KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE
-Mádl Ferenc-Vékás Lajos: Nemzetközi magánjog és nemzetközi
kapcsolatok joga, 6. kiadás.
-Blutman László: EU-jog a tárgyalóteremben: Az előzetes döntéshozatal.
-Beck Mihály: Parajelenségek és paratudományok.
Mádl Ferenc-Vékás Lajos:
Nemzetközi magánjog és nemzetközi
kapcsolatok joga, 6. kiadás. KJK, 2004;
ISBN 963 1954 79 X
A két neves szerző a könyv új kiadásának előszavában elmondja, hogy az előző (2000. évi) kiadás példányai elfogytak, továbbá az azóta eltelt időben sok minden történt, ami a könyv teljes átdolgozását szükségessé tette.
A legfontosabb változások szerintük is hazánk európai uniós tagságával függnek össze. Már a bevezetőben jelzik a munkaszerződésekre vonatkozó nemzetközi magánjogi szabályok gyökeres átalakulását, a nemzetközi szerzői jogban és a nemzetközi iparjogvédelemben bekövetkezett változásokat, valamint a joghatóság, a külföldi határozatok elismerésére és végrehajtására vonatkozó közösségi rendeleteket. Míg azonban ezek a változások a csatlakozás előtt, a jogharmonizáció jegyében végrehajtott kodifikáció keretében mentek végbe, addig tagságunkkal az európai változások követése kötelező, sőt automatikus folyamattá vált.
Amint a címből is következik, a könyv alapvetően a nemzetközi magánjog (szaknyelven: kollíziós szabályok) jogi természetét, alapelveit és alkalmazását tárgyalja, ami nélkül a nemzetközi kapcsolatok joga elképzelhetetlen.
Kollíziós szabálynak - tág értelemben - azokat a jogi normákat tekintjük, amelyek a jogszabályok valaminő összetartozását (innen az elnevezés) rendezik, azaz meghatározzák, hogy egy vagy több figyelembe vehető szabály közül ténylegesen melyiket kell alkalmazni. A jogszabályok összeütközése lehet nemzetközi, ilyen esetben több állam jogi rendelkezéseiről (törvényeiről, rendeleteiről) van szó. Az ilyen, a kollíziót feloldó normákat nevezzük kollíziós szabályoknak.
Figyelemmel a jelen kiadvány olvasóira, ebben a könyvismertetésben azoknak a kérdéseknek a tárgyalására szorítkozunk, amelyek a nemzetközi szerzői jogi védelem és a nemzetközi iparjogvédelem kérdéseit tárgyalják, vagy olyan általános nemzetközi magánjogi szabályokra, amelyek ezen a jogterületen is alkalmazásra kerülnek.
A következőkben a nemzetközi szerzői jogról szóló (XXVII.) fejezetből adunk néhány szemelvényt. Ebben az ismertetés azzal kezdődik, hogy alig van még az életviszonyoknak olyan köre, amely annyira követeli a nemzetközi védelmet, mint a szerzői viszonyok, s kevés jogterület annyira szükségszerűen nemzeti jellegű, mint a szerzői jog. A szerzői alkotások felhasználásának lehetősége mindig túlment a nemzeti határokon, a technika alkotta új eszközök (rádió, televízió, hang-, képrögzítés stb.) útján pedig egyenesen világméretűvé vált. Érthető, hogy szinte a korszerű nemzeti szerzői jogok kialakulásával egyidőben megindultak a nemzetközi védelem biztosítására irányuló kezdeményezések, amelyek alapos előmunkálatok után már a XIX. század végén nemzetközi egyezmény elfogadásához vezettek.
Ezt követi az egyezmények rövid ismertetése: Berni Uniós Egyezmény, Egyetemes Szerzői Jogi Egyezmény, az előadóművészek jogi védelméről szóló Római Egyezmény, a hangfelvételek előállítóiról szóló Genfi Egyezmény, valamint számos kétoldalú megállapodás. Ezekről azt mondják, hogy a bennük alkotott nemzetközi egységes kollíziós és anyagi jog a nemzetközi szerzői jog igen jelentős részét átfogja (ezért akadnak olyan szerzők, akik szerint a nemzetközi szerzői jog lényegét tekintve nem is tárgya a nemzetközi magánjognak; amivel persze nem lehet egyetérteni). Ugyanakkor - helytállóan - hozzáteszik, hogy az egységes kollíziós jog távolról sem tekinthető teljesnek, és felmerülnek olyan nemzetközi szerzői jogi viták, amelyek megoldásánál a bíró a nemzetközi kollíziós jog közvetítésére szorul. Ezeket a lehetőségeket szem előtt tartva ad kollíziós jogi rendezést a magyar Nemzetközi Magánjogi Kódex (1979. évi 13. sz. tvr. az azt követő számos módosítással - a továbbiakban: Kódex), amikor is a lex loci protectionis elvét fogadja el: a szerzői jogokat annak az államnak a joga szerint kell elbírálni, amelynek területén a védelmet igénylik (Kódex, 19. §). Ezt a szabályt kell alkalmazni mindenekelőtt, ha szerzői - vagyoni és nem vagyoni - alanyi jogok kérdésében kell a magyar bírónak egy nem egyezményes (Berni Uniós Egyezmény) államból származó esetben döntenie.
