KÖNYV- ÉS FOLYÓIRATSZEMLE
-Gerald A. Benjamin & Joel Margulis: Angel Capital
- How to Raise Early-Stage Private Equity Financing
-David Bennett: Metró; A földalatti vasút története.
-Jeremy Black: Térképek világtörténete.
Gerald A. Benjamin & Joel Margulis: Angel Capital - How to Raise Early-Stage Private Equity Financing (Tőke üzleti angyaloktól - Hogyan szerezzünk korai szakaszban lévő vállalkozáshoz finanszírozást a magántőkétől). John Wiley &Sons, 2005; ISBN 0-471-69063-5
Kiváló útmutató mindenkinek, aki fejlesztéshez, innovációs programokhoz, nagy növekedési képességű kisebb cégek felfuttatásához tőkebefektetőt keres.
Csúf, kegyetlen, de kétségbevonhatatlan tény, hogy korunkban a műszaki fejlesztés és az arra épülő innováció megvalósíthatatlan megfelelő finanszírozás nélkül. Így igaz ez a technológiaalapú vállalkozások fejlesztésére is. A modern innovációs legendának - két ifjú zseni fejleszt egy garázsban - nélkülözhetetlen része a távlatokban gondolkodó finanszírozó, aki a szükséges pénzt adja, és főként hajlandó vállalni, hogy a fejlesztésbe történő befektetés mindig magában hordja annak kockázatát, hogy a várt megtérülés részben vagy akár teljesen elmarad, s hogy az még siker esetén is általában csak hosszabb időtávon aratható le. Ez elkerülhetetlenül következik az innovációs munka természetéből, és a befektetők túlnyomó része éppen ezért tartózkodik az innovációra támaszkodó vállalkozások finanszírozásától. Lényegében ezzel megegyező a helyzet a fejlesztés egy tágabb területén, a nagy növekedési képességű vállalkozások létrehozásában és felfuttatásában - amelyek tevékenységének és növekedésének alapját nem csekély részben szintúgy az új innovációs fejlesztési eredmények hasznosítása adja. A kockázati tőke hőskorában jórészt ilyen típusú befektetésekkel foglalkoztak az akkori cégek - innen is kapta hajdani elnevezését (risk capital) az iparág, de a későbbiekben egyre inkább a biztonságosabb megtérülést jelentő területek felé fordultak.
Ugyanakkor általában csak a nagyobb cégek képesek a saját pénzükből megvalósítani fejlesztéseiket, a kisebbeknek ehhez külső befektető kell. Ennek okai mindenekelőtt abban állanak, hogy az utóbbiaknál
az esetek nagy hányadában saját vagyonuk nem elegendő ahhoz, hogy jusson belőle a dinamikus fejlesztés megvalósítására. Ennek következtében fejlesztésük csak külső tőke bevonásával hajtható végre;
túlnyomó hányaduk esetében a fejlesztések csak hosz- szabb távon hozzák meg a jövedelemtermelő képességnek azt a növekedését, amely már megteremti a bevont külső tőke visszafizetésének forrását. Amennyiben a cég a külső tőkét hitel formájában vette igénybe, már ha egyáltalán képes a maga számára elfogadható feltételekkel hitelt kapni, úgy elsősorban jövedelemtermelő képességének a fejlesztés eredményeként bekövetkező növekedése teszi képessé az ebből következő fizetési kötelezettségei teljesítésére - amíg ez meg nem valósul, addig a hitelfelvétellel járó adósságszolgálat teljesítése elviselhetetlenül nagy terhet jelenthet;
tulajdonosaik gyakorta nem tudják vagy nem akarják teljes mértékben maguk vállalni azokat a kockázatokat, azaz végső soron nem akarják maguk viselni azokat az esetleges veszteségeket, amelyek abból következhetnek, ha a fejlesztés végül is nem hozza meg a tőle várt gazdasági eredményt.
