Szemle - 2005. 12.

TECHNIKATÖRTÉNET

LONGA PÉTERNÉ

Csodálatra méltó jövőbe látás vagy megalapozatlan ábrándképek?
100 éve halt meg Verne Gyula
II. rész

2.3. Utazások a föld alatt

A bányászat, a geológia, a földtan, sőt a geodézia szintén Verne érdeklődési körébe tartozott. Az Antifer mester csodálatos kalandjai (Mirifique aventures du Maître Antifer, 1894) vulkanológiai-geológiai tárgyú, vidám kalandregény. Egy kincses szigetet keresnek a regény hősei, de csak a hosszúsági fok adatait ismerik. (A probléma hasonló a Grant kapitány gyermekeiben szereplőhöz, csak ott éppen ellenkezőleg, egy adott szélességi kör mentén kutatnak az eltűnt kapitány után.) Kiderül, hogy a tengerből kiemelkedő kis vulkáni szigetről van szó, amely a hosszú keresés közben újra elsüllyedt, eltűnt. A fantasztikusnak tűnő történet megtörtént eseményen alapszik, 1831-ben a Júlia-sziget feltűnt, majd elsüllyedt mielőtt térképre rajzolták volna.

Helymeghatározás, geodézia, illetve földmérés a témája a Három orosz, három angol (Meridiana - Aventures de trois Russes et de trois Anglais, 1872) című regénynek. Mivel a francia akadémia kimondta, hogy a hosszmérték alapjául a Föld délkörének negyvenmilliomod részét kell tekinteni, szükségessé vált a délkör hosszának, azaz a Föld kerületének lehető legpontosabb meghatározása. A geodéták az ilyesfajta méréseket háromszögeléssel végzik - erről az eljárásról kap részletes felvilágosítást az olvasó, természetesen számtalan kalanddal fűszerezve. Az egyik geodéta valós személy - Everest ezredes, akiről a Himalája legmagasabb csúcsa a nevét kapta. A mérés Afrikában, a Kalahári sivatagban történik. Verne nagy rokonszenvvel ábrázolja a bennszülött lakókat, a busmanokat, akiknek gyakorlatiassága, ötletessége nagy segítségére szolgál az expedíciónak. A tudományos "terepmunka" értő bemutatása, a sok-sok fejtegetés a mérési eljárásokról és mértékrendszerekről rendkívül tanulságos, ugyanakkor az izgalmas, humoros epizódok miatt a könyv mégsem válik unalmassá.

A Fekete Indiák (Les Indes Noires, 1877) a kőszénbányászat regénye. Sok tekintetben rokonítható Jókai Mór Fekete gyémántokjával - amelyet, bár nincs erről információnk, Verne akár ismerhetett is, mert megjelent francia fordításban a regény megírása előtt. A cím megtévesztő, mivel a történet helyszíne a skót bányavidék; Verne valószínűleg szívesen emlékezett skóciai utazására, mert többször szerepeltet Walter Scott-idézeteket, említést tesz Burns-ről és a skót balladákról, amelyeket a szereplők dudakísérettel énekelnek. A címválasztást így indokolja: "Az angolok igen jelentős és költői nevet adtak terjedelmes széntelepeiknek. "Fekete Indiák" néven emlegetik őket, és ezek az Indiák bizonyára a Keleti Indiáknál is többet tettek azért, hogy az Egyesült Királyság szert tegyen meglepő gazdagságára."

Részletes és pontos leírást kapunk a kőszén eredetéről, ami nem is csoda, hiszen a földtörténet során az oxigénhiány és a nagy nyomás következtében növényekből és más szerves maradványokból kialakult kőszéntelepek keletkezésének módja már a XVIII. századtól kezdve ismert volt. A szénfajták minőségét a nyomás nagysága, az anyagréteg elhelyezkedésének mélysége határozza meg. Verne a kőszénkészletek végességére figyelmeztet; a gőzgépek intenzív elterjedésével a felhasználás óriási mértékben nőtt. Alternatív megoldásként a hidraulikus és elektromos energia felhasználását említi; a kőolaj felhasználásának lehetősége még nem volt ismert, és ezt ő sem sejtette meg.

A korabeli bányászati berendezések leírása valóságos technikatörténeti tabló: kitermelő- és szállítóberendezésekkel, szellemes mozgólétrákkal ismerkedhetünk meg. Szó esik a sújtólégrobbanás veszélyeiről és az akkoriban új találmányként bevezetett Davy-féle fémhálós biztonsági lámpáról, amely a sújtólég jelenlétére figyelmeztetett.

A történet során egy új, hatalmas kőszéntelep tárul fel az elhagyott, kimerültnek hitt fejtőakna közelében. Ennek bemutatásánál Verne szinte költői magaslatokba emelkedik: az óriási terjedelmű barlang folyosóiban "csodálatra méltó kőszénerek haladtak és az idegen kőszénbánya szövevényes hálózatában annak fekete véreként keringtek."

A bányászokat olyannyira magával ragadja a környezet, hogy nemcsak dolgozni járnak az aknákba: családostul leköltöznek a föld alá, és megalapítják Coal Cityt a felszíntől másfél ezer lábnyi (közel 450 méternyi) mélységben. Verne itt valamiféle ideális társadalom leírását adja - némelyek az utópisztikus szocializmus egyik példáját látták benne. A kis bányászközösségben mindenki boldog és elégedett - olyannyira, hogy nem is vágynak a föld felszínére, ahol úgyis mindig csak esik az eső, köd van és hideg. Lent viszont elektromos lámpák sokaságából árad a fény (a robbanásveszélyt vákuum-ívlámpák alkalmazásával küszöbölik ki), a családok kényelmes házakban laknak, amelyek festői elrendezésben helyezkednek el a föld alatti tavak partján; a lakosok szabadidejükben horgászhatnak, az idetelepített vízi madarakra vadászhatnak, vasárnaponként egy óriási sziklacsúcsra emelt templomba járhatnak. A város szépségeit útikönyvek dicsérik, aminek hatására tódulnak a kíváncsi turisták. Vannak gyermekek, akik még sosem jártak fenn, a napvilágnál, és ezt cseppet sem tartják egészségtelennek, mivel a mesterséges fényt és a pontosan beállított levegő-összetételt előnyösebbnek tartják a természetesnél. Az izgalmas történetben van rejtélyes, rosszindulatú rém és rabszolgasorban tartott, ártatlan fiatal lány, aki az örök sötétségbe kényszerítve még az idő fogalmát sem ismeri - de a könyv végén mindenki elnyeri méltó jutalmát, illetve büntetését, ahogyan ez már Vernénél lenni szokott.

A Dél csillaga (L'étoile du Sud, 1884) még a kőszénnél is értékesebb ásványi kinccsel foglalkozik: a regény a dél-afrikai gyémántlázról szól. Ennek kapcsán bányászati, geológiai, ásványtani ismeretek egész sorával gazdagodhatunk. A gyémántbányászat nagyon kezdetleges módon folyt a XIX. század végén, az úgynevezett "dry digging", azaz száraz ásási eljárás során csákánnyal és kapával fejtették a földet, a kaviccsal kevert homokot, ezt bőrzsákokban húzták fel a mélyből, majd áztatták, törték, rostálták és gondosan átvizsgálták, nincsenek-e benne gyémántszemcsék. Cyprien Méré, a fiatal bányamérnök geológiai kutatás céljából érkezik a terepre, de a körülmények rákényszerítik, hogy ő is beálljon a nyomorult szerencsevadászok sorába. Közben menyasszonyának tart valóságos ismeretterjesztő előadásokat a gyémánt keletkezéséről, természetéről, felhasználásáról. Ez a különlegesen drága ásvány tulajdonképpen kristályos szén. Newton elméletileg, Tschirnausen német vegyész pedig gyakorlatilag bizonyította, hogy a gyémánt elégethető. Mesterséges előállítására azért törekedtek, mert ez a drága anyag különleges keménységénél fogva az ipar fejlődésével egyre több helyen vált nélkülözhetetlenné: sziklák áttörésénél, alagutak, bányaaknák, kutak fúrásakor. Az 1850-es években laboratóriumi mennyiségben már sikerült gyémántot előállítani oly módon, hogy rendkívül erős elektromos áramot vezettek át légüres térbe helyezett szénhengereken. Cyprien mérnök kedvese, a világirodalom leglelkesebb műszaki érdeklődésű naivája tanácsára maga is megpróbálkozik mesterséges gyémánt előállításával - teljesen önzetlenül, kísérlete eredményeit kizárólag hazája, Franciaország rendelkezésére akarja bocsátani, teljesen ingyen. A gyémánt feltételezett, természeti feltételek között való keletkezési körülményeit próbálja modellezni. Abból indul ki, hogy a szenet gáz alakba kell hozni, és nagy nyomással, magas hőmérsékleten kikristályosítani. Cyprien a bányából felhozott földből habarcsot készít és beletömi egy régi ágyúcsőbe. Rézforgácsot és vizet tesz mellé, majd a csövet megtölti mocsárgázzal (metánnal), a két végét lezárja, kemencébe rakja és két héten át folyamatosan az izzásig hevíti. A kísérlet látszólag sikerül - egy hatalmas, fekete gyémánt került elő a készülék szétbontásakor. Csak utólag derül ki, hogy jóakaratú bennszülött szolgája csempészett oda egy természetes gyémántdarabot - ráadásul egy idő után ez a kő is szétrobban, amint ez némely szerencsétlen esetben ismeretlen belső molekulamozgások hatására megtörténik. Így a happy end a tudományos kísérletet nem, csak a szerelmesek egymásra találását érinti.

A gyémánt mesterséges előállítása egészen napjainkig aktuális, sokak által kutatott téma. A technológia alapelvét Henri Moissan, francia Nobel-díjas kémikus dolgozta ki: rájött, hogy a kristályosítás műveletét oldatból a legkönnyebb elvégezni. A szén csak a vasolvadékokban oldódik számottevően. Moissan saját találmánya volt az a villamos kemence, amelyben kísérleteit végezte. Cukor elszenesítésével igen tiszta szenet állított elő, ezt oldotta fel a vasban 1500 ^oC hőmérsékleten, majd a fürdőt ólomban gyorsan lehűtötte. A szilárd olvadékból a vasat savval kioldotta, a maradvány mikroszkopikus nagyságú gyémántkristályokat tartalmazott. Az eljárás alkalmas volt az elgondolás igazolására, de az így előállított gyémánt drágább volt, mint a természetes.

A XX. század közepén sikerült először grafitból gyémántot előállítani százezer atmoszférás nyomáson, 3000 ^oC hőmérsékleten. Ez az eljárás 1 mm-nél kisebb kristályok előállítására volt alkalmas, igen drágán. Alig húsz éve dolgozták ki az első kisnyomású eljárást. 2000 ^oC hőmérsékleten metán és hidrogén keverékéből sikerült szilárd testek felületén gyémántfilmet létrehozni. A jelenleg ismert leghatékonyabb és legolcsóbb eljárást amerikai tudósok dolgozták ki. Ennek során szilícium-karbid bevonatú tárgyakat 1000 ^oC-on klórgázzal kezeltek. A klór reakcióba lép a szilíciummal, mintegy kivonja a rétegből, és a visszamaradó szén gyémántszerkezetű. Az eljárás folyamatosan működtethető, a gyémántréteg óránként néhány mikrométeres sebességgel vastagodik. Az ilyen bevonattal ellátott tárgy műszaki célokra kiválóan alkalmas.

Még egy kémiai vonatkozású érdekesség található a Dél csillagában. Cyprien mérnök nagy lelkesedéssel beszél az akkoriban feltalált színképelemzésről, amely egészen új távlatokat nyitott a vegyészetben. "Lehetséges, hogy az a hatvankét anyag, amelyeket eddig mint egyszerű vagy alapelemeket ismertünk, voltaképpen egy és ugyanazon atom, talán a hidrogén, más-más elektromos, dinamikus és hőállapotban való megjelenése!"

Mindez azt bizonyítja, hogy Verne tudott Mengyelejev 1869-ben publikált periódusos rendszeréről, sőt mi több, felismerte annak jelentőségét.

Verne földtani-geológiai-földtörténeti vonatkozású munkái közül az Utazás a Föld középpontja felé (Voyage au centre de la Terre, 1864) címűben rugaszkodik el leginkább a valóságtól, illetve valószínűségtől. Joggal írja a kalandok lezárásaként: "Történetünkben biztosan kételkedni fognak még olyanok is, akik általában nem lepődnek meg semmin." A Föld szerkezete, kérge, belseje még ma is sok rejtélyt tartogat a geofizikusok számára. Verne a szakirodalom tanulmányozásán kívül kora legnevesebb szakértőivel is konzultált: Charles Sainte-Claire Deville vulkanológussal, aki expedíciók során tanulmányozta a vulkáni krátereket, emellett meteorológiával és ásványtannal is foglalkozott, valamint testvérével, Henri Etienne-nel, aki kémikus volt, és elsőként állított elő alumíniumot, illetve szilíciumot.