Egy másik érdekes kérdés lehet, amikor nem abban az államban igénylik a szerzői jogi védelmet, amelyben a jogsértés történt. Példaként az az eset szerepel, hogy Szlovákiában egy magyar színház jogsértő módon előadja egy francia szerző darabját, amikor is a szerző a magyar bíróságtól (is) kérhet Szlovákiára kiterjedő jogvédelmet. Ekkor a magyar bíró a Berni Uniós Egyezmény alapján a szlovák szerzői jogi szabályokat (lex loci protectionis) fogja alkalmazni, nem pedig a magyar jogot (lex fori).
Ugyancsak helytállóan említik, hogy a nemzetközi szerzői jogi egyezmények nem térnek ki a szerzői alkotások felhasználási szerződéseire. Ezért az ilyen természetű nemzetközi vonatkozású ügyletek jogi megítéléséhez minden esetben a kollíziós norma közvetítésére van szükség, amint azt a Legfelsőbb Bíróság ilyen tárgyú gyakorlata is tükrözi. (A műben hivatkozott eseti döntés egy nemzetközi kiadói szerződés megítélésére irányadó jog meghatározásáról is szólt.)
Végül említés történik az Európai Unió által a szerzői jog néhány részletkérdését egységesítő irányelvekről. Ezek: a szoftver jogi védelme, az egyes műhordozók bérlete, a műholdas sugárzás és a vezetékes továbbközvetítés egyes kérdései, a védelmi idő, az adatbázisok védelme - amelyeket a magyar szerzői jogi törvény recipiált.
A nemzetközi iparjogvédelemről szóló (XXVIII.) fejezet az egyes jogvédelmi eszközök, a szabadalom, védjegy, származási jelzés és eredetmegjelölés, ipari (formatervezési) minta szerinti tagolódásban tárgyalja ezeknek a sokszínű oltalmi eszközöknek a nemzetközi aspektusait. Érdemes itt is rámutatni arra a lényeges különbségre, ami a nemzetközi szerzői jogi oltalomhoz viszonyítottan jelentkezik: az iparjogvédelem említett eszközeinek nemzeti, s néhány esetben nemzetközi oltalmának előfeltétele az ún. elővizsgálat megtörténte és az azt követő lajstromozás - ilyet a nemzetközi szerzői jog nem ismer.
A bevezetést két átfogó (valamennyi oltalmi eszközt felölelő) nemzetközi egyezmény rövid bemutatása szolgálja: a Párizsi (Uniós) Iparjogvédelmi Egyezményé, valamint a TRIPS-egyezményé, és ugyancsak említés történik arról, hogy nemzetközi magánjogi szempontból ez a szabályozás sem teljes (akárcsak a nemzetközi szerzői jogban). A nemzetközi kollíziót szabályozó normákra tehát itt is szükség van (akárcsak a szerzői jogban).
A szabadalmak nemzetközi védelme vonatkozásában a keretet a Párizsi Uniós Egyezmény szolgáltatja. Az utóbbi évtizedek gyakorlatában azonban a Szabadalmi Együttműködési Szerződés (PCT), valamint a Müncheni Egyezmény teremtette meg azokat a csatornákat, amelyeken keresztül a szabadalmak a tagállamokba áramlanak. A külföldi eredetű szabadalmi bejelentések - néhány kivételtől eltekintve - ezeken az utakon kerülnek Magyarországra, s ugyanez mondható el a magyar eredetű találmányok alapján külföldön benyújtott szabadalmi bejelentésekről is.
A védjegyek nemzetközi oltalmának kereteit ugyancsak a Párizsi Uniós Egyezmény biztosítja. A védjegyek oltalma tekintetében azonban már több, mint száz esztendővel korábban az azok nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodás is létrejött, amely - legalábbis az iparilag fejlett országok számára - biztosítja azt a csatornát, amelyen keresztül oltalmat szerezhetnek Magyarországon, és amelyen keresztül a magyar eredetű védjegyek bejelentői oltalmat szerezhetnek a tagországokban. Megemlékeznek a szerzők arról is, hogy a jogegységesítés magasabb fokát hozta létre az EU a közösségi védjegyrendszer létrehozásával: az Európai Unió Belső Piaci Harmonizációs Hivatala (OHIM) nemcsak lajstromozza a közösségi védjegyeket [amint azt a nemzetközi védjegyek esetében a Szellemi Tulajdon Világszervezete (WIPO) teszi], hanem egyrészt vizsgálja is azokat az abszolút lajstromozást gátló okok vonatkozásában, másrészt felszólalás esetén a relatív lajstromozást gátló okok tekintetében is határoz. Mindezt pedig az Európai Bíróság kontrollja mellett.