Az innovációs programok megvalósításával és úgyszintén a nagy növekedési képességű vállalkozások elindításával, valamint számottevő ütemű fejlesztésével járó kockázatok tehát olyan terheket jelentenek a kisebb cégek számára, amelyeknek a viselése gyakorta meghaladja azok képességét vagy hajlandóságát. Éppen ezért nélkülözhetetlen, hogy az üzleti világnak legyenek olyan szereplői, amelyek képesek és hajlandóak is az ezzel járó üzleti kockázatokat legalább részben magukra vállalni. Világszerte probléma azonban, hogy a kisebb vállalkozások - és köztük különösen a technológiaalapúak - kockázati finanszírozására az intézményes kockázati tőke sem kínál kielégítő megoldást. Ennek a legfontosabb okai, hogy:
közülük csak kevesek képesek arra, hogy megfeleljenek az igen szigorú követelményeknek, amelyek alapján a kockázati tőke a befektetéseit megválasztja;
amint arra utaltunk, a kockázatitőke-cégek legtöbbje előnyben részesíti a fejlődésük előrehaladottabb szakaszában lévő vállalkozásokba történő befektetéseket, és csak kevesen vállalkoznak az indulók és a korai szakaszban lévők finanszírozására;
a kockázatitőke-cégek legtöbbje nem hajlandó viszonylag kis befektetésekkel foglalkozni. Ennek egyértelmű, és az ő szempontjukból teljesen ésszerű méretgazdaságossági okai vannak;
az erre szakosodott kockázati tőkések kivételével az intézményes kockázati tőke1 jórészt húzódozik a technológiaalapú vállalkozásokba történő befektetésektől.
A megoldást az üzleti angyalok kínálják. Ők a tőkepiacon megjelenő gazdag, rendszerint sikeres üzleti múlttal bíró magánszemélyek, akik a kockázati tőkééhez hasonló vállalkozásfinanszírozó és -fejlesztő tevékenységet végeznek, ám a saját vagyonukat fektetik így be viszonylag kicsiny, jó növekedési képességű, tőzsdén nem jegyzett vállalkozásokba. Befektetéseiket pénzügyi közvetítők közbejötte nélkül, maguk intézik, és az azt befogadó céggel közvetlen üzleti kapcsolatba lépnek. Befektetésük fejében főszabályként ők is tulajdoni részesedést igényelnek, és érdekeltségük - a kockázati tőkééhez hasonlóan - elsősorban ennek felértékelődéséhez kötődik. Ezért általában bekapcsolódnak a befektetésükkel működő cég vezetésébe, és a saját erőforrásaikkal - üzleti kapcsolataik, szaktudásuk, tapasztalataik - felhasználásával is segítik annak megerősödését. Mivel a saját pénzüket adják, viszonylag kisebb befektetésekkel dolgoznak. Ez azt is jelenti, hogy nekik elfogadhatók lehetnek az olyan kisebb vállalkozások, amelyeknek a tőkeigénye kicsi ahhoz, hogy a kockázatitőke-cégeknek kifizetődjék a velük való foglalkozás. Fontos jellemzőjük, hogy a befektetéseik megválasztásánál az egyéb befektetőknél inkább mernek innovációs fejlesztés és az arra épülő hasznosítás finanszírozására vállalkozni. Továbbá a kifejezetten erre szakosodott kockázatitőke-cégek mellett ők az első számú specialistái a fejlődési pályájuk korai szakaszában lévő, nagy növekedési képességű vállalkozásokba történő befektetésnek is. A tőlük származó tőke így kiegészítheti a kockázatitőke-iparág tevékenységét, és segít elvinni az innovációs programokat és a cégeket addig a pontig, ahol azok már elég vonzóvá válhatnak ahhoz, hogy esélyük legyen külső forrás, így például a kockázati tőke bevonására.
A világ legjobb gazdasági szakkönyvkiadói közé tartozó Wiley-nak ez már a negyedik könyve az üzleti angyalokról (Business Angels, 1999; Angel Financing, 2000; Angel Financing, 2000) a mostani könyv szerzőitől. Igen szakszerűen, alaposan, ugyanakkor jól érthetően mutatja be az üzleti angyalok gazdasági szerepét, működésük meghatározó sajátosságait, módját és terepét. A rájuk vonatkozó ismeretek megbízható forrása mindazok számára, akik a vállalkozások tőke típusú finanszírozásával foglalkoznak, így különösen a vállalkozásfejlesztés optimális stratégiájának és eszköztárának kialakításán és megvalósításán dolgozó szakembereknek. Érdemes megemlíteni, hogy hatályos kockázatitőke-törvényünknek éppen az az egyik fő hiányossága, hogy semmilyen eszközt sem ad az üzleti angyalok vállalkozásfinanszírozó és -fejlesztő tevékenységének ösztönzésére és támogatására.