A korabeli tudományos álláspont az volt, hogy a sok száz működő és kialudt vulkánt a Föld belsejében járatok, alagutak kötik össze egymással, és ezeknek csak egy része tartalmaz izzó lávát, más részük esetleg be is járható. A regény ebből indul ki: Lindenbrock Ottó német professzor és unokaöccse egy ősi, rúnaírásos izlandi kézirat útmutatása nyomán leereszkedik egy kihűlt lávafolyosón, és Izlandról a Föld belsejében az olaszországi Stromboli vulkánig jut el. Az utazás során hihetetlen, fantázia szülte tapasztalatokban van részük: föld alatti tengereken hajóznak, embernél magasabb gombaerdőben bolyonganak, élő harmadkori növényekre bukkannak, sőt, szemtanúi lesznek két - a valóságban rég kihalt - óriáshüllő, az Ichthyosaurus és a Plesiosaurus élet-halál harcának.

Technikatörténeti szempontból a legérdekesebb az expedíció műszereinek, kutatóeszközeinek leírása: Verne részletesen ismerteti a 150 fokos méréshatárú hőmérő, a Föld mélyében növekvő légnyomás mérésére alkalmas különleges barométer, a nagy fénygyűjtő-képességű éjszakai távcső és az inklinációt és deklinációt mérő iránytűk felépítését, működését. Ebben a könyvben is nagy szerepet kap a Verne által máshol is említett Ruhmkoff-készülék. Ezt az elektromos lámpát használta Nemo kapitány is. Verne lábjegyzetben külön részletes ismertetést ad róla: a készülék galvántelepből, indukciós tekercsből és légritka csőből áll. A cső csekély nitrogéngáz-tartalmának elektromos úton való izzítása szolgáltatja az erős, intenzív fénysugárzást. Bár Verne nagyra tartotta ezt a találmányt, a gyakorlatban nem vált be, a telep hamar kimerült, nehéz volt az alagutakban vagy bányákban cipelni.

2.4. Mindenféle egyéb technikai érdekesség

A továbbiakban természetesen a teljesség igénye nélkül tallózhatunk csak Verne meglepő, néha mulatságos és a realitásokhoz többé-kevésbé közel álló ötletei között.

A Doktor Ox teóriája (Le Docteur Ox, 1874) főhősének neve jelzi a regény tárgyát - különösen, ha figyelembe vesszük, hogy laboránsának Ygen a neve - az oxigénnek az emberi szervezetre gyakorolt hatásáról van szó. Egy álmos, unalmas flandriai kisvárosban játszódik a cselekmény, ahol a halvérű, közönyös lakókkal soha nem történik semmi, gondolkodásuk, beszédük, életük folyása egyaránt álmosan csörgedezik. Doktor Ox ezen akar változtatni találmánya alapján: új világítási rendszert eszel ki: oxigént és hidrogént fejleszt, durranógázt állít elő, és az annak elégetését kísérő fényjelenséget használja fel. Az emberek lakásában, az utcákon, földeken ugrásszerűen megnő a levegő oxigénkoncentrációja. A hatás frenetikus. A városkában felgyorsul az élet, "az andantékból allegrók, az allegrókból vivacék lesznek". Nemcsak az emberek aktivizálódnak - ráadásul oly mértékben, hogy a bűnözés is alaposan megnő - , hanem az állatok, növények is hatalmasra nőnek - "még a kúszónövények is merészebben kúsztak", esernyő nagyságú gombák, bokor méretű káposzták nőttek, a tulipán kelyhében egész vörösbegy-család fészkelhetett. Az addig politikamentes életet élő falusiak végül háborút készülnek indítani a szomszéd község ellen. A konfliktust a gázgyár felrobbanása oldja meg, utána minden visszatér megszokott, lassú medrébe.

A durranógázzal való világításnak van reális alapja, ha az elégetésnél keletkező lángot tiszta mészre fújják. Az úgynevezett Drummond-féle mészfényt a XX. század elején világítótornyokban, fényszórókban alkalmazták. Az oxigén emelt koncentrációban az emberi szervezetre gyakorolt hatása viszont korántsem pozitív, sőt, mérgezési tüneteket okoz. Nem tudni, honnan merítette Verne megalapozatlan ötletét, amelyet már az Utazás a Hold körül című munkájában is felhasznált.

A Doktor Ox teóriája lényegében társadalmi szatíra, amely azt a fontos kérdést feszegeti, hogy az emberek milyen mértékben lehetnek kiszolgáltatva olyan tudományos alapon megtervezett, szervezetük működését befolyásoló beavatkozásoknak, amelyek hatása társadalmi méretűvé fokozódhat. A vegyészprofesszor feltaláló erről így nyilatkozik: "Most aztán láthatja, mitől függ egy egész nemzetnek nem csupán fizikai léte, hanem erkölcsisége, méltósága, tehetsége, politikai érzéke! Molekulák kérdése az egész…"

Nagyon súlyos kérdés ez, amely a tudomány fejlődésével egyre veszélyesebbé válhat. Nem lehet eléggé hangsúlyozni, milyen fontos annak szabályozása, hogy a tudomány eredményeit kik, milyen céllal és módon, milyen fokú társadalmi ellenőrzés mellett használhatják fel.

A Szahara tengere (L'invasion de la mer, 1905) napjainkig fel-fel bukkanó ötlet alapján egy ökológiai problémát vet fel - rendkívül izgalmas, kalandos regénybe foglalva. Francia mérnökök a Szahara tengerszintnél mélyebben fekvő részeit kívánják elárasztani egy Földközi tengerig ásott csatorna segítségével. Ily módon egy 8000 négyzetkilométernyi felszínű belső tengert hoznának létre, ezáltal megváltoztatnák az éghajlatot, a nagy víztükörről a párolgás rendszeres esőzést indítana el, hatalmas területet lehetne termővé tenni, főként Tunézia és Algéria klímája javulna meg. A grandiózus terv ellen a bennszülött tuaregek tiltakoznak, akik életterüket, életformájukat veszítenék el, megszűnne a szabad vándorlás és a karavánok kifosztásának lehetősége. Ellenérvként merül fel az is, hogy a talajba szivárgó sós tengervíz tönkretenné a datolyaültetvényeket. Végül egy földrengés következtében fellépő tengeráradás képében a természet maga oldja meg a problémát.

A mai meteorológusok véleménye szerint a klíma javulása nem valósulna meg a belső tengerek létrehozásával, mivel a hőmérsékleti és légköri viszonyok, a rendszeres esőzések kialakulásának feltételei mások, mint ahogyan azt Verne feltételezte. Célszerűbbnek látszik édesvizű kutak fúrásával és ezekre a vízforrásokra telepített oázisokkal megoldani a Szahara problémáját. A kérdés azonban még korántsem dőlt el. A probléma lényege ismét csak az, hogy az ember milyen mértékben és milyen módon avatkozhat be természeti környezetének formálásába, képes-e pontosan felmérni tettének következményeit. Számos negatív példát láttunk már erre, például a Szibéria folyóinak folyásirányát megváltoztatni szándékozó törekvéseket.

A természet átalakítása a tárgya a Világfelfordulásnak is (Sans dessus dessous, 1889), itt a Föld életébe való még nagyobb mértékű beavatkozásról van szó. A Hold-utazás regényekből megismert Gun klub tagjai a Föld tengelyét próbálják eredeti helyzetéből kibillenteni: a pályasíkkal bezárt, eredetileg 66,5 fokos szöget derékszögűre változtatni. Így az évszakok váltakozása megszűnne, a sarkvidék hótakarója elolvadna, és a jéggel borított hatalmas területek termővé válnának. A fantasztikus tervet egy minden alapot nélkülöző eljárással kívánnák kivitelezni: a Földet egy hatalmas lökéssel kellene új helyzetébe lendíteni, a lökést adó készülék pedig egy minden eddig ismertnél hatalmasabb méretű ágyú lenne. A Kilimandzsáró oldalába fúrt alagútba helyeznék a 27 méter átmérőjű, 600 méter hosszú ágyút, amelyből egy 180 000 tonnás vörösréz lövedéket lőnének ki. Az ágyúlövés okozta visszaható erő billentené ki a Földet eredeti helyzetéből. Különböző számítási hibák miatt a kísérlet nem sikerül, de ilyen óriási ágyú készítése, működtetése műszakilag különben is lehetetlen. Verne annyiban "látott a jövőbe", hogy a II. világháború során kísérleteztek a németek hegybe épített, merev csövű, nagy teljesítményű ágyúkkal, amelyekkel a francia tengerpartról akarták Londont lőni. Jóval kisebb méretekben gondolkodtak a regénybelinél, de a próbálkozás így sem sikerült.

A Világfelfordulásban egyéb, a természet átalakítására és a természet energiaforrásainak kihasználására vonatkozó és a központi témánál jóval reálisabb elképzelések is szerepelnek, például Európa és Ázsia közötti, az Atlanti óceánt és a Kínai-tengert összekötő csatorna, a Föld mélyébe való lefúrás a geotermikus energia hasznosítása érdekében, a nyári meleg elraktározása, az apály és dagály erejének felhasználása hidraulikus szerkezetekben.

Az 1861 és 1865 között dúló észak-amerikai polgárháborúban játszódik az Észak Dél ellen (Nord contre Sud, 1887) című regény. Ebben a háborúban bontakozott ki a haditechnika. Tengeralattjárók, páncélozott gőzhajók, fényképfelvételeket készítő felderítő léghajók, forgó ágyútornyokkal felszerelt hadihajók vettek részt az ütközetekben. Ezeknek az eszközöknek szakszerű, részletes leírása alkotja a könyv jelentős részét. A vasút fontos tényezővé vált mint tömegszállító eszköz - a hadianyagok és a katonák utánpótlását is biztosította. A távíróvonalak kiépülésével az információk továbbítása felgyorsult. A háború eseményei tömegek számára váltak megismerhetővé a haditudósítók, köztük a fényképészek mindenütt jelen levő hada révén. A rengeteg pusztítást és szenvedést, közel félmillió ember halálát okozó "szecessziós háború", ahogyan a későbbiekben emlegették, talán az összehasonlíthatatlanul nagyobb kataklizmákat okozó eljövendőktől megkülönböztetendő, óriási áldozattal bár, de megszüntette a rabszolgaságot, ami a komor hangulatú regénynek pozitív kicsengést ad.

Szintén fegyver, mégpedig mindent elpusztítani képes, birtokolójának korlátlan hatalmaz biztosító "abszolút fegyver" a tárgya A francia zászló (Face au drapeau, 1896) című, kisebb terjedelmű regénynek. A francia nemzetiségű Thomas Roch, az "őrült feltaláló" megalkotja a "fulgurátor"-t és kikísérletezi az abban alkalmazandó iszonyatos erejű robbanóanyagot. "Ez a készülék annyira felülmúlta az összes eddigi hadieszközöket … hogy az az állam, amely a találmány birtokába jut, egyaránt feltétlen ura lesz a szárazföldeknek és a tengereknek." A találmány lényegéről - a bizalmatlan, titkolózó feltalálónak köszönhetően - nem sok konkrétumot lehet megtudni, a műszaki részletekbe az író sem avatja be az olvasót. "A találmány lényege: önműködő szerkezet, amelyet valami egészen új robbanóanyaggal töltenek meg, ezt viszont valami hasonlóképpen újfajta 'deflagrátor'-ral, gyújtókészülékkel robbantják fel. … a lövedék … olyan roppant hatást tesz a levegőrétegekre, hogy mintegy tízezer négyzetméternyi területen minden épületet, erődítményt, hadihajót rögtön ízzé-porrá zúz."

Az "abszolút fegyver" célját, minden addig ismert pusztító eszközt felülmúló erejét tekintve az atombombára emlékeztet, bár annak hatékonyságát, romboló erejét nem közelíti meg.

Ami a robbanóanyagot illeti, a leírás alapján Turpin, a melinit francia feltalálója beperelte az írót, de Verne megnyerte a pert. A fulgurátor működése - "önmagától repül, hajtóerejét magában hordja, míg céljához közeledik, egyre növeli sebességét a benne levő anyag erősödő égése" - a rakétára emlékeztet. Érdekességként említjük, hogy Joseph Bem, a mi "Bem apónk", tüzértiszt korában, 1820-ban könyvet írt a gyújtórakétákról, amely francia nyelven is megjelent, Verne ismerhette. Ezenkívül is terjedelmes szakirodalom foglalkozott a témával, de a haditechnikus mérnökök még a kovácsolt acélágyúkban látták a fejlődés útját. Verne jól sejtette meg, hogy a későbbiekben a rakéták kapnak nagyobb szerepet a harcászatban.