A származásjelzések és eredetmegjelölések oltalmáról szóló Madridi Megállapodás inkább versenyjogias, bár vitathatatlanul az iparjogvédelem nemzetközi intézményei közé tartozik. Ezzel szemben az eredetmegjelölések nemzetközi lajstromozásáról szóló Lisszaboni Megállapodás által létrehozott rendszer a védjegyek nemzetközi lajstromozásáról szóló Madridi Megállapodáshoz hasonlít. E tárgykörben helytállóan mutatnak rá a szerzők, hogy ez a két jogvédelmi eszköz sem kerülte el a közösségi jogalkotó figyelmét: szerintük a közösségi oltalom nemcsak kiegészíti, hanem fel is váltja a nemzeti rendszereket.
Az ipari (formatervezési) minták nemzetközi védelmét ugyancsak a Párizsi Uniós Egyezmény alapján létrejött Hágai Megállapodás, az EU vonatkozásában pedig az ipari minták közösségi oltalmáról szóló rendelet biztosítja. Ezek rendszere hasonlít a védjegyek nemzetközi, illetve közösségi lajstromozásához.
A felsorolt nemzetközi egyezmények, megállapodások nem rendelkeznek a felhasználási jogviszonyokról, ami alatt elsősorban a licenciaszerződéseket kell érteni.
A szerzők ezt követően a szellemi tulajdonra vonatkozó szerződéseket tárgyalják. Ilyenek: a szerzői jogra vonatkozó felhasználási szerződés, a licenciaszerződés (szabadalom, védjegy stb.). Ezek vonatkozásában a nemzetközi magánjognak a szerződésekre vonatkozó szabályai az irányadók.
A főszabály a jogválasztás teljes szabadsága (lex contractus), amelyet a mű a Szerződések a nemzetközi magánjogban c. (XXV.) fejezetben tárgyal. A Kódex 24. §-án alapuló gyakorlatban ez azt jelenti, hogy a felhasználási szerződésben, a licenciaszerződésben a felek olyan jogot is kiköthetnek, amelynek a konkrét ügyhöz semmi köze sincsen. Helytállóan mutatnak rá a szerzők, hogy a gyakorlatban sokszor előfordul, hogy a felek a svájci jogot kötik ki. Ez a nemzetközi licenciaszerződések vonatkozásában már évtizedek óta jellemző. Ehhez annyit fűzhetünk hozzá, hogy ennek gyakorlati előnyei elsősorban a több országra kiterjedő hatályú licenciaszerződéseknél jelentkeznek: vita esetén egységes jog alapján lesz a szerződés érvényessége vagy a szerződésszegés eldöntendő.
Ha azonban a szerződést kötő felek nem éltek jogszabály-választási jogukkal (ami sajnos elég gyakori jelenség), akkor a Kódex szabályai [25. § c), illetve d) pontja] szerint ez azt jelenti, hogy a szerzői jogok felhasználására irányuló szerződések esetében a felhasználó államának joga, az iparjogvédelmi tárgyú (licencia-) hasznosítási szerződések esetében pedig a használatba adó államának joga irányadó a szerződésre nézve.
Ilyen helyzetre az alábbi szerzői jogi példa olvasható:
Egy kiadói szerződés kapcsán „A" magyar szerző jogvitában van „B" ország kiadójával, mert a megállapodásban nem tisztázták egyértelműen, hogy milyen feltételek mellett és mekkora honorárium jár a szerzőnek. A szerző a magyar jogból indul ki, amely szerint a kiadói szerződés visszterhes szerződés, s legalább a magyar jog szerinti alsó határnak megfelelő honoráriumra igényt tarthat. A Kódex 25. § c) pontja alapján az ilyen szerződést nem a magyar jog, hanem „B" ország joga szerint kell megítélni.
Ha a felek az alkalmazandó jogot a szerződésben nem kötötték ki (jogválasztás), sem pedig a Kódex 25. § c), illetve d) pontja által felállított kollíziós szabály nem alkalmazható, akkor a Kódex 29. §-ában meghatározott „jellemző szolgáltatás", vagy ha ilyen sem állapítható meg, akkor annak az államnak a joga irányadó, amelyhez „a szerződés - az adott szerződéses viszony lényeges elemei szerint - a leginkább kapcsolódik". Ez utóbbi esetre is olvasható példa: egy olyan licenciaszerződés, amely része egy magyar vevő által aláírt komplex szerződésnek, amely utóbbiban van gépszállítás, építési vállalkozás, szabadalom és know- how vétele is. A jogvitában a licenciaelem a Kódex 25. § d) pontja szerint a külföldi fél jogát vonzza, a komplex szerződés vállalkozási részére a Kódex 26. § (2) bekezdése alapján pedig a magyar jog irányadó. Miután ilyen helyzetben mind a szerződéses érdekek Magyarországra irányultsága, mind a megvalósítást biztosító tevékenység helye, tehát mindkét elem teljesítési helye, mind pedig az egyik fél személyes joga és még más körülmények az egész jogviszonyt leginkább Magyarországhoz kötik, így ki lehet mondani, hogy - a Kódex szavaival - „a szerződés - ... lényeges elemei szerint - leginkább (Magyarországhoz) kapcsolódik".
