (1) bekezdésébe és 106. § (1) bekezdésébe;

• ütközik az Szjt. 94.§ bevezető részébe, amelynek alapján a jogosult (az Szjt. 106. § alapján a közös jogkezelő szervezet) választhat a törvényben felsorolt igények közül;

• összemossa az engedélyezési jog nélküli díjigényeket [Szjt. 16. § (5) bek., pl. Szjt. 20.§], és a kizárólagos engedélyezési jogokat [Szjt. 16. § (1) bek., pl. Szjt. 25. §];

• eltompítja a különbséget az engedély nélküli felhasználás (jogsértés), és a szerződéssel engedélyezett felhasználás feltételei megszegésének jogkövetkezményei között;

• nem veszi tekintetbe, hogy ha a közös jogkezelő szervezet bármely érvényesíthető igényre nézve ideiglenes intézkedés elrendelését is kérheti [Szjt. 94. § (3) bek.], akkor ebből következően az érdemi igényérvényesítés köre sem lehet korlátozott (nem sok értelme lenne ugyanis csak a díj megfizetésére nézve ideiglenes intézkedés elrendelését kérni, mert ekkor csak abban az esetben lenne az érdemi döntésben „visszafordítható" az ideiglenes intézkedés - ez követelmény minden ideiglenes intézkedéssel szemben - ha a fizetési kötelezéssel azonos mértékű biztosíték letételére kötelezné a bíróság a közös jogkezelő szervezetet);

• figyelmen kívül hagyja, hogy az érintett jogosultak olyan megbízást adnak a közös jogkezelő szervezetnek, amely korlátozás nélkül feljogosítja a közös jogkezelés körébe tartozó vagyoni jogokkal kapcsolatos jogérvényesítésre, a megbízást nem adó jogosultakat pedig a törvény alapján ugyanilyen terjedelmű képviseleti joggal képviseli a közös jogkezelő szervezet a kiterjesztett közös jogkezelési szabály [Szjt. 91. § (1) bek.] alapján;

• ellehetetleníti az engedélyezési jogból adódó igények teljes körű igénybevételét azon jogosultak javára, akiket a közös jogkezelő szervezet képvisel, hiszen e jogosultak perben állása és külön igényérvényesítése az esetek túlnyomó többségében lehetetlen (a jogosultak személye a perben számos esetben nem is határozható meg, az csak a jogdíjak felosztása során derül ki);

• még ha perben is állnának az érintett jogosultak, számukra elértéktelenedne a közös jogkezelés, hiszen maguknak kellene bírósághoz fordulni jogsértés esetén, ha a szerzői jogdíjat meghaladó igényeiket érvényesíteni kívánnák;

• indokolatlanul hátrányos helyzetbe hozza a közös jogkezelést választó jogosultakat a kilépési jogukat gyakorló [Szjt. 91. § (2) bek., első mondat] jogosultakkal szemben, hiszen az utóbbiak korlátozás nélkül érvényesíthetik az Szjt. 94. § szerint rendelkezésre álló igényeket.

Emiatt az Irányelv 4. cikk (c) pontjának átültetése keretében szükségesnek látjuk az Szjt. 106. § (1) bekezdés vagy a 92. § (1) bekezdés olyan módosítását, amelyből kitűnik, hogy a közös jogkezelés útján gyakorolt vagyoni jogok gyakorlása és bíróság előtti érvényesítése körében a közös jogkezelő szervezetet a szerzői jog jogosultjának kell tekinteni.

A szerzőség, illetve a szerzői és kapcsolódó jogi
jogosultság vélelme (Irányelv 5. cikk)

Az Irányelv rendelkezésének pontosan megfelelő szabály, nevezetesen egy olyan rendelkezés, amelynek alapján az ellenkező bizonyításáig szerzőnek, és e minőségében a jog megsértése miatt perbeli legitimációval bíró személynek kell tekinteni a művön szerzőként feltüntetett személyt, az Szjt.-ben nincs.

Van olyan, a kontinentális szerzői jogokban természetes szabály, amely szerint a mű alkotója minősül szerzőnek [Szjt. 4. § (1) bek.]. Vannak rendelkezések a többszerzős művek szerzőségére nézve [Szjt. 4. § (2), 5. §, 7. §]. A név feltüntetésének a módja a felhasználás jellegéhez igazodik [Szjt. 12. § (1) bek.], tehát nem minden esetben tűnik ki első látásra, hogy a műnek ki a szerzője (pl. szoftver), sőt, az is lehet, hogy a felhasználás jellege ellehetetleníti a név feltüntetését (zeneművek nyilvános előadása technikai eszközzel). Egyes műfajták esetében a törvényben meghatározott névfeltüntetési jog korlátozással áll csak fenn, illetve attól el lehet térni [Szjt. 67. § (2), (3) bek., 71. § a) pont].

Léteznek olyan rendelkezések is, amelyek alapján a szerző nevének feltüntetése jogszerűen elmaradhat. Ez történhet a szerző által engedélyezett felhasználás folyamán, ugyanis a szerző eltekinthet neve feltüntetésétől, illetve felvett nevet is használhat [Szjt. 12. § (3) bek.]). Ez az eset tulajdonképpen a szerzői névjog gyakorlásáról való esetenkénti lemondási jogot fogja át. Az utóbbi esetben a szerző fellépéséig a művet nyilvánosságra hozó személyt illetik meg a szerző jogai (Szjt. 8. §).

A munkaviszonyban alkotott művek munkáltatói megváltoztatása esetében [Szjt. 30. § (5) bek.], valamint a szabad felhasználások egyes, törvényben meghatározott eseteiben [pl. Szjt. 36. § (1), (3) bek., 37. §] megengedi a törvény a név feltüntetésének mellőzését. Az első esetben ez a szerző kívánságára, a második körbe tartozó esetekben a törvény feltételei mellett a szabad felhasználás jogosultjának döntése alapján történhet.

Az előadóművész névjoga a felhasználás jellegéhez igazodóan gyakorolható [Szjt. 75. § (1) bek.]). A hangfelvétel-előállítót és a rádió-, televíziószervezetet korlátozás nélkül megilleti a névfeltüntetés joga (Szjt. 79. és 81. §), míg a filmelőállítót ez a jog sem szerzői jogosulti, sem szomszédos jogi jogosulti minőségében nem illeti meg a törvény alapján (vö. Szjt. 64-66. § és 82. §). [Az ettől különböző kérdés, hogy a filmelőállító - bizonyos korlátozásokkal - felléphet a filmszerzők személyhez fűződő jogainak védelmében is - Szjt. 65. § (4) bek.]. Az adatbázis-előállítót mint kapcsolódó jogi jogosultat szintén nem illeti meg a névjog. Az utóbbi, az Szjt.-ben nem szabályozott esetekben az Szjt. 3. § utaló szabálya útján a polgári jog személyhez fűződő jogi, ezen belül is névjogi szabályai, illetve a versenytárssal szemben az ún. „jellegbitorlás" (A tisztességtelen piaci magatartás és a versenykorlátozás tilalmáról szóló 1996. évi LVII. tv., a továbbiakban: Tpvt. 6. §) alapján léphet fel a szomszédos, illetve kapcsolódó jogi jogosult a jogsértő névfeltüntetéssel/névhasználattal szemben.

A szomszédos jogi jogosultak Szjt. szerinti névjogát a szabad felhasználás fentebb említett esetei az Szjt. 83. § (1) bekezdése alapján a szerzőkkel azonos módon korlátozzák.

Ilyen differenciált törvényi háttér mellett erősen korlátozott lehet egy olyan vélelemnek az ítélkezést, jogérvényesítést segítő hatása, amelynek alkalmazása számos esetben szóba sem jöhet.

Emiatt megfontolásra ajánljuk az irányelvi vélelem bevezetését és kibővítését akként, hogy logikailag zártabb lehessen a vélelemmel átfogható esetek köre.

a) Az első szabály megfelelhetne az Irányelv 5. cikk a) pontjának.

b) A második szabály - szintén vélelem - fogná át azokat az eseteket, amikor - tulajdonképpen bármely törvényes okból - elmarad a szerző valódi nevének feltüntetése. Ekkor az önkéntes nyilvántartásba vétel, illetve a korábbi önkéntes nyilvántartásba vétel során szerzőként megjelölt személy javára szólna a vélelem (ilyen nyilvántartásba vétel - különböző jogi technikák útján - ma lehetséges ügyvédnél, közjegyzőnél, olyan közös jogkezelő szervezetnél, amely nyújt ilyen szolgáltatást).

c) Egy harmadik szabály szerint ha sem az első, sem a második szabály alapján nem áll be a vélelem, az a korábbi nyilvánosságra hozatalhoz fűződne.

Az így felállított vélelmek „hármasszabályát" az Szjt. XIII. fejezetébe, 94/A. §-ként javasoljuk beiktatni. Ekkor feleslegessé válik az Irányelv 5. cikk b) pontja szerinti hatálykiterjesztés, mert ez valamennyi kapcsolódó jogi jogosultra az Szjt. 99. § alapján amúgy is megtörtént.

Az külön figyelmet érdemel, hogy ezzel a technikával az Irányelv rendelkezésein túlmenően a szerzői jogi névjoggal nem rendelkező szomszédos jogi jogosultak és az adatbázis-előállítók javára is bevezetné a jogalkotó a vélelmet.

Ad Irányelv 6. cikk
A bizonyítékok

a) Figyelemmel arra, hogy a szóban forgó rendelkezések kérdésében az egyes szellemi tulajdoni hazai szabályok azonos modellre épültek és lényegileg azonos rendelkezéseket tartalmaznak, ezért a továbbiakban az összehasonlítások alkalmával a Vt. rendelkezéseire hivatkozunk, mivel az a TRIPS-nek megfelelő jogsértési szabályokat a „Módosuló rendelkezések" fejezetében a szabadalmakra, használatiminta-oltalomra, ipariminta-oltalomra és a szerzői jogra vonatkozóan azonos szerkezettel és tartalommal vezette be.
Ugyanakkor eltérünk e módszertől az alábbiakban akkor, amikor ezt az egyes törvények tartalmi különbségei megkívánják.

b) A Vt. 95. § (5) bekezdése szerint ha a védjegybitorlás miatt indított perben az egyik fél tényállításait már elvárható mértékben valószínűsítette, a bíróság a bizonyító fél kérelmére az ellenfelet kötelezheti a birtokában lévő okirat és egyéb tárgyi bizonyíték bemutatására, valamint a szemle lehetővé tételére.