Az aranymeteor (La chasse au météore, 1908), mint első megjelenésének évéből is kitűnik, posztumusz mű. Az irodalomtörténészek körében máig sem tisztázott, hogy a Verne halála után megjelent könyvek mennyiben tekinthetők teljes egészében autentikus alkotásoknak, és mennyiben egészítette ki, illetve változtatta meg azokat az író fia, Michel, akit egyébként szintén tehetséges írónak, költőnek, sőt zeneszerzőnek, film- és színházi szakembernek, tehát sokoldalúan tehetséges művészegyéniségnek tartottak kortársai. Az arany meteor esetében különösen izgalmas ez a kérdés, mivel itt egy egészen különleges tudományos fejtegetést olvashatunk az anyagról és energiáról. Horváth Árpád szerint, aki tudomány- és technikatörténeti szempontból rendkívül alapos elemzést adott Verne műveiről, tulajdonképpen a relativitáselmélet egy interpretációjáról van szó. Einstein 1905-ben, Verne halálának évében tette közzé tanulmányát a speciális relativitáselméletről.

A történet lényege, hogy két amatőr csillagász új meteort fedez fel, és a párizsi obszervatóriumban színképelemzéssel megállapítják, hogy a meteor magja színaranyból van. Egy különc tudós, Zephyrin Xirdal, zseniális matematikus, fizikus, feltaláló egy készüléket szerkeszt, amellyel a meteor pályájáról letéríthető, és a Föld meghatározott pontjára irányítható - nevezetesen Grönlandra, ahol ő a várható becsapódás helyén földbirtokot vásárol az aranykincs megszerzése érdekében.

Zephyrin fejtegetése az anyag és energia természetéről olyan érdekfeszítő, annyi meglepő, azóta részben bizonyított elemet tartalmaz, hogy érdemes egy hosszabb idézet kapcsán megismerni. (A magyar olvasók számára külön szerencse, hogy a könyvet értő szakember, Sztrókay Kálmán mineralógus, meteoritkutató fordította.)

"… az anyag puszta jelenség, valóságos létezése nincsen. … Feloszthatjuk molekulákra, atomokra, a legparányibb részekre, de azért mindig marad még valami utolsó maradék, amely meghiúsítja a probléma megoldását. Örökké újra kell kezdeni, amíg végre rájön az ember egy végső princípiumra, aminek azonban semmi köze nincs már az anyaghoz, vagy valami más megfogható dologhoz. Ez az ősprincípium anyagtalan természetű, mégpedig maga az energia."

Zephyrin beismeri, hogy az energiát ő maga sem tudja pontosan definiálni. Az ember érzékszervei csak az anyagi jelenségekre reagálnak, minden másra vonatkozó megismerésünk csak közvetett. Eszerint "az energia mindig két határ között ingadozik: a tökéletes egyensúly közt, amely az egész világegyetemben való egyenletes elosztását jelenti és másrészről az egyetlen pontban való teljes koncentrálódása között, amely pontot tökéletes űrnek kellene körülvennie. Mivel azonban a világegyetem végtelen nagy, ez a két véglet egyformán elérhetetlen. Ebből az következik, hogy az energia állandóan örök mozgásban van. Az anyagi testek állandóan energiát nyelnek el … s az anyag ismét energiát sugároz ki a világűrbe abból, amit magába foglal.

Ellentétben a klasszikus mondással, amely szerint semmi sem vész el a természetben és semmi sem teremtődik, Zephyrin Xirdal azt állítja, hogy minden elpusztul és minden újra teremtődik. A folyton megsemmisülő anyag folyton megújhodik, ha más alakban is. Minden ilyen változást energiasugárzás kísér és a bomlásból megfelelő új anyag származik. Ha ez a bomlás a mi műszereinkkel és segédeszközeinkkel nem is mutatható ki, ennek csak azok tökéletlensége az oka, mert minden legkisebb anyagrészecskében is mérhetetlen mennyiségű energia rejlik, ami … megmagyarázza azt is, hogy miért vannak oly végtelen messzire egymástól az egyébként aránylag oly kicsiny égitestek. … Közvetlen bizonyítéka ennek a hang, a fény és az elektromosság. Ezek a tünemények a sugárzó energia tüneményei, s ezek révén nyilatkozik meg durvább, félig anyagi formában a szabaddá vált energia.

A tiszta, bizonyos tekintetben desztillált energia csak az anyagi világon túl létezhetne. Az energia körülfogja ezt a világot a tömegének megfelelő sűrűséggel, amely annál kisebb, minél jobban távozunk a felszínétől. Az energiának és a folytonos sűrűsödésre való törekvésének napfényre jutása például a vonzóerő."

Az elgondolkodtató fejtegetéseket a könyvben humoros epizódok oldják fel, például amikor a rendetlen tudós takarítónője sepregetés közben ide-oda tologatja a meteoreltérítő készüléket - amely meglepő módon elfér egy szoba sarkában - és az ennek hatására összezavarodó mozgást az obszervatóriumok alig tudják követni, a csillagászok értetlenül állnak a kiváltó okok előtt.

Az eltérítő készülék különben is furcsa jószág: a sarki asztalosnál és üvegesnél megvásárolt részegységekből áll össze, emellett valóságos perpetuum mobileként működik egy önmagától regenerálódó új elektromos elemnek köszönhetően.

Így ötvöződik tudomány és a minden alapot nélkülöző játékos fantázia ebben az élvezetes, fordulatos regényben, amelynek végén a feltaláló felrobbantja a meteort, mert rájön, hogy az emberiségnek több kárt, mint boldogságot okozna a 13 millió tonnányi aranykincs - amelyet ő természetesen nem saját céljaira, hanem embertársai boldogítására kívánt megszerezni.

A gőzgép a XIX. század műszaki életének meghatározó eleme volt, nagyon sokat vártak tőle, rengeteg helyen kipróbálták, így a közlekedésben is. A gőzmozdonyok egészen a közelmúltig használatban voltak. A közúti közlekedésben azonban, bár Angliában rövid ideig alkalmaztak gőzmotoros autóbuszokat, nem váltak be. Verne egy furcsa, elefánt alakú közlekedési eszközt örökített meg Gőzház (a legújabb fordítás szerint: Acélelefánt, La maison a vapeur, 1880) című regényében. A helyszín India, nyílván ezért lett a jármű éppen elefánt alakú, amely hol lépkedve, hol kerekeken gurulva halad, kalandos utazásai során élő elefánt- és tigriscsordákat győz le. Az acéllemezekből készült állattest hátsó részében víz- és széntartályok, első részében pedig egy valóságos gőzmozdony volt elhelyezve. Az ormány kürtőként szolgált, a gépész pedig az elefánt hátán egy kis toronyban ülve irányította a monstrumot, amely több hatalmas lakókocsit húzott maga után. A gép teljesítményét 80 és 150 lóerő között lehetett változtatni, óránként 20-40 km távolságot tudott megtenni. Rendkívül gazdaságosan üzemelt, kevés tüzelőanyagot fogyasztott, amely lehetett fa vagy szén is. Az acélelefánt még meredek hegyi utakon is felkapaszkodott, sőt, úszni is tudott - ami nehezen képzelhető el alakját és tömegét tekintve. Az éghajlatra való tekintettel a lakókocsik hűtőszekrényekkel is el voltak látva - a sűrített ammónia elpárologtatásával működő berendezések hasonlóak voltak a ma használatosakhoz.

2.5. Jövőbe tekintés

Tulajdonképpen Vernének szinte valamennyi művét vizsgálhatnánk abból a szempontból, hogy a bennük szereplő technikai megoldások közül mi bizonyult - eddig - reálisnak, és melyek azok, amelyek minden tudományos alapot nélkülöznek. Egyes könyveiben a jövő alakulásának lehetőségei nagyobb hangsúlyt kapnak - és a felvetett kérdések ma is nagyon aktuálisak. Megy-e a világ a technikai fejlődés által elébb? - kérdezhetnénk Vörösmarty után szabadon. Verne pályája két szakaszra osztható abból a szempontból, hogy meddig tekintette az új találmányokat, felfedezéseket olyan tényezőknek, amelyek az emberek életét jobbá, boldogabbá teszik, és egy idő után hogyan uralkodott el rajta a pesszimizmus - és hogyan fejtette ki borúlátó nézeteit könyvek egész sorában. Nemcsak a technikai fejlődés kérdéseivel foglalkozott, hanem a technikának a társadalomra, az emberek mindennapi életére gyakorolt hatásával is, és azzal, hogy mekkora veszélyt rejt magában, ha a gazdasági hatalmat magával ragadó kis csoport önző érdekeit megvalósítva törhet világuralomra. A hatalom és felelősség kérdése merül fel újra és újra - nem elvont filozófiai fejtegetések alakjában, hanem az átlagolvasók által megragadható formában. A kalandregények nem válnak tézisregényekké, de akiknek volt szemük a látásra, levonhatták a sokszor rémisztő következtetéseket, illetve levonhatták volna, mivel a negatív utópiák némelyikének megvalósulását azóta láthatta az emberiség.

A bégum ötszázmilliója (Les cinq cents million de la Bégum, 1879) című regény érzékletesen, szinte didaktikusan mutatja be, hogy miként lehet a pénzt és az azzal megvalósítható technikai lehetőségeket rosszra vagy jóra fordítani. A démoni gonoszság és a humanizmus, a jóság áll szemben egymással. Élesen megmutatkozik Verne nacionalizmusa, amelynek az 1870-71-es porosz-francia háború, Párizs ostroma adhatott tápot: az írásban nagyon erősen érezhető a németgyűlölet.

Bonyolult rokoni szálakon keresztül Gokool bégumnak, azaz az indiai uralkodó feleségének mesés vagyonát Sarrasin francia orvos és Schultze német professzor örökli. A doktornak csak rokonszenves tulajdonságai vannak: vérbeli tudós, leleményes feltaláló, humanista, aki megalázónak, bántónak érzi, hogy a hatalmas örökség miatt került az emberek érdeklődésének középpontjába. Úgy gondolja, a pénz nem őt illeti, hanem az emberiséget, a haladást, a tudományt. Önzetlenül a szűkölködők javára kívánja fordítani a váratlanul ölébe hullott vagyont. Schultze olyan ellenszenvesen jelenik meg előttünk, ami már karikatúrának hat. Nyugtalanítóan barátságtalan külseje tökéletes összhangban van taszító belső tulajdonságaival. Idegesítő pedantéria, terjengős, frázisokat pufogtató beszédmodor, önzés, beteges hiúság jellemzi. Amikor az örökségről értesül, éppen tanulmányt ír, amelynek tárgya: mi az oka, hogy minden franciánál különféle örökletes elkorcsosulás tünetei észlelhetők? Ezzel azután Verne egy csapásra biztosította is a negatív hős számára honfitársai ellenszenvét.

A történet folyamán mindkét örökös Amerikában telepszik le. A német öt év alatt óriási acélgyárat hoz létre, fő termékei az ágyúk és más fegyverek. A gyár és a 30 ezer fős munkáskolónia a külvilágtól szigorúan elzárt egységet alkot: ez a Stahlstadt, az Acélváros. Komor épületek, hatalmas, dübörgő, füstöt okádó üzemek, a természet teljes pusztulása, a növény- és állatvilág kiirtása, a vasoxiddal átitatott talaj, szigorú őrség, ellenőrzés mindenütt, gyanakvó, parancsuralmi légkör, a gyártási titkok féltékeny őrzése - a mai olvasó előtt felrémlik a szovjet példa nyomán létrehozott szocialista iparvárosok képe. Verne jól érzékelte a német nagyhatalmi törekvéseket, a hatalmas méretű fegyverkezést, amelynek az acélipar fejlesztése volt az alapja. Az 1867-es párizsi világkiállításon látható volt a Krupp cég 56 tonnás, 6 méteres csövű óriáságyúja, amelyet a gyáros a német császárnak ajándékozott; később a kieli hadikikötőben állították fel, ahol Verne is járt. Viszont úgy tűnik, az író most kivételesen nem tanulmányozta eléggé behatóan a korszerű acélgyártási eljárásokat. Az általa leírt technológia, a kavartacélgyártás akkoriban már túlhaladottnak számított, és azzal nem is lehetett volna korszerű hadiipari termékek számára megfelelő alapanyagot előállítani. 1856-ban már kétféle konverteres acélgyártási technológia is ismert volt: a Bessemer-féle eljárás során nyersvas oxigénnel való átfúvásával állítottak elő alakítható acélt, és a karbon oxidációjával a megfelelő hőmérsékletet is biztosították, így a tüzelőanyagot meg lehetett takarítani. Furcsa, hogy Verne a francia Pierre Martin találmányát sem ismerte, amely szintén a kavartacélgyártás továbbfejlesztésére vonatkozott, és amelynek az a lényege, hogy a folyékony nyersvas frissítését generátorgáz-tüzelésű lángkemencében végzik. Ennek a technológiának a továbbfejlesztése volt a széles körben elterjedt Siemens-Martin-eljárás. Viszont nagyon szakszerűen írja le Verne az öntési folyamatot, amelynek tökéletesen szabályozottnak és folyamatosnak kellett lennie a termékek homogenitásának biztosítása érdekében. Érdekes megoldás, hogy a munkavezető zenei ütemezéssel, sípjelekkel irányítja az öntési folyamatot.