A jogalkalmazás problematikáját jellemzi például, hogy nem ritka az olyan koegzisztenciamegállapodás, amikor a feleknek azonos vagy hasonló védjegyeik vannak, amelyeket azonos vagy hasonló árukon használnak, de megegyeznek abban, hogy a) egymás védjegyeit nem támadják b) ha az egyik fél védjegyét olyan országra kívánja kiterjeszteni, ahol az még nem áll oltalom alatt, akkor a másik fél segít neki (hozzájáruló nyilatkozattal vagy más módon), c) mindezt területi és időbeli hatály nélkül teszik - de elmulasztják a szerződésre alkalmazandó jog kikötését. Ha azután az ilyen, számos országra kiterjedő szerződés érvényessége, felmondása vagy a szerződésszegés kérdése merül fel, alighanem csak az eljáró bíróság joga (lex fori) lesz alkalmazandó, vagyis azé a bíróságé, ahol a pert folyamatba tették.
A szellemi tulajdonra vonatkozó jogok nemcsak pozitív, de negatív irányban is hatást gyakorolhatnak, nevezetesen akkor, ha az adásvétel tárgyát képező ingóságot harmadik személynek olyan joga terheli, amely a vevőt akadályozza a vásárolt dolog használatában. A nemzetközi adásvétel jogát egységesítő és a könyvben tárgyalt Bécsi Konvenció (XXII. fejezet) alapján a szerzők ezt a kérdést sajnos csak úgy intézik el, hogy annak jogszavatosságra vonatkozó rendelkezéseit egy mondatban említik, holott a kérdés gyakorlatilag jelentős lehet. A témának hazai és külföldi irodalma is van, ezért bővebb tárgyalása hiányzik. Remélhetőleg a szerzők ezt a kritikai megjegyzést is azok közé a „hibák" közé sorolják, amelyekről a harmadik kiadás előszavában - elegánsan - azt mondják, hogy azokat „biztosan nehéz lesz mind számba venni".
A jogellenes magatartás vonatkozásában, amit a szellemi tulajdon világában bitorlásnak neveznek, a Kódex 32. §-a szerinti, a szerződésen kívül okozott kárra vonatkozó szabályok irányadóak. A főszabály e vonatkozásban a károkozó tevékenység helyén és idején irányadó jog. Bár magyar eredetű szabadalmak, védjegyek bitorlása miatt külföldön csak elvétve indultak perek (holott például a Rubik-kocka esetében erre bőséges lehetőség lett volna), a kérdés mégsem elhanyagolható.
A termékek útján okozott károkért és a tisztességtelen gazdasági tevékenység szabályainak megsértésével okozott károkért való felelősség kérdésével foglalkozik a XXVI. fejezet. E vonatkozásban a szerzők megállapítják, hogy a Kódex ilyen tárgyú differenciált rendelkezést nem tartalmaz, bár erre vonatkozó kollíziós szabályok más modern jogokban már megjelennek. Valószínű, hogy a szerzők által említett versenyjogi jogsértésekhez hasonlóan a szabadalmi, védjegy- stb. bitorlásokkal kapcsolatos kárigények esetében is a károsult saját országa fórumának joga szerint fogják a felelősségi jogviszonyt megítélni. Másodlagosan ezt a megoldást követi a közösségi védjegyrendelet 97. cikke is (elsődlegesen ugyanezen rendelet autonóm szabályait).
A könyv hatodik magyar nyelvű és két angol nyelvű kiadása önmagáért beszél. Ehhez itt még annyi fűzhető hozzá, hogy a kiadványban még a szellemi alkotások jogvédelmével foglalkozó jogászok is számos hasznos útmutatásra találhatnak.
Dr. Vida Sándor
Blutman László: EU-jog a tárgyalóteremben: Az előzetes döntéshozatal. KJK, Budapest, 2003; ISBN 963 247 44 2
A könyv az európai csatlakozás, valamint a Pp.-nek az Európai Bíróság előzetes döntéshozatali eljárásról szóló rendelkezésekkel való kiegészítése okából különös időszerűséget kapott.
Az előzetes döntéshozatali eljárásnak védjegyügyekben különösen nagy szerepe van (Iparjogvédelmi és Szerzői Jogi Szemle, 2004, 5. szám, p. 14.), hiszen a védjegy a gazdasági versenynek egyik fontos eszköze, amint azt az Európai Bíróság is számos ítéletében hangoztatja.