Ez kiegészítendő azzal, az Irányelvben foglalt követelménnyel, hogy e bizonyítékok bemutatására vonatkozó kötelezettséggel összefüggésben biztosítani kell a bizalmas adatok védelmét.

Az Irányelv a fenti összefüggésben lehetővé teszi a tagországok részére olyan rendelkezések beiktatását, amelyek lehetővé teszik, hogy az egyes országok bíróságai az igény megalapozására szolgáló, ésszerű bizonyítéknak tekintsék azt is, ha a fél az igényét az oltalmazott mű vagy egyes oltalmazott tárgyak jelentős számú másolatainak bemutatásával támasztja alá. (Egy ilyen valószínűsítés erősítheti, vagyis nehezebben megdönthetővé teszi az Irányelv 5. cikkéhez tett javaslatunk szerinti vélelmet.)

Véleményünk szerint ennek alapján a hatályos rendelkezések kiegészítése nem feltétlenül szükséges, mivel az Irányelvben szabályozott fenti lehetőség a törvény által ezekben az esetekben megkívánt, elvárható mértékű valószínűsítés fogalomkörébe esik.

Nem tartalmaz azonban a hazai szabályozás az Irányelv 6. § (2) bekezdésében foglalt követelményeknek megfelelő rendelkezést, amely szerint kereskedelmi szintű jogsértés esetében a jogaiban sértett fél kérheti a bíróságtól - a bizalmas adatok védelmének biztosítása mellett - a másik fél banki, pénzügyi és kereskedelmi dokumentációjának közlését.

E tekintetben - amennyiben a szabályozás a jelenlegi jogszabályi keretek között beépítetten történik - a Vt. 95. § (5) bekezdésének kiegészítése jelenthetne megoldást. [Az Szjt.-ben pl. a 94.§ (6) bekezdéséhez kapcsolódhatna egy ilyen szabály.]

A javaslat bevezetését a banktitok megtartása alóli felmentés oldaláról lehetővé teszi a hitelintézetekről és a pénzügyi vállalkozásokról szóló 1996. évi CXII. törvény 51. § (2) bekezdés e) pontja.

Ad Irányelv 7. cikk
Intézkedések a bizonyítékok megőrzésére

a) A tagállamoknak biztosítani kell, hogy a bíróság már az érdemi eljárás megindítása előtt is bármely fél kérésére, amennyiben igénye alátámasztására észszerűen hozzáférhető bizonyítékokkal rendelkezik arról, hogy a bitorlást elkövették vagy annak elkövetése fenyeget, gyors és hatékony ideiglenes intézkedést hozzon a jogsértés szempontjából jelentős bizonyítékok biztosítására.
Ezek az intézkedések szükséges esetben kiterjedhetnek a bitorlással érintett dolgok részletes leírására - mintákkal vagy anélkül -, a bitorlással érintett dolgokra, az anyagokra, eszközökre és a dolgok forgalmazására vonatkozó dokumentációra.
Ezeknél az intézkedéseknél is - mint minden további intézkedésnél - az Irányelv előírja, hogy a bizalmas adatok védelmét biztosítani kell. Így e követelményre a továbbiakban nem mutatunk rá.

b) Az Irányelv szabályozza az ex parte, tehát a másik fél meghallgatása nélküli eljárás lehetőségét, ha a késedelem a jogosult terhére helyrehozhatatlan hátrányt jelent, vagy a bizonyíték megsemmisítésének veszélye fennáll.
Amennyiben az eljárás a másik fél meghallgatása nélkül történt, ennek megtörténtéről az érintett felet haladéktalanul értesíteni kell, és amennyiben észrevételeket, kifogásokat terjeszt elő, akkor ezek megvizsgálása útján kell dönteni az intézkedés fenntartásáról, módosításáról vagy visszavonásáról.
Amennyiben a fél kérelmére a bizonyítékok előzetes lefoglalására vagy bármely intézkedésre került sor, úgy a jogosultnak a bíróság döntésében foglalt határidőn belül, vagy ennek hiányában 20 munkanapon, illetve 31 naptári napon belül igazolnia kell, hogy az érdemi eljárást megindította.
Amennyiben a másik fél kérelme alapján tartott vizsgálat alapján az intézkedés visszavonásra kerül, vagy a kérelmező a megfelelő eljárást a megfelelő határidőben nem indítja meg, vagy megállapítást nyer, hogy nem történt jogsértés, úgy a bíróságnak az ennek megfelelő kártérítést meg kell állapítania az elszenvedett jogsérelem fejében.
A bizonyítékok biztosítására vonatkozó rendelkezések különféle kérdések megfontolására indítanak:
A jelenlegi hazai szabályozás alapján érdemi ideiglenes intézkedésre az igénynek a keresetlevél útján történő érvényesítése előtt nem kerülhet sor [Pp. 156. § (1) bek.]. Az érdemi ideiglenes intézkedés eljárásjogi elemeiről külön fejezetben szólunk, itt csak a bizonyítékok megőrzésével kapcsolatos eljárási ideiglenes intézkedést, azaz az előzetes bizonyítást kell érinteni.
Valamennyi, szellemi tulajdoni jogsértési ügyben hozható ideiglenes intézkedés a Pp. általános szabályainak keretei között bírálható el.
A Pp. 156. §-a értelmében a bíróság kérelemre ideiglenes intézkedéssel elrendelheti a kereseti kérelemben (viszontkeresetben), illetve az ideiglenes intézkedés iránti kérelemben foglaltak teljesítését, ha ez közvetlenül fenyegető kár elhárítása vagy a jogvitára okot adó állapot változatlan fenntartása, illetve a kérelmező különös méltánylást érdemlő jogvédelme érdekében szükséges, és az intézkedéssel okozott hátrány nem haladja meg az intézkedéssel elérhető előnyöket. A bíróság az ideiglenes intézkedés elrendelését biztosítékadáshoz kötheti. A kérelmet megalapozó tényeket valószínűsíteni kell.
A hazai szabályozás értelmében ideiglenes intézkedés kérése a megindított per alapján lehetséges. Az Irányelv azonban a bizonyítékok megőrzése kérdésében megköveteli annak lehetőségét, hogy az már a per megindítása előtt megtörténjék.
Más szóval eljárási jellegű ideiglenes intézkedés meghozatalára módot kell adni a per megindítása előtt is.
A Pp. 207. §-a rendelkezik az előzetes bizonyításról, amelynek a törvényben meghatározott eseteiben már a per megindítása előtt is helye van.
A szerzői jogi és iparjogvédelmi törvények e körben csak a biztosítékadáshoz való kötésről rendelkeznek. A biztosítékadás elrendelésének időpontja azonban nem tisztázott. Inkább olyan következtetést lehet a biztosítékra vonatkozó szabályból levonni, hogy az előzetes bizonyítás a per megkezdése előtt nem rendelhető el, hiszen ekkor még nincs mód a biztosíték adásának elrendelésére.
Az Irányelv az a) pontban ismertetett szélesebb körben kívánja lehetővé tenni az előzetes bizonyítást, mint a Pp. vonatkozó rendelkezése.
A Pp. szerint előzetes bizonyítás elrendeléséhez valószínűsíteni kell, hogy a per folyamán, illetve annak későbbi szakában már nem lenne sikeresen lefolytatható, vagy az jelentős nehézséggel járna. A Pp. 207. § d) pontja értelmében azonban az előzetes bizonyítás lefolytatásának helye van akkor is, ha azt külön jogszabály megengedi.
Figyelemmel a Pp. 207. § d) pontjában foglaltakra a szerzői jogi és iparjogvédelmi törvények kiegészíthetők és kiegészítendők azzal a rendelkezéssel, hogy ameny- nyiben a kérelmező a jogsértés tényét vagy veszélyét valószínűsíti, úgy a per megindítása előtt is helye van az előzetes bizonyításnak.
E módosítás a jogalkalmazási nehézségek elkerülése érdekében azért is indokolt, mert a Vt. 95. § (6) bekezdésének rendelkezése és a többi iparjogvédelmi és a szerzői jogi törvény hasonló, a biztosíték adására vonatkozó rendelkezései nyomán a contrario levonható az a következtetés, hogy csak a perindítást követően lehetséges az előzetes bizonyítás lefolytatása.

Ad Irányelv 8. cikk
Az információ adásához fűződő jog

A tagállamok kötelesek biztosítani, hogy a szellemitulajdon-jog megsértése miatt indított eljárásokkal összefüggésben és a felperes indokolt és arányos kérelmére az illetékes bíróságok elrendelhessék, hogy a szellemitulajdon-jogot sértő áruk vagy szolgáltatások eredetéről és terjesztési hálózatairól a jogsértő és/vagy az a személy adjon tájékoztatást, (a) aki kereskedelmi mennyiségben tart a birtokában jogsértő árut, (b) aki a jogsértő szolgáltatásokat üzletszerűen vette igénybe; (c) aki üzletszerűen nyújtott szolgáltatásokat a jogsértő tevékenységekhez; vagy (d) aki az a), b) vagy c) pontban említett személy állítása szerint részt vett jogsértő áruk előállításában, gyártásában vagy terjesztésében vagy ilyen szolgáltatások nyújtásában.

Az Irányelv megállapítja az adatszolgáltatás részletes szabályait, és az ezekkel összefüggő garanciavédelem követelményeit (pl. titokvédelem, hozzátartozók kötelezettség alóli mentessége stb.).

A Vt. 27. § (1) c) pontja értelmében a jogosult követelheti, hogy a bitorló szolgáltasson adatot a bitorlással érintett áruk, illetve szolgáltatások előállításában, forgalmazásában, illetve teljesítésében résztvevőről, valamint az ilyen áruk terjesztésére kialakított üzleti kapcsolatokról. A szabadalmi jogban ismert az ún. közvetett bitorlás intézménye [Szt. 19. § (3), (4) bek.]. A közvetett bitorló pedig a szabadalombitorlás jogcímén is tájékoztatásra kötelezhető.

Az Irányelv tehát a hazai szabályozásnál szélesebb körben öleli fel azoknak a körét, akikről a bitorlónak/jogsértőnek információt kell adnia; így nevezetesen azokat is, akik a bitorló termék birtokában vannak, akik a bitorló szolgáltatást igénybe veszik, vagy akiknek a szolgáltatásait a bitorló igénybe vette. Ez a Vt. 27. § (1) c) pontjának (és a megfelelő szerzői jogi és szabadalmi törvénybeli szabálynak) a kiegészítését indokolja.