A könyv gyakorlati értékét nagyban növeli, hogy kitűnő útmutatóul szolgál mindazoknak, akik kisebb cégek jelentős értékteremtést ígérő fejlesztési projektjeihez keresnek az abban rejlő kockázatokat is vállaló tőkebefektetőt. Segít nekik megérteni, hogyan működik mindez a gyakorlatban, mit várhatnak a befektetést keresők az üzleti angyaloktól, hogyan kell felkészülni a velük való kapcsolatfelvételre és a tárgyalásokra, hogyan tudnak szót érteni, és ami a legfontosabb, üzletet kötni velük. Külön említést érdemel, hogy a mű végigvezet a befektetőorientált üzleti terv elkészítésén és bemutatásán - ami igen sokak tudásának gyenge pontja. Mindezek tekintetében pedig különösen nagy jelentőségű, hogy a belőle nyerhető tudás elsajátításához nem kell szakmai képzettség, csupán józan ész és üzleti érzék.
Dr. Osman Péter*
David Bennett: Metró; A földalatti vasút története. Kossuth Kiadó, 2005, ISBN 963 09 4689 0
A görög eredetű elnevezés ennek a tömegközlekedési eszköznek a legfontosabb jellemzőjére utal: világvárosi - azaz nagyvárosi - vasút. A világon mindenütt használt szó az első ilyen vonal, a Londonban 1863-ban megnyitott Metropolitan Railway nevének rövidítése. Ma már több mint kétszáz városban működik metróhálózat, és elvitathatatlan: lehet kényelmetlen, zsúfolt, zajos, piszkos és büdös, de nélküle katasztrófa, és főként elviselhetetlen időveszteség hosszabb útvonalakon átvergődni egy nagyobb város felszíni közlekedésén. És miért nagyvárosi vasút? Mert nagyon költséges a létrehozása, következésképpen csak ott építenek metrót, ahol a város olyan nagy, hogy nagyobb teljesítményű tömegközlekedésre van szüksége, mint amit a felszíni hálózatok többé-kevésbé zavarmentesen biztosítani tudnak, és ahol a tömegközlekedés olyan nagy méretű, hogy a közérdek igazolja ennek a nagyon drága beruházásnak a megvalósítását. Hozzájárul ehhez az is, hogy - amint Bennett is utal rá - a motorizáció megjelenésével elsősorban a nagyvárosokban alakult ki az éles ellentét magának a városnak, másrészt a közlekedésnek a fejlődésében. A városok szerves fejlődésében korábban nem volt szükség a mai kapacitások szerinti nagy áteresztőképességű útvonalakra, és a beépítés nem is hagyott teret azok utólagos kiépítésére. Még ott is, ahol utólag helyet romboltak ilyen útvonalaknak - amint tette azt például Párizsban Haussmann báró -, a motorizált közlekedés ezt is hamar kinőtte, mind erőteljesebben, ma már mind katasztrofálisabb mértékben előállítva a közutak használatában a "közlegelők tragédiájának" modern változatát. Szabad teret új tömegközlekedési vonalak építéséhez inkább csak a felszín alatt tudtak létrehozni - ez a metró.
A csodálatos és elátkozott XX. században a hadviselési technikák fejlődésével sok helyütt további indíték is megjelent a metróépítés mögött, amely felülírta a gazdaságossági megfontolásokat: a mély alagutak, állomások óvóhely szerepe. Erről itt nem esik szó. Mondják, az ötvenes években nálunk is voltak ilyen megfontolások.