Ezért a jelen könyvismertetés elsősorban a védjegyjogi gyakorlat szempontjából íródott, nem feledkezve meg a közösségi ipari mintáról, s a láthatáron - már hosszú évek óta - jelen levő közösségi szabadalomról, illetve annak tervezetéről. A könyv 12 fejezetre tagolódik. Nevezetesen: Az előzetes döntéshozatali eljárás jogi keretei (1.), Az előzetes döntéshozatali eljárás általános kérdései (2.), Az előzetes döntéshozatali eljárásban vizsgálható jogszabályok köre (3.), Előzetes döntés értelmezés kérdésében (4.), Előzetes döntés érvénytelenség kérdésében (5.), Az előterjesztő bíróságok köre (6.), Az előterjesztések megengedhetőségének feltételei (7.), Az előterjesztés joga (8), Az előterjesztés kötelezettsége (9.), Az előterjesztés eljárási szempontból (10.), Az előzetes döntés joghatása (11.), Az előzetes döntés időbeni hatálya (12.).
Bevezetésként érdemes a könyvben is szereplő ítéletet [Benedetti c. Munari] idézni, amelyben az Európai Bíróság már három évtizeddel ezelőtt kimondta, hogy „az (234. cikk szerinti) eljárás keretében nem a (Európai) Bíróság dolga, hogy értelmezze a nemzeti jogot, és mérlegelje annak hatásait". Helytállóan mondja és dokumentálja a szerző, hogy ez megszilárdult álláspontnak tekinthető. Szerinte ennek is tudható be, hogy a bíróság a belső jog esetenkénti szükségszerű értelmezésére általában nem tér ki kifejezetten, hanem legfeljebb hallgatólagosan végzi el azt (p. 130). Védjegyjogi példával megvilágítva: az Európai Bíróság csak az EU Védjegyjogi Irányelve vagy a közösségi védjegyrendelet alapján a nemzeti bíróság által feltett jogkérdésben foglal állást, de azt már nem vizsgálja, hogy az adott ország jogszabályalkotója helyesen, illetve pontosan recipiálta-e a közösségi jogot.
Módszertani szempontból különösen érdekes témát tárgyal a szerző, amikor azt a kérdést teszi fel, hogy mennyire vonatkoztatható el az előzetes döntésben közölt válasz a konkrét tényállástól. Az egész alfejezet részletes ismertetése nélkül ragadjuk ki csak a bevezető mondatokat: „Minél általánosabb szinten marad az Európai Bíróság által az előzetes döntésben adott válasz, annál inkább értelmezési tevékenységet végez, minél részletesebb és konkrét választ nyújt a kérdésre, annál inkább becsúszik a de facto jogalkalmazás határai közé. Minél konkrétabb ugyanis a válasz, annál inkább csak az adott ügy tényállására alkalmazható, annál inkább kötött a konkrét ügy tényeihez, és kizárja a nemzeti bíróság mérlegelési lehetőségét." (p. 132)
Ez a megállapítás már önmagában is rávilágít arra, hogy milyen dilemma előtt áll az Európai Bíróság, amikor válaszát megfogalmazza. Nem véletlen, hogy az irodalomban éppen emiatt éri a legtöbb bírálat: vagy azért, mert a válasz túl elvont, vagy azért, mert túl konkrét. Ez utóbbi esetre frappáns példa, amikor az első fokon eljáró angol bíró, az ARSENAL-ügyben éppen ilyen okokból nem fogadta el az Európai Bíróság előzetes állásfoglalását, egyesek szerint „fellázadt", míg azután a másodfokon eljáró angol bíróság „helyre tette" az ügyet.
Fontos különbségre mutat rá a szerző, amikor az előzetes döntésre való előterjesztés joga (8. fejezet), valamint az előterjesztés kötelezettsége (9. fejezete) kérdéseit elemzi. Ez utóbbi körből az egyik legfontosabb az acte clair (tisztázott kérdés) esete, amikor a közösségi jog alkalmazandó rendelkezése egyértelmű. Ennek tipikus esete, amikor az Európai Bíróság jogkérdésben már döntött. Példaként a Da Costa c/a Hollandia Pénzügyi Igazgatósága (30/62) ügyet említi, amely a CILFIT-ügyben (283/81) kifejtettekkel egészítendő ki. Ezek szerint mindegy, hogy milyen eljárás keretében foglalt állást az Európai Bíróság a közösségi jog valamely kérdésében (azaz nemcsak az előzetes döntéshozatali eljárás során), másrészt nem kell „szigorúan azonosnak lennie" a nemzeti bíróság előtt felmerült, illetve előzőleg eldöntött közösségi jogi kérdésnek (p. 324). Az első kivétellel kapcsolatosan meg kell jegyezni, hogy az ilyen „átjárás" versenyjogi és védjegyjogi ügyek között viszonylag gyakran fordul elő: maga az Európai Bíróság is ismételten alkalmazta már versenyjogi ügyekben kialakított állásfoglalását védjegyjogi ügyekben.