A Vt. 27. § (1) c) pontjának és a megfelelő szerzői jogi és szabadalmi törvényi rendelkezésnek (forgalmazási adatszolgáltatás) alkalmazása körében joggyakorlati problémát okoz, hogy a bíróságok ezen igényre nézve általában nem rendelnek el ideiglenes intézkedést, jóllehet az éppen e vonatkozásban jelentősen hozzájárulna a bitorló magatartás már fennálló, illetve bekövetkező következményeinek mielőbbi elhárításához. Jelentős segítséget nyújtana a jogosult részére, ha tájékoztatást kaphatna arról, hogy kik forgalmazzák a bitorolt terméket.

Részlet egy bírósági határozatból: „Nem volt lehetőség az alperes adatszolgáltatásra kötelezésére, mert az olyan, akár visszafordíthatatlan következményeket is magában rejtő intézkedés, amely nem egyeztethető össze az ideiglenes intézkedés átmeneti jellegével." (Fővárosi Bíróság 1.P.20.382/2004)

A fentieknek a joggyakorlat továbbfejlesztése érdekében történő megállapítása összhangban áll a fennálló rendelkezésekkel, mivel a Pp. 156. § (1) bekezdése értelmében ideiglenes intézkedés hozható bármely előterjesztett kereseti kérelem tekintetében, így tehát az információadás vonatkozásában is.

Az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások területén kérdésként merül fel, hogy a közvetítő szolgáltatónak is kell-e adatot szolgáltatnia a szolgáltatását igénybe vevő, bitorló/jogsértő magatartást megvalósító tartalomszolgáltatóról, vagy mentesül ezen kötelezettség alól a felelősség korlátozására vonatkozó és a tartalom figyelése alól mentesítő rendelkezésekre történő hivatkozással. Az Irányelv nem érinti az elektronikus kereskedelemről szóló 2000/31/EK irányelvet általában, valamint a 2000/31/EK irányelv 12-15. cikkét (szolgáltató felelőssége) különösen. Az elektronikus kereskedelemről szóló irányelvben meghatátozott felelősségkorlátozás a közvetítő szolgáltatót kizárólag a jogsértő tartalommal, pontosabban az annak hozzáférhetővé tételével összefüggő kártérítési felelősség alól mentesíti, de a közvetítő szolgáltató is köteles a jogsértés abbahagyását elrendelő határozatot teljesíteni, illetve - álláspontunk szerint - információt szolgáltatni. Ilyen következtetést indokolt levonni az elektronikus kereskedelemről szóló irányelvet a hazai jogba átültető 2001. évi CVIII. tv. alapján is, amelynek 8-11. §-ai szintén a kárért való felelősséget zárják ki.

Az elektronikus kereskedelmi szolgáltatások, valamint az információs társadalommal összefüggő szolgáltatások egyes kérdéseiről szóló 2001. évi CVIII. tv. [a továbbiakban: Ektv. 2. § (l)] pontja a közösségi irányelvnél tágabb körben, a keresőszolgáltatást nyújtó szolgáltatókra is kiterjeszti a közvetítő szolgáltató fogalmát. Az Ektv. 7. § (2) bekezdése mentesíti az egyébként vétlen közvetítő szolgáltatót a hozzáférhetővé tett vagy tárolt tartalommal összefüggésben nyújtott szolgáltatással a jogosultnak okozott kárért, a jogsérelem egyéb következményeiért, ha az egyes közvetítői cselekményekkel (szolgáltatásfajtákkal) kapcsolatos követelményeknek is megfelel a szolgáltató magatartása. Emellett a szerzői és szomszédos jogok megsértése kapcsán a mentesülés feltétele a szintén a közösségi jogot meghaladóan bevezetett értesítés-eltávolítási eljárás szabályainak betartása is.

E rendelkezésekben nincs tehát szó arról, hogy a felelősségkorlátozás kiterjedne a tájékoztatás megtagadására is. Sőt, a tájékoztatási kötelezettség különösen fennállni látszik annak fényében, hogy az Ektv. 4. §-a alapján valamennyi szolgáltatóra, tehát a közvetítő szolgáltató olyan ügyfelére is, aki/amely maga is az Ektv. szerinti szolgáltatónak minősül, részletes és folyamatos, alapvetően „elérhetőségi tartalmú" adatszolgáltatási kötelezettség áll fenn. Ehhez hozzátehető, hogy a közvetítő szolgáltatót a felelősségkorlátozással összefüggésben az alól menti fel az Ektv. 7. § (5) bekezdése, hogy a hozzáférhetővé tett/tárolt tartalom jogellenességét figyelje, de ez a felmentés nem terjed ki arra, hogy az Ektv. szerint fennálló, az elérését lehetővé tevő adatok folyamatos szolgáltatását ne kellene figyelemmel kísérnie.

Ad Irányelv 9. cikk
Ideiglenes és biztosítási intézkedések

a) Az Irányelv e pontban az ideiglenes intézkedést és a biztosítási intézkedést lehetővé teszi a bitorlás bekövetkezésének fenyegetettsége esetére is. Előírja, hogy a határozat be nem tartása esetén a bíróságok indokolt esetben ismételten is pénzbírságot vethetnek ki.
Ez utóbbi követelménynek a magyar jog A bírósági végrehajtásról szóló, az 1999. évi LXXVI törvénnyel módosított LIII. törvény (a továbbiakban: Vht.) 184/A. § (5) bekezdése útján megfelelni látszik, bár ott kifejezett előírás az ismételt bírságolásra nincs, és a bírság felső határa sem visszatartó erejű jelentős értékre vonatkozó jogsértés esetében. (A végrehajtási szabályokkal részletesebben külön fejezetben foglalkozunk.)
Az Irányelv lehetővé teszi az ideiglenes intézkedés körében, hogy a bitorlás esetén is folytathassa a jogsértő a jogsértő magatartást, ha olyan biztosítékot nyújt, amely a jogosult kárpótlására elégséges.

b) Hatályos jogunkban a Legfelsőbb Bíróság több határozatában határolta el a Vht. szerinti biztosítási intézkedéseket a Pp. szerinti ideiglenes intézkedéstől (BH2003. 110, 2002. 441, 2001. 23.). E határozatokra azért kell felhívni a figyelmet, mert az Irányelv egységben kezeli az érdemi (ideiglenes intézkedés a magyar jogban), a biztosítási (végrehajtási szabály a hazai jogban), és az eljárási jellegű (előzetes bizonyítás) ideiglenes intézkedéseket, és az átültetés során meg kell választani, hogy a közösségi követelménynek melyik belső jogintézményre vonatkozó szabály módosításával lehet eleget tenni.
Így megállapította a Legfelsőbb Bíróság a Pp.156. § és a Vht. 185. § elhatárolása kapcsán, hogy ha a felperes által ideiglenes intézkedés iránt előterjesztett kérelem tartalma szerint ténylegesen biztosítási intézkedés elrendelésére irányul, azt csak a Vht. 185. §-ának d) pontja alapján lehet meghozni. Csak ez teszi lehetővé ugyanis a követelés teljesítése érdekében meghatározott dolog zárlatának elrendelését. Az ilyen határozat meghozatalának feltételeit nem a Pp. 156. §, hanem a Vht. megfelelő szabályai tartalmazzák.
A jelenlegi szabályozás értelmében a bíróság az abbahagyásra kötelező ideiglenes intézkedés elrendelését biztosíték adásához kötheti. A TRIPS-szel, és az Irányelvvel is összhangban áll a bírói gyakorlat, amely szerint el kell utasítani az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet, ha a kérelmező nem vállalja biztosíték adását (BH2001. 329).

c) Az Irányelv rendelkezik az ellenbiztosítékról.
A bitorlás valószínűsített elkövetőjét nem kötelezi a bíróság a bitorló magatartás abbahagyására, hanem biztosíték fizetésére kötelezi abból a célból, hogy amennyiben a bitorlás jogerősen megállapítást nyer, a bitorló magatartással okozott kár megtérülése a jogosult számára biztosított legyen.
Az Irányelv rendelkezése az ideiglenes intézkedés körében figyelembe vehető lehetne oly módon, hogy ezekben az esetekben a bíróság - amennyiben a bitorló megfelelő biztosítékot helyez letétbe - nem rendelné el az ideiglenes intézkedés körében az abbahagyást. Ennek előzményét megtaláljuk a régebbi magyar jogban: „A gyakorlat már az előzetes intézkedés elintézésénél is ismeri az ellenbiztosítékot, és esetleg a bíróság az ellenbiztosíték letételétől függően mellőzi, el se rendeli az ideiglenes intézkedést." (Beck Salamon: Szabadalmi jog in: Magyar Magánjog I. kötet, p. 748, főszerkesztő Szladits Károly, Grill Könyvkiadó, Budapest, 1941)
Az Irányelv előzőekben elemzett, az ellenbiztosítékra vonatkozó opcionális rendelkezését a történeti előzményekre is tekintettel kizárólag az ideiglenes intézkedés körében javasoljuk bevezetni. Az ellenbiztosíték adásának elrendelése során az eset összes körülményeire figyelemmel kell lenni. Ilyen körülménynek kell tekinteni pl. az intézkedéssel érintett oltalmi tárgy (pl. szabadalom) sajátosságait, az ideiglenes intézkedés körében figyelembe veendő előny-hátrány mérlegelés során a jogsértőnek állított félnél keletkező súlyosabb hátrányok elkerülhetőségét. A javaslat kizárólag az objektív (vétlen) jogsértés eseteire terjed ki.