Bennett e művének legfőbb értéke, hogy igen jó áttekintését adja a metróépítés technikatörténetének. Kezdőpontként, értelemszerűen, a szükséges technológia, azaz az alagútfúrás modern technológiájának megszületését mutatja be: hogyan építették meg az első modern alagutat Londonban, a Temze alatt, s hogyan fejlesztették ki ehhez az alagútfúró pajzsot. A Temze-alagutat 1843-ban nyitották meg a nagyközönségnek, ám - honnan is ismerős? - a közlekedés számára igen fontos kocsifelhajtókat pénzhiány miatt nem építették meg. Az alagutat ezért akkor csak a gyalogosok tudták használni. Később már vasúti alagútként szolgált, és ma is része a londoni metró hálózatának.
Az alagútfúrás úttörőivel kezdődő technikatörténeti áttekintés nem csupán érdekes és kulturált leíró elbeszélés, hanem Bennett itt nagy hangsúlyt helyez a fontosabb technikai megoldások érdemi, nemegyszer műszaki alaposságú bemutatására. Ehhez egyaránt alkalmaz ábrákat és szöveges magyarázatokat. Ezt követően rövid képet ad a modern alagútfúrás technikájáról, s úgyszintén a vonatokról és a vontatásról is - itt már csak szóbeli magyarázatokat kapunk, műszaki rajzokat nem. Egy későbbi fejezet hasonló leírást ad a mozgólépcsőkről is.
A következő rész az első metrókat mutatja be. Legtöbbünknek meglepetés, hogy a világ második legrégebbi metróját Glasgowban építették. Harmadikként a kontinensen elsőként megépített budapesti földalattiról szól, ugyancsak meglehetősen részletesen. Ebben kitér a BKV mai problémáira, s egy meglehetősen furcsa közléssel hökkent meg bennünket: eszerint a BKV-nak súlyos problémát okoz az utasok számának csökkenése, amit részben az üzemanyag alacsony árával magyaráznak!
A könyv mintegy felét egy válogatás teszi ki, amely metróállomások építészetét mutatja be szerte a világon. Egyebek közt Berlin, Moszkva, Stockholm, Washington, Brüsz- szel, Bilbao, Szingapúr, Torontó, Hongkong és Los Angeles szerepel a sorban.
Vitathatatlan, hogy a metró, ahol emberek hatalmas tömegei fordulnak meg, sajátos részévé vált a nagyvárosi folklórnak is. Karakteres metrójegyekről, plakátokról, grafittikről, dekorált vonatokról is szól egy rövid fejezet. Csatlakozik még egy érdekes, rövid "térképtörténeti" ismertetés a metrótérképekről és egy metrólexikon az egyes metrók legfőbb adataival.
Dr. Osman Péter
Jeremy Black: Térképek világtörténete. Kossuth Kiadó, 2005; ISBN 963 09 4640 8
A térképkészítés az információ rögzítésben és -közlésben régóta az ember egyik kiemelkedő szellemi teljesítménye. Az eddig ismert legrégebbi, térképet ábrázoló festményt egy mintegy nyolcezer éves településen találták. Nagyon is lényegre tapintó a kifejezés, hogy a térképeket olvassuk, hiszen a rajtuk látható sajátos jelek együttesétől úgy jutunk el a valóság tényeihez, ahogyan az írásjelek kombinációiból a szavakhoz, mondatokhoz, szövegekhez. És a térképolvasáshoz is meg kell tanulni a nyelvet, amelyen azt írták: az alkalmazott sajátos jeleknek és azok egymáshoz való viszonyainak a jelentését. A térkép rendeltetése, a készítése mögött álló szándék ugyan végső soron azonos, akár egy indián térképet nézünk, akár egy modern katonait, azonban a leképezés gondolati világában és megjelenítési eszközeiben igen eltérő nyelvjárásokat találunk.