Eközben a francia orvos a Csendes óceán partján, a Rocky Mountains lábánál megalapította Franceville-t, az ideális mintavárost. A hely kiválasztása a megfelelő éghajlati viszonyok és a város működését biztosító ásványkincs-lelőhelyek figyelembevételével történt. Bár a lakosságot nem kötelezték unalmas, egyhangú típusépítkezésre, bizonyos alapelveket a várostervezésnél be kellett tartani. Ezek az alapelvek ma is követendők lehetnének: csak kertes, tetőteraszos, legfeljebb kétemeletes családi házak épülhettek, a házaknak a közlekedési utaktól legalább tíz méterre kellett elhelyezkedniük az elválasztó sávban telepített növényekkel, a falazáshoz üreges, jól szellőző téglákat kellett használni és ugyancsak megfelelő szellőzést biztosítani a konyháknak és a pincéknek, szőnyeg és papírtapéta helyett famozaik padlót és lemosható zománctéglás falazat alkalmazását kívánták meg, a kályhákból kiáramló füstöt füstemésztő kazánokban kellett utánégetéssel semlegesíteni, a város levegőjébe káros anyag nem kerülhetett. A mintavárosban a higiéniai szabályok betartása központi kérdés volt, megfelelő szennyvízelvezetésről és -kezelésről gondoskodtak, az élelmiszerpiacokon, mosodákban, kórházakban szigorú ellenőrzés folyt. A tudományos ismeretterjesztés, felvilágosítás a megfelelő, egészséges életvezetésről már gyermekkorban elkezdődött, a szabályok betartása a látogatókra is kötelező volt - de nem kényszer, hanem józan belátás alapján. A város lakói között természetesen nyugalom és elégedettség uralkodott, annál is inkább, mert minden fontos kérdésben megkérdezték a véleményüket. A népszavazás roppant egyszerűen és még csak nem is költségesen folyt, mivel telefonon történt - ugyanilyen módon tanácskozásokat, konferenciákat is szerveztek, teljes kényelemben.

Schultze pokoli tervet eszelt ki, óriás ágyújával és folyékony szénsavat tartalmazó lövedékével akart riválisa városára támadni, hogy minden élőlényt halálba dermesszen, azonban terve nem sikerült, mivel a lövedék kezdősebességét rosszul állították be - így végül csak a gonosz német fagyott halálra. Azért is szerencse, hogy a szénsavas lövedék nem ért célt, mivel nem működött volna a Verne által elképzelt módon: a lehűtött széndioxid rögtön szilárd halmazállapotba megy át, felmelegítve pedig légneművé válik, szublimál. Így tehát győzött a francia szellem a német megátalkodottság fölött.

Egy ideális város képe bontakozik ki az Úszó sziget (L'Ile a hélice, 1895) lapjain is. Milliard City városa egy 27 négyzetkilométeres mesterséges szigeten helyezkedik el, 10 000 boldog és nagyon gazdag lakójával - hiszen az óriási költséggel és technikai felkészültséggel létrehozott sziget fenntartása, a minden képzeletet felülmúló kényelem biztosítása rengeteg pénzbe kerül. 270 000 darab acélszekrényből szegecselték össze a hajótestet, és olyan anyaggal vonták be, amely a rozsdásodástól tökéletesen megvédi - ilyen anyagot sajnos máig sem találtak fel. Az utcákat pormentes keményfa burkolat védi, a közlekedési eszközök - köztük a mozgó járda - elektromos árammal működnek, ugyanígy az erős, tiszta fényt adó ívlámpák is. Természetesen a meghajtó gépezet is elektromos működésű. Legérdekesebb a sziget sokoldalú telekommunikációs rendszere: a teleautográf a kézírást éppen úgy közvetíti, mint a telefon a hangot; így számlákat, szerződéseket, mindenféle hivatalos iratot lehet továbbítani a hamisítás veszélye nélkül - tehát Verne könyvében megoldották a napjainkban aktuálissá vált "elektronikus aláírás" kérdését. A kinetográffal az emberi mozdulatokat közvetítik, a telefot pedig egy képtelefon. A lakások theatrofonokkal vannak felszerelve, amelyeken keresztül otthon élvezhetők a színházi előadások, hangversenyek. Ez azért is nagy jelentőségű, mert az úszó város lakói felismerték és tudatosan alkalmazzák a zene lélekgyógyító, idegnyugtató hatását, sőt, megfigyeléseik szerint a megfelelően "adagolt" harmóniák kedvező hatással vannak a vérkeringésre, a szívműködésre, a légzési rendszerre, a kötőszövetek, az izomzat állapotára is. Verne szerint a Föld túlnépesedéséből adódó problémákra - 2072-re 6 milliárd lakost prognosztizált - egykor majd hasonló úszó szigetek adhatnak megoldást. Annál is inkább, mert a mesterséges szigeteken nagyteljesítményű vízlepárló készülék és permetező öntözőberendezések segítségével eredményes mezőgazdasági termelés is folytatható.

A világ ura (Maître du monde, 1904) az "abszolút" közlekedési eszközt jeleníti meg, amely egyaránt használható földön, vízen, víz alatt és levegőben. Verne halála előtt egy évvel írta a könyvet, 76 évesen. Ekkorra sok sejtése, elgondolása megvalósult: kábelek továbbították az üzeneteket, kísérletek folytak a drótnélküli távíróval, a villamosság térhódítása növekedett, az izzólámpákat már a lakásokban is alkalmazták, mozifilmeket vetítettek, beindult a gépkocsigyártás, repülőgépek és léghajók repültek az égen, páncélozott testű, hatalmas tengerjáró hajók és tengeralattjárók szelték a vizeket. A Verne által kigondolt univerzális jármű azonban azóta sem valósult meg. A regényben a Hódító Robur főhősével, a különös feltalálóval találkozunk újra. Rém nevű járműve elektromos működésű, sebessége meghaladja az akkori gépkocsik maximális sebességének kétszeresét: óránként 250 kilométert képes megtenni. Orsó alakú alumínium testéhez szárnyak simulnak, amelyek repüléskor lebegnek, a vízben uszonyként működnek. A talajon négy hatalmas, gumiköpenyes keréken gördül, a vízben a kerekekre szerelt küllők fokozzák a sebességet. A jármű két oldalán gőzturbinák forognak, ezeket működteti az elektromos motor.

Vernének két olyan, posztumusz könyve is van, ahol a társadalmi berendezkedés egy-egy modellje kerül előtérbe. A Jonathán hajótöröttjei (Les naufrages du Jonathan, 1909) egy Tűzföldhöz közeli szigeten játszódik, ahol kivándorlók csapata, közel ezer ember ér partot. Kaw-Djier (a furcsa név jelentése: felszabadító, megváltó), az "idealista- anarchista" eszméket valló emberbarát próbál egy minden eddiginél igazságosabb közösséget szervezni a véletlenszerűen összeverődött, a legkülönbözőbb múltú, kötődésű, meggyőződésű emberekből. Az új társadalom alaptörvénye a munka, az igazságos bérezés, a központilag szabályozott kereskedelem. A főhős az államot intézményesített zsarnokságnak tartja, de idővel belátja, hogy erőszakszervezetek, rendőrség, bíróság nélkül nem teremthető meg a zavartalan munkához szükséges rend, az emberek biztonsága. Az ideális társadalom nem működik, az örök emberi hibák, irígység, hatalomvágy nem küzdhető le egyik napról a másikra, az aranyérc megtalálása természetesen a végsőkig fokozza a konfliktusokat. Kaw-Djier csalódottan menekül a szigetről. A regény megítélése a kortársak és az utókor részéről is nagyon ellentmondásos; volt aki az anarchizmussal való szimpátiát, mások a marxizmus bírálatát látták benne.

A második posztumusz könyv, A Barsac misszió csodálatos kalandjai (La prodigieuse aventure de la mission Barsac, 1901) hátborzongató megsejtése a XX. század harmincas éveitől kezdve megvalósuló fasiszta, illetve kommunista diktatúráknak. Harry Killer (a "beszélő" név jelentése: gyilkos) a Szahara határán hozza létre Blacklandet, amely nagyon hasonlít A bégum ötszázmilliójában ábrázolt Stahlstadtra. A teljhatalmú diktátor megvásárolja a világ számos találmányát - és feltalálóját. Ez utóbbiak jellegzetes képviselője a francia mérnök, Camaret, aki zseniális műszaki ember, de mentálisan labilis, az ostobaságig kihasználható. Esőcsináló gépet szerkeszt, de bombavető gépet is épít, kívánság szerint. Killer hatalmát olyan fantasztikus eszközök biztosítják, mint a légisikló, amely üzemanyag felvétele nélkül akár 5000 kilométert is megtesz, a gömbvillámok sebességével száguld és mindent letarol, vagy a cikloszkóp, egy tükörrendszerrel kombinált távcső, amely öt kilométeres körzetben ellenőrzi a város környezetét. Megoldották a vezeték nélküli energiatovábbítást, föld alatti vízierőmű és más fantasztikus energiforrások szinte kiapadhatatlan energiaellátást biztosítanak. A város lakóit agymosásnak vetették alá, nemhogy a területet elhagyni, de kérdéseket feltenni sem lehet. Végül mégis lázadás tör ki, meghal a diktátor, és elpusztul a feltaláló is alkotásaival együtt.

Különleges helyet foglal el Verne életművében a Párizs a XX. században (Paris au XXe siecle, 1864) című regény. Bár a korai művek közé tartozik, mélységesen pesszimista írás. A feltételezések szerint megszületése idején éppen ezért zárkózott el kiadásától Hetzel, Verne felfedezője és állandó kiadója. Olyan jól elrejtették egy széfben, hogy még a posztumusz művek között sem került elő, Verne fia sem tudott róla. 1994-ben találtak rá véletlenül, és rögtön az irodalmi élet szenzációja lett.

A könyv egészen pontosan 1960-ban játszódik, hőse fiatal költő, "széplélek", aki nem találja helyét az agyontechnicizálódott világban, ahol "az irodalom halott". Mindenben a gyakorlatiasság, a praktikum, no és a haszonszerzés, pénzközpontúság az uralkodó elv. Az iskolákban már nem tanítják az irodalmat és a klasszikus nyelveket, a legfontosabb tárgyak a matematika, fizika, kémia, kereskedelmi ismeretek és közgazdaságtan. A fő cél a gyakorlati életre való nevelés, hogy a fiatalok minél könnyebben beilleszkedjenek abba a társadalomba, ahol az emberek hatalmas sietségben élnek - "a kincskeresés dühödt ösztöne hajtott előre mindenkit. Könyörtelen és minden akadályt félresöprő volt ez a törtetés".

Párizs utcáin hangtalanul suhan a pneumatikus működtetésű körvasút, amellyel a káros anyagok kibocsátását, a levegőszennyeződést is elkerülhetik.

Ennek az elképzelésnek nagyon is valós alapja volt a regény írása idején: az 1850-es években rövid ideig Párizs Montesson nevű hídja és egyik elővárosa, St. Germain között két és fél kilométeres szakaszon "légnyomatú vasút" közlekedett. 1859-ben szüntették meg, mivel üzemeltetése túl drágának bizonyult. Ezt a technikai érdekességet a magyar olvasók Frecskay Jánosnak, a Szabadalmi Közlöny szerkesztőjének 1877 és 1880 között megjelent négykötetes, a "Találmányok könyve" című munkájából ismerhették meg.

Verne a városi közlekedés kapcsán olyan gépkocsikról ír, amelyeket levegő és világítógáz elegyének elégetésével hajtanak, az égést villamos szikrával indítják meg, és az üzemanyagul szolgáló gázkeveréket az utcákon töltőállomásokon, tartályokból lehet "tankolni".