d) A lefoglalás, illetve zárolás kérdésében az Irányelv túlmegy a hazai jogon.
A magyar jog szankciói, tehát érdemi bírói döntési tárgyai között szerepel a Vt. 27. § f) pontjában foglalt rendelkezés, amely szerint a jogosult követelheti a kizárólag vagy elsősorban a védjegybitorlásra használt eszközök és anyagok, valamint a védjegybitorlással érintett termékek, illetve csomagolóanyagok lefoglalását. (Hasonlóan a szerzői és szabadalmi jogban.)
Az Irányelv szankciórendszere túlmegy a hazai szabályozás szankcióin, és a kereskedelmi szintű (üzletszerűen elkövetett) jogsértések esetében a kár megtérítésének biztosítása érdekében lehetővé teszi az állítólagos bitorló ingó és ingatlan vagyonának, bankszámláinak és egyéb vagyoni értékének a zárolását. Ennek céljából elrendelhető a jogsértő banki, pénzügyi és egyéb kereskedelmi dokumentációinak a közlése, és az ehhez való hozzáférés biztosítása.
Ez az Irányelv értelmében vett ideiglenes intézkedés jellegű előírás, tehát a Vht. zárolási szabályának felel meg inkább, amely viszont a zárolással érinthető dolgok tekintetében jóval szűkebb hatályú [Vht. 185. § b)], nem beszélve a Vht. 187. § szerinti feltételekről, amelyek a jogsértésre jellemző szerződésen kívüli jogviszonyban soha nem állnak rendelkezésre. A Vht. hivatkozott rendelkezése alapján ugyanis biztosítási intézkedés rendelhető el az olyan követelés érdekében, amely iránt belföldi bíróságnál keresetet indítottak, egyúttal a követelés létrejöttét, mennyiségét és lejártát közokirattal vagy teljes bizonyító erejű magánokirattal igazolták. Márpedig a jogosult és a jogsértő között ritkán állhat fenn olyan jogviszony, amelynek fennállását a Vht. előírásai szerint bizonyítani lehet.
Az itt említett információk beszerzésére vonatkozó hazai rendelkezések helyéről az Irányelv 6. cikke kapcsán már szót ejtettünk. A zárolásra mint a biztosítási ideiglenes intézkedés egy fajtára vonatkozó felhatalmazás szükséges a szerzői jogi és iparjogvédelmi törvényekben. Ezt azért kell elkülönítve kezelni, mert ilyen érdemi, anyagi jogi igénye a jogosultaknak jelenleg nincs, és a Vht. biztosítási/zárolási szabálya szerinti feltételek alapján nem lehet az Irányelv követelményeinek megfelelő ideiglenes biztosítási/zárolási intézkedéseket hozni.

e) Az Irányelv kifejezetten rendelkezik az ex parte eljárásról.
A Pp. 156. § (4) bekezdése is lehetővé teszi döntés hozatalát a felek meghallgatása nélkül, azonban csak rendkívüli szükség esetében.
Az Irányelv szerint pedig az ex parte eljárás különösen indokolt, ha bármely késedelem helyrehozhatatlan kárt okoz. A hazai szabályozáshoz képest tehát az Irányelv közelebbről pontosítja, mi értendő „rendkívül sürgős szükség" esete alatt.
Az állítólagos bitorló, miután az ex parte eljárás alapján az intézkedésről szóló végzést számára kézbesítették, kérheti a meghallgatását, és ésszerű határidőn belül felülbírálandó, hogy az intézkedést fenntartják-e, módosítják vagy hatályon kívül helyezik.
Az ideiglenes intézkedés elrendelése után történő meghallgatásra szükséges külön rendelkezést beiktatni a szerzői jogi és iparjogvédelmi törvényekbe. Álláspontunk szerint a Pp. 156. § (4) és (8) bekezdése egybevetéséből egyértelműen nem tűnik ki, hogy hatályos jogunk e követelményeknek megfelel, és ez jogalkalmazási bizonytalansághoz, ellentmondásokhoz vezethet.
Figyelemmel arra, hogy az itt elemzett irányelvi rendelkezés (9. cikk 4. bekezdés második, számozás nélküli albekezdés) kötelező („a review including the right to be heard shall take place …"), a megfelelő szabály megalkotása és az egyes szerzői jogi és iparjogvédelmi törvényekbe való beiktatása nem kerülhető el.
Vissza kell vonni az ideiglenes intézkedést az alperes kérelmére akkor is, ha a kérelmező jogosult a bíróság által megjelölt határidőn vagy 20 munkanapon, illetve 31 naptári napon belül nem igazolja, hogy az eljárást megindítja.
Ez a rendelkezés a jelenlegi hazai szabályozás mellett szükségtelen, mivel az az ideiglenes intézkedések lehetőségét a perindítás megtörténtéhez kapcsolja.

f) Az Irányelv rendelkezik arról is, hogy amennyiben az ideiglenes intézkedést hatályon kívül helyezik, vagy a kérelmet jogsértés hiányában elutasítják, a bíróság elrendelheti, hogy az alaptalan intézkedés következtében elszenvedett kárért megfelelő kártérítést kapjon az alaptalanul kötelezett személy.
A hazai szabályozás szerint a biztosítékadás esetén a biztosíték bírói letétbe kerül. Nincs szabály azonban arra vonatkozóan, hogy az adott eljárás keretében fennáll-e az intézkedés lehetősége aziránt, hogy a letétbe helyezett összegből a fenti előfeltételek fennforgása esetén megfelelő kártérítést kaphasson az alperes, és az erre vonatkozó döntés meghozataláig a biztosíték letétben maradjon.

Ad Irányelv 10. cikk
„Korrektív", tehát a jogsértés következményeit csökkentő intézkedések

E rendelkezés valójában a jogsértőt fizetésre kötelezésen túlmenő jogkövetkezményeket határozza meg. A bitorláshoz fűződő, a jogsértőt bármely jogcímen fizetésre kötelező szankciókon (Irányelv 10. cikk 1. pont) túlmenően a tagállamoknak biztosítaniuk kell, hogy az erre hatáskörrel rendelkező bírósági szervek vagy hatóságok a kérelmező kérésére a bitorlás útján létrehozott dolgok és az olyan anyagok és eszközök vonatkozásában, amelyeket elsősorban ezek létrehozására és előállítására használtak:

• kötelezhessék a bitorlót a forgalomból való visszahívásra,

• elrendelhessék a forgalomból történő végleges kivonást, vagy

• elrendelhessék a megsemmisítést.

Ezeket az intézkedéseket az arányosság követelményének megfelelően a jogsértő magatartás súlyának és az egyéb intézkedéseknek, valamint a harmadik személyek érdekeinek figyelembevételével kell elrendelni. Ezeket az intézkedéseket a jogsértő költségére kell végrehajtani, hacsak különös körülmények nem indokolnak ettől eltérő döntést.

Előzetesen tisztázni kell, hogy itt érdemi határozatokról, tehát jogsértéssel összefüggő igényekről van szó, amelyek statuálását nem köti az Irányelv vétkességhez. Másodszor meg kell említeni, hogy ezek az igények nem azonosak sem a jogsértéssel érintett dolgok szintén érdemi igényként kérhető lefoglalásával, és még kevésbé az ideiglenes intézkedésként kérhető zárolásával.

A Vt. 27. § (4) bekezdése lehetővé teszi, hogy a védjegybitorlásra használt eszközök és anyagok, valamint a védjegybitorlással érintett termékek és csomagolóanyagok lefoglalásra kerüljenek akkor is, ha azok nincsenek a bitorló tulajdonában, de a tulajdonos a védjegybitorlásról tudott vagy kellő körültekintés mellett tudhatott volna.

Hasonlóképpen rendelkezik az Szjt. 94. § (1) bekezdés f) pontja azzal a különbséggel, hogy a lefoglalás nem kérhető, a megsemmisítés helyett a jogsértő jellegtől megfosztás is elrendelhető - nyilván az okszerű gazdálkodás követelményeire figyelemmel - valamint a jogsértőtől különböző személyről a rendelkezés nem tesz említést.

Ebből le lehetne vonni olyan következtetést, hogy ilyen személy terhére a szóban forgó határozat nem hozható meg. Ezt az eredményt látszik erősíteni, hogy az összes többi igény esetében a jogszabály a jogsértő személyét említi, vagy a szövegből következik, hogy az igény csak a jogsértővel szemben érvényesíthető (pl. megállapítás).

Ugyanakkor a rendelkezés szóban forgó fordulata „személytelen", ebből pedig az következik - álláspontunk szerint ez a helyes következtetés -, hogy abban az esetben, ha a jogsértőtől különböző személy birtokában (tulajdonában) van a jogsértő dolog (eszköz, anyag), az ilyen személyt a megsemmisítés, illetve a jogsértő jellegtől megfosztás tűrésére kötelezni kérheti a jogosult.

Az Szt. 35. §-ának bevezető része kifejezetten utal arra, hogy a szabadalmas a bitorlóval szemben érvényesíthet igényeket (ez a fordulat az Szjt.-ből hiányzik!). A jogsértő dolgokkal (anyagokkal, eszközökkel) összefüggő igények köre szélesebb, mert a megsemmisítés mellett a lefoglalás és a végrehajtás során történő értékesítés is választható.

A követelés a fentebb már említett közvetett bitorlás szabálya [Szt. 19. § (3) bek.] alapján érvényesíthető a bitorlótól különböző személlyel szemben.

Az Irányelv 10. §-a - egybevetve e fenti rendelkezésekkel - azt a többletet jelenti, hogy a bitorló kötelezhető e dolgoknak (eszközöknek, anyagoknak) a forgalomból saját költségén történő visszahívására.

Ez jelentős lépést jelent, mivel a bitorló által forgalomba hozott termékek forgalmazói a peres eljárásban nem felek, ezért velük szemben döntés nem hozható, csak ellenük indított külön eljárás esetén.

Amennyiben a bitorló köteles a forgalomból az általa forgalmazott termékeket visszahívni, a bitorlóval szemben keletkezik végrehajtható bírói rendelkezés arra az esetre, ha a forgalomba hozott termékek visszahívásáról nem intézkedik, vagy eredménytelen intézkedés esetén a forgalomból visszahívás iránt a forgalmazókkal szemben a pert nem indítja meg. Ezért is köteles a bitorló a forgalomban részes valamennyi forgalmazójáról adatot szolgáltatni, mivel ennek ismerete előfeltétele a végrehajtható intézkedés meghozatalának. A kereskedelemből történő visszahívás hasonló módon hajtható végre, mint az abbahagyásra kötelező határozat.

Megjegyezzük, hogy az Szjt., az Szt. és a Vt. elemzett rendelkezései közötti indokolatlan eltérések is megszüntethetők az Irányelv átültetése során. Így az Szjt.-be is bevezethető a lefoglalás, és tisztázható, hogy a szóban forgó igényt nemcsak a jogsértővel szemben lehet érvényesíteni.

Ad Irányelv 11. cikk
Eltiltás

A tagállamok kötelesek biztosítani, hogy amennyiben bírósági határozat szellemitulajdon-jog megsértését állapítja meg, a bíróságok a jogsértőt eltiltó határozattal a további jogsértéstől eltiltsák. Amennyiben a tagállam joga így rendelkezik, az eltiltó határozat be nem tartása esetén indokolt esetben ismételten is pénzbírságot vethetnek ki a teljesítés kikényszerítése érdekében. A tagállamok emellett biztosítják, hogy a jogsértő magatartástól való eltiltást a jogosultak kérelmezhessék olyan közvetítők ellen, akiknek szolgáltatásait harmadik személy a szellemitulajdon-jog megsértése céljából veszi igénybe a 2001/29/EK irányelv 8. cikke (3) bekezdésének sérelme nélkül.