Első értelmezésként azt gondolnánk, hogy a térképkészítés célja a valóság ábrázolása. Tény ugyanakkor, hogy amikor a Föld nagy tájait még az ismeretlenség homálya fedte, az akkori korok térképkészítői ezeket is igyekeztek belefoglalni ábrázolásaikba, és ebben, a mai értékrendünk szerint meglehetősen felelőtlenül, a képzeletükre vagy olyan mondákra, elbeszélésekre támaszkodtak, amelyek valóságtartalmáról voltaképpen semmit sem tudtak. Black itt a bevezetőjében a következőképpen szól erről: Az a meghatározás, hogy a térképkészítés a valóság ábrázolása, egyszerűen nem állja meg a helyét. Közelebb járunk az igazsághoz, ha inkább térbeli viszonyok megjelenítésének tekintjük. Ez a meghatározás magában foglalja a "feltérképezendő" jelenségek teljes körét, és azoknak a módszereknek a sokféleségét, amelyekkel ezek kapcsolatát kifejezhetjük. A "térbeli viszonyok" kifejezés újabb kérdéseket vet fel: "milyen a tér?" és "milyenek a viszonyok?" És valóban, a továbbiakban markáns példákat hoz a különböző korok és népek térképkészítési gyakorlatából arra, hogy mennyire meghatározó mértékben függhet a "tér" ábrázolása a "viszonyok"-tól. Jellemzőek erre azok a korai térképek, amelyeken alkotóik saját népük lakóterületét ábrázolták a világ közepeként. Tegyük hozzá: valójában ez teljesen természetes is, hiszen ezzel egyrészt az értékrendet fejezték ki, amelyben hittek és/vagy amelyet szolgáltak, másrészt nem voltak és nem is lehettek olyan nagyobb áttekintésű földrajzi ismereteik, információik, amelyek kizökkentették volna őket ebből a meggyőződésből.
Fontos és nagyon is logikus: amint itt is kirajzolódik, a földrajzi térképek készítése úgy vált a szemléletében és a tényleges valósághoz minél inkább hű ábrázolásra való törekvésében is mind megbízhatóbbá, ahogy a társadalmak fejlődésével, az egyes népek, hatalmi központok uralkodási övezeteinek, valamint gazdasági érdekszféráinak tágításával mind erősebb lett az igény a földrajzi ismeretekre és a megbízható tájékozódásra. A felfedezések korában a titkos receptek mellett talán leginkább a térképek rögzítettek vagyoni értékű információt. Attól kezdve pedig, hogy a térképészet a legendák mégoly megragadó ábrázolása helyett a tényleges földrajzi viszonyok és a tájékozódási információk adatbázisává, valamint az útvonaltervezés eszközévé vált, a technika mindenkori állása adta lehetőségek között halad előre itt is az innováció, a geodézia eszköztárának és technikáinak fejlesztése. Nagyon is jellemző, hogy amint - Black mondja - azoknál az interaktív térképeknél, amelyeket az amerikaiak az Irak elleni háborúra való felkészüléshez használtak, a térképkészítés nem sokban különbözött a számítógépes játékok jellegzetességeitől.
Black itt nem szűk értelemben vett térképtörténelmet ír, hanem sokkal inkább a térképkészítés és -alkalmazás kultúr- és politikai történetét, amelyben ott tükröződik a nagybetűs Történelem is. Fontos és dicséretes, hogy ebben nemcsak kitekint a nyugatitól eltérő kultúrájú kartográfiákra, de hangsúlyozza is, hogy azok épp olyan értékesek. Áttekintését öt nagy fejezetre osztja. Ezek: A világ ókori szemmel - és ez valóban a mi kultúránkon kívüli világot, az ottaniak térképészetét is jelenti / Kolumbusz nyomában - és benne milyen jellemző alcím: A kartográfia, mint üzlet / A felvilágosodás kora / Kereskedelem és birodalom - ez már a XIX. és a XX. sz. eleje, a nagy globális terjeszkedésekkel, s ami ezzel járt / A modern kor. És kiemelést érdemel a kötet gazdag és kitűnő képanyaga, benne néhány művészi alkotással felérő térképpel.
Dr. Osman Péter
Lábjegyzetek:
1 A világos fogalmi elhatárolás érdekében intézményes kockázati tőke kifejezéssel jelöljük a cégformában működő kockázati tőkét, amely a tevékenységével közvetítő szerepet tölt be a pénz- és tőkepiacon a pénztulajdonosok és a vállalkozások között, és így különböztetjük meg azt az üzleti angyaloktól, valamint a vállalatközi fejlesztőtőke-befektetést nyújtó cégektől.
* A recenzió szerzőjének könyve volt az első, amely magyar nyelven bemutatta az üzleti angyalok tevékenységét és szerepüket a fejlesztésben (Az üzleti angyalok tevékenysége... OMFB, 1998).