Elsősorban szabadalmi ügyvivők, ügyvédek számára érdekes „a felek szerepe az előterjesztés megfogalmazásában" című alfejezet (p. 346), amelyben a szerző különféle modelleket ismertet. Ízelítőül érdemesnek látszik ezeket ehelyütt is közölni:
„A felek szerepe sok tekintetben a tagállam eljárási szabályainak függvénye. Az államok gyakorlata ebben is különbözik, a következő modellek szűrhetők ki a rendelkezésre álló áttekintésekből.
(1) A feleknek nagy szerep jut a kérdések megfogalmazásában, sokszor maguk fogalmazzák meg azokat, a bíróság csak jóváhagyja.
Dániában a felek terjesztenek elő tervezetet a kérdésekre, illetve az előterjesztésre vonatkozóan, a bíróság ezt módosíthatja, vagy egyszerűen jóváhagyja és meghozza az előterjesztési döntést. Hasonló a helyzet Skóciában, Írországban, Angliában és Walesben, ahol a feleknek az előterjesztés szükségességére és tartalmára vonatkozó megállapodása esetén a bíróság általában megteszi az előterjesztést.
(2) A felek kifejthetik véleményüket nemcsak az előterjesztés szükségességével és tartalmával, de az előterjesztés megfogalmazásával kapcsolatban is.
A svéd Regeringsratten (Legfelsőbb Közigazgatási Bíróság) az előterjesztés előtt a feleknek kiküldi az előterjesztés tervezetét, akik azzal kapcsolatban a véleményüket kifejthetik mind a tények, mind a jogkérdés prezentálására vonatkozóan. Az előterjesztés végleges szövegét ezután fogalmazza meg a bíróság.
(3) A felek kifejthetik véleményüket az előterjesztés szükségességéről és az előterjesztés tartalmára vonatkozóan, de az előterjesztés megfogalmazásában, az előterjesztett tények körének és a kérdések meghatározásában nincs szerepük.
Ezt a gyakorlatot követi számos bíróság, ahol a felek meghallgatása után a bíróság saját maga formulázza meg az előterjesztést, és hozza meg ezzel kapcsolatos határozatát. Ilyen gyakorlatot követ például a Görög Államtanács, a francia Conseil dEtat, a portugál és a finn bíróságok és a Luxemburgi Közigazgatási Bíróság."
A szerzőhöz hasonlóan nem kívánjuk prognosztizálni, hogy a magyar bíróság melyik modellt fogja alkalmazni. Az ismertetés keretében logikailag ide kívánkozik, hogy a Függelék tartalmazza az Európai Bíróság iránymutatását az előzetes döntés iránti előterjesztésekről. Ezek a rendelkezések persze a nemzeti bíróságokhoz szólnak, de minthogy az előzetes döntéshozatali eljárás kezdeményezése vonatkozásában a jogi képviselőknek is komoly szerepe lehet, csak helyeselhető ennek a fontos dokumentumnak ehelyütt is (vö. még BH 2003, 8. szám, p. 638) történt közzététele.
A gyakorlat szempontjából ugyancsak fontos az értelmező döntés időbeli hatályáról szóló fejezet (p. 427). Az ilyen ítéletek, szemben az EK-országok bírói gyakorlata által általában figyelembe vett precedensekkel, ex tunc, vagyis visszamenőleges hatályúak. Az előzetes döntésben kifejezésre jutó jogértelmezést tehát a közösségi jog értelmezett szabályának hatálybalépésétől kell alkalmazni. Védjegyjogi példával megvilágítva: az 1988. évi EU Védjegyjogi Irányelvet hazánk csak az 1997. évi XI. törvénnyel recipiálta, a 1994. évi közösségi védjegyrendeletet pedig csak a 2003. évi CII. törvénnyel. Ezek értelmezése vonatkozásában azonban az 5-10 évvel ezelőtt, az Európai Bíróság által hozott jogértelmező ítéletekben kifejtettek figyelembevétele 2003. május 1-je óta a magyar bíróságokra nézve is kötelező.
Befejezésül csak annyit, hogy a könyv minden olyan polgári és büntetőjogi eljárásban hasznos munkaeszköz lehet, ahol a közösségi jogi szabályozás már megvalósult. Az ilyen területek száma pedig napról napra növekszik - gondoljunk itt csak az eddig nem is említett, a szerzői jog különböző kérdéseit érintő és további, előkészületben levő (pl. versenyjogi) közösségi irányelvekre.
Dr. Vida Sándor
Beck Mihály: Parajelenségek és paratudományok. Vince Kiadó, 2004; ISBN 963 9552 44 5
A kötet az igényes kiadó nagyon is figyelemreméltó Tudomány - Egyetem sorozatának egyik új darabja. E sorozat - Glatz Ferenc szavaival - a mai magyar tudomány értékeinek közreadásával kíván nyitott egyetemet teremteni mindenki számára.