A technikai újdonságok közül a legérdekesebb a mai számítógépek őseinek leírása a nagy bankokban folyó munkamenet bemutatásánál. A berendezéseket a főhős hatalmas méretű zongorákhoz, gigászi pénztárgépekhez hasonlítja, amelyek bámulatos gyorsasággal bonyolult számításokat végeznek: "Egyetlen billentyű lenyomásával azonnal megkaptuk a végösszeget, a maradékot, a hozamot, a kvótát, a részesedés szabályait, az amortizáció mértékét, és pontosan kiszámított kamatokat végtelen időtartamra is akár, az összes elérhető hányados változataival". A levelezés, ügyintézés is gépekkel folyik, a fényképes telegráf bármilyen távolságra képes eljuttatni írások, ábrák facsimiléjét, váltókat, szerződéseket. "Amerika csupán egyetlen másodpercre volt Európától … két tárgyalófél úgy levelezett egymással, hogy szövegük a teljes földgolyót megkerülte". Mi más ez, ha nem a mai e-mail?

Ez a korszak természetesen a találmányok kora, de a műszaki haladás eltorzította a klasszikus, szép francia nyelvet, "borzalmas argó"-vá vált. A természettudományokkal foglalkozók "elképesztő szószörnyeket hoztak létre", "a feltalálók pedig az angol szótárból kölcsönzik a szavakat". Verne a napjainkban hazájában olyannyira kárhoztatott "franglais" létrejöttét is előre látta - de akár mi is találva érezhetjük magunkat.

Nem csoda, hogy ebben a társadalmi környezetben a művészet is elsilányul. Moliere darabjait ha nagy ritkán játsszák is, csak "kuplékkal feldúsítva" - akárcsak manapság, amikor a klasszikusokat legjobban "musical"-ként lehet eladni. Középszerű művek születnek a közízlés szolgai kielégítésére. A zene magasrendű élvezet helyett fogyasztási termékké silányul. Keserű szatírába fordul az írás, amikor egy zeneszerző úgy nyilatkozik, a korszellem kifejezéseként éppen "Nagy fantázia a szénhidrát cseppfolyósításáról" című művét írja. A zene kapcsán egy apró magyar vonatkozás is fellelhető az írásban: kétszáz, egymással egy "magyar rendszer jóvoltából" elektromos vezetékkel összekötött zongorán adnak koncertet, így ugyanis egyetlen ember egyszerre tud játszani a kétszáz hangszeren, fülsiketítő hangerővel - valószínűleg olyannal, amely manapság gyermekeink hallását teszi tönkre.

Ebben a korban a család szerepe is megváltozott, a francia nő "amerikaivá vált, komoly üzleti tárgyalásokat folytat", "a családok önmaguk felszámolásán fáradoznak. Az egyéni érdekek a családtagokat külön-külön utakra terelik, a gazdagság mindenáron történő hajszolása megöli a szív érzelmeit végleg". Egyáltalán, mi maradt meg a múltból? A keserű válasz: "Ma csak a törvény fedezékébe búvó és mindent megúszó ragadozók - pénzemberek - hatalmas táborát lelné meg hiánytalanul".

A XX. századi Párizs leírását a mai olvasó Verne zsenialitását keserű szívvel nyugtázva teheti le - a jóslatok nagy része, sajnos, valóra vált.

Egy rövid, ugyancsak posztumusz novellában egyenesen a XXIX. századba repíti előre olvasóit az író - csak azt nem tudjuk, hogy ez az író milyen mértékben tekinthető Jules vagy Michel Vernének. A Hogyan tölti egy amerikai újságíró egy napját 2889-ben? nagyon sok technikai újdonságot ismertet, az írás terjedelméből következően szinte csak felsorolásszerűen. A városok száz méter széles utcáin háromszáz méter magas házak állnak, a levegőben légi omnibuszok, az óceánon a víz alatti folyosókon, pneumatikus alagutakban másfélezer kilométeres sebességgel haladó járművek repítik az utasokat. Az energiaforrásokat a természet szolgáltatja: összegyűjtik, tárolják a nap- és a geotermikus energiát, a víz és a szél erejét. Az egyik legnagyobb energiaforrás a Niagara-vízesés. A telefot olyan telefon, amely a képet is továbbítja, és a telefonhírmondó helyett a riportokat képernyőkön megjelenítő szerkezet van az előfizetők lakásában. A legfejlettebb "számológépekkel" 95-öd fokú egyenletek is megoldhatók és 24 dimenziós terek vizsgálhatók. A reklám, propaganda jelentősége szó szerint az egekig nő: mesterségesen létrehozott felhőkre vetítik az óriásplakátokat, így egyszerűen nem lehet kikerülni őket. Az aerokarnak nevezett repülőgép óránként 600 kilométeres sebességgel halad. Zseniális találmányoknak köszönhetően bármiféle anyag - fa, kő, fém - mesterségesen, kívánt tulajdonságokkal létrehozható, sőt, emberi lény is - egyedül a lélek "legyártására" nem képes még a tudomány. Próbálkoznak az emberi szervek kicserélésével, az élet meghosszabbításával az emberi test lefagyasztása és újraélesztése által. A természettudományok szédületes fejlődése mellett a művészet presztízse hanyatlik: a színes fényképezés tökéletesítése után egy Millet festményt már csak 15 frankért lehet eladni…

A sokféle negatív utópia talán legkeserűbb darabja, Az örök Ádám (L'éternel Adam), ugyancsak posztumusz kisregény. Franciaországban 1967-ben jelent meg először, rögtön nagy feltűnést keltett, neves irodalmárok elemezték; sokan Verne gondolatilag legmélyebb művének tartják. Nem kalandregényről, hanem filozofikus eszmefuttatásról van szó. Alapkérdése: "Ki és mi az ember, a világ ura? Honnan jön? Miféle ismeretlen célok felé hajtja fáradhatatlan törekvése?" A főszereplő orvos egy réges-régi kézirat meglelése folytán az emberiség múltjának végtelen mélységébe láthat bele. Ő maga eredendően hitt a gondolkodás, a tudományos megismerés diadalában. "Az ember igazi fensőbbsége nem a természet leigázásában, nem a fölötte való uralomban van; a gondolkodó számára ezt a természet megértése, a végtelen mindenségnek az agy mikrokozmoszában való fölfogása jelenti; a cselekvő embernek pedig az, hogy képes megőrizni lelke derűjét a lázadó anyag láttán, s így szól emehhez: 'Megsemmisíthetsz, de meg nem rendíthetsz'". Azonban az emberiség történetén végigtekintve, a kéziratban leírtak alapján meggyőződik róla, hogy a kultúrák fejlődése egy ponton túl szükségszerűen mészárláshoz, öldökléshez, pusztuláshoz vezet. A természeti katasztrófák, kataklizmák sem győzhetők le a népcsoportok egymással való vetélkedése, gyűlölködése, az összefogás hiánya miatt. Az emberiség története örökös újrakezdés és megsemmisülés - az emberi természet miatt nem lehetséges kilépni az örök körforgásból.

2.6. Verne Gyula magyar vonatkozású művei

Vernének két, még életében megjelent és két posztumusz műve tekinthető többé-kevésbé magyar vonatkozásúnak. Tudjuk, hogy a "Rendkívüli utazások" könyvsorozatával tudatosan tervezte a Föld minden országának, népének bemutatását. Ezen túlmenően, a XIX. században Magyarország szinte "divatban volt" a francia szellemi életben. Köszönhető ez részben a nagy nemzetközi visszhangot kiváltó 1848- 49-es forradalomnak és szabadságharcnak, és néhány olyan közismert, Párizsban is sikeres művészegyéniségnek, mint például Liszt Ferenc vagy Munkácsy Mihály. Verne egyik barátja, a nálunk kevésbé ismert Claretie is írt magyar tárgyú regényeket (az egyikben Petőfi is szerepel), ugyanígy Daudet is. Sajnos, Verne a Magyarországgal kapcsolatos forrásmunkáit nem szerencsés kézzel választotta, ezért a regényekből kitűnő, kétségtelen szimpátiája ellenére nagyon sok a téves adat, megállapítás az érintett művekben.

Verne 1885-ben, 57 évesen, pályája csúcsán írta legismertebb magyar tárgyú könyvét, a Sándor Mátyást, amelynek számunkra furcsa az eredeti címe, ugyanis abban az első név "Sandorf" alakban szerepel. A Mátyás (Mathias) név a Verne által bizonyosan ismert Mátyás királyra utal. A kalandos történet - szökés a várbörtönből, összeesküvés, kalandos hajóút, bosszúállás - hasonlít a Monte Christóra, egyébként a mű ajánlása az ifjabb Dumasnak szól. A regényben előforduló legfigyelemreméltóbb technikai érdekesség a vízen és víz alatt is közlekedő elektromos meghajtású hajó, Sándor Mátyás találmánya. Az acél hajótesten nem volt árboc, sem kémény, a fedélzeten lencse formájú, légmentesen záródó ablakok voltak kiképezve, közöttük a kormányos fémfülkéje állt. A hajó víz alatt is 50 kilométeres sebességgel haladt. A villamos energiát hatalmas akkumulátorokban tárolták - ezért volt a hajó neve Elektrik. Nem ismeretes, Verne tudott-e azokról, az elektromos meghajtású hajóra vonatkozó kísérletekről, amelyeket egy Jacobi nevű fizikus végzett Péterváron 1838-ban. A Sándor Mátyáséhoz hasonló nagyságú elektromos vízi jármű azonban ma sem létezik.

A regény első részének a helyszíne az Adriai-tenger, Trieszt, Rovigno, Raguza - ezeken a helyeken Verne nem járt. Személyes tapasztalatai alapján írhatott azonban a második részben a Földközi tenger partvidékéről, amelyen éppen a megírás előtti évben hajózott. A címszereplő nagyon rokonszenves tulajdonságokkal rendelkezik: nemes, büszke tartású, meleg, derűs tekintetű férfi, aki "a legtisztább magyar típust képviselte". Mindehhez nyílt és nagylelkű természet járult. "Már többen megállapították, hogy nagy hasonlóság áll fenn a francia és a magyar jellem között" - jegyzi meg Verne, és ennél nagyobb dícséretet tőle a magyarok nem is kaphatnának. A gróf Erdélyből származik, egy magas hegység csúcsán álló középkori kastélyban él. Orvosi majd vegyészeti tanulmányait a pesti egyetemen, a pozsonyi akadémián és a selmecbányai főiskolán végezte - a selmeci bányászati és kohászati főiskola valóban Európa legjobb műszaki felsőoktatási intézménye volt egy évszázadon át, tehát Verne ismerte Magyarország legnevesebb iskoláit. A magyar főúr "egész élete két érzésben teljesedett ki: a gyűlöletben minden iránt, ami germán, és a reményben, hogy visszaszerzi hazájának hajdani függetlenségét … A legmagasabb rendű igazságérzet töltötte el, gyűlölt minden álnokságot. Ebből fakadt könyörtelen engesztelhetetlensége is. Nem abból a fajtából való volt, aki egyedül Istenre bízza a büntetést ezen a földön". Sándor Mátyás titkos összeesküvést szervez az osztrákok ellen, s miután társai egy részét elfogják és kivégzik, Antekirtt doktor néven él tovább és bosszút forral.

Verne röviden ír a magyarok múltjáról, eredetéről is. "A magyarok a IX. század óta laknak országukban. … Hogy aztán spanyol, egyiptomi, tatár eredetűek, vagy Attila hunjaitól vagy az északi finnektől származnak - a kérdés vitatott, mit számít! Főként azt kell szem előtt tartani, hogy se nem szlávok, se nem németek, és valószínűleg nem is szeretnének azok lenni" - tapint a lényegre az író. A magyar népet buzgó katolikusként írja le, nyelvünket lágynak, harmonikusnak, tömörnek, ugyanakkor költői bájjal rendelkezőnek tartja. Röviden említi a Báthoryakat mint Erdély fejedelmeit, valamint a Corvin és a Kossuth név is előfordul, bővebb magyarázat nélkül. Egy Rodolphe nevű királyt tévesen tart magyarnak - a XIII. századi osztrák Habsburg Rudolffal téveszti össze.

Sajnos, a Várkastély a Kárpátokban (Le chateau des Carpathes, 1892) című regényre mi, magyarok nem lehetünk büszkék. Elképesztő tévedések, valótlanságok olvashatók a lapjain Erdéllyel kapcsolatban, Verne összekeveri a magyar és román neveket, történelmi eseményeket. Szomorú, hogy az elmúlt több, mint száz év alatt mennyi téves információ terjedhetett el rólunk népes olvasótáborán keresztül.