A hatályos magyar jog jelentős részben megfelel az Irányelv ezen rendelkezésének. Itt ismét utalunk azonban arra a fentebb, a 4. cikk kapcsán részletesen említett bírói gyakorlatra, amely nem ismeri el a kizárólagos engedélyezési jogot gyakorló közös jogkezelő szervezet eltiltásra irányuló igény érvényesítési jogát, noha ez egyrészt következik már a hatályos Szjt.-ből, másrészt pedig az Irányelv 4. cikk c) pontja és a 10. cikk egybevetéséből is. Emellett megemlítjük (erről a végrehajtási szabályok kapcsán részletesebben szólunk), hogy kifejezett szabály az ismételt bírságolásra nincs.

Ad Irányelv 12. cikk
Az alternatív intézkedés (intézkedés a jogsértő választása alapján)

Az Irányelv opcionálisan lehetővé teszi a tagállamok részére olyan szabályozás bevezetését, amelynek alapján a jogsértő kérelmére úgy is intézkedhetnek a bíróságok, hogy amennyiben a bitorlót sem szándékosság, sem gondatlanság nem terheli, (más lehetséges értelmezés szerint: vétlenül jár el), és az eltiltás vagy bármely egyéb, tehát nem pénz fizetésében álló érdemi határozat meghozatala aránytalanul súlyosnak tűnnék a terhére, úgy a jogsértő magatartástól eltiltás, az abbahagyására kötelezés, vagy a jogsértő dolog forgalomból való eltávolításának elrendelése helyett olyan mértékű pénzügyi ellenszolgáltatás fizetésére kötelezzék, amely a jogosult számára is ésszerűen elfogadhatónak tűnik.

A hatályos szabályozás szerint amennyiben a bitorló magatartása nem felróható, a gazdagodás megtérítésére egyébként is - tehát az eltiltás, abbahagyás, forgalomból kivonás mellett - kötelezhető.

Nem javasoljuk az Irányelv ezen opcionális szabályának bevezetését, mivel idegen a kialakult szankciórendszertől, elnehezítené a joggyakorlatot és elvi szempontból is súlyosan aggályos. Kiüresíthetné az abszolút jogokat, azokat egyszerű pénzbeli követeléssé fokozná le. Ebből az következnék, hogy megalapozott kereset útján érvényesített igény esetén, a jogsértéshez fűződő, egyéb, fent megjelölt szankciók mellőzésével a jogsértőt olyan helyzetbe hozná, mintha a jogsértő magatartást a jogosulttól szerzett engedély alapján valósította volna meg.

Ad Irányelv 13. cikk
Kártérítés

Az Irányelv azokra az esetekre teszi kötelezővé a tagállamok részére a bitorló magatartással szemben a kártérítésre kötelezést, amikor a bitorló tudta, vagy kellő gondosság mellett tudnia kellett volna, hogy jogsértést követ el.

A Vt. 27. § (5) bekezdése és a Szjt. és az Szt. megfelelő szabálya a kártérítés követelését akkor teszi lehetővé, ha ez a polgári jogi felelősség szabályai szerint megalapozott. Amennyiben tehát a bitorlás elkövetője a Ptk. 339. § alapján bizonyítja, hogy úgy járt el, ahogy az az adott helyzetben általában elvárható, úgy kártérítési felelősség nem terheli.

Nyilvánvaló, hogy a „tudta, vagy tudnia kellett volna" kritérium dogmatikailag nem azonos a Ptk. szerinti vétkesség elvével, ez sokkal inkább a magyar jog rosszhiszeműségi fogalma felé közelít, azonban az Irányelv ezen megfogalmazása nem indokolja, hogy bitorlás esetén a kárfelelősség megállapítása a kártérítési jog általános vétkességi szabályától eltérő elvek alapján történjék.

Figyelemmel arra, hogy az Irányelv lényegileg összhangban van a hazai szabályozással, mert az Irányelv kritériumrendszere várhatóan nem vezetne eltérő eredményre, e kérdés tehát újabb szabályozást nem igényel. Hozzátesszük, hogy teljes jogdogmatikai zűrzavarra vezetne, ha a polgári jogi felelősség követelményrendszeréből kiszakítva a szellemi tulajdonra vonatkozó jogsértések esetében eltérő mércével kellene mérni a jogsértő magatartását. A vétkesség bírói mérlegelése, amely a tipikusan elvárhatóhoz rendeli a károkozó magatartását, az Irányelvvel összhangban álló döntések meghozatalát teszi lehetővé.

Az Irányelv utal mind a vagyoni kárra (ezen belül az elmaradt haszonra), mind a nem vagyoni kárra, és a kártérítés összegszerűségére vonatkozó szabályozás alapvetően összhangban van a hazai szabályozással.

A kártérítés mértékénél azonban két körülményt speciális, szellemi tulajdoni szabályként jelöl meg, amely a joggyakorlat fejlesztése, irányítása és bonyodalmas bizonyítások elkerülése szempontjából jelentős lehet.

Alternatív lehetőségként a bíróság indokolt esetben átalányösszegben állapíthatja meg a kártérítést olyan tényezők alapján, mint legalább azon díjazás vagy jogdíjak összege, amely a jogosultat megillette volna, ha az adott szellemitulajdon-jog felhasználására a jogsértő engedélyt kért volna.

A Ptk. 359. § (1) bekezdése alapján ha a kár mértéke - akár csak részben - pontosan nem számítható ki, a bíróság a károkozásért felelős személyt olyan összegű általános kártérítés megfizetésére kötelezheti, amely a károsult teljes anyagi kárpótlására alkalmas. A Legfelsőbb Bíróság Polgári Kollégiuma 42. sz. állásfoglalása szerint az általános kártérítés megítélésénél a bizonyítási nehézségek csak annyiban jelentősek, amennyiben azok a kár mértéke tekintetében jelentkeznek. Annak megállapításához, hogy a kár mértéke pontosan nem számolható ki, szükséges, hogy a bíróság előzetesen minden rendelkezésre álló és célravezető bizonyítást lefolytasson a kár felderítése végett. Az általános kártérítés tehát olyan kártérítésnek minősül, amelyet a bíróság becslés alapján határoz meg. Ezen szabályozás tekinthető az Irányelv egyik opcionális megoldásának. Megjegyezzük, hogy az objektív alapon igényelhető gazdagodásmegtérítési igény minimuma is éppenséggel az a díj, amelytől a jogosult elesett. Ebből a megközelítésből indulva a belső szabály meg is haladja az irányelvi követelményt, hiszen a jogsértő bármely tudatállapota esetén is módot ad legalább az elmaradt díjnak megfelelő kompenzációra.

Az Irányelv 13. cikkének 2. bekezdése - opcionálisan - lehetővé teszi, hogy azokban az esetekben, amelyekben a jogsértő vétlen jogsértést követett el, azaz nem tudta, vagy kellő gondosság mellett nem kellett tudnia, hogy jogsértést valósít meg, a tagállamok rendelkezhetnek úgy, hogy a bíróságok rendeljék el a gazdagodás megtérítését vagy kártérítés fizetését, amelynek összegét előre meghatározhatják. Ez a rendelkezés összhangban áll a TRIPS 45. cikk 2. bekezdésével.

A hatályos jogban a gazdagodás megtérítése, mint ezt fentebb említettük, a bitorlás objektív jogkövetkezménye. Kártérítés megítélésére azonban kizárólag vétkesség esetében van lehetőség, ezért ezen rendelkezés bevezetését nem javasoljuk a magyar jogba.

Megjegyezzük, hogy az Szjt. tartalmaz átalány-kártérítési szabályokat a közös jogkezelés olyan eseteiben, amikor a jog gyakorlása a felhasználó/jogdíj fizetésére kötelezett előzetes bejelentésétől, adatközlésétől függ [Szjt. 22. § (2), 25. § (6) bek.]. Ilyenkor a vétkességet megalapozza a bejelentési/adatközlési kötelezettség elmulasztása, a fizetendő összeget a törvény határozza meg („pre-established"). Itt a károkozással összefüggésben a károsultnál felmerült költségek átalányjellegű, tehát nem az általános kártérítési becslési ismérvnek megfelelő meghatározásáról van szó. A rendelkezések jogpolitikai indoka az, hogy a jogosult (és a jogosult javára eljáró közös jogkezelő szervezet) ki van szolgáltatva a felhasználó/jogdíj fizetésére kötelezett egyoldalú, a felhasználás megkezdésére, körülményeinek megváltoztatására vagy a jogdíjfizetési kötelezettséget kiváltó üzleti magatartására vonatkozó döntésének.

Az Irányelv 14. cikke a bírósági költségekkel, az Irányelv 15. cikke a bírósági döntések közzétételével foglalkozik. E kérdések szabályozást nem igényelnek.

III. Következtetések, különös figyelemmel az eljárásjogi rendelkezésekre

1. Az Irányelv kötelező előírása alapján a hazai eljárásjogi szabályok vonatkozásában levonható következtetések az alábbiak.

Az Irányelv gyors, hatékony, visszatartó erejű intézkedéseket követel meg. Ennek az eljárásjogi előfeltételeit kell megteremteni.

Álláspontunk szerint a jelenlegi hazai szabályozás az alábbi okokból nem felel meg e követelményeknek.

Az ideiglenes intézkedésekre vonatkozó rendelkezések nem tekinthetők a szellemi tulajdon szempontjából testre szabott szabályozásnak, hanem e rendelkezések úgy alakultak ki, hogy a Pp.-t módosító 1995. évi LX. tv. a Pp. 156. §-át oly módon módosította, hogy az a szellemi tulajdon sérelmére elkövetett bitorlásokra alkalmazhatóvá váljék. Ezt megelőzően az ideiglenes intézkedés szabályozása elsődlegesen tartási járadékfizetési, birtokháborítási kérdésekre vonatkozott, és az 1995. évi módosítás új szövegezése lényegileg a szellemi tulajdon oltalmára modellezett követelményekből fakad. [Ennek előzménye volt, hogy a Legfelsőbb Bíróság egy adott szabadalmi ügyben az ideiglenes intézkedést a Pp. 156. §-a alapján rendelte el (Pf.IV.20.801/1990. május 9.)]. E rendelkezések egészültek ki a TRIPS-nek megfelelő, az anyagi jogszabályokba átültetett rendelkezésekkel.