Tudjuk, sőt lépten-nyomon tapasztalhatjuk is, hogy napjainkra igen jelentős mértékben megerősödött az érdeklődés a paratudományok és általában minden iránt, ami a hivatalos tudománytól eltérő betekintést nyújt világunk rendjébe, jelenségeibe, és a kanonizált nézetektől eltérő magyarázatokat ad az így tapasztaltakra. Maga a törekvés, hogy megismerhessük, hogyan is működik és mi mindenből áll össze a világ, amelyben élünk, természetesen nem új keletű. Amióta csak az ember gondolkodásának fejlődésével tudatára ébredt, hogy számára ismeretlen ok-okozati összefüggések alakíthatják sorsának alakulását, igyekszik is minél többet megtudni ezekről. Nyilvánvaló, hogy ebben eleinte a mai értelemben vett intellektuális kíváncsiság még nem játszott szerepet, de a maga módján és mindenkori eszközeivel már akkor igyekezett megismerni és megérteni azokat az erőket, amelyek alakítják helyzetét, életének minőségét, és kereste a lehetőségeket, főként pedig az eszközöket, hogy maga is képes legyen befolyásolni azok működését - ezt teszi azóta is.
A paratudományok mai piacát és annak az utóbbi időkben bekövetkezett gyors növekedését több tényező hozta létre. A fontosabbak egyike az, hogy sokak úgy érezték és érzik ma is, hogy többé-kevésbé megroggyantak azok a nagy eszmerendszerek, amelyektől útmutatást várhattak volna a világról és az abban elfoglalt helyükről való gondolkodáshoz, és méginkább reményt a szükség óráiban személyes bajaik megoldásához. Sokan vannak, akik elveszítették a támaszt, amelyet a vallás adhatott a hívőknek, illetve akiktől elvették azt. Bárhogy is történt, helyette újat kellett keresniük, mert az emberek jelentős részének szüksége van arra, hogy higgyen valamiben, s még inkább arra, hogy ha a mélységben érzi magát, legyen valaki, akihez onnan segítségért kiálthat. Beck maga is mondja műve zárófejezetében, hogy hit nélkül elképzelhetetlen lenne az élet. Ez a keresés egyeseket más hagyományos vallások felé vitt, másokat szektákhoz, sokakat a modern idők modern vallásához, a tudományokba vetett hithez, és láthatóan sokakat fordított ezoterikus tanok felé. Beállítottság kérdése: vannak, akik csak a megértésen át jutnak el a hithez, másokat viszont éppen a felfoghatatlan képes megragadni. Az ezoterikus tanok pedig azzal is igen sokaknak jelenthetnek vonzó ígéretet, hogy róluk még nem tudnak annyit, ami már elegendő indítékot adhatna a beléjük vetett hit - vagy éppen a beléjük kapaszkodás - megingásához.
A felvilágosodás eszméinek széles körű terjedésével, majd később a tudás iparosításának korában mind többen a tudományok hatalmába vetették a hitüket és a reményüket. Rá kellett azonban döbbenniük, hogy kételyeikkel és életük égető problémáival szemben nagyon sokszor a tudományok is tökéletlennek mutatkoznak, nem tudják megadni nekik a tőlük várt válaszokat, segítséget - legalábbis nem azok a szolgáltatások, amelyekhez a rászorulók ténylegesen hozzájuthattak, és amelyekben számukra a tudomány ereje megtestesült. Az új válaszokat, új reményeket keresők egy része ismét csak a paratudományok felé fordult.
A paratudományok előtérbe kerülésének ma talán legnagyobb hatású mozgatóereje, hogy igen komoly értékesítési lehetőségeket kínáló iparággá vált népszerűsítésük, a parajelenségek bemutatása, az ezoterikus tanok terjesztése, és nagy gazdasági jelentőségű részét alkotja a tömegszórakoztatás mind hatalmasabb iparának. A kínálat a megszerezhető profit nagyságának megfelelően óriási, s hogy milyen széles a parajelenségek és paratudományok körében, arról itt is igen jó képet kapunk. Ez a kínálat szinte már méretének és sokszínűségének erejével is képes áttörni a kételkedésen: könyvek és filmek garmadája, valamint a naponta új, eladható szenzációkat kereső, illetve kreáló - írott és elektronikus - bulvársajtó cikkei, írásai. Teljesen természetes, hogy a világ jelenségei iránt érdeklődő emberek között még a leginkább racionális gondolkodásúak is egy ésszerű mértékig vevőivé válnak. És bár a könyv ezt így nem mondja ki, a képből, amit mutat, világosan kiérződik, hogy ha létezik valami a világon, ami határtalan, az emberi hiszékenység bizonyosan az.