A főszereplő, Telek gróf, bár neve magyarosan hangzik, krajovai román, akinek kedves időtöltése, hogy vadászkéssel támad az erdei vadakra. Ellenlábasa, a gonosz Gortz báró, Rózsa Sándorral cimborált, amíg a rablóvezért be nem csukták a "Szamos Uyvar"-i börtönbe. Gortz román ősei Erdélyben a magyarok elnyomása (!) ellen lázadtak. A földrajzi leírások állnak legközelebb a valósághoz, Verne említést tesz a Retyezát-hegységről és a Tordai-hasadékról, amelyet Szent László király kardja repesztett, megtudjuk, hogy Erdély hegyei milyen gazdagok ásványkincsekben: szó esik ólom-, galenit-, higany- és vasérclelőhelyekről, sóbányákról. A helyi gasztronómiát a mamaliga (puliszka) és a szilvapálinka képviseli, az utóbbival még a kenyeret is öntözik. A tengeriföldek kapcsán a növény helyben használatos neve a francia szövegben "koukourutz"-ként szerepel. A lakosság körében megtalálhatók románok, magyarok, cigányok, székelyek, szászok - valamennyien babonásak, tudatlanok, rettegnek a vérszívó vámpíroktól, lidércektől, kísértetektől. Ezek után szinte nem is lepődünk meg, amikor a kastély környékén hátborzongató események történnek, különös hang- és fényjelenségek tartják rettegésben a falusiakat. Telek gróf előtt megjelenik rég meghalt, énekesnő menyasszonya, aki vőlegényét az őrületbe kergetve a vár fokán sétál és énekel. Kiderül, hogy mindez Gorth barátjának, egy feltalálónak a műve, aki a fonográf és a vetítőgép kombinálásával idézi fel Telek menyasszonyát. Verne ismét kedvenc témájához nyúl: a "mindenség lelkének" nyilvánított villamosság alkalmazásához. Lábjegyzetben tájékoztatja az olvasót a telefon és a képtávíró lényegéről, amelyek akkor már ismertek voltak. Mai szemmel azonban a háromdimenziós térbeli jelenségként feltűnő, mozgó, éneklő alak nem az említett két szerkezet kombinációjának "eredményére", inkább a hologramra emlékeztet. A könyv utolsó fejezetében minden "csodára" "természetes magyarázatot" ad az író.

A dunai hajós (Le pilote du Danube, 1906) posztumusz mű, nem tudjuk megírásának idejét. A regény tárgya nem magyar vonatkozású, a bolgár függetlenségi harcról szól, főhőse is egy bolgár szabadsághős, aki a Dunán utazik, ennek kapcsán kerül említésre Magyarország mint az útvonal egy kis szakasza. A hős, Serge Ladko egy Szalka nevű magyar faluban Ilia Brisch magyar (!) álnéven bujkál. Valós magyar személyre utal viszont az egyik mellékszereplő, Mathias Kasselik neve: Kasselik Jenő a gellérthegyi Citadella építészének fia volt, Verne kortársaként Párizsban élt.

A könyv magyar vonatkozásban legértékesebb része, hogy élethű földrajzi leírást ad a Duna környékéről, a folyó menti városokról. Említésre kerül Esztergom, Komárom, Szentendre, Dunaföldvár, a Pilis hegység. A fővárosról így ír: "Jobb oldalt fekszik Buda, a régi török város, a bal parton pedig a modern Pest". Budát "ódon, festői" helyként írja le, míg Pestről megjósolja, hogy "utóbb Kelet-Európa legjelentősebb és legszebb világvárosa" lesz. Pestet elhagyva a Duna bal partján "végeláthatatlan róna terül el … a Nagy Magyar Alföld", ahol "a vasútvonalak végtelen pusztaságokat, nagy kiterjedésű legelőket és vízi vadtól hemzsegő hatalmas ingoványokat szelnek át".

Technikatörténeti vonatkozása nincs a kalandos történetnek.

Egy kevéssé ismert Verne-mű, a Storitz Vilmos titka (Le secret de Wilhelm Storitz, 1907) adja a magyarokról és Magyarországról a legtöbb és leghitelesebb információt. Egy francia fiatalember utazik hajóval a Dunán Bécstől egészen a déli határvidékig - az utazás célja a francia eredetiben "Ragz", amelyet a magyar fordító Zimonnyá változtatott. A hiteles táj- és városleírások között olvashatunk Pozsonyról, Győrről, Komáromról, Esztergomról. Budapesten az utazó meglátogatja a Margit-szigetet, a Városligetet, Gül baba sírját. A hosszú hajózás folyamán magyar útitársaitól értékes információkat szerez a magyar történelemről, a honfoglaló Árpád vezérről, a tatárral, törökkel folytatott véres küzdelmekről, a hosszú török hódoltságról; "mennyit kellett ennek a nemzetnek harcolnia, küzdenie, hogy faját, nyelvét a vérzivataros századokban megtartsa" - sóhajt fel együttérzően a francia utazó. Verne ír olyan "hungarikumokról" mint a magyar nóta vagy a tokaji bor: "A magyarországi bor tudvalevőleg mindjárt a francia bor után következik minőségben, Európa második legjobb bortermelő országa Magyarország, a spanyolok és olaszok ebben a tekintetben messze elmaradnak mögöttük" - nyugtázhatjuk büszkén az elismerő sorokat. A magyar emberekről is csak jót hallunk: honfitársaink Verne szerint büszkék, barátságosak, mosolygósak, határozottak, nemes viselkedésűek, a magyar paraszt pedig a haladást nem ellenző, jóakaratú és eszes. A patriarchális, hagyománytisztelő családban élő magyarok szenvedélyesen szeretnek táncolni, főként cigányzenére, híresen szépek balladáik, katonadalaik is. A franciák iránti rokonszenvet jólesően tapasztalja a francia utazó - nem kevésbé örül annak is, hogy a németeket viszont a két nemzet közül egyik sem kedveli. Magyarul (!) idéz Verne egy közmondást: "Eb a német kutya nélkül" - amelyet így magyaráz meg: "Partout ou il y a un allemand il y a un chien".

A Storitz Vilmos titka azon kevés Verne könyv közé tartozik, amely tudományos szempontból minden alapot nélkülöz: az ember láthatatlanná tételéről szól - ráadásul logikai bukfencként a titkos összetételű folyadék elfogyasztása után nemcsak az áldozat teste, hanem ruházata is láthatatlan lesz.

A fentieken kívül csak elvétve fordul elő egy-egy magyar vonatkozású adat, megjegyzés Verne műveiben. A Disz úrfi és Esz kisasszony vándor zongorahangolója magyar, bár neve, Effarane, nem ezt sugallja. A makacs Keraban című regényben Isztambulban egy valóban létezett Hotel de Pest nevű szállodáról van szó. A Világfelfordulásban pedig a Sarkvidék kapcsán az Osztrák-Magyar Monarchia tulajdonában levő Ferenc József-föld kerül említésre.

3. A feltaláló alakja Verne műveiben

Mivel Verne regényeiben nagyon sok új, meglepő műszaki alkotás szerepel, kézenfekvő, hogy az azokat kiötlő tudósok, feltalálók visszatérő szereplői a műveknek. Érdekes megvizsgálni, hogy az író hogyan mutatja be ezeket az embereket, vannak-e visszatérő típusok, levonható-e valamely általános következtetés arra vonatkozóan, hogy Verne milyennek látta a feltalálók egyéniségét és a társadalomban játszott szerepét.

A feltalálók személyiségének ábrázolásánál visszatérő motívum, hogy valamilyen oknál fogva csalódott, a társadalom által nem értékeik szerint elismert emberekről van szó, akik megbántottan, sértődötten mintegy "kivonulnak" a társadalomból, és találmányaik révén próbálnak valamilyen módon elégtételt szerezni önmaguknak - és nem egyszer segítséget nyújtani az arra érdemeseknek.

A csalódás, megbántottság, sértettség fakadhat abból, hogy szellemi teljesítményüket koruk egyszerűen még nem éri fel ésszel, de lehet egészen más oka is. Nemo kapitány, az egyik legnépszerűbb Verne-hős titkára csak később, nem is a kifejezetten róla szóló regényben derül fény. A Rejtelmes sziget utolsó lapjain tudjuk meg, hogy indiai herceg, aki a családját ért halálos sérelmek miatt akar mindenáron bosszút állni az angolokon. Olyan elvakultan gyűlöli őket, hogy az sem számít: az elsüllyesztett hajókon ártatlan emberek sokasága is elpusztul, illetve mindenképpen olyanok halnak meg, akik nem személy szerint felelősek az Indiában történtekért. Ez a kérlelhetetlen, vak bosszúállás ellentétben áll Nemo kapitány egyéb tulajdonságaival: amellett, hogy nagyon tehetséges konstruktőr, hiszen Nautilusát ő maga tervezte és építette, képzett természettudós is, a tenger élő és élettelen világának bámulatos ismerője, teli ötletekkel azok kiaknázását, felhasználását, a tenger alatti élet megszervezését illetően. Nemo kapitány zseniális, magányos különc, aki azonban érzékeny a művészet szépségeire, hatalmas könyvtára, képzőművészeti gyűjteménye van, és üres óráiban orgonán játszik. Kérlelhetetlen zordsága feloldódik, amikor a Rejtelmes sziget lakóinak segítségére kell sietnie: habozás nélkül beavatkozik életük megmentése érdekében.

Nemo kapitány tehát ellentmondásos egyéniség, és összességében megállapítható, hogy Vernénél kevés olyan feltaláló vagy alkotó műszaki ember van, aki egyértelműen pozitív szereplőnek számíthat. Ilyen például a Rejtelmes sziget mérnökfigurája, Cyrus Smyth. Igaz, ő nem addig sose látott-hallott dolgok feltalálása révén marad meg emlékezetünkben, hanem azzal a nem kevésbé csodálatra méltó képességével, hogy műszaki tudása, tapasztalatai révén képes szinte a semmiből, kezdetleges eszközök segítségével megteremteni a túléléshez szükséges feltételeket a lakatlan szigeten. Ebben a tevékenységében meghatározó jelentőségű, hogy bár kiváló tudósa szakmájának, mivel pályáját munkásként kezdte, kézügyességet, fizikai erőt, gyakorlati tapasztalatokat is szerzett. Művelt és nagyon gyakorlatias emberként ráadásul nagy akaraterővel, szervezőkészséggel rendelkezik, a kis léghajótörött csapat magától értetődően ismeri el szellemi vezetőjének.

Hasonlóképpen csupa jó tulajdonsággal rendelkezik A Szahara tengerében szereplő Schaller mérnök, a nagyszabású természetátalakító tervek kidolgozója. Szakmájának megszállottja a Gőzházban az angol Banks mérnök, aki az elefánt alakú gőzjármű tervezője és állandó továbbfejlesztője, emellett bátran és talpraesetten viselkedik a sok veszélyt rejtő hosszú, kalandos utazáson.

Sokoldalú "szuperhős" Sándor Mátyás is, aki amellett, hogy lánglelkű hazafi, rettenthetetlen szabadsághős, hű barát, még zseniális feltaláló is. Ez nagy szerencse, mivel Antekirtta szigetére visszavonulva csak magára számíthat: ifjúkori tanulmányaira támaszkodva bevehetetlen erődrendszert épít ki, megoldja az elektromos áram előállítását és átvitelét nagy távolságokra, és ő tervezi az expresszvonatok sebességével hol a víz színén hol a víz alatt száguldó Elektrik hajókat is.

Cyprien Méré, a Dél csillaga főhőse oly mértékben szerelmese vegyészmérnöki hivatásának, hogy még menyasszonyának is állandóan ismeretterjesztő előadásokat tart. Egészen meglepő nagylelkűségről és önzetlenségről tesz tanúbizonyságot, amikor arról kell döntenie, hogy találmányát, a gyémánt mesterséges előállításának módját nyilvánosságra hozza-e. A dilemma különösen kényes amiatt, hogy amennyiben a gyémántgyártás titka ismertté válik, egyszeriben megszűnik a létjogosultsága a gyémántbányáknak, és sok ezer ember veszíti el a kenyerét. Érdekes módon Cyprien találmányát, szellemi termékét nem tekinti saját, kizárólagos tulajdonának. Így érvel: "Az eredmény, amit egy tudós elér, tulajdonképpen nem az övé. Mindenkinek közös tulajdona! Ha a legkisebb részecskéjét is önző, egyéni érdekből magának tartaná meg, ez olyan bűn lenne, amelynél aljasabbat ember nem követhet el. Én nem teszek ilyet! … egy napot se várok vele, hogy közkinccsé tegyem a képletet, amelyet a véletlen játszott a kezemre, még ha volt is benne némi része a gondolkodásomnak. Csak az az egy megszorításom lesz, hogy, amint illő és igazságos, ezt a képletet elsősorban Franciaországnak ajánlom fel…".

A köztudatban kitörölhetetlenül jelen levő, rögeszmésen megszállott, szórakozott tudós-feltaláló megtestesítője Az aranymeteor Zephyrin Xirdalja. Külső megjelenésében éppen olyan excentrikus, öntörvényű lény, mint gondolatvilágában: "úgyszólván téren és időn kívül élt". Semmilyen konvenció nem kötötte: "Ha a fejét az általános divat szerint a nyakán is hordta, ez csak azért volt, mert másképp nem lehetett." Örökségének köszönhetően teljes egészében tudományos kutatásainak szentelheti az életét. Otthonában "tarka összevisszaságban hevertek a gépmodellek, elektromos elemek, dinamók, optikai műszerek, retorták és a legkülönbözőbb készülékek". Szeszélyesen fordul a legkülönbözőbb szakterületek felé: "a magasabb matematika, a fizika, kémia, élettan, bölcselet, a tiszta és alkalmazott tudományok egymás után mind felkeltették érdeklődését. S bármilyen problémáról volt is szó, egyforma buzgalommal feküdt neki". A problémák megoldásának következetes véghezvitele azonban nem érdekelte, csapongott egyik ötletről a másikra, kedve szerint. "… hány gyakorlati találmány szunnyadt itt a papírok tömkelegében … Sohasem gondolt arra, hogy hasznot húzzon ezekből a kincsekből, kivéve, ha egyik-másik barátja véletlenül panaszkodott neki valamilyen munkájának az eredménytelensége miatt." Ilyenkor habozás nélkül átnyújtotta a megoldást, minden ellenszolgáltatás nélkül. Igaz, az aranymeteor feltűnésekor megpróbálja annak mozgását úgy manipulálni, hogy szert tehessen a hatalmas kincsre, de a várható nyereséggel nincs különösebb célja, úgyszólván a feladat megoldásának bravúrja kedvéért munkálkodik. Amikor pedig rájön, hogy az aranykincs megszerzése az emberiségre csak bajt, háborúságot hozhat, a tengerbe irányítja, és ezzel elpusztítja a meteort.

A zseniális, ám élhetetlen feltaláló képe villan fel egyetlen mondat erejéig az amerikai újságíró 2889-es kalandjait leíró novellában a felhők felületén megjelenített hirdetések kapcsán: "A szabadalmat egy éles eszű, nyomorgó feltalálótól szerezték, aki nemrégen halt éhen".

Doktor Ox viszont "forróvérű, zabolátlan személyiség", aki rendíthetetlen önbizalommal rendelkezik, és aki tudományából valószínűleg meggazdagodott, hiszen legújabb találmánya kipróbálása céljából egy egész város köz- és lakásvilágításának költségét magára vállalja. Igaz, nem emberbaráti szeretetből: ő az embereket kísérleti alanyként használja elméletének gyakorlati kipróbálására, ami meglehetősen cinikus ötlet.

Mint fény és árnyék, a jó és rossz megtestesülése jelenik meg két ember A bégum ötszázmilliójában: a gonosz, illetve az emberbarát feltaláló, Schultze és Sarrasin. Jellemző példa Verne több helyen is hangsúlyosan megjelenő nacionalizmusára, hogy a negatív hős német, a pozitív pedig francia. Sarrasin doktor fáradhatatlan kutató, kiváló és felszabadult elme, leleményes feltaláló. Váratlanul ölébe hullott vagyonát és tudását az emberiség, a haladás szolgálatába kívánja állítani. Tudományos alapon megszervezett mintavárosa azt sugallja, hogy a higiénia maximális biztosításával tulajdonképpen az emberek minden problémája megoldható. Schultze professzor műszaki zsenialitását profitszerzésre, mások leigázására, kihasználására, kizárólag önző célokra fordítja. Gazdagságának alapját, acélgyártási eljárásait titokzatosság, rejtélyek övezik, a gyárvárosban a termelés mellett nem kevésbé fontos a titkok megőrzése, az alkalmazottak halálbüntetés terhe mellett tesznek esküt a hallgatásra.

Azoknak a feltalálóknak, akik kizárólag negatív tulajdonságokkal rendelkeznek, "legártatlanabb" példája a Hold-utazásról szóló regények Barbicane-Nicholl amerikai szereplőpárosa. A két ballisztikai szakértőt személyes hiúság, a másikon mindenáron való felülkerekedés hajtja egyre újabb és újabb megoldások kidolgozásában - közben nem megfeledkezve a másik teljesítményének állandó becsmérléséről. Minél pusztítóbb ágyúgolyót fejleszt ki Barbicane, annál ellenállóbb páncéllemezt kísérletezik ki Nicholl. Végül a fantasztikus utazáson átélt kalandok, a kényszerű összezártság, a nehézségek együttes leküzdése kibéküléshez, sőt barátsághoz vezet.

A Várkastély a Kárpátokban Orfanikja a meg nem értett tudós típusa, akit sikertelensége tesz embergyűlölővé. Ő "azoknak a félreismert tudósoknak egyike volt, akiknek lángelméje nem képes érvényesülni, s ezért meggyűlölték a világot". Az "ágról szakadt feltaláló" … "csodálatos találmányait nem értékelték érdemük szerint. A tudósvilág elutasította, csupán bolondot látott benne, nem pedig lángelméjét mesterségének; innen fakadt engesztelhetetlen embergyűlölete." A szerencsétlen embernek kapóra jön a gonosz Gortz báró ajánlata, aki anyagi támogatásban részesíti, szolgálatába fogadja, "de azzal a feltétellel, hogy a tudós találmányainak minden hasznát az ő számára biztosítja, s csak a báró élvezheti előnyeiket". Orfanik mindenre képes, hogy végre megvalósítva láthassa elképzeléseit, megbizonyosodjon róla, hogy elgondolásai működőképesek. Nem érdekli, hogy mindez milyen áron történik meg.

A fenti helyzet még kiélezettebben jelenik meg A Barsac misszió csodálatos kalandjaiban. A mellőzött, lángelméjű feltaláló, Camaret egy gátlástalan diktátor befolyása alá kerül. A francia mérnök nem nevezhető egyszerűen csak naivnak; mentálisan zavart elméjűnek kell lennie, ha a környezetében lejátszódó szörnyűségekből, találmányainak gonosz célokra való felhasználásából semmit sem vesz észre. A félénk, gyenge, hallgatag és zárkózott ember "az időn kívül, egy képzeletbeli világban élt", "nem volt semmi más, csak egy gondolkodó gép, egy csodálatos, ártatlan és szörnyűséges gép … teljesen elidegenedett mindattól, ami a mindennapi élethez tartozik". A diktátor minden elgondolását megvalósította találmányainak százaival "anélkül, hogy akár csak egy kérdésecske erejéig is érdeklődött volna, miként használják fel azokat".

Figyelemre méltó, hogy Verne, akinek regényeiben szintén találmányok százai szerepelnek, ezen a helyen nagyon élesen veti fel a feltaláló erkölcsi felelősségét: "Vajon a feltaláló egyáltalán nem felel a gonosztettekért, amelyeknek eszközét, azaz közvetett okát ő hozta létre? Igaz, senkinek sem jut eszébe a pisztoly feltalálóját felelőssé tenni mindama bűntettekért, amelyeket e lőfegyver nélkül nem lehetett volna elkövetni. Viszont, aki e gyilkos eszközt megalkotta, tudnia kellett, hogy egy ilyen fegyverrel lehet, sőt szükségszerű ölni, hiszen éppen erre a célra hozta létre."

A Storitz Vilmos titkának címszereplője apja, Storitz Ottó zseniális találmányát, a láthatatlanná tevő vegyszert használja gonosz célokra, a bosszúállás eszközéül. Erről a rég meghalt feltaláló mit sem tehet - akit egyébként életében az "együgyű lelkek" valóságos boszorkánymesternek tartottak, holott "egyike volt kora legnagyobb kémikusainak", "találmányaival új utakat tört a fizika és kémia területén".

Zakariás mester - az azonos című könyv főszereplője - csak annyiban hasonlít Storitz Ottóra, hogy csodás találmányai őt is számos ízben sodorták a boszorkányság gyanújába. A svájci órásmester hírnevét a "billegő szabályozó" alapozta meg, "amelynek révén, az inga mozgását állandó erőnek vetve alá, sikerült matematikai pontosságot elérnie" az órák járásában. Zakariás megrészegült sikerétől, elragadta a tudás gőgje, "anyagelvű következtetésekre ragadtatta magát, s óráit készítve azt képzelte, hogy kileste a lélek és test összetartozásának titkát". Úgy véli, többé nincs előtte titka az életnek, "mely végtére is csupán elmés szerkezet!" A komor hangulatú, Poe és E. T. A. Hoffmann világát idéző történetben a fanatikus feltaláló elveszti józan ítélőképességét, hatalomvágyának kielégítésére saját lányát is feláldozná. Az elvakult gonoszság halálba viszi; a természet rendjébe nem lehet büntetlenül beavatkozni, "aki Istennel akar felérni, örökre elkárhozik".

A francia zászló feltaláló hőse, Thomas Roch, olyannyira zavarodott elméjű, hogy az önálló életvezetésre sem képes, zárt intézetben kezelik. Azonban tökéletesen megváltozik ha a találmányáról van szó: "Minden beteg volt már benne, csak az nem, ami közvetlenül találmányára vonatkozott. E tekintetben lángelméjének még most is teljes birtokában volt." Roch ugyanis fontos feltalálói múlttal rendelkezett, számos gyakorlati problémát oldott meg, a legkiválóbb tudósok között tartották számon. Annak, hogy jelenlegi szomorú helyzetébe jutott, valószínűleg az az oka, hogy számos esetben mellőzték, kihasználták, becsapták: "egyik-másik régebbi találmányát nagy eredménnyel használták ugyan, őt magát azonban képtelenül kizsákmányolták a találmány megvásárlói … elesett attól, ami jogosan megillette volna. A szíve megtelt keserűséggel. Bizalmatlanná vált mindenkivel szemben, és elhatározta, hogy ezentúl titokban tartja találmányait." Végül a betegesen bizalmatlan ember titkát mégis sikerül valakinek csellel kifürkésznie.

Verne két regényében egy zseniális feltaláló "negatív jellemfejlődésének" lehetünk tanúi. A Hódító Robur címszereplője a történet kezdetén így mutatkozik be: "Egy mérnök áll önök előtt, aki erkölcsiekben is ér annyit, mint testiekben. Nem félek senkitől, semmitől. Olyan akaraterővel bírok, mely soha, semmi elől meg nem hátrál. Ha kitűztem magam elé egy célt, hiába fog össze egész Amerika vagy akár az egész világ, hogy utamat állja. Ha van egy elgondolásom, megvalósításában mellém szegődhetnek, de nem tűröm, hogy utamat állják."

A zsenialitás, az öntudat, az akaraterő az emberek megvetésével, bosszúvággyal, gőggel párosul. A feltaláló rideg, magányos ember, rendkívül bizalmatlan, rejtőzködő és titokzatos. Óvakodik találmányainak szabadalmaztatásától, ismereteit senkivel sem akarja megosztani. Hódító Robur, aki kezdetben még hajlandó egy légi kaland során bajba jutott embertársait megmenteni, később maga nevezi el magát a világ urának - mert az akar lenni mindenáron, és uralkodni emberek, államok, az egész földkerekség fölött. Rém nevezetű, "négyéltű", földön-vízen-víz alatt-levegőben száguldó járműve büszke tulajdonosaként kiáltványokat intéz "az Ó- és Újvilághoz"; rettegést kelt, hatalmát fitogtatja: "A gép az én tulajdonom marad, és arra használom, amire nekem tetszik. Ennek révén korlátlan hatalmam van az egész világ fölött, és nincs olyan emberi erő, amely bármilyen körülmények között ellenállhatna neki. … Tudja meg az Ó- és Újvilág, hogy semmit sem tehet ellenem, én viszont mindent megtehetek ellenük."

A világuralom megvalósulása nem következik be - egy véletlen baleset miatt. Az olvasó elgondolkodhat, hogy amennyiben valóban sikerül olyan technikai eszközt létrehozni, amely tulajdonosának korlátlan hatalmat ad, az emberiség hogyan védekezhet ennek konzekvenciái ellen. Úgy tűnik, ez a kérdés napjainkban aktuálisabb, mint valaha.

4. Kortársak és utódok - hogyan látták,
miért szerették/szeretjük?

Verne megítélése hatalmas népszerűsége ellenére - vagy talán éppen azért - mindig ellentmondásos volt. Nem könnyű a XIX. század második felében, a francia- és a világirodalom aranykorában elismerést szerezni, ahol, hogy csak a legnevesebb kortársakat említsük, olyan zseniális alkotókkal kellett állni az összehasonlítás próbáját, mint Victor Hugo, Flaubert, Zola, Maupassant, Baudelaire, Rimbaud, Verlain, Mallarmé, Tolsztoj, Dosztojevszkij, Turgenyev, Ibsen, Wilde, Rilke vagy Mark Twain. Ezekkel az író-óriásokkal szemben Vernét sokan csak másodrendű, elsősorban ifjúsági írónak tartották. Ő maga is tisztában volt ezzel. 1872-ben, már sikeres íróként így nyilatkozott: "Életem nagy fájdalma, hogy sohasem számítanak bele a francia irodalomba. Pedig állandóan próbáltam javítani a stílusomat, de törekvésem nem járt sikerrel." Ugyanakkor Verne hatása kortársaira és a modern írókra, a legkiválóbbakat is beleértve, jelentős. Egyes francia irodalomtudósok véleménye szerint Arthur Rimbaud híres Részeg hajó című verse nem született volna meg Nemo kapitány kalandjai nélkül, az Utazás a Föld középpontja felé pedig kétségtelenül hatott Alfred Jarryra és Mallarméra. Kedves írójának vallotta Vernét Marcel Proust, Jean Cocteau, Georges Perec, Roland Barthes, Le Clézio, Umberto Eco. Tolsztoj még vázlatokat is készített a Nyolcvan nap alatt a Föld körülhöz, és szívesen olvasott fel gyermekeinek a Rendkívüli utazások köteteiből. Tudósok, felfedezők, feltalálók sora vallotta, hogy inspirációt merített Verne munkáiból; ezek közé tartozik Charles Richet, a csavarszárnyú repülőgép egyik megalkotója, Fridtjof Nansen sarkkutató, Richard Byrd, a Déli-sark első átrepülője, Auguste Piccard mélytengerkutató vagy Robert Goddard, aki először alkalmazott folyékony hajtóanyagot rakétáknál. De említhetünk olyan magyar hírességeket is mint Eötvös Loránd, Konkoly Thege Miklós, Jókai Mór vagy Cholnoky Jenő - utóbbi gyakorta Paganel álnéven írt cikkeket.

Verne megítélése utóélete során jelentősen megváltozott, és egyre többen tartják a XIX. század jelentős alkotójának; írásművészetét a romantika, a pozitivizmus, a naturalizmus és a szimbolizmus irányzataival rokonítják. A francia irodalmi életben Verne értékelésével kapcsolatban a "nagy áttörést" Michel Butor 1949-es tanulmánya hozta, amelynek megjelenése az író reneszánszát indította el, és a tanulmányok, könyvek az idén, halálának centenáriuma évében természetesen különösen nagy számban jelentek meg. Franciaországban Vernének évek óta külön folyóirata van (Revue Jules Verne); érdekességként említjük meg, hogy a centenáriumi számban két terjedelmes interjút közölnek Verne jelentőségéről, az egyik nyilatkozó Michel Butor, a másik pedig Esterházy Péter.

Butor tanulmányaiban és nyilatkozataiban azt emeli ki, hogy "e nagy tudású és mesterkéletlen lángész" a modern tudomány által felhalmozott ismereteket foglalja össze műveiben "bámulatos elgondolkodtató és álomvilágba ringató képessége" révén. Véleménye szerint Rendkívüli utazások sorozata összevethető Balzac Emberi Színjáték és Zola Rougon-Macquart regényciklusával. Verne regényei nemcsak a korabeli tudományos eredmények, hanem az azokon alapuló távolabbi kilátások enciklopédiájának is tekinthetők. Műveiben nagy szerepet játszik a kommunikáció fejlődése - az információ széles körű, gyors terjedésével és mindenki által elérhetővé válásával a mai, globalizációnak nevezett jelenséget vetíti előre. Verne ugyanis nem elégszik meg a technika vívmányainak előrejelzésével, hanem társadalmi utópiák egész sorát vázolja fel. Megnyilatkozásaiban ugyan mindig politikaellenesnek vallotta magát, de műveiből egyértelműen kitűnik, hogy mindig az elnyomottak, kisemmizettek pártján állt, és megoldásokat keresett a társadalmi igazságtalanságok kiküszöbölésére.

Butor szerint Verne másik nagy írói erénye, hogy mindig gondolkodásra készteti az olvasót. Legtöbb könyvének kiindulópontja valamilyen rejtély, nehezen megoldható feladat, amelynek megoldása lépésről lépésre történik, és közben az olvasó kipróbálhatja fantáziáját, kombinatív képességét, akárcsak egy krimiben - csakhogy itt a rejtélyek megoldásához természettudományos ismeretekre is szükség van. Tulajdonképpen Vernénél az egész környező világ úgy fogható fel, mint megoldandó problémák halmaza. Mindemellett a művek sosem válnak unalmas tézisregényekké, száraz ismeretterjesztéssé. Teli vannak kalandokkal, cselekménnyel, izgalommal. A szereplők némelyike pedig a próbatételek, a veszélyek leküzdése során nyársat nyelt polgárból (mint például Phileas Fogg) vagy hidegfejű tudósból (mint a Hold-utas Barbicane) hús-vér emberré humanizálódik.

Hasonló gondolatokat tartalmaz Hankiss János debreceni irodalomprofesszor tanulmánya, amelyben arról ír, hogy amíg Balzac és a naturalisták a tudomány módszereit, eredményeit alkalmazták műveik megtervezésénél - például az örökléstant -, addig Verne magát a tudományt tette az irodalom tárgyává: "Ez volt az ő nagy ötlete és lenyűgöző következetességgel megvalósított teljesítménye".

Hankiss mellett számos magyar író foglalkozott írásaiban Vernével - Karinthy Frigyes szellemes paródiája az Így írtok tiben a legismertebb; ebben a főhős Phileas Foggot túlszárnyalva a Csömöri úttól a Filatori gátig mindössze másfél nap alatt jut el. Két kevésbé ismert ifjúkori Karinthy-írás az Utazás a Merkúrba és a mindössze 15 évesen írt, folyóiratban folytatásokban megjelent, de sajnos csonkán maradt Nászutazás a Föld középpontja felé, amely 2003-ban játszódik. Talán a legszellemesebb paródia az ugyancsak kevéssé ismert, csak egy 1992-es gyűjteményes kötetben napvilágot látott Látogatás Verne-hősöknél.

Kárpáti Aurél Jules Verne, egy "rossz író" dicsérete című tanulmányában részben egyetértően említi a Verne ellen felhozott vádakat: irodalomtörténeti rangja csupán egy ügyes és szorgalmas mesteremberé, regénymeséi csaknem mindig azonos kaptafára szabottak, regényalakjai túlnyomórészt papírfigurák, dialógusai szárazon magyarázóak és konvencionálisak. "És mégis … mindennek ellenére: ez a 'rossz író' megérdemli nemcsak szeretetünket, hanem komoly elismerésünket is." Ugyanis "mindenki, aki valaha olvasta - s melyikünk nem olvasta? - … reális számításokon alapuló, tudományos igazságokkal bélelt, fantasztikus kalandos történeteit, hálás szeretettel gondol írójukra felnőtt korában, deresedő fejjel is. S úgy tartja őt számon, mint személyes ismerősét, meghitt atyai barátját, aki fogékonnyá tette elméjét a természet titokzatos jelenségeinek, a csillagászati földrajz, fizika, vegytan problémáinak megismerésére és továbbkutatására." Verne életművében vannak egészen kiemelkedő értékek is: "ihletett pillanatiban … igazi író", aki színes, eleven, komikusan hősies alakokat teremt, vagy éppen sajátos humorát csillogtatja. "Legtöbb alakja … a tudomány győzelmét, a munka erejét és dicsőségét, a kötelességteljesítés felemelő, morális értékét, a haladásba vetett hit törhetetlenségét és az emberi méltóság tiszteletét hirdeti." És nem utolsósorban műfajt teremtett: a természettudományos földrajzi regényt. Amely - tehetjük hozzá - bár mutat némi hasonlóságot vele, de nem azonos a későbbi science fiction műfajával.

Életműve, költői alkata alapján nem is hinnénk, hogy Verne egyik leglelkesebb - és az előbbiekkel szemben feltétel nélküli - magyar rajongója Nemes Nagy Ágnes. Verne Gyula és gyermekei című esszéjében abból indul ki, hogy "az őskalandvágy … a homo sapiens elidegeníthetetlen tulajdonsága", éppen ezért "nehéz egy Verne nélküli gyerekkort elképzelni". Vernét nem akarja a "magas irodalom" piedesztáljára emelni - Verne erre egyszerűen nem szorul rá. Úgy szeretjük, olyannak fogadjuk el, azért olvassuk, amilyen. Hiszen "még a tévedéseiből, a balfogásaiból is tanulhatunk … okulhatunk ügyetlenségén, régimódiságán, elbűvölő XIX. századiságán. Szívünkhöz szoríthatjuk gondolatban az ő cilinderkalapjait, tündöklően édes léghajómodelljeit, … jachtokat, … csavargőzösöket, a kismirglizett mozsárágyukat és légsúlymérőket … mindazt, amit úgy nevezhetnénk, hogy a technika biedermeiere". Verne tudja, mit akar: "nemesen didaktikus: ismerteti Közép-Afrika rovarvilágát. De hála Istennek esze ágába sem jut, hogy ismertesse hősei lelkivilágát. Meg sem legyintette a maiak irodalmi nagyralátása; önkéntelenül és természetesen marad benne a műfajban, amit teremtett." Verne könyvei valami olyat is nyújtanak az olvasóknak - az izgalmas kalandokon kívül - amit a "komoly irodalommal" kapcsolatban katartikus élménynek neveznénk: "… nyújt valamit önmagán túl, egy érzéskomplexust … Talán a remény egyik műfaját nyújtja ezen a szűkössé vált földgolyón. Van még remény … ha ilyen pompás dolgokat tudunk kitalálni, felfedezni, ha ilyen széles a világ. S a remény alapja persze a hit, a modern hit, a tudomány iránti tátott szájú, gyermekded bizalom, korunk mitológiája."

Verne velünk van gyermekkorunk óta. Nem lennénk ugyanazok az emberek nélküle. Amint Tristan Savin írja Verne kapitány gyermekei (Les enfants du capitaine Verne) című jubileumi cikkében: "...nem tudunk térképet nézegetni anélkül, hogy ne gondolnánk rá. Számunkra már minden sziget rejtelmes marad, a vulkánok kráterei titokzatos föld alatti világba vezetnek, a tengerek víztükre alatt húszezer mérföldnyire tengeralattjárók suhannak, a szigettenger bármikor fellángolhat, a Kárpátok valamelyik sziklacsúcsán ősi várkastély sötétlik, Kínában mindenféle viszontagságok történnek, Afrika felett viszont bizonyosan át lehet suhanni öt hét alatt, mindent alaposan megszemlélve, és ha örök is Észak küzdelme Dél ellen, azért a földgolyó megkerülhető nyolcvan nap alatt."

Felhasznált források

Horváth Árpád: Verne, a technika álmodója. Táncsics Könyvkiadó, Budapest, 1969

A technika kincsestára. Álom és valóság Verne műveiben, (felelős szerkesztő: Szentpéteri József). CD-ROM. Enciklopédia Humana Egyesület, Budapest, 2004

Világirodalmi Lexikon, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994, Verne szócikk; írta: Nagy Géza

B. Kiszely Magda: Verne Gyula magyar nemzetképe. Debrecen, 1935

Frecskay János: Találmányok könyve. Franklin Társulat, Budapest, 1877

Utazás a Föld középpontja felé; Kordos László paleontológus előadása a Francia Intézetben, 2005. május 17.

Verne és az űrhajózás; Gesztesi Albert csillagász előadása a Francia Intézetben, 2005. május 24.

Verne Gyula kiállítás a Művészetek Palotájában, 2005. május 19 - június 26.

Dr. Berencz János: Verne lexikon. Pallas Stúdió, Budapest, 1997

A rejtélyes Verne Gyula; Válogatta és szerkesztette: Kuczka Péter. Kozmosz Könyvek, Budapest, 1978

La Revue Jules Verne, No.18. 2004

Europe - revue littéraire mensuelle, Paris, janvier-février, 2005

Centenaire Jules Verne; L'horizon pour encrier; in: Télérama, hors-série, février 2005

Jules Verne. De la science á l'imaginaire; Larousse, Paris, 2004

Qui était vraiment Jules Verne? In: LIRE, No. 332. février 2005

Jules Verne, L'incroyable voyage. Le Figaro, hors-série, janvier 2005

Jules Verne, boargeois boheme a Paris; Le nouvel Observateur, No. 2103, 2005

Karinthy Frigyes: Naplóm, életem. Magvető, Budapest, 1964

Karinthy Frigyes: Így írtok ti. Szépirodalmi Könyvkiadó, Budapest, 1963

Karinthy Frigyes: Az elátkozott munkáskisasszony. Aqua, Budapest, 1992

Kárpáti Aurél: Tegnaptól máig. Budapest, 1961

www.jules.verne-club.de

www.j-verne.de

Köszönetnyilvánítás

A szerző ezúton szeretne köszönetet mondani Szemkeö Dominikának, a Budapesti Francia Intézet munkatársának munkájához nyújtott értékes segítségéért.

---

Lábjegyzetek:

¹ {2004} EWCH 1530 (Ch)