A védjegyek és földrajzi árujelzők oltalmáról szóló 1997. évi XI. tv. tartalmazott speciális rendelkezéseket a védjegyjogi vonatkozásban alkalmazandó ideiglenes intézkedések tekintetében, és a „Módosuló rendelkezések" című fejezet körében azonos jellegű szabályozást és rendelkezést nyújtott a szabadalmak, az ipariminta-oltalom (ma: formatervezésiminta-oltalom), használatiminta-oltalom és a szerzői jog sérelmére elkövetett bitorlási esetekre.

A szellemitulajdon-jog sérelmére elkövetett bitorlás esetére tehát a jogrendszer a vélelmi helyzet beiktatásának kiegészítésével a kérdést az ideiglenes intézkedésre vonatkozó általános szabályozás körébe vonja azzal a kiegészítéssel, hogy

• bitorlási esetekben a bíróság az ideiglenes intézkedés tárgyában soron kívül, de legkésőbb az ilyen kérelem előterjesztésétől számított 15 napon belül határoz;

• az ideiglenes intézkedés tárgyában hozott végzés elleni fellebbezést a másodfokú bíróság soron kívül bírálja el. Az első- és másodfokú eljárás közötti e megkülönböztetésből tehát következik, hogy a másodfokú bíróság esetében a soronkívüliség meghaladhatja a 15 napot.

A Vt.-ben foglalt speciális szabályokon kívül azonban a Pp. általános szabályait kell alkalmazni [Vt. 95. § (8) bek.]. E rendelkezés folytán vált illuzórikussá a 15 napon belüli határozathozatalra vonatkozó kötelezettség.

A szellemi tulajdonra vonatkozó törvényekben meghatározott és a Pp.-ben található szabályok együtt hatnak.

A Pp. 156. § (1) bekezdése az ideiglenes intézkedés elrendelése egyik lehetséges előfeltételeként jelölte meg a kérelmező különös méltánylást érdemlő jogvédelmét.

A speciális rendelkezés lényege, hogy a szellemi tulajdon igazolt jogosultja részére vélelmezi e különös méltánylást érdemlő jogvédelmet, ha a kérelmet a bitorlás megkezdésétől számított 60 napon belül, illetve a bitorlásról és a bitorló személyéről történt tudomásszerzéstől számított 60 napon belül terjeszti elő.

E rendelkezés tehát az ideiglenes intézkedés elrendelésének előfeltételeit a Pp. 156. § (1) bekezdésében foglaltakhoz képest nem érinti, hanem az e törvényben meghatározott határidőn belül történt kérelem-előterjesztés esetére az ideiglenes intézkedés érvényesítését, megalapozottságát, indokoltságát megkönnyíti azáltal, hogy megdönthetetlen vélelmet állít fel a különös méltánylást érdemlő jogvédelem fennállásának vonatkozásában az igazolt jogosult javára.

Más szóval tehát a Vt. és a többi szellemi tulajdoni törvény ideiglenes intézkedéssel kapcsolatos rendelkezései nem tartalmaznak e körben általános eljárásjogi rendelkezéseket, csupán megállapítanak a szellemitulajdon-jogok vonatkozásában olyan speciális eseteket, amelyek mint előfeltételek megvalósulása esetén a leírt vélelem keletkezik az ideiglenes intézkedést kérő jogosult javára. Ha az ideiglenes intézkedés egyéb, eljárási törvénybeli feltételei is fennállnak, az ideiglenes intézkedést el kell rendelni.

Ha a könnyített, „szellemi tulajdoni" ideiglenes intézkedés feltételei nem is állnak fenn (így pl. a kedvezményt jelentő vélelem), akkor még mindig sor kerülhet az általános eljárási szabályok alapján az ideiglenes intézkedés elrendelésére (vö. BH2000. 394).

Az ideiglenes intézkedés tárgyában a bíróság végzéssel határoz. A Pp. 219. § (1) d) pontja értelmében kézbesítés útján kell közölni a tárgyaláson kívül hozott végzést az érdekelt féllel.

A bíróság a keresetlevél alapján az ideiglenes intézkedést általában tárgyaláson kívül hozza meg vagy meghallgatást tart; a meghallgatás nem minősül tárgyalásnak.

A Pp. 218. § (1) bekezdése szerint a tárgyalás folyamán hozott végzéseket a tárgyalás napján ki kell hirdetni. E rendelkezés tehát nem vonatkozik azokra az esetekre, amikor a bíróság az ideiglenes intézkedés tárgyában tárgyaláson kívül vagy a felek meghallgatása alapján dönt; ez utóbbi esetben az állandó bírói gyakorlat szerint a meghallgatás nem minősül tárgyalásnak, és a meghallgatás befejezése után a bíróság a feleket arról tájékoztatja, hogy végzését írásban fogja közölni.

A Pp. 219. § (2) bekezdése szerint a határozatot annak meghozatalától számított legkésőbb 15 napon belül írásba kell foglalni, és az írásba foglalást követő 15 napon belül kézbesíteni kell.

Ha tehát a bíróság a speciális szabály alapján 15 napon belül meg is hozza az ideiglenes intézkedést tartalmazó határozatot tárgyaláson kívül vagy meghallgatás alapján, az azzal együtt alkalmazásra kerülő, általános rendelkezésekre figyelemmel annak kézbesítésére további 15+15 napon belül kerülhet sor. A gyakorlat ezt tükrözi, és ez az eljárási jogszabály keretei között történik.

A teljesítési határidő - ha a bíróság másként nem rendelkezik - a végzés írásbeli közlését követő napon kezdődik [Pp. 156. § (7) bek.].

Annak bemutatására, hogy a jelenlegi eljárási szabályokból mi következhet, az alábbi esetet ismertetjük vázlatosan.

A védjegyjogosult mint elsőrendű felperes védjegybitorlás miatt, hazai disztribútora mint másodrendű felperes tisztességtelen piaci magatartás miatt indított pert az adott terméket importáló és forgalomba hozó cég ellen.

A felperesek 2004 februárjában előterjesztették keresetüket, és egyúttal ideiglenes intézkedés keretében kérték az adott termék vonatkozásában az alperes kötelezését az adott termék importjának és forgalomba hozatalának abbahagyására.

A Fővárosi Bíróság 2004. március 12-én kelt és április 28-án kézbesített végzésével az ideiglenes intézkedés iránti kérelmet elutasította. A felperesek fellebbezést nyújtottak be, és ennek alapján a Fővárosi Ítélőtábla 2004. szeptember 2-án kelt végzésével az elsőfokú bíróság ideiglenes intézkedést elutasító végzését hatályon kívül helyezte, az elsőfokú bíróságot új eljárásra utasította. A másodfokú bíróság álláspontja szerint a felperesek ideiglenes intézkedés elrendelése iránti kérelmének pontosításához szükséges a felek személyes meghallgatása, ezért az elsőfokú végzés alkalmatlan volt a felülbírálatra, és ezt nem lehetett a másodfokú eljárásban orvosolni.

Ennek alapján a Fővárosi Bíróság 2004. október 15-én a feleket meghallgatta. A meghallgatás során a felekkel közölte, hogy határozatát írásban közli. Az ideiglenes intézkedést elrendelő határozat kézbesítése november 25-én történt meg (1.P.20.382/2004, 8.Pf.25.527/2004).

Tehát a jelenlegi szabályozás mellett bekövetkezhet az, hogy az ideiglenes intézkedés iránti kérelem előterjesztését követő tíz hónappal később keletkezik végrehajtható határozat.

Az Irányelv követelményei tehát alaki jogi okokból is szétfeszítik a jelenlegi szabályozás kereteit, és az Irányelvhez közelítő szabályoknak megfelelő követelményrendszer a „szellemi tulajdoni" ideiglenes intézkedésre vonatkozó rendelkezések átfogó felülvizsgálatát igényli.

2. Az Irányelv ismertetése során és az 1. pontban már előadottak alapján az alábbiakban foglaljuk össze azokat a kérdéseket, amelyekre az ideiglenes intézkedéssel összefüggő szabályozás során figyelemmel célszerű lenni.

Javaslataink a szerzői jogi és iparjogvédelmi törvényekben elhelyezett előzetes bizonyítási és ideiglenes intézkedési tárgyú rendelkezések alábbiak szerinti módosítására, illetve kiegészítésére irányulnak.

a) A bitorlás miatt indítandó pert megelőző előzetes bizonyítás kérdése:
Tisztázandó, hogy a biztosítékadásra kötelezés mellett is lehetséges-e a keresetlevél benyújtása előtt előzetes bizonyítást elrendelni.

b) Ex parte eljárás alapján hozható ideiglenes intézkedés:
A Pp. 156. § (4) bekezdésének meghatározása szerint a felek meghallgatása csak rendkívül sürgős szükség esetében, valamint akkor mellőzhető, ha a fél meghallgatására kitűzött határnapot, illetve határidőt elmulasztja.
E törvényi szabályozással szemben az ex parte eljárást arra az esetre nézve kívánja meg az Irányelv, amikor az intézkedés egyoldalú kérelemre történő elrendelésének elmaradása a jogosultra nézve helyrehozhatatlan hátrányt jelent.
A hatályos szabályozás szerint ha a bíróság a felek meghallgatása nélkül dönt, az ideiglenes intézkedés elleni fellebbezés útján lehet jogorvoslatot kérni. Ezzel szemben az Irányelv követelményei értelmében ha ex parte döntést hoz a bíróság, erről a másik felet haladéktalanul értesíteni kell, és a másik fél kérésére a feleket meg kell hallgatni, és annak eredményétől függően lehet az intézkedést fenntartani, módosítani vagy visszavonni.

c) A tájékoztatásra kötelezés ideiglenes intézkedés alapján:
A jelenleg hatályos törvények nem zárják ki annak a lehetőségét, hogy a bíróság tájékoztatás adására kötelezze az alperest [Szjt. 94. § (1) d) pont, Szt. 35. § (2) b) pont, Vt. 27. § (2) c) pont], de ezt a szankciót a bírósági gyakorlat az ideiglenes intézkedés körében nem alkalmazza. Álláspontunk szerint ezért szükség lenne annak kimondására, hogy a tájékoztatásra ideiglenes intézkedéssel is kötelezhető a jogsértő.

d) Szükséges, hogy kérelemre bizonyítékmegőrzési intézkedésként sor kerülhessen kereskedelmi szintű jogsértés esetében - az üzleti titok megtartására figyelemmel - a jogsértő banki, pénzügyi és kereskedelmi dokumentációjának rendelkezésre bocsátására, és biztosítási intézkedésként zárolást lehessen elrendelni a jogsértő bankszámláira és egyéb vagyonára is.

e) Módot kell adni arra, hogy a bíróság ideiglenes intézkedéssel kötelezhesse a bitorlót a jogsértő áruknak a kereskedelmi forgalomból történő visszahívására, és a bíróság elrendelhesse a jogsértő áruknak a forgalomból való kivonását (az első intézkedésnek megfelelő igény nem létezik a hatályos jogban, a második döntést csak érdemi határozatban hozza meg a bíróság).

f) Hiányzik a hatályos jogból az arra irányuló szabály, hogy ha az ideiglenes intézkedést biztosíték adása mellett rendelték el, és az ideiglenes intézkedést hatályon kívül helyezik, a bíróság intézkedhet a letétbe helyezett biztosítéknak a letétben tartásáról abból a célból, hogy a letét az alperesnek járó kártérítés biztosítékául szolgáljon.

g) Az ideiglenes intézkedésre vonatkozó határozatok közlése:
A bíróság az ideiglenes intézkedés tárgyában a kérelem előterjesztésétől számított legkésőbb 15 napon belül közli a felekkel írásban a határozatát; az ideiglenes intézkedés tárgyában hozott végzés elleni fellebbezést a másodfokú bíróság a fellebbezés felterjesztésétől számított legkésőbb 15 napon belül bírálja el, és közli írásban határozatát a felekkel.

IV. A jogsértéssel/bitorlással összefüggő igények kiegészítése

A bitorlással/jogsértéssel kapcsolatos, választható igények körét is ki kell egészíteni azzal, hogy a jogosult kérheti, hogy a bíróság kötelezze

• a bitorlót/jogsértőt a jogsértő áruknak a kereskedelmi forgalomból történő visszahívására,

• a bitorlótól különböző, az Irányelv 8. cikk (1) bekezdésében meghatározott személyeket a jogsértő áru/szolgáltatás eredetére és értékesítési/terjesztési láncára vonatkozó tájékoztatás adására.

V. A bírósági határozatok végrehajtásának kérdése

1. Az Irányelv megköveteli a tagállamoktól, hogy biztosítsák a hatékony és gyors védelmet a szellemitulajdon-jogok részére. Ehhez nem elégséges a jogszabályi környezet megteremtése, amelynek alapján a bíróságok, hatóságok döntéseiket gyorsan meghozhatják, amennyiben nincs biztosítva, hogy ezeknek a végrehajtása is gyors és hatékony módon történjék.

A tagállamoknak e kötelezettsége nemcsak az Irányelvből, hanem a TRIPS-egyezményből is következik, amelynek a szellemitulajdon-jogok kikényszerítésére vonatkozó III. részének 41. cikkében foglaltak szerint a tagállamok kötelesek biztosítani, hogy a nemzeti jogokban rendelkezésre álljanak azok a jogérvényesítési eszközök, amelyek a jelen egyezményben meghatározott szellemi alkotásokra vonatkozó jogok megsértése esetén hatékony eljárást tesznek lehetővé. Az 50. cikk pedig arról rendelkezik, hogy a bíróságoknak legyen felhatalmazásuk azonnali és hatékony intézkedések elrendelésére.

Amint a fentiekben vázoltuk, jogrendünk megtette a szükséges jogalkotási lépéseket e követelmények előfeltételeinek megteremtésére, azonban elmulasztotta megteremteni annak előfeltételeit, hogy a meghozott bírói intézkedések azonos követelményrendszernek megfelelően, gyorsan végrehajthatók legyenek.

Ennek érdekében történtek kezdő lépések, amelyek azonban nem mutatkoznak kielégítőnek.

A bírósági végrehajtásról szóló 1994. évi LIII. tv.-t módosította, kiegészítette az 1999. évi LXXVI. tv. 111. §-a (Vht.), amely a szellemitulajdon-jog megsértése miatt indított perben hozott határozat végrehajtása érdekében beiktatta a végrehajtási eljárásról szóló törvény meghatározott magatartásra vonatkozó végrehajtási rendelkezések fejezetébe a 184/A. §-t.

Az e törvényi módosításban foglalt rendelkezések alapvetően a meghatározott cselekmények végrehajtására vonatkozó 172-177. §-ainak a szellemi tulajdon megsértése esetére történő alkalmazását jelentették bizonyos korrekcióval.

E rendelkezések alapján vizsgáljuk meg, hogy amennyiben a bitorló az ideiglenes intézkedésben foglaltakkal szembehelyezkedve bitorló magatartását továbbfolytatja, és az intézkedésben megjelölt határidőn túl is termékét, szolgáltatását továbbra - akár köztudottan is - a bitorolt védjegy vagy szabadalom alkalmazásával, illetve a szerzői jog sérelmével, tehát engedély nélkül hozza forgalomba vagy folytatja a szolgáltatást, sőt, azt hirdeti is, milyen lehetősége van a védjegyjogosultnak, illetve a megfelelő érintett jogosultnak, hogy az ideiglenes intézkedéssel elrendelt abbahagyást végrehajtási úton kikényszerítse.

Ez esetben a jogosult az ideiglenes intézkedést meghozó bírósághoz fordul a végrehajtás elrendelése iránti kérelemmel, és a bíróság a Vht. 184/A. § (1) bekezdése értelmében végrehajtandó okiratban a kötelezettet háromnapos határidőben hívja fel az önkéntes teljesítésre.

Az történik tehát, hogy letelt az ideiglenes intézkedéssel megállapított határidő, és a végrehajtást elrendelő bíróság nem szankcionál, hanem önkéntes teljesítésre hívja fel a kötelezettségével szembehelyezkedő jogsértőt.

E törvényi intézkedés tehát már önmagában megakadályozza, hogy a bíróság azonnal szankcióval reagáljon a jogsértő magatartásra. Ez tehát annyit jelent, hogy a bíróság kénytelen túltenni magát az ideiglenes intézkedéssel megszabott teljesítési határidőn figyelemmel arra, hogy saját maga hív fel újabb önkéntes teljesítésre.

A bíróság ennek eredménytelen letelte után kiállítja a végrehajtható okiratot, és azt a végrehajtónak megküldi. A végrehajtó a végrehajtható okiratot - megérkezése után - haladéktalanul megküldi a végrehajtást kérőnek, egyben felhívja őt a végrehajtási eljárás költségeinek haladéktalanul történő előlegezésére. A végrehajtó az előleg beérkezését követően a helyszínen haladéktalanul kézbesíti a végrehajtható okiratot a kötelezettnek, és felhívja őt a teljesítésre. Amennyiben a végrehajtó felhívására a kötelezett azonnal nem teljesít, a teljesítési határidő lejártakor a végrehajtó a helyszínen ellenőrzi a teljesítés megtörténtét.

Tehát ismételten újabb határidő közbeiktatása következik be.

A teljesítés elmaradása esetén a végrehajtó a helyszíni ellenőrzésről készített jegyzőkönyvet haladéktalanul beterjeszti a végrehajtást foganatosító bírósághoz, amely a végrehajtás módjáról a Vht. 174. §-a szerint határoz.

A foganatosító bíróság az alábbiak szerint határozhat:

• a kötelezettet a meghatározott cselekmény pénzbeli ellenértékének megfizetésére kötelezi;

• feljogosítja a végrehajtást kérőt, hogy a cselekményt a kötelezett költségére és veszélyére maga végezze el;

• a kötelezettel szemben 500 000 Ft-ig terjedő pénzbírságot szabhat ki;

• a rendőrség közreműködésével kényszerítheti ki a meghatározott cselekményt.

A pénzbírságot mind a jogi személlyel, mind pedig vezetőivel szemben egyidejűleg ki lehet szabni.

A fentiek következtében az abbahagyásra kötelező szankció alkalmazására, amíg az ügy a végrehajtón keresztül eljut a foganatosítási bíróság intézkedésének meghozataláig, hosszú hónapok elteltével kerülhet sor, és ennek folytán elveszti jelentőségét, hatékonyságát az ideiglenes intézkedéssel megállapított határidő.

A hatályos rendelkezések szerint az abbahagyásra, tehát a nem pénz fizetésében vagy dolog kiadásában álló magatartásra irányuló végrehajtási eljárás szükségszerű lépéseiben részt vevő szervek:

• a végrehajtást elrendelő bíróság,

• a végrehajtó és

• a végrehajtást foganatosító bíróság.

A végrehajtás módjáról pedig a végrehajtást foganatosító - azaz a kötelezett lakóhelye, székhelye szerinti illetékes bíróság - rendelkezik.

Az a körülmény, hogy a bitorlási ügyben a szankciót nem a végrehajtást elrendelő bíróság, hanem az ügy körülményeit nem ismerő, foganatosító bíróság alkalmazza, ugyancsak hátrányos.

A végrehajtást elrendelő bíróság ismeri ugyanis a jogsértés körülményeit, és ezek összefüggéseiben tudná értékelni az ideiglenes intézkedéssel szembehelyezkedő, jogsértő magatartás következményeit, figyelemmel egyrészt a jogosultat érő hátrányokra, másrészt a jogsértő oldalán a további jogsértés útján elért előnyökre.

Végrehajtási jogunk nem veszi figyelembe azokat a speciális szempontokat, amelyek a szellemi alkotások jogvédelméhez fűződnek, és amely szempontokra az ideiglenes intézkedésre vonatkozó rendelkezések alapulnak. Így jogrendszerünkből hiányoznak a végrehajtási jognak azok a rendelkezései, amelyek az ideiglenes intézkedésekben kifejezésre jutott bírói intézkedések gyors és hatékony megvalósulását elősegítik. Ezek hiányában a jelenlegi helyzet kifejezetten hátrányos a jogosultra és előnyös a jogsértőre nézve, aki nem kíván eleget tenni a kötelezettségének.

Az 1999. évi XXXVI. tv. rendelkezései, amelyek a meghatározott magatartásra vonatkozó általános végrehajtási szabályokat kiegészítették a szellemitulajdon-jog megsértése miatti perben hozott határozatok végrehajtására vonatkozó szabályokkal, a kérdés lényegét megoldó módosítást nem jelentettek.

E rendelkezések egyrészt abban jelentettek változást a miniszteri indokolásból kitűnően, hogy a végrehajtót haladéktalan, soron kívüli eljárásra kötelezték, és kifejezetten előírták a végrehajtó személyes helyszíni eljárását a teljesítés megtörténtének érdekében.

Valamely jogszabály rendelkezése, amely meghatározott határidő nélkül, soron kívüli eljárásról rendelkezik anélkül, hogy meghatározott határidőt jelölne meg, gyakorlatilag nem ellenőrizhető, nem szankcionálható, törvényhozói szándékot, látszatintézkedést jelent.

Emellett egyáltalában nem jelenti az eljárás előmozdítását, hogy a végrehajtó a teljesítés megtörténtét a helyszínen ellenőrzi. Amennyiben valamely termék gyártásától és forgalmazásától eltiltott védjegybitorló e magatartását tovább folytatja, és termékei az egész országban megtalálhatók, a helyszíni szemle teljesítése időrabló, szükségtelen magatartás. Hasonló a helyzet egy internet útján elkövetett szerzőijog-sértés esetében is.

Amennyiben a végrehajtást a végrehajtást kérő kérelmére elrendelték, úgy nem indokolt az ellenőrzés megkövetelése figyelemmel arra, hogy alaptalan kérelem esetén végrehajtás-megszüntetési per indítható.

A szellemi tulajdonra vonatkozó, módosító rendelkezések között szerepelt, hogy az 1999. évi LXXXVI. tv. speciálisan a szellemi tulajdoni jogsértés vonatkozásában a végrehajtási bírságot az általános 100 000 Ft bírsággal szemben 500 000 Ft-ban állapította meg. A végrehajtási eljárásról szóló törvény újabb módosítása során a 2000. évi CXXXVI. tv. 184. §-a azonban általános mértékben állapította meg 500 000 Ft összegben a bírságot, tehát megszűnt a szellemi tulajdon vonatkozásában a speciális szabályozás.

A fentiekben ismertettük azokat a szankciókat, amelyeket a foganatosító bíróság a Vht. 174. §-a alapján alkalmazhat. A bitorlási cselekményeknél, amelyeknél az ideiglenes intézkedés az abbahagyásra irányul, e szankciók közül kizárólag a pénzbírság kiszabásának az eshetősége áll fenn. Azáltal ugyanis, hogy a jogsértő az abbahagyásra megállapított határidőt nem teljesítette, és a bitorló magatartást ezt követően is folytatja, irreverzibilis helyzet állt elő. Ezt kizárólag bírság útján lehet szankcionálni, ennek a bírságnak azonban olyan mértékűnek kell lennie, hogy valóban visszatartó ereje legyen. A bitorló magatartás továbbfolytatásához hosszabb időn keresztül olyan jelentős gazdasági érdek fűződhet, hogy az ezzel szemben alkalmazható szankciónak 500 000 Ft-ban történő maximálásából következhet, hogy adott esetben e szankció nemcsak visszatartó hatású nem lehet, hanem esetleg érdemessé is teszi a jogsértő számára a bitorló magatartás folytatását.

2. A Vht. módosítására irányuló javaslat

A fentiek alapján javasoljuk a Vht. módosítását az alábbi tárgyakban.

a) Az Irányelv ismételhető (recurrent) bírság kiszabására lehetőséget adó szabályt követel meg. Ez hiányzik a Vht. elemzett rendelkezéséből [Vht. 184/A. § (5) bekezdés].

b) Szükséges lenne a Vht. olyan módosítása, amely a szellemi tulajdoni jogsértés esetére a végrehajtási folyamatból a végrehajtót és a végrehajtást foganatosító bíróságot kiiktatja. A végrehajtó, valamint a végrehajtást foganatosító bíróság közbeiktatására vonatkozó rendelkezések szükségtelenek, és a végrehajtási eljárást oly mértékben meghosszabbítják, hogy meghiúsítják a jogharmonizáció követelményeivel elérni kívánt célt, a gyorsan meghozott ideiglenes intézkedések azonnali végrehajthatóságát.

c) Szükséges lenne annak lehetővé tétele, hogy a perben eljárt bíróság a végrehajtás elrendelésével egyidejűleg azonnal közvetlen, megfelelő és kellő visszatartó erőt gyakorló pénzbírságot szabhasson ki mind a kötelezettel, mind pedig annak intézkedésre felelős vezetőivel szemben.

E javaslat összhangban van az 1996. évi LVII. tv. 90. § (2) és (3) bekezdésének a Gazdasági Versenyhivatal határozatának végrehajtására vonatkozó rendelkezéseivel,¹ amelyek arra az esetre vonatkoznak, ha a végrehajtás a Versenytanács határozatában meghatározott cselekmény elvégzésére vagy meghatározott magatartásra irányul. Amennyiben a szellemi tulajdon területén is ennek megfelelő szabályozás érvényesül, úgy a Fővárosi Bíróság a nem teljesítés esetén a végrehajtási kérelem alapján kiszabásra kerülő pénzbírság mértékénél figyelembe veheti az eset körülményeit, a bitorló magatartás fenntartásának jelentőségét, és lehetővé tenné, hogy a bitorló magatartás további folytatása esetére felemelt bírság kiszabására kerüljön sor.

A javaslat nincs ellentétben a végrehajtási szabályok természetével, hiszen a Vht. ismeri a közvetlen bírósági letiltás intézményét (Vht. 24-31. §).

3. A javaslatok indokoltságát bemutató példa

A fenti javaslatok szükségességét az alábbi eset támasztja alá.

Az elsőfokú bíróság ideiglenes intézkedést elrendelő, abbahagyásra kötelező rendelkezésének az alperes nem tett eleget, és a jogsértő terméket továbbra is, az előírt határidőn túl importálta és forgalmazta. A végrehajtást kérő 2004. március 29-én végrehajtási kérelmet nyújtott be, és a végrehajtási kérelemhez mellékelt olyan importált termékeket, amelyeknek a csomagolásán feltüntetett gyártási idő az ideiglenes intézkedés elrendelését követő időpont volt. A Fővárosi Bíróság a végrehajtási lapot 2004. április 26-án megküldte az illetékes bírósági végrehajtónak. Mind az ideiglenes intézkedést elrendelő végzésen, mind pedig a végrehajtási lapon az adós cég neve „X 2002 Kft." helyett tévedésből „X 2000 Kft." szerepelt; a cég székhelye, címe pontos volt. A végrehajtást kérő 2004. június 17-én kérte a Fővárosi Bíróságtól a tévedés kijavítását. A kijavítást elrendelő végzést 2004. szeptember 24-én kézbesítették. 2004. május 14-én a végrehajtó a végrehajtást kérő részére felhívást adott ki a végrehajtási költség előlegezésére. A végrehajtást kérő a kért költséget azonnal előlegezte, és 2004. május 27-én közölte a végrehajtóval, hogy a kötelezett nem teljesített, tájékoztatta, mely üzletekben árusítják még a terméket, és ennek alátámasztására elküldte az azt megelőző napokban keletkezett számlát. Ennek ellenére 2004. június 25-én a végrehajtó tájékoztatta a végrehajtást kérőt, hogy a kötelezett június 17-én átvette a végrehajtási okiratot, és a végrehajtó kérdést intézett a végrehajtást kérőhöz arra vonatkozóan, hogy a kötelezett eleget tett-e a végzésben foglaltaknak.

A bírósági végrehajtó 2004. július hó 26-án a végrehajtási ügy iratait foganatosítás végett áttette az illetékes Városi Bírósághoz mint foganatosító bírósághoz. Az illetékes Városi Bíróság 2004. október hó 18-án az iratokat visszakülte a végrehajtónak azzal, hogy a Fővárosi Bíróság megkeresése útján tisztázandó, hogy a kötelezett cég neve „X 2000 Kft." vagy „X 2002 Kft.". 2004. november hó 2-án a végrehajtást kérő megkapta a bírósági végrehajtó 2004. október 21-én kelt értesítését, amelyben az tájékoztatta, hogy az eljárást addig nem tudja folytatni, amíg az ítéletet hozó bíróság a végrehajtási okiraton feltüntetett adós nevét végzéssel nem módosítja a helyes névre, kérelmével keresse meg a Fővárosi Bíróságot.

A fentiekből megállapítható, hogy több mint fél év után az ügyben semmi nem történt, és a kötelezett jelenleg is folytatja bitorló magatartását. 2004. november 24-én a végrehajtó tájékoztatást kért arról, hogy a kötelezett teljesített-e.

A végrehajtási eljárásban nem történt változás 2005. február 12-éig sem, amikor már a Fővárosi Ítélőtábla bitorlást megállapító és abbahagyásra kötelezést tartalmazó, jogerős ítéletét kézbesítették (1.P.29.486/2003).

VI. Összefoglaló

Az Irányelv átültetésével összefüggő jogalkotási feladatnak tekintjük:

• a kötelező jellegű szabályok megfelelő beépítését jogrendszerünkbe;

• több, opcionális szabály átültetését;

• a szellemitulajdon-jogok érvényesítésével kapcsolatos, anyagi jogszabályokban található eljárásjogi rendelkezések olyan módosítását, amely megkerülhetetlenné és kötelezővé teszi a végrehajtható intézkedések gyors meghozatalát;

• a bírósági végrehajtási eljárás szabályainak a szellemi tulajdoni jogsértések speciális követelményeihez rendelt, gyors és hatékony végrehajtást biztosító módosítását.

---

Lábjegyzetek:

¹ Tpvt. 90. §
(2) Ha a végrehajtás a versenytanács határozatában meghatározott cselekmény elvégzésére vagy meghatározott magatartásra (a továbbiakban: meghatározott cselekményre) irányul, a végrehajtást az eljáró versenytanács rendeli el, egyúttal végrehajtási bírságot szab ki, továbbá az önkéntes teljesítésre újabb határidőt állapíthat meg.
(3) A végrehajtási bírság napi összege ötvenezer forintig terjedhet, melyet a kötelezett a végrehajtást elrendelő határozat közlésétől a meghatározott cselekmény teljesítésének igazolásáig eltelt időszakra köteles megfizetni. Ha az eljáró versenytanács az (2) bekezdés alapján az önkéntes teljesítésre újabb határidőt állapított meg, és az eredménytelenül telt el, az eljáró versenytanács a végrehajtási bírság napi összegét - a korábban hozott határozatban foglaltakhoz képest - felemelheti.