A paratudományokhoz való racionális hozzáállásunk két szélsőértéke nagyjában-egészében a következőképpen összegezhető: „Nem hiszem, mert képtelenség" és „Nem utasítom el eleve, hiszen Több dolgok vannak földön és egen, Horatio, mintsem bölcselmetek álmodni képes." Tény az is, hogy amint a tudományok mindinkább kiterjesztik ismereteink határait, olyan valós tartományokat fedezünk fel, amelyekről korábban nem is álmodtunk vagy a mesék, netán a szélhámosságok birodalmába soroltunk. És ismerjük el: attól, hogy valaminek a létezését, működését mai tudásunkkal nem vagyunk képesek megérteni, még valóban létezhet, működhet. Valószínűleg érvényes példa erre az akupunktúra is. Beck akadémikus ugyan meglepően kurtán-furcsán elintézi, ám nagyon sok jel, tény mutat arra, hogy valódi, meglehetősen jól irányítható hatásai vannak - ennél többet az elfogadott gyógyászat eszközeinek jelentős részéről sem mondhatunk el -, és nem zárható ki, hogy ismereteink bővülésével előbb-utóbb bekerülhet a hivatalos tudomány körébe.
Kitűnő példát találhatunk itt arra is, hogy a tudomány milyen ésszerűen kezeli saját kijelölt határainak lehetséges változását. A könyv egyik fejezete az örökmozgókkal foglalkozik. Tudjuk, Beck is mondja, ezek megvalósíthatósága ellen a legfőbb érv, hogy ellentétben állnak a termodinamika főtételeivel. Ezen az alapon zárják ki őket - mint megvalósíthatatlanokat - eleve a szabadalmazhatóságból is. Beck azonban azt is elmondja, hogy a főtételek nem bizonyítottak tudományosan, hanem csak az egyetemes tapasztalat kifejezései, és érvényüket felül kell vizsgálnunk, ha olyan tényeket tapasztalunk, amelyek ezt indokolják. Ebből már az is következik, hogy ha a tapasztalat indokolttá teszi, annak megfelelően felül kell vizsgálni a tudománynak az örökmozgókkal kapcsolatos álláspontját is.
Beck akadémikus itt valóban széles, nagyon érdekes körképet ad, bár az ismertetés olykor inkább csak jelzésértékű. Ügyelnünk kell arra is, hogy véleményét többnyire csak halvány irónia sejteti. Kiindulásul, viszonyítási alapnak bemutatja a természettudomány jellemző vonásait. Ezt a parapszichológiával foglalkozó fejezet követi, benne olyan izgalmas területekkel, mint a távolbalátási jelenségek, a pszichokinézis jelenségei, a paranormális detektívek, a pszichikus hírszerzés. A következő fejezet egy, az ókor óta virágzó iparágé, a jóslásé. Ez a jóslás és a tudományos előrejelzés összevetésével indul, és igen tanulságos, bár csak dióhéjnyi összegzést ad az utóbbi korlátairól. Miután elolvastuk a jóslás művészetéről szóló szűk egy oldalt, nagyon sajnáljuk, hogy nem mélyedt bele jobban ennek elemzésébe. Próféciák: a jóslás „makroszintje" - ezek sorában kitér Nostradamus ma jól eladható árucikként újra felfedezett próféciáira, valamint az állítólagos nagy számítógépes felfedezésre, a Biblia kódjára is.
Az örökmozgók már említett fejezete után következő a klasszikus és modern alkímiáé, az utána jövő pedig olyan témaköré, amellyel szinte naponta találkozhatunk a kereskedelmi reklámok csodaszerkínálatában: a földsugárzás és társai. Ezután H. G Wells óta kedvelt bestseller téma jön: a Föld hívatlan vendégei. Itt ismét igen szívesen olvasnánk többet is az olyan kérdések elemzéséről, mint a legfontosabb ufóészlelések, az ufóprobléma társadalmi jelentősége, vannak-e hát ufók. Alternatív gyógyászat: ez a fejezet mintha valamelyest gyengébb lenne a többinél, mintha kissé túl könnyen osztogatná az elutasítást. Sokak szerint ez az a terület, amelyre talán a leginkább érvényesek a fentebb idézett hamleti szavak: „több dolgok vannak....", amelynek helyenként meg kell adni a kétkedés jótéteményét. Más kérdés, hogy ez kétségtelenül a szélhámosok egyik legjövedelmezőbb vadászterülete is. A természet vélt vagy valós titkainak erdejét sejtető csóvafények sorát itt a koincidenciák fejezik be.
A zárófejezet a tudományok és paratudományok összevetéséről szól, már amennyi erre 11 oldalban telik. „Csalás és öncsalás a tudományban és a paratudományban", „Hit, bizalom, hiszékenység" - szívesen olvastuk volna részletesebben is.
Beck számos olyan felfedezést, találmányt említ itt, amelyeknek a felfedezőik, illetve a megalkotóik igen kedvező eredmények lehetőségét, komoly gyakorlati jelentőséget tulajdonítanak. Azoknak, akik nem hívei az ellenérdekeltségek okán fiókba temetett találmányokról szóló ipari népmeséknek és krimiknek, bizonyára rokonszenves és főként logikus lesz a mód, ahogyan az ezekkel szembeni kétkedését kifejezi: ha valóban ilyen hasznosak lehetnek, vajon miért nem vették már őket széles körű hasznosításba?
Dr. Osman